Budapesti Hírlap, 1935. december (55. évfolyam, 274-297. szám)

1935-12-01 / 274. szám

vér 19­11 Ma: Nagy képes Armf­illér Budapesti Hírlap Budapest, 1935. Vasér­nap. December 1 POLITIKAI NAPILAP_______________________IV. évfolyam 274. szám Munkáspolitikánk feladatai írta: CSIK JÓZSEF dr. országgyűlési képviselő Azok között a nagy feladatok között, amelyek megvalósítására a mai kor­mányzat vállalkozott, talán a legfonto­sabbak azok a teendők, amelyeket a munkáskérdés tekintetében kell megva­lósítania. Nem szabad ugyanis szem elől tévesztenünk, hogy nemcsak a há­ború előtti korszaknak, hanem a mai időknek is legfontosabb problémája a munkáskérdés. A munkáskérdés lé­nyege abban áll, hogy a munkásságot­­ kell emelni nyomorúságos, testet­­­elket demoralizáló helyzetéből s em­beribb életnívót kell számára biztosí­tani. Ezt követeli nemcsak a társadalmi igazs­ágosság elve (iustitia commuta­­tiva), amelynek alapján tisztességes munkája után mindenkinek meg kell adni a tisztességes megélhetés lehető­ségét, hanem a kereszténység erkölcsi tartalma is, amely nem tűri, hogy amíg egyesek jólétben élnek, addig mások éhezzenek és nyomorogjanak. De ezt követeli a mai kormányzat­­állampolitikai felfogása is, mely sze­­r­int a nemzet élő organizmusának min­­den társadalmi osztály egyenlő értékű tagja, következőleg minden társadalmi osztályt, tehát a munkásságot is, egyenlő szociális elbánásban kell része­síteni. Ezen állampolitikai szempont hangsúlyozásával azonban eljutottunk ahhoz a súlyos kötelezettséghez is, amelyet az állam vezető tényezőinek a m«BB—■iMniTi'rn«—mintimii« munkáskérdés szempontjából magukra kell vállalni. Ez alatt azt értjük, hogy a munkáskérdés megoldása nem lehet csupán politikai pártok vagy gazdasági szervezetek privilégiuma, hanem első­sorban és mindenek felett a kormányzat feladata. Ami most már ennek a kormányzati feladatnak a teljesítését illeti, az ipari munka terén három szempont körül csoportosítjuk a megoldásra váró teen­dőket. Az első szempont: a munka védelmé­nek rendezése. Ha a munka minden ér­téknek — tehát a nemzet életének is — alapja, akkor azt elsősorban kell törvé­nyes védelemben részesíteni. Ezért tör­vényt kell hozni a munka szabadságá­nak védelmére, melynek értelmében munkáját mindenki szabadon értékesít­hesse, bármilyen párthoz vagy irány­zathoz tartozzék is. Törvényhozásilag kell szabályozni a munkaidő és a mun­kabér problémáját. Új szabályozást igényel a női és gyermekmunka is. Iparfelügyeletünk sem áll azon a nívón, melyet a mai idők megkövetelnének. A sztrájkok kiküszöbölésére meg kell va­lósítani a paritásos alapon működő egyeztető bizottságokat. Szabályozni kell a munkásfelvételek és elbocsátások feltételeit. Végül lehetővé kell tenni az üdülés céljára szolgáló fizetéses sza­badságokat. A második szempont, amelynek mun­káspolitikánkban uralkodnia kell, a munkanélküliség kérdése. A munkanél­küliség ma világjelenség, de ennek konstatálásával nem szabad megeléged­nünk. Különösen nekünk nem, ahol nincs munkahiány esetére szóló biztosí­tás, mint a pénzügyileg és gazdaságilag sokkal erősebb, s a társadalom tekin­tetében is erősebb teherviselőképességű nagy államokban, s így a munkás mun­ka híján a legkétségbeejtőbb hely­zetbe kerül. A munkanélküliség vesze­delmének leküzdésére elsősorban is kö­telezővé kellene tenni jelentkezési köte­lezettség mellett a munkanélküliek összeírását. Ma azt sem tudjuk, mek­kora a munkanélküliség mértéke ha­zánkban. Míg ugyanis a hivatalos ki­mutatások 25—30.000 munkanélküli­ről tudnak, addig jelentkezési kötele­zettség hiányában ez a szám esetleg jó­val több is lehet. Nem ártana osztá­lyozni sem a munkanélkülieket. Ugyan­is ma munkanélkülinek vallja magát a munkakerülő és munk­aképtelen is, pe­dig ezek más elbírálás alá esnek, mint a munkanélküliek. A mai inságsegély­­rendszer helyett célszerűbb volna a közmunka-alkalmak fokozottabb nyúj­tása. Nem volna célszerűtlen az önkén­tes munkaszolgálat intézményének be­hozatala sem, amely intézmény Bul­gáriában és Németországban már szé­pen bevált. Fontos az állami munkaköz­vetítés szélesebb alapon való kiépítése is, hogy a kereslet és kínálat a munka­piac terén nagyobb összhangba hozas­sák. Meg kell szorítani az idegen állam­polgárok munkavállalási lehetőségét. Másról nem is szólva, egyedül cseh állampolgár 19.838 dolgozik Magyaror­szágon. Az sem ártana, ha a több állá­sok rendszerét is szabályozni lehetne. Végül célszerű volna a nagyvonalatok termelési politikáját is ellenőrizni ab­ból a szempontból, vájjon elegendő munkásmennyiséget alkalmaznak-e s indokoltak-e az esetleges munkáselbo­csátások. Végül a harmadik szempont, melyre munkáspolitikánknak súlyt kell he­lyezni: a munkásság kulturális neve­lése. Azt szokták mondani, hogy a tudás hatalom. Ezt a hatalmat meg kell adni a magyar munkásnak, mert ez a hata­lom egyben a nemzet értéktöbbletét is jelenti. Ennek megvalósítására kor­­mányhatóságilag irányított szervet kell létesíteni, melynek feladata a munkás­képző tanfolyamok szakmabeli és kul­turális előadásainak rendezése volna. Meg kell valósítani a tanoncképzés re­formját is. A sport intenzívebb műve­lése is sürgető feladat, mert egészsé­ges testben van egészséges lélek. Lehe­tővé kell tenni a munkás-könyvtárak szaporítását s munkás-kultúrházak lé­tesítését is. Íme, dióhéjban ezek volnának mun­káspolitikánk feladatai. Tudjuk, hogy ezeknek a feladatoknak megoldása má­ról-holnapra nem történhetik meg, ko­moly, céltudatos munka azonban előbb­­utóbb eredményre vezet. Ezt a komoly, céltudatos munkát végzi ma az iparügyi minisztérium, nagy megértéssel és sze­retettel, élén a miniszterrel. Nem csak reméljük, de tudjuk, hogy munkája nyomán a magyar munkás életének új vetése zsendül ki. Két Pista bácsi írta: CSATHÓ KÁLMÁN A Tatárvölgyön baktatott velem felfelé a szekér a vadászkunyhóhoz. Józsi, a vad­őr, a kocsis mellett ülve félig visszafor­dult és úgy magyarázta: — Vannak disznók a Kefében is, meg a Törökárokban is ... A Békásréten pedig megtaláltam a nyomát Pista bácsinak is. Erre már hónom alá szorítottam a Matyi-kutya fejét, így vetve véget a köz­tünk folyó birkózásnak, aminek a célja az ő részéről az volt, hogy szeretete jeléül végignyaljon a képemen. — Mi az ördög? Pista bácsi itt van? — Itt kérem! Alighanem a Borzosvágás­­ban vackol... Pista bácsi néven szoktuk emlegetni azt a bizonyos, legendás nagy vadkant, ami­lyen minden területen jár egy, ha másutt nem, hát a vadőrök és egyéb erdei emberek fantáziájában. Az ilyen nagy remete­ kanok arról nevezetesek, hogy nyomnak vagy három mázsát és az agyaruk legalább har­minc centiméter. Állítólag. Meggyőződni Ugyanis nem lehet róla, hogy az adatok igazak-e, mert terítékre nem kerülnek soha. Időnként megjelennek, váratlanul és rendesen olyan valakinek mutatva magu­kat akinél nincs puska. Pár napig izgalom­ban tartják a vadászokat és vadőröket, az­tán eltűnnek éppen olyan titokzatosan, m­int ahogy megjelentek. Nagy ritkán meg­esik, hogy valaki rálő, de, hogy el is ta­lálja, arra nincs eset. Ami disznót ugyanis sikerül meglőni, arról mindig kiderül, hogy nem Pista bácsi. Viszont az elhibázott kan­ról, vagy a sűrűben láttatlanul elugró­­disz­nóról utólag mindig megállapítódik, hogy Pista bácsi volt. Én azonban még nem láttam soha, a nyomát sem. —... Mondja Józsi! Hát hogy lehetne elcsípni az öreget? Józsi azonban nem felelt. Ebben a pilla­natban közelebb lévő vad kötötte le a fi­gyelmét : —­ Fácánok! Fácánok! Hát bánom én most a fácáno­kat, mikor Pista bácsit szeretné a puska végre kapni? Józsi azonban, sőt a szekeres is nagy izgalomban voltak. Nem tudom miért, de ezeket a hegyi embereket a nyúl, a fácán, meg a fogoly éppenúgy izgatja, mint a szarvas, vagy disznó. Talán mert éppen olyan ritkán találkoznak velük, mint azok­kal. Éreztem, hogy ha le nem szállok fácánt lőni, nagyon megcsappan a becsületem a szemükben. Mit volt mit tennem, lekasz­­málódtam a szekérről. Matyi kutya bebújt a sűrűbe ,ahol egy-két perc múlva fel is vert egy szép, hosszúfarkú kakast. Repült a kakas hangos szóval gyertyaegyenesen felfelé, de nem sokáig, mert a serét még­­gyorsabban tud repülni és utolérte. Józsi­­diadallal kapta fel a Matyi orra elől és hozta: — Aj, de nagy­­darab!... Hát csakugyan nagy volt. Elbámultam, mikor megláttam. Különösen a sarkantyú­ján, mert akkorával még nem találkoztam soha, pedig vadászom már annyi eszten­deje, amennyi szívesen lennék mégegyszer. Rettentő öreg kakas lehetett. Valóságos Pista bácsi a fácánok között. Elkezdtem számítani: hétfő, kedd, szerda, csütörtök... Mire hazavihetném meg­romlik. — Hát ezt majd megesszük Józsi, pör­költnek! Kedden vacsorára! Azt hiszem, mondani is felesleges, hogy kedd reggelig nem csak Pista bácsihoz nem volt szerencsém, de még egy malachoz sem. És a száraz talajon még a nyomukat sem bírtam meglelni sehol. Mikor aznap a haj­nali cserkészésből hazaértünk, Józsi rög­tön nekiállt, hogy a fácánt megtisztít­sa.­­— Pörköltnek jó lesz! — mondta köz­ben. — Korán fel is teszem, hogy megpu­huljon ... Mert egy kicsit mintha kemény volna... Délután nem jött velem, otthon maradt főzni. Én egy darabig bújtam az erdőt, aztán felültem a magaslatra, abban a re­ményben, hogy talán így sikerül majd va­lami átváltó disznót a vágás meg a szál­erdő közt elcsípni, mert ilyen elhagyott helyen korábban megmozdul a disznó is. Ott ültem sokáig, de hiába. Mikor már nagyon kezdett sötétedni, megnéztem az órám: félhat volt. Utána még jó darabig ott­maradtam s aztán a zseblámpa világánál botorkáltam vissza a kunyhóba, ahol ekkor már felséges pörköltillat terjengett. Józsi azzal fogadott: — Nagyon nehezen puhul kérem, pedig már tüzelek alatta vagy három óra óta! Most várjon mennyi lehet? Van már talán nyolc is? Megnéztem az órám. — Ugyan már! — szóltam. — Fél hét! Pesten ilyenkor még délután van! Leültem olvasni lámpavilág mellett. Jó darab idő múlva Józsi újra megkérdezte: — Hány óra, kérem szépen? Megnézem újra: újra félhét. Még mindig. — Tyűr A mindenségit! Hiszen ez az óra áll! Kiderült, hogy nem húztam fel az este. Most aztán tanakodhattunk itt, másfél­órányira minden emberlakta helytől, hogy várjon mennyivel lehetünk késedelemben. Másfél órában állapodtunk meg s előre iga­zítottam az órát nyolcra. Aztán egy óra múlva azt mondtam: — Hanem most már lássuk azt a fácánt, mert le szeretnék feküdni, tekintettel arra, hogy holnap pitymalatkor ott akarok lenni a békásréti magaslesen. Ötkor kezd vir­radni, hát négykor fel kell kelnünk... Józsi kitálalta a fácánt, amely számítá­sunk szerint négy órát volt tűzön, de olyan kemény volt még mindig, hogy lehetetlen volt megrágni. Én csak egyetlen falattal próbálkoztam, Józsi vitézül megbirkózott vagy öt harapással, de aztán feladta a küz­delmet ő is. Szalámit vacsoráztunk, a fácá­nok Pista bácsiját átengedtük Mateának.

Next