Budapesti Hírlap, 1936. január (56. évfolyam, 1-25. szám)

1936-01-01 / 1. szám

Mindennap képes melléklet 33. jum 10FILLÉR Budapesti Hírlap Budapest, 1936. Szerda, Január 1 POLITI­KAI NAPI­LAP LVI. évfolyam 1. szám Az új magyar politika esztendeje Írta: Tors Tibor Megáll a vándor. Visszatekint a meg­tett útra, szeme végigfut a tájakon, a szép virágos völgyeken, a messzi kopár hegyeken, amelyeken keresztül nyíl­egyenesen haladt. Verőfényes napsü­tésben árnyas források mellett, menny­dörgő viharok között sziklákon ke­resztül, elgyötört testtel, sebes lábbal, meg-megpihenve, majd újra előre, előre mindaddig, amíg végtelennek tetsző út­ján mégis csak célhoz ér. A vándor, a nagyvilág magányos vándora: a ma­gyar így j­árja útját ezer esztendő óta, s egyedü­lségében egyetlen erejét min­dig csak önmagából merítve megy előre, egyenesen előre. A rövid pihenő a határmesgyénél, a visszapillantás az idők örökkévalóságának örök forduló­jánál, a tűnő esztendő utolsó órájában, elmúlt küzdelmes életének egy-egy számadása, s az elkövetkezendő új ál­lomásig jövőjének egy-egy számvetése. Komoly és nagy lelkiszükséglet ez a visszapillantás. De talán hosszú idők óta nem annyira fontos és jelentőség­­teljes, mint éppen ma, az 1935-ik esz­tendő lehanyatlásával, s az eljövendő új esztendő küszöbén. Vészterhes tör­ténelmi sorsunk torlódó eseményei nem engedik, hogy hosszan elmélázzunk a küzdelmek, harcok, történések, remé­nyek, megcsalatkozások, tervek és al­kotások rajza tömkelegében, de meg kell állanunk, hogy áttekintsük az el­­múít esztendő munkásságát, hogy eb­ből kapjunk erőre a továbbiakhoz. Álljunk meg tehát és nézzük, mi az, ami az 1935-ös esztendőt a nemzet éle­tében kiemeli az egymásután sorakozó évek közül. Mi az, ami a magyarság legbelsőbb struktúráját, legegyénibb lelkivilágát érinti, mi az, ami hatását a röpke időn túl a múlttal szemben a messzi jövőbe is érzékelteti. Bármeny­nyire fontos is reánk nézve, nem a külső behatásokról kell most szóla­­nunk, nem a nemzetközi helyzet alaku­lásáról, amely sok minden egyében ke­resztül a marseillei véres események­kel kezdődött és az olasz-abesszin há­borúskodás körüli nagy világpolitikai megmozdulással végződött. Nem is ar­ról, hogy éppen mindezek miatt a kö­zépeurópai kérdés, a Duna völgyének nagy nemzetközi problémája leszorult az érdeklődés homlokteréről. De szóla­­nunk kell arról a hatalmas változásról, ami a szűkebb magyar glóbust a maga belső nemzet társadalmi berendezkedé­sében új és más korszakba vitte át, s ami további fejlődésére döntő befolyást gyökéről. . . Ez a hatalmas változás az az átala­kulás, amely az elmúlt esztendő elején a választások következtében ment végbe, s amely új sínpárra vitte át az egész magyar politikát. A közvélemény hatalmas és talán még soha nem ta­pasztalt megmozdulása eredményezte ezt az átalakulást, s ezzel mintegy mély álomból ébredve véget vetett annak a megkövesedett rendszernek, amely év­tizedek szellemi örökségeként, idejét­múlt politikai ideológiák folytatása­ként átvette s hasztalan és meddő igye­kezetében holtvágányra juttatta a ma­gyar közéletet. Mondjuk ki nyíltan: az 1935-ik esz­tendő kétségtelenül legnagyobb politi­kai eseménye Gömbös Gyula politiká­jának kibontakozása, ennek a politiká­nak önállósítása, s elszakadása azok­tól az idegrostoktól, amelyek megalku­vásokra, tétova lépésekre késztették, s nem adtak szárnyat ennek a politiká­nak. Lehet, hogy a Gömbös-kormány­zat enélkül is fennmaradt volna. Le­het, hogy a paktumok diplomáciájának segítségével tovább élhette volna a maga életét, de nem lehet — s ezt ma már el kell ismernie mindenkinek, —­­hogy a nagy magyar gondolat tovább­fejlesztésének azt a munkáját elvé­gezhette volna, amelyet letagadhatat­­lanul elvégzett, s még kevésbé lehet, hogy a jövő útjait és céljait azzal a biztonsággal kitűzhette volna, mint ahogy azt kitűzte. A választások minderre megadták a lehetőséget, egyben megadták a stabi­litást, s az alkotmányos és közjogi alá­támasztást, amely nélkül magyar poli­tikát a múltban sem lehetett csinálni, s nem lehet a jövőben sem. De megad­tak még valamit. Megadták a Gömbös­politika számára a szárnyakat, ame­lyeknek birtokában minden lenyűgöző­­ V ^ I azt megalkotója három évvel azei^P. elképzelte. Ily módon a választások egész új politikai szintézist adtak az országnak. Egy sui generis politikai rendszer született, amelynek nincsenek tehertételek alatt roskadozó elődjei, nincsenek megkötöttségekben nyögő szellemi örökhagyói, s amely a magyar­ság lelkének belsejéből kibontakozva legfeljebb egyetlen szellemi örökséget ismer el: az örökké élő, öncélú nagy magyar gondolatot. Ez tehát az 1935-ik esztendő valódi jelentősége. Az öncélú magyar gondolat piedesztálra emelése legszentebb ha­gyományaink, nagy nemzeti királya­ink, fenkölt szabadsághőseink szelle­mében, a magyar függetlenség eszmé­nyének szolgálatában. Ez az öncélú ma­gyar gondolat fűzi most már át az egész magyar közéletet, s mint termé­szetes fluidum árad szét a nemzet egé­szében. Hogy azonban ezt idáig sike­rült vinni, vitathatatlanul az elmúlt esztendő során kibontakozott új szel­lem érdeme, amelynek érvényesülése az új magyar politika megszületését jelenti. És ennek az új magyar politiká­nak nem csupán a konkrétumokban ki­fejezésre jutó egyes cselekvéseit sza­bad méltatnunk, vagy bírálnunk. Nem­csak az egyes reformjavaslatokról kell ítéletet mondanunk, bár a szociális népi politika megnyilvánulásaként a fontos agrárjavaslatoknak, a hitbizományi tör­vénynek, a gazdaadósságrendezésnek, a telepítésnek, avagy a nemzetnevelés szempontjából oly nagyhatású közokta­tásügyi reformoknak önmagukban is megvan a jelentőségük. Az igazi reform azonban nem ez egyes intézkedésekben van, de az egésznek szellemében, abban a sugárzó szellemben, amely a jövő felé is megmutatja a követendő utat. Ezért emlékezetes az 1935-ös esz­­te­ndő, am­ely, nagy n0­0­vit­t­ézményeink­ és hagyományaink tiszteletben tartásá­­­val, de a modern korszellem parancso­lószavát követve leváltotta az idejét­múlt politikai, gazdasági és társadalmi ideológiákat, s a régi rendszer tiszte­letreméltó, de immár az új magyar vi­lágban kevésbbé cselekvőképes repre­zentánsai helyébe tett erős, friss, fana­tikus hitű magyar politikai generáció számára nyitotta meg az utat. Ez a po­zitívuma az 1935-ik esztendőnek, s ez a jelentősége a magyar politikai történet Találkozás írta: SZITNYAI ZOLTÁN Felemelte jobb karját, kissé bólintott, úgy köszönt vissza az elrobogó villamos­­kocsiba. Aztán, mintha látta volna önma­gát ezzel a mozdulattal, szokatlanul öreg­nek, mintha egy másik ember szemével látta volna, annak a fiatal férfinek túlzot­tan mély meghajlásával is öregbítve, aki az elrobogó villamos ablakából üdvözölte. Megszeppent. Gyorsan megegyenesítette a törzsét és megkeményítette a lépteit. Meg­öregedett férfiak jutottak az eszébe, akiken valamikor maga is megfigyelte a fiatalság látszatáért való küzdelemnek utolsó erő­feszítéseit. Hasonló mozdulatokat ahhoz, aminével az előbb ő is hirtelen kiegyenese­dett, eszesen, keményen kezdett lépkedni. Ki merné mondani, hogy hatvan éves? Pár lépés után megfeledkezett a feszes tartásról. Az izmok meglazultak, a gerinc előrehajolt, a vállak megereszkedtek. Ha nem is csoszogott, de olykor megroggyan­tak a térdei. Arra gondolt, hogy a szere­lem már apró kalandok alakjában is egyre ritkábban köszönt be hozzá. Nem is bánja. Otthon néha rábámul a levélkötegekre, amiket megőrzött a múltból. Csak rájuk bámul, de egyet sem nyit fel közülük. Van egy, amelyik forró, feledhetetlen illatot áraszt magából, mintha most hozta volna a postás. Lila boríték, cirádás betűk, cso­dálatos ópium-ízű mondatok ... Néha fel­emeli és magába szívja illatukat. Ilyenkor azt a boldog vacogást érzi, mintha ismét a templom előtt sétálna fel-alá, ahol őt szokta várni. Milyen szép asszony volt! Milyen gyönyörű szerelem! Ez nincs is többé, ez nem is lesz többé. Ez volt az ifjúság. Jobb nem gondolni rá. Botjával elsöpört egy gallyat, meg egy falevelet, amint továbbment. Eszébe jutott, hogy volt idő, amikor minden, még maga a hervadás is szinte életnek látszott. Szo­morúak vyiltak, vagy nevettek, bármi tör­tént velük, minden úgy érte őket, mintha csodák követnék egymást. Elnézni néha a fiatalokat, amint szerelmesen összebúj­nak. Hát azok is? És ez szinte valószínűt­lennek látszik. Hiszen a szerelem olyan értelmetlenné válik, ha másokat boldogít, vagy gyötör. Csak a magunk szerelme i­ls érthető. Azon kívül minden érte való küz­delem értelmetlennek látszik. Letért a csendes fasorba. Ó dehogy, világért sem óhajtja ő a viszontlátást. Lehet, hogy nem igaz amit hallott, hogy az asszony felköltözöt a fővárosba, hogy nem is számít. Ők már régen lezártak mindent egymás között. Az életük olyanná vált az évek hegytömege alatt, mint el­virult út, amit maga elé temetett a föld­omlás. A sebek is, amiket adtak, kaptak, azok is behegedtek a hosszú évek alatt. A múltból csak néhány levél maradt, és az illat, ami nem tud elpárologni a halvány­lila betűszalagokkal teleírt papírívek kö­zül. De ma ezt az illatot is élénkebben érezte, mint má­skor. Mintha új erőre támadt volna. Most is érzi. Minduntalan őrá kell gondolnia. Milyen szép volt, amikor el­némult a karjai között, nagyra tágult a szeme s olyan kékesen tejszínű fény árasz­totta el, mint a hajnali égbolt. Vagy ami­kor először ölelte át a derekát és először érezte az ajkai forró leheletét... Vagy, amint lesütötte a szemét s hosszú szem­pillái feketén tapadtak a halványrózsás bőrre ... Vagy­, amint elbúcsúztak egy­mástól s ő meg nézte, ahogy ment, kicsit ringó léptekkel, az utca végén mégegyszer feléje mutatta arcát és eltűnt a sarkon ... Ez bizony mind szép volt. Jó lenne érte menni, vissza a múltba, de sajnos, az idő­nek meg van az a cudar tulajdonsága, hogy visszahozhatatlan. Egyszer aztán rá­jövünk arra a furcsa bölcsességre, hogy a dolgok szépségét igazán élvezni is csak akkor tudjuk már, amikor azok elmaradoz­tak mellőlünk és emlékké váltak. Megállt és elmosolyodott. Majd oldalt nézett és félig hangosan felkiáltott: — Ó! De hiszen ... Forrósodó melegség kezdte mosdatni belül. Egyre kábultabban nézett a hölgy felé, aki feléje közeledett. Hiszen még szebb, mint valaha. Hát nem múlt el közbe harminc esztendő? Az asszony ked­ves mosollyal nézett rá, aztán kissé ijedten hátrább lépett a túl heves üdvözlés elől: — Azt hiszem, tévedni tetszik, nem, én nem vagyok Etel. Tovább sietett, csak nem futott, ő meg úgy maradt ott, mintha rettentő dübörgés­sel összeomlott volna körülötte az idő. Érthetetlen, hogy tévedhetett akkorát? Hogy lehetett képzelnie azt, hogy valaki még harminc esztendő után is ? ... Oldalt nézett s egy kirakat üvegfalából lassan lépegető férfi tükörképe haladt el mellette. Ez ő. Meghajló hát, pálcás kéz, ősz haj, sárga bőr ... Bizony elég kemény magya­rázat, de ez az igazság. Visszafordult, nincs kedve tovább sé­tálni. Ugyanakkor valaki, mintha megállt volna és visszanézett volna rá. Egy idősebb hölgy. Nem érdekli. Azt már megtanulta, hogy a fiatal nők érdeklődéséről le kell mondania, de azt sohasem fogja megta­nulni, hogy idősebb nők iránt érdeklődjék. Aztán mégis kénytelen volt visszanézni, mert a nevét kiáltották. Lágy, finoman szálló ismerős hang, szinte csörgedező, mint a hegyi patakok csobogása, és mégis az emlékek egész erdejét sodorja magával. Megkongatta, egész a torkáig kergette a szívét. Aztán zavartan és kételkedően né­zett a hölgyre, aki a nevét szólította. Öreg asszony, aki tétován tett néhány lépést feléje. — Nem ismer meg László? Szeretné felelni, hogy nem, nem. Meg­egyenesíti a törzsét, túl akar magasodni a saját alakján. Az időn c­íme ő még mindég fiatal, hányt-veti, erős legény. Keztyűs keze ráröppen a férfi kezére, majd a másik keze is követi. A szeme könnyes lesz. A férfi felé is meghatódás közelít, de nem akarja elárulni. — Miért sír, Etel? — mondja majdnem haragosan. Az asszony nem tud mindjárt felelni. Előbb hagyni kell a könnyeket. .. A két keztyűs kéz átölelve tartja a férfi kezét. Így nézi a férfit: — Ne haragudjon, hiszen tudom, hogy akkor sem volt szabad sírnom, amikor még a sírás is gyönyörűséget okozott. De olyan szomorú Laci, hogy maga is ... Egy­szerre úgy ráeszméltem mindenre, amint megláttam magát. Hiszen azt, hogy én, azt már régen megtanultam, talán már meg is szoktam. De hogy maga is? ... Ez fájóbb, mint az én öregedésem. Valahogy azt hittem, hogy maga örökkévaló. Tegnap is kezemben volt a fényképe. Ahogy gyű­­retlen arccal, tiszta, magas homlokkal, vidám tekintettel a messzibe néz... És most egyszerre itt áll előttem őszen, haj­­lottan... Ismét könnyeket nyeldesett, nem tudta folytatni. A férfi mélyen lehajtotta a fejét. — Nem lett volna szabad találkoznunk — gondolta magában. — Nem lett volna szabad találkoznunk — gondolta magában az asszony is. A keztyűs kezek leváltak a férfi kezéről s a jobbkéz még egyszer felkinálkozott kézcsókra a férfi szájához. Meg akarta mondani, hogy jöjjön el egyszer hozzájuk, szeretné megmutatni az asszonylányát is, azt mondják egészen olyan, mint ő volt. Aztán sóhajtott és nem mondott semmit. Jobb így. A férfi is kérdeni akarta, hogy az előbb az a fiatal nő, egész olyan, mint Etel, ta­lán az ő lánya lehetett? Aztán köhintett egyet és ő sem szólt semmit. Jobb így. Kegyetlenség volt az időtől, hogy meg­mutatta őket így egymásnak, ilyen meg­öregedve. Elfordultak, aztán az egyik sietve jobbra ment, a másik balra. Milyen szép asszony volt — mondta ma­gában a férfi. ■ ■ • ' — Milyen remek volt — mondta magá­­ban az asszony.

Next