Budapesti Hírlap, 1936. február (56. évfolyam, 26-50. szám)

1936-02-01 / 26. szám

Mindennap kéves melléklet RRM 10FILLÉR Budapesti Hírlap Budapest, 1936. Szombat. Február 1 POLTI­KAI NAPI­LAP LVI. évfolyam 26 szám ROMON NŐTT VIRÁG Irta: Bertalan István Eddig sokat panaszkodtunk amiatt, hogy itthon alig foglalkoznak az utód­államokban élő magyarság sorsával. Néha valóban ijesztő is volt a közöny az elszakított testvérekkel szemben. Most az érdeklődés hiánya miatt nem lehet szót emelni. Elég sűrűn látnak napvilágot cikkek, útirajzok, beszámo­lók és tanulmányok, amelyek különö­sen az erdélyi magyarság helyzete, új életformája és jövőbeli sorsa felől tá­jékoztatnak. A belőlük kisugárzó jó­­szándék tiszteletreméltó, de nem mindig tudja kiküszöbölni a kellő felkészültség hiányából származó olyan megállapítá­sokat, vagy jóslásokat, amelyek nem tesznek jó szolgálatot, sőt egyenesen hátrányára vannak az amúgy is nehéz helyzetben küzködő kisebbségi magya­roknak. Néhány hónappal ezelőtt írókból és falukutatókból álló kis társaság volt háromhetes tanulmányúton Romániá­ban. Ennek az útnak tanulságait két terjedelmesebb tanulmányban olvashat­tuk. Az író szeme körülbelül így látja a rimán főhatalom alatt élő magyarság helyzetét és jövőjét: A ki­sebbségi magyarnak három típusa van. A dobogó, aki csak a sérelmeket tartja számon s szinte rosszul van, ha egy nap nincsen feljegyezni valója. Ez a teljesen passzív kisebbségi életforma. A másik, a lojális, akit gyengesége és mozgé­konysága mindenütt a megegyezés felé terel. Ezt csak érvényesülési vágya hajtja. Ez a két típus tehát nem hasz­nos. A harmadik volna a szervező, a három közül a legértékesebb fajta, de erről is csak ennyi jót tud mondani: „amit csinál, minden pillanatban el le­het fújni. Csinálja azért keményen, jó­kedvűen, a­ munka örömével, mert tudja, hogy megbolondul, ha nem teszi.” Ilyen bevezető után már nincs cso­dálkozni való azon a további megálla­pításon, hogy az erdélyi magyarság po­litikai szervezetét a Magyar Pártot „a régi hivatalnok-nemesség a maga úri zsebe számára monopolizálja”. Amilyen szigorúak a megállapítások, annyira le­hangolóak a végső következtetések: „Az erdélyi magyarságnak nincs ko­moly hadrendje, melybe beállani férfi­próba. Nagy eszme pedig már csak azért sem futhat benne szét, mert min­den széttört csoportjára más-más ha­lott múlt fekszik, mint kriptatető a koporsóra.” A diagnózis tehát biztos és „minden gyógyszer ajánlása frivolitás volna”. Ha nem is mondja ki határozottan a ta­nulmány, mégis kiolvasható belőle, hogy szerinte a kisebbségi magyarság halálos kórban szenved, a valósággal elveszett. Az író számára pedig nem ma­rad más hátra, mint megírni „népünk emlékiratát tanulságul egy nagy nép­patológia számára.” Szerencsére azonban nem ilyen vég­zetesen reménytelen a helyzet. Az úti­rajz íróját megtámadta kirándulásán a „kisebbségi neurózis”, amelyről megál­lapítja, hogy alóla kisebbségi sorsban nem lehet szabadulni. Ha nem csak há­rom hetet töltött volna ott, hanem ál­landóan ott élne, vagy az elcsatolás óta évenk­int ott tartózkodott volna néhány hétig s közben nem alkalomszerűen, hanem állandóan tanulmányozná a ki­sebbségi magyar életet, akkor nem állí­taná, hogy a kisebbségi neurózis alól *Mbadutah­ Sasa­­ .gyermek­betegségen már túljutott az erdélyi ma­gyarság. Túljutott és ha sokat el is vesztett, olyan új képességek birtokában van immár, amelyekkel felvértezve eredményesen tudja megvédeni új élet­formájában is anyanyelvét, nemzeti ön­tudatát, kultúráját és megmaradt sze­rény gazdasági erőforrásait. Az a három típus, amelyet az útirajz írója Erdélyben észrevett, nem külön­álló három életforma. Minden kisebb­ségiben benne rejtőzik mindhárom s oko­san mindig azzal jelentkezik kifele, amelyik pillanatnyilag a legcélszerűbb­nek ígérkezik. Aki az erdélyi magyar­ság sorsát akarja felmérni, annak nem szabad megfeledkezni a költő figyel­meztetéséről: „Bizony mondom, mind hős az, aki itt él s törekedni mer. Ha ki is kel — csak kínnal puhított rögből kel a siker”. — Igen, nem olyan egy­szerű romokon új életet teremteni. Kü­lönösen nem, amikor lefogják az al­kotni akaró kezet. Sőt, arról sem sza­bad megfeledkezni, hogy az alkotás eredményeit sem kívánatos mindig a nagy nyilvánosság elé vinni. Jobb várni, míg a csemete gyökerei mélyen beágyazódnak a földbe s szembeszáll­hat nagyobb viharokkal. Aki ítéletet mond az erdélyi magyar­ság felől, az nem mehet el szó nélkül az egyház és az iskola mellett. Költő volt az is, aki ennek a két intézménynek kü­lönleges jelentőségét a kisebbségi élet­ben felismerte. A költő, aki a menekü­lés kétségbeejtő óráiban felkiáltott „eredj, ha tudsz” arra is figyelmeztette népét: „ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát”. És úgy a nép, mint az intelligencia megfogadta a ta­nácsot, így olvadt össze az egyház ke­belében folyó kisebbségi kollektív mun­kában mágnás és zseniri, polgár és pa­raszt, felszabadítva magát a terhes múlt alól. Az egyházi szervezet keretén belül a magyarság olyan bástya mögé tudott behúzódni, amely sok roham el­len védelmet nyújt számára. Az egyház az anyanyelv ápolója s fenntartója is, a hitvallásos iskola segítségével, de szakiskolával a gazdasági oktatás és ismeretterjesztés feladatát is ellátja. Azt sem lehet állítani, hogy az az új életforma eredménytelen kísérlet volna. Hiszen, ha például az anyanyelv védel­mében folytatott küzdelemre állana ez a tétel, hogyan tudta volna letenni az erdélyi magyarság karácsonyfája alá néhány héttel ezelőtt az Erdélyi Szép­míves Céh századik magyar könyvét Reményik Sándor verseinek gyűjtemé­nyét. Ebben a kötetben nem felesleges lapozgatni annak, aki a kisebbségi sorssal foglalkozik. Megtalálhatja benne a kisebbségi élet kátéját: Testvéreim, bizony nem élünk jól mi, Nem apáinknak tetsző életet. De, aki máskép tehetne helyünkben, Az vesse ránk az első követ. Minden percünk kínzó kiegyezés, Ahogy lehet. „Ahogy lehet”, — ez a kisebbségi élet irányítója s ebből a szemszögből kell lemérni kezdeményezéseit is. A szervező megvalósítja a falugazda in­tézményét és módot ad mindenkine arra, hogy havi ötven lejes hozzájáru­lással havonkint könyvhöz juttassa falvak népét, melyből eligazodhat i' gazdasági, egészségügyi, értékesítési dolgaiban, de amelynek révén Petőfit és Aranyt olvashatja, felbecsülhetet­len munkát végez. És az sem igaz, hogy a szervező csak a megbolondu­­lástól való félelmében cselekszik. El­lenkezőleg, a helyzethez igazodó, na­gyon is józanul átgondolt program és alapos előrelátás eredménye ez a cse­lekvés, amely szövetkezetbe tömöríti a népet és nem felülről lefelé, hanem alulról kezdi a munkát. Azért is ered­ményes, mert a szervező megfogja és maga hordja szét a tejes kannát, meg a kiló vajat s nem irodában ül, hogy költséges adminisztrációval végképp elvegye a székely kedvét minden szö­vetkeze­tesditől. Az erdélyi szövetke­zeti mozgalom új hajtásait, melynek első magvetője Kacsó Sándor, az író, nem lehet csak úgy felülről kezelni, vagy eredményeit alábecsülni. Ez az igazi „belső kör”, amelynek rajzolója évről évre új és nagyobb sugarú kört húz. Aki csak azért vonult vissza erre a „belső körre”, hogy onnan a bírála­ton kívül az alkotó munkában is részt­­vehessen. Érdemes volna részletesen végig­menni a kisebbségi élet minden erő­feszítésén, hogy azok hatásfokát le­mérve kimutassuk, mennyire jogosu­latlan a lemondás ilyen sorsban élő magyar testvéreinkről. Nézhetnénk az újra felépülőben levő kisebbségi hitel­szervezetet, az iskola- és templom­építő magyarokat, gyönyörködhetnénk abban a pozitív kisebbségi munkában, amely naggyá tette és állandóan fej­leszti a Székely Múzeumot, amely Ma­rosvásárhelyen elsőrendű kórházat és szanatóriumot teremtett, amely tudo­mányos és irodalmi folyóiratokat tud fenntartani. De okulhatnánk az Erdé­lyi Fiatalok és társaik komoly falu­­munkájában is, amely nem támaszko­­dik a hatalom olyan kiapadhatatlan forrásaira, mint Gusti professzor ha­sonló akciója, de maradéktalanul hasz­nosítja annak minden értékét a maga szerény erejéből. Már Kazinczy is arról panaszkodott erdélyi útinaplójában, hogy Magyar­­szág nem ismeri Erdélyt Ma valami­vel jobb a helyzet. Sokan kezdik meg­ismerni, de még mindig vannak,­­ kü­lönösen olyanok, akik már kész elkép­zeléssel róla és a kisebbségi sorsról közelítik meg,­­ akik félreismerik Erdélyt és az erdélyi magyarság ma­gatartását, tehát nem is tudják meglátni sem erőfeszítéseinek hősisé­­gét, sem szerény eredményeit. Erdély­ben a magyarságnak nincs módja se nagy akarásokra, se hatalmas refor­mok megvalósítására. Itt a kis terüle­tekre korlátozott egyéni részletmun­kának, az állandó és szakadatlan mag­vetésnek, valamint az ebből kibonta­kozó kisebb kollektívumok közös cse­lekedetének — az igazi kalákának — van jelentősége. Aki mindezektől tá­vol, a napos oldalon áll, talán nehezen tudja észrevenni e munkának apró, de maradandó eredményeit. Ha észre­venné, nem állítana fel ilyen lehangoló javaslatot, különösen nem az, aki maga is állítja, hogy „az agyag a véső alatt elmúlik, de a márvány megnemesül”. Az erdélyi magyarság több mint ti­zenöt év óta véső alatt szenved, az el­fogultság és a túlfűtött nacionalizmus éles vésője alatt. De az elmúlt küzdel­mes évek eredménye mégis azt mu­tatja, hogy ha ez a véső sok nagy ér­tékétől megfosztotta is, lényege való­jában mégis időtállónak bizonyult és megnemesült. Ebből erőt meríthet a maga számára a maradék ország ma­gyarsága is. A megpróbáltatások napjai talán rommá tették a régi Erdélyt, amely sokak lelkében él. De a költőnek igaza van: „Lehet rom és lehet reménytelen. Virág nő rajta mégis, friss virág.” Akik olyan jól megtanulták Széchenyi­től a bíráló készséget, azok, amikor az utódállamok magyarságának életét elemzik a szigorú és serkentő kritika mellett tartoznak pozitív cselekedetek­kel, áldozatos segítséggel — szintén Széchenyi példaadása szerint —­ ön­tözni és ápolni is a romon nőtt friss virágot Élénk diplomáciai tárgyalások Párizsban Károly román király és Titulescu szombaton Flandin külügyminiszterrel találkozik — A szovjet-román kap­csolat kérdése — Starhemberg tevékenysége Suvich jegyzéke Genfben az embertelen abesszin hadviselésről PÁRIZS, jan. II. Károly román király, aki Párizsban a Ritz-szállóban szállt meg, hétfő estig ma­rad a francia fővárosban. A király és Titulescu szombaton találkozik a francia kormány tagjaival és főképpen Flandin külügyminiszterrel folytat majd megbe­szélést A Matin jelentése szerint a tár­gyalásokon elsősorban, a román-szovjet kapcsolatok kérdéséről lesz szó és e kér­désnek különös jelentősége azáltal lesz, hogy a francia-szovjet segélynyújtási egyezmény parlamenti jóváhagyása küszö­bön áll. A francia-szovjet és cseh-szovjet segélynyújtási egy­ezék megkötése óta — írja a lap — szovjet-román egyez­mény megkötéséről is szó van. Romániá­ban azonban élénk aggodalomm­­al fogad­ják ezt a tervet. A Petit Journal úgy tudja, hogy Károly király azért jött Pá­rizsba, hogy itt bizonyos megnyugtató kijelentéseket kapjon. Az Oeuvre értes­ü­lése szerint Románia csak akkor hatá­rozza el magát román-szovjet egyezmény megkötésére, ha a francia törvényhozás már jóvá­hagyta a francia-szovjet egyez­ményt. A londoni jelentés szerint Károly ro­mán, Borisz bolgár király, György görög herceg és Titulescu londoni tárgyalásain főképpen Bulgáriának a balkáni egyez­ményhez való csatlakozásával foglalkoz­tak. A lap azt hiszi, hogy ebben az irány­ban bizonyos előrehaladás történt. A Reuter-iroda bukaresti levelezője je­lenti, hogy Károly román király jólérte­sült román pénzügyi körök tudomása sze­rint többnapos pá­rizsi tartózkodását arra használja fel, hogy megpróbálja a Romá­nia és a francia hitelezők közötti nehézsé­gek elsimítását. A román kormány kép­viselője több hónap óta tárgyal eredmény­telenül Franciaországban a kibocsátott

Next