Budapesti Hírlap, 1935. december (55. évfolyam, 274-297. szám)
1935-12-01 / 274. szám
vér 1911 Ma: Nagy képes Armfillér Budapesti Hírlap Budapest, 1935. Vasérnap. December 1 POLITIKAI NAPILAP_______________________IV. évfolyam 274. szám Munkáspolitikánk feladatai írta: CSIK JÓZSEF dr. országgyűlési képviselő Azok között a nagy feladatok között, amelyek megvalósítására a mai kormányzat vállalkozott, talán a legfontosabbak azok a teendők, amelyeket a munkáskérdés tekintetében kell megvalósítania. Nem szabad ugyanis szem elől tévesztenünk, hogy nemcsak a háború előtti korszaknak, hanem a mai időknek is legfontosabb problémája a munkáskérdés. A munkáskérdés lényege abban áll, hogy a munkásságot kell emelni nyomorúságos, testetelket demoralizáló helyzetéből s emberibb életnívót kell számára biztosítani. Ezt követeli nemcsak a társadalmi igazságosság elve (iustitia commutativa), amelynek alapján tisztességes munkája után mindenkinek meg kell adni a tisztességes megélhetés lehetőségét, hanem a kereszténység erkölcsi tartalma is, amely nem tűri, hogy amíg egyesek jólétben élnek, addig mások éhezzenek és nyomorogjanak. De ezt követeli a mai kormányzatállampolitikai felfogása is, mely szerint a nemzet élő organizmusának minden társadalmi osztály egyenlő értékű tagja, következőleg minden társadalmi osztályt, tehát a munkásságot is, egyenlő szociális elbánásban kell részesíteni. Ezen állampolitikai szempont hangsúlyozásával azonban eljutottunk ahhoz a súlyos kötelezettséghez is, amelyet az állam vezető tényezőinek a m«BB—■iMniTi'rn«—mintimii« munkáskérdés szempontjából magukra kell vállalni. Ez alatt azt értjük, hogy a munkáskérdés megoldása nem lehet csupán politikai pártok vagy gazdasági szervezetek privilégiuma, hanem elsősorban és mindenek felett a kormányzat feladata. Ami most már ennek a kormányzati feladatnak a teljesítését illeti, az ipari munka terén három szempont körül csoportosítjuk a megoldásra váró teendőket. Az első szempont: a munka védelmének rendezése. Ha a munka minden értéknek — tehát a nemzet életének is — alapja, akkor azt elsősorban kell törvényes védelemben részesíteni. Ezért törvényt kell hozni a munka szabadságának védelmére, melynek értelmében munkáját mindenki szabadon értékesíthesse, bármilyen párthoz vagy irányzathoz tartozzék is. Törvényhozásilag kell szabályozni a munkaidő és a munkabér problémáját. Új szabályozást igényel a női és gyermekmunka is. Iparfelügyeletünk sem áll azon a nívón, melyet a mai idők megkövetelnének. A sztrájkok kiküszöbölésére meg kell valósítani a paritásos alapon működő egyeztető bizottságokat. Szabályozni kell a munkásfelvételek és elbocsátások feltételeit. Végül lehetővé kell tenni az üdülés céljára szolgáló fizetéses szabadságokat. A második szempont, amelynek munkáspolitikánkban uralkodnia kell, a munkanélküliség kérdése. A munkanélküliség ma világjelenség, de ennek konstatálásával nem szabad megelégednünk. Különösen nekünk nem, ahol nincs munkahiány esetére szóló biztosítás, mint a pénzügyileg és gazdaságilag sokkal erősebb, s a társadalom tekintetében is erősebb teherviselőképességű nagy államokban, s így a munkás munka híján a legkétségbeejtőbb helyzetbe kerül. A munkanélküliség veszedelmének leküzdésére elsősorban is kötelezővé kellene tenni jelentkezési kötelezettség mellett a munkanélküliek összeírását. Ma azt sem tudjuk, mekkora a munkanélküliség mértéke hazánkban. Míg ugyanis a hivatalos kimutatások 25—30.000 munkanélküliről tudnak, addig jelentkezési kötelezettség hiányában ez a szám esetleg jóval több is lehet. Nem ártana osztályozni sem a munkanélkülieket. Ugyanis ma munkanélkülinek vallja magát a munkakerülő és munkaképtelen is, pedig ezek más elbírálás alá esnek, mint a munkanélküliek. A mai inságsegélyrendszer helyett célszerűbb volna a közmunka-alkalmak fokozottabb nyújtása. Nem volna célszerűtlen az önkéntes munkaszolgálat intézményének behozatala sem, amely intézmény Bulgáriában és Németországban már szépen bevált. Fontos az állami munkaközvetítés szélesebb alapon való kiépítése is, hogy a kereslet és kínálat a munkapiac terén nagyobb összhangba hozassák. Meg kell szorítani az idegen állampolgárok munkavállalási lehetőségét. Másról nem is szólva, egyedül cseh állampolgár 19.838 dolgozik Magyarországon. Az sem ártana, ha a több állások rendszerét is szabályozni lehetne. Végül célszerű volna a nagyvonalatok termelési politikáját is ellenőrizni abból a szempontból, vájjon elegendő munkásmennyiséget alkalmaznak-e s indokoltak-e az esetleges munkáselbocsátások. Végül a harmadik szempont, melyre munkáspolitikánknak súlyt kell helyezni: a munkásság kulturális nevelése. Azt szokták mondani, hogy a tudás hatalom. Ezt a hatalmat meg kell adni a magyar munkásnak, mert ez a hatalom egyben a nemzet értéktöbbletét is jelenti. Ennek megvalósítására kormányhatóságilag irányított szervet kell létesíteni, melynek feladata a munkásképző tanfolyamok szakmabeli és kulturális előadásainak rendezése volna. Meg kell valósítani a tanoncképzés reformját is. A sport intenzívebb művelése is sürgető feladat, mert egészséges testben van egészséges lélek. Lehetővé kell tenni a munkás-könyvtárak szaporítását s munkás-kultúrházak létesítését is. Íme, dióhéjban ezek volnának munkáspolitikánk feladatai. Tudjuk, hogy ezeknek a feladatoknak megoldása máról-holnapra nem történhetik meg, komoly, céltudatos munka azonban előbbutóbb eredményre vezet. Ezt a komoly, céltudatos munkát végzi ma az iparügyi minisztérium, nagy megértéssel és szeretettel, élén a miniszterrel. Nem csak reméljük, de tudjuk, hogy munkája nyomán a magyar munkás életének új vetése zsendül ki. Két Pista bácsi írta: CSATHÓ KÁLMÁN A Tatárvölgyön baktatott velem felfelé a szekér a vadászkunyhóhoz. Józsi, a vadőr, a kocsis mellett ülve félig visszafordult és úgy magyarázta: — Vannak disznók a Kefében is, meg a Törökárokban is ... A Békásréten pedig megtaláltam a nyomát Pista bácsinak is. Erre már hónom alá szorítottam a Matyi-kutya fejét, így vetve véget a köztünk folyó birkózásnak, aminek a célja az ő részéről az volt, hogy szeretete jeléül végignyaljon a képemen. — Mi az ördög? Pista bácsi itt van? — Itt kérem! Alighanem a Borzosvágásban vackol... Pista bácsi néven szoktuk emlegetni azt a bizonyos, legendás nagy vadkant, amilyen minden területen jár egy, ha másutt nem, hát a vadőrök és egyéb erdei emberek fantáziájában. Az ilyen nagy remete kanok arról nevezetesek, hogy nyomnak vagy három mázsát és az agyaruk legalább harminc centiméter. Állítólag. Meggyőződni Ugyanis nem lehet róla, hogy az adatok igazak-e, mert terítékre nem kerülnek soha. Időnként megjelennek, váratlanul és rendesen olyan valakinek mutatva magukat akinél nincs puska. Pár napig izgalomban tartják a vadászokat és vadőröket, aztán eltűnnek éppen olyan titokzatosan, mint ahogy megjelentek. Nagy ritkán megesik, hogy valaki rálő, de, hogy el is találja, arra nincs eset. Ami disznót ugyanis sikerül meglőni, arról mindig kiderül, hogy nem Pista bácsi. Viszont az elhibázott kanról, vagy a sűrűben láttatlanul elugródisznóról utólag mindig megállapítódik, hogy Pista bácsi volt. Én azonban még nem láttam soha, a nyomát sem. —... Mondja Józsi! Hát hogy lehetne elcsípni az öreget? Józsi azonban nem felelt. Ebben a pillanatban közelebb lévő vad kötötte le a figyelmét : — Fácánok! Fácánok! Hát bánom én most a fácánokat, mikor Pista bácsit szeretné a puska végre kapni? Józsi azonban, sőt a szekeres is nagy izgalomban voltak. Nem tudom miért, de ezeket a hegyi embereket a nyúl, a fácán, meg a fogoly éppenúgy izgatja, mint a szarvas, vagy disznó. Talán mert éppen olyan ritkán találkoznak velük, mint azokkal. Éreztem, hogy ha le nem szállok fácánt lőni, nagyon megcsappan a becsületem a szemükben. Mit volt mit tennem, lekaszmálódtam a szekérről. Matyi kutya bebújt a sűrűbe ,ahol egy-két perc múlva fel is vert egy szép, hosszúfarkú kakast. Repült a kakas hangos szóval gyertyaegyenesen felfelé, de nem sokáig, mert a serét méggyorsabban tud repülni és utolérte. Józsidiadallal kapta fel a Matyi orra elől és hozta: — Aj, de nagydarab!... Hát csakugyan nagy volt. Elbámultam, mikor megláttam. Különösen a sarkantyúján, mert akkorával még nem találkoztam soha, pedig vadászom már annyi esztendeje, amennyi szívesen lennék mégegyszer. Rettentő öreg kakas lehetett. Valóságos Pista bácsi a fácánok között. Elkezdtem számítani: hétfő, kedd, szerda, csütörtök... Mire hazavihetném megromlik. — Hát ezt majd megesszük Józsi, pörköltnek! Kedden vacsorára! Azt hiszem, mondani is felesleges, hogy kedd reggelig nem csak Pista bácsihoz nem volt szerencsém, de még egy malachoz sem. És a száraz talajon még a nyomukat sem bírtam meglelni sehol. Mikor aznap a hajnali cserkészésből hazaértünk, Józsi rögtön nekiállt, hogy a fácánt megtisztítsa.— Pörköltnek jó lesz! — mondta közben. — Korán fel is teszem, hogy megpuhuljon ... Mert egy kicsit mintha kemény volna... Délután nem jött velem, otthon maradt főzni. Én egy darabig bújtam az erdőt, aztán felültem a magaslatra, abban a reményben, hogy talán így sikerül majd valami átváltó disznót a vágás meg a szálerdő közt elcsípni, mert ilyen elhagyott helyen korábban megmozdul a disznó is. Ott ültem sokáig, de hiába. Mikor már nagyon kezdett sötétedni, megnéztem az órám: félhat volt. Utána még jó darabig ottmaradtam s aztán a zseblámpa világánál botorkáltam vissza a kunyhóba, ahol ekkor már felséges pörköltillat terjengett. Józsi azzal fogadott: — Nagyon nehezen puhul kérem, pedig már tüzelek alatta vagy három óra óta! Most várjon mennyi lehet? Van már talán nyolc is? Megnéztem az órám. — Ugyan már! — szóltam. — Fél hét! Pesten ilyenkor még délután van! Leültem olvasni lámpavilág mellett. Jó darab idő múlva Józsi újra megkérdezte: — Hány óra, kérem szépen? Megnézem újra: újra félhét. Még mindig. — Tyűr A mindenségit! Hiszen ez az óra áll! Kiderült, hogy nem húztam fel az este. Most aztán tanakodhattunk itt, másfélórányira minden emberlakta helytől, hogy várjon mennyivel lehetünk késedelemben. Másfél órában állapodtunk meg s előre igazítottam az órát nyolcra. Aztán egy óra múlva azt mondtam: — Hanem most már lássuk azt a fácánt, mert le szeretnék feküdni, tekintettel arra, hogy holnap pitymalatkor ott akarok lenni a békásréti magaslesen. Ötkor kezd virradni, hát négykor fel kell kelnünk... Józsi kitálalta a fácánt, amely számításunk szerint négy órát volt tűzön, de olyan kemény volt még mindig, hogy lehetetlen volt megrágni. Én csak egyetlen falattal próbálkoztam, Józsi vitézül megbirkózott vagy öt harapással, de aztán feladta a küzdelmet ő is. Szalámit vacsoráztunk, a fácánok Pista bácsiját átengedtük Mateának.