Budapesti Hírlap, 1935. szeptember (55. évfolyam, 198-222. szám)
1935-09-01 / 198. szám
Mas Nagy képes mellett lett inn2 OFILLÉP Budapesti Hírlap Budapest, 1935. Vasárnap, Szeptember 1 POLITIKAI NAPILAP LV. évfolyam 198. szám POLITIKA ÉS POLITIZÁLÁS Irta: IFJ. BÓKAY JÁNOS „Sehol a világon nem politizálnak annyit az emberek, mint maguknál.” Ez volt rólunk a külföldiek szinte általános véleménye a nagy háború előtti időkben. Volt ebben a megállapításban valami csodálkozás, valami rosszalás, talán valami gúny is. Mert a külföldi nem ismerhette azokat a különleges okokat, amelyek ezt a túltengő politizálást nálunk szükségessé, mindenképpen megokolttá, sőt mondhatnám vitális érdekünkké tették. Tagadhatatlan igazság, hogy annakidején a politizálás a magyar társadalmi és népi életben nagyon nagy szerepet játszott. Klubokban, kaszinókban, társaskörökben, de a baráti és családi érintkezésben is a politika volt a vezető téma. Elképzelhetetlen volt a legjámborabb poharazgatás is férfiak között, hogy már a második percben ne politizálva vitatkozzanak a barátok, rokonok és ismerősök. És így volt ez valamennyi társadalmi rétegnél, hivatásra, foglalkozásra való tekintet nélkül. Bármilyen messze is esett valakinek a munkaköre a politikától, a politizálás alól nem tudta és nem is akarta magát kivonni. Tudós, művész, földműves, munkás egyformán politizált az országban. És jól volt ez így. Egy tapasztalt, okos nép csodálatos életfenntartó ösztöne nyilvánult meg ebben a politizálásban, amit a tájékozatlan külföldi hiú szófecsérlésnek tarthatott, de amelyről mi jól tudtuk, hogy nagyon is mély értelme van. Különleges államjogi helyzetünk kényszerített bennünket erre az idővel szinte belénk rögződött szokásra. A régiek politizálása végeredményben nem volt egyéb, mint állandó védekezés Bécs hatalmi törekvéseivel szemben. Szüntelen oppozíció nyilvánult meg benne, ősi alkotmányunk, nemzeti szuverenitásunk, állami egyenjogúságunk megcsorbítása elleni országos tiltakozás még akkor is, ha nem fenyegetett ilyen közvetlen veszély. Ezért volt az országos politizálás alaptónusa mindenkor ellenzéki. És volt bizonyos kuruckodó jellege is. Hadd lássa a bécsi udvar, hogy a magyar népben olyan partnerre akadt, amely minden lojalitása, becsülete, békeszeretete, munkássága ellenére akár a végsőkig is ellenállni kész, ha alkotmányos jogaiban, vagy szabadságában a legkisebb sérelem is éri. Önvédelem volt ez. Vérbe átment tudatos, vagy öntudatlan ellenzékiség, amely szinte örök vétóként mindig Bécs felé meredt és csak mellesleg irányult a kormány, mint a bécsi akarat végrehajtója ellen. A kormánynak pedig ez a politizálás, ez a hangosan megnyilvánuló ellenzéki hangulat szinte nélkülözhetetlenül becses fegyvere volt. Erre hivatkozhatott folyton a Béccsel folytatott közjogi harcaiban, ez adott súlyt követeléseinek és ez tette eredményessé tiltakozásait. Nagyszerű fék volt ez, amely állandóan „megállj”-t parancsolt az időnként fel-fellobbanó osztrák aspirációknak. De az ország éberen virrasztó lelkiismeretének a megnyilvánulása is volt, amely nem szűnt meg pilanatra sem figyelmeztetni a nemzet nevében tárgyaló kormányt, hogy hol van a lejalitás és a lehetőségekkel józanul számoló reálpolitika határa. Nem kellett az ellenzéki hangulatot senkinek sem szítani. Egy fajtának az önérzete, szabadságszeretete és páratlan politikai ösztöne teremtette azt meg a lelkekben és koponyákban. Fenyegető emlékek tartották ébren — a kuruc-labanc korszak, az abszolutizmus. Erős meggyőződésem: ha a kiegyezés után ebben az országban a politizálás nem válik általánossá, a magyar faj természetes életmegnyilvánulásává, akkor a mindenkori magyar kormány nem tudta volna lépésről-lépésre kiharcolni a szabadságunkat biztosító és az egyenlőségünket kifejező közjogi eredményeket és a nemzeti követelések érvényesülését. Ha az ország például nem követeli egyetemes erővel az önálló magyar hadsereget, a kormány hiába harcolt volna a honvédség felállításáért. Ebben az időben kapta a kormánypártiság azt a félig gúnyos, félig tréfás mellékzöngét, mely „pecsovicsnak”, „mungó”-nak csúfolta a kormánypárti embert. Mérséklő, de azért figyelmeztető értelme volt ennek is. Arra intett folyton, hogy a hatalom birtokosai ne olvadjanak fel a bécsi udvar kegyosztó légkörében, ne hódoljanak be az osztrák törekvéseknek, ne engedjék megpuhítani kemény magyar derekukat. Ez a békebeli politizálás csodálatos munkamegosztás eredménye volt kormány és nép között, egymást kiegészítő életfunkciója a nemzetnek, amely nem volt hajlandó alárendelt szerepet játszani a különleges és kényes helyzeteket teremtő personáluniós államszövetségben. Természetes, hogy akkoriban a politizálás szinte kizárólag közjogi kérdések körül forgott, mert ezek voltak azok a vitális problémák, amelyekből minden egyéb fakadt. Gazdaságpolitikai kérdések akkor még — a világ gazdasági aranykorszakában — szinte ismeretlenek voltak tömegeink előtt és még a gazdasági kiegyezés, a kvóta és a vámközösség körüli harcok is túlnyomórészt politikai jellegűek voltak. A szociális kérdéseket pedig a háborúelőtti korszak, valljuk meg őszintén, nem ismerte fel jövőbelátó szemmel és így elhanyagolta azokat. Az alkotmányjogi és közjogi kérdések töltötték be szinte egyedül a nemzeti politikát. A világháború tragikus vége egyetlen örvendetes eredményt hozott számunkra: visszanyertük állami függetlenségünket és önállóságunkat. A hirtelen változás új nemzetmentő feladatok elé állított, a bécsi udvar hatalmi túltengésének a veszélye egy csapásra megszűnt, de egy új veszedelmeket elhárító hatalmas feladat támadt helyette: az országunkat megcsonkító, az életfeltételeinket szinte megsemmisítő kényszerbéke után konszolidálni az országot, összefogni a nemzeti erőket, megingathatatlan lelki összhangot teremteni az egész magyar népben s eltakarítva a romokat, önálló létünk alapjait megteremteni úgy, hogy azt erkölcsi szilárdságában meg ne dönthesse semmi. Meg kellett teremteni a magyar nép tökéletes harmóniáját, azt a nemzeti összmunkát, amely hiánytalanul és zavartalanul juttatja érvényre a fajtánkban rejlő ősi erőt. Igen, erkölcsi biztosítékot kellett nyerni önmagunkban a körülöttünk lappangó hódító szándékok ellen. Mai helyzetünk mutatja, hogy a nemzet megértette kötelességét, hogy megindult benne a lelki folyamat, amely a teljes cálközösségben, a harmonikus együttműködésben csendül ki. A lelkekben gyökeret vertek az önállóságunkból származó nemzetbiztosító feladatok, de a szokások — szinte paradoxszerűen — nagyjából a régiek maradtak. A politizálás, a politikai virtuskodás, a politikai negáció országa maradtunk még ma is. Noha urai vagyunk már a magunk A tananarivoi utas írta: SZÉKELY TIBOR Minden emberben él valami titkos és megszelidíthetetlen pogányság. Mindenki, még a legderekabb és legunalmasabb polgárember is a szíve mélyén hamis, pogány isteneket imád. A szorgos és becsületes fűszerkereskedő, aki szombat esténkint kétségbeesetten töpreng könyvei felett, hogyan lehetne azokban némi kis nyereséget észlelni. Hermest imádja, az élelmes kis görög istent, a kereskedők és tolvajok pártfogóját, — noha esetleg fogalma sincs arról, ki az a Hermes úr ? Az elszánt és nagyvonalú tőzsdespekuláns a mohóbb , és kegyetlenebb keleti istenséget, Baált imádja öntudatlanul. A hivatásos boxbajnok és a ligeti bicskás egyaránt Arest szolgálja, a véres és gőgös hadistent. Afrodite sohasem szűkölködött hívőkben és még Pallas Athéné is megkapná áldozatát a koplalva vizsgázó egyetemi hallgatóktól, ha a szép hagyományok nem pusztultak volna ki. Madár Sándor, a „Transcontinent” utazási iroda tisztviselője, Atlaszt imádta öntudatlanul. Atlasz: ez a szó hármas jelentésű. Jelenti először is a görög istent, aki a mitológia szerint a vállán tartja a Földet. Azután azt az északafrikai hegyláncot is jelenti, amely Marokkótól Tuniszig terjed. És végül: atlasznak hívják a térképtömböt is. Erő van ebben a szóban, mint Atlasz karjaiban, egyszerű és grandiózus nagyság, mint az Atlasz-hegység barna sziklacsúcsaiban és meseszín, meseillat, mint a távoli világrészek városneveiben. Madár Sándor sorsa talán már nyolcéves korában eldőlt, amikor kezébe került egy részletes, komoly földrajzi atlasz. Más, hasonlókorú fiú ilyenkor még meséskönyvet, vagy indiánregényt olvas. Nem kétséges, hogy Madár Sándor is szívesebben olvasta volna Ali baba és a negyven rabló történetét, mint a délamerikai hegycsúcsok értelmetlenül hangzó neveit. De az ember csak a rendelkezésére álló élvezetek között válogathat. A nyolcéves kisfiúnak pedig nem volt tarka képekkel díszített meséskönyve, nem volt izgalmas indiánregénye, amely megcsillogtatta volna előtte a Bérkocsis utcán túl rejlő világ igézetét, s nem volt más kalauza az álmok földjére, mint az atlasz, amelynek színes foltjain el lehetett tűnődni, hogy ugyan mit jelentenek? Olvasásgyakorlatnak is alkalmas volt a sok rejtelmes szó, amely egytől-egyig varázsigének hangzott. A nyolcéves gyerek képzeletét Romeo, Rio de Janeiro, Atacama, Venezuela, Tananarivo neve népesítette be. A gimnáziumban természetesen a földrajz lett a legkedvesebb tárgya. Kevesebb tanulással is többet tudott, mint akármelyik társa, mert minden hegység és minden folyó személyes ismerőse volt. Emlékezetből pontosan le tudta rajzolni Afrika bonyolult vízhálózatát, a vízválasztó hegységeket és a forrásul szolgáló nagy tavakat.Valósággal száműzöttnek érezte magát a negyedik osztályban, amikor a földrajz már nem szerepelt a tantárgyak között. A veszteség ellenére azonban a képzelete felszabadult. Eddig a bűvös Hátsóindia is szorosan odatapadt a valósághoz, beleszorult a diákélet szűk horizontjába, felelni kellett belőle, osztályzatot lehetett kapni belőle. De most minden, ami túl van Európán, végtelenül naggyá és légiessé terjedt a képzeletében. Természetesen ismerte minden ország gazdasági jelentőségét és lakóinak foglalkozását. Ezek az adatok azonban csak az öntudata felszínén úszkáltak. Bent, a homályban, ahol a fogalmak gyökereznek, a mennyország fényében és tisztaságában ragyogtak a távoli világok. Valahogy mindig úgy hitte, hogy ha Rio de Janeiro, Atacama, Venezuelai Tananarivo földöntúli földjén élnek is emberek, azok nyugodt szemlélődéssel, a hétköznapi események fölé emelkedve töltik idejüket, mint az angyalok. Egyetemre iratkozott az érettségi után. Földrajz és természetrajztanár akart lenni. Egyszer Veszprémben nyaralt, ez volt a legnagyobb útja, amelyet életében megtett. De ha bekötött szemmel Afrika vadonjába vitték volna és ott levették volna szeméről a kendőt, habozás nélkül meg tudta volna mondani azt, hogy hol van, merre találhatja a legközelebbi ösvényt és milyen messze van az a völgy, amelyben egy kis néger falu áll. Az egyik fővárosi napilapban álnéven színes útirajzokat írt Középázsiáról. A cikkeknek sikerük volt, míg egyszer, egyik rosszindulatú barátja felfedezte a csalást, megírta a szerkesztőségnek, hogy az ázsiai tudósítások a Bérkocsis utcában készülnek. A legközelebbi küldeményt sértődött hangú kísérőlevéllel kapta vissza. Verseket próbált ezután elhelyezni, ködös honvággyal teli költeményeket. A versek rímjeiben és hasonlataiban ezek a szavak égtek fájdalmasan: Atacama, Venezuela, Tananarivo, Rio de Janeiro. A diplomáját megszerezte, de tanári állásba nem jutott. Két évig ténfergett Pesten, óraadással tengette magát. Ekkor elhatározta, hogy Délamerikába, vagy Afrikába utazik. Akármi lesz, de itthon nem marad. Barátainak azt mondta, hogy azért vándorol ki, mert itthon nem tud megélni. Önmagában azonban mást gondolt. Esténkint, elalvás előtt páni rettegéssel gondolt arra, hogy már huszonhetével és az élet, az egyetlen és pótolhatatlan, gyorsan múlik. Születni a Bérkocsis-utcában és meghalni a Nagyfuvaros-utcában, nem kétségbeejtő és haszontalan sors ez? Két szürke utca, köztük két szürke háztömb; aki mindig közéjük volt zárva, annak az élete nem terjed tovább, mint néhányszáz méterre. De aki a Bérkocsis utcában születik és Madagaszkár szigetén hal meg, az elmondhatja magáról, hogy élt. Az utazásból azonban nem lett semmi. Úgyszólván az utolsó pillanatban, egy távoli rokona közbenjárására, állást kapott a „Transcontinent” utazási irodában. Most már megszűnt az az ürügy, amellyel nemcsak a barátait, hanem a saját józan eszét is áltatta, amikor álmai földjére akart vándorolni. Elfogadta az állást, itthon maradt. Hallatlan lelkesedéssel végezte dolgát, magyarázta az útvonalat és árulta a jegyeket az olaszországi nászutasoknak, az angliai üzletemberekének és a délamerikai kivándorlóknak. Ahogy ügyfeleivel bánt, az több volt, mint köteles udvariasság. Vallásos áhítattal beszélt velük, mint valami különös, titokzatos hit prófétáival, akiknek az isteni kegy megengedte, hogy élve jussanak fel a mennyországba. Sohasem mulasztotta el, hogy búcsúzóul őszinte szívvel kellemes, boldog utazást kívánjon nekik. Egy napon rendkívüli ügyfele akadt. Elegáns, középkorú úr volt borotváltarcú, széles állkapcsú, hideg tekintetű. Valamit kérdezett az ajtó mellett, a pénztárnál. A kisasszony egyenesen őhozzá küldte. — Méltóztatik parancsolni? — állt fel udvariasan. . — Felvilágosítást akarok. — Hová tetszik utazni? —■ Jó messzire. Várjon csak, hová... mindig elfelejtem a nevét... Na, de fel