Budapesti Hírlap, 1936. február (56. évfolyam, 26-50. szám)

1936-02-16 / 39. szám

12 AZ ARANYKAPU HÍDJA, így nevezik azt a most épülő nem is egy, ha­nem két óriási hidat, amely a kaliforniai fő­várost, San­ Franciscót fogja összekötni észak felé a Csendes Óceán partvidékével, kelet felé pedig San Francisco két népes és fejlődő külvárosával: Oakland-del és Ala­­m­edá­val. A két híd közül az Aranykapu felett át­vezető egy íves óriási lánchíd megtervezése és elkészítése volt a nehezebb vállalkozás. Ez a híd a legcsodálatosabb és legmerészebb mérnöki alkotások közé tartozik, amelyeket az alkotó emberi elme valaha is kitermelt és elkészített. A híd hosszúsága, parttól-parttig, 2800 méter. A két főpillér közötti ív 1280 méter hosszú, tehát ilyen szempontból mesz­­sze felül­múlja­ az újabb hasonló építésű hidak közül a sydneyi kikötő hídját Ausztráliában, a régebbiek közül a Firth-öböl felett épített hidat Skóciában. A láncot tartó palérek víz­szint feletti magassága 228 méter. A híd ki­feszített íve és rajta az úttest a tenger vize felett valamivel több mint 60 méter magas­ságban fog átvezetni, úgyhogy még a világ legnagyobb hajója, a Normandie is teljes árbócozattal haladhatna át alatta. Az északi tartópillér a parti sziklákon épült, de a délit 30 méter mély vízben kellett megépíteni a legnagyobb nehézségek között, mert a ten­ger vize ezen a helyen az idején a hegyipata­kok sebességével rohan át a szűk tengerszo­roson. De különben is az óceán felől aka­dály nélkül a part felé gördülő hullámok a szokatlanul nagyméretű és kemény szikla­talajba szüllyesztett caisson építését majd­nem a lehetetlenséggel határos vállalkozássá tették. De az emberi kitartás ez alkalommal is legyőzte az akadályokat. A két pillér már hónapokkal ezelőtt készen állott és közöttük pár héttel ezelőtt kifeszítették a tartólánco­kat is. A hidakat a tervek szerint ennek az évnek a végén, vagy a jövő év elején adják át a forgalomnak. LONGWOOD, Napóleon utolsó lakóhelye kicsi híja, hogy áldozatául nem esett a Szent Ilona szigetére trópusi afrikából behurcolt fehér hangyák­nak. A düledező faházat egy francia szak­értő, Décamps vezetésével egy francia iskola­hajó növendékei önkéntes munkával állítot­ták helyre. Az iskolahajó a ,,Jeanne d’Arcn még november végén érkezett meg a szigetre és párisi lapok közlése szerint a helyreállí­tás munkája már a befejezéshez közeledik. Napóleon 120 évvel ezelőtt, 1815 októberé­ben érkezett meg Szent Ilona szigetére. Né­hány hétig a sziget egyetlen kikötőjébe és városában, Jamestownban lakott Közben a sziget hegyes belsejében a tenger színe fe­lett 500 méter magasan fekvő Longwoodot sietve átalakították a fogoly császár részére. Ez ideiglenes jellegű faépület volt és eredeti­leg a Jamestownban székelő brit kormányzó nyaralója volt. A brit kormány később ál­landó jellegű lakóhelyet kezdett építtetni a császárnak, de Napóleon meghalt 1821-ben, mielőtt az épülő ház tető alá került volna. A császár halála után Longwood szánal­mas állapotba került. A szalonból istálló lett és a ház körüli szép virágoskertet, amelyben hat éves száműzetése alatt Napóleon annyi kedvteléssel dolgozott, méter magas dudva verte fel. Így volt ez 1858-ig, amikor a fran­cia kormány csekély összegű vételárért meg­vette Longwoodot a körülötte elterülő park­kal és a császár ideiglenes temetkezési he­lyével együtt. Napóleon hamvai ugyanis egészen 1840-ig Szent Ilona szigetén pihen­tek. A császár lakóhelyét és a kertet helyre­állították olyan állapotba, mint volt halála­kor és gondnokot bíztak meg az épület rend­­bentartásával. De évek múltán megfeledkez­tek Párizsban Longwoodról. A gondnok két­ségbeesett jelentéseket küldött a faépület rohamos pusztulásáról. Az ügyet szóvá tet­ték a Kamarában is és 1914 óta a külügyi tárca költségvetésébe állandó tételként ik­tatták be a gondnok fizetését és az épület karbantartására szükséges összeget. A há­ború után Longwood ismét hosszabb időre feledésbe került, míg 1928-ban Al. de Baute­­rive, a kiváló Napóleon-kutató fel nem ke­reste a császár utolsó lakóhelyét. Hazatérése után nagyrészt az ő sürgetésére határozta el a francia kormány az újabb javítási mun­kálatokat, amelyeknek befejezése után a szo­bákban Napoleon-ereklyékből egy kis mű­ferumot fognak berendezni Minden fekete télen, régi nosztalgiás emlékkel gondolunk a szép, fehér kisvá­rosi időkre. Amikor a kisváros ut­cáin megmaradt a hó, pompás hógolyó­kat lehetett gyúrni, hóembert fabrikálni és az erdélyi hegyek pompás ródlipályá­kul szolgáltak.. . Ki nem ismeri ezt az érzést, akinél a kamrában, vagy a padláson ott áll szo­morúan a síléc, vagy a ródli és szemre­hányóan néznek gaz­dájukra, hogy egy­szerűen kivonták őket a forgalomból. Ilyenkor aztán igazi boldog, gyerekes ér­zés, mikor reggel arra ébredünk, hogy a lucskos, fekete tél után friss hó van a háztetőkön. Percek alatt kiugrunk az ágyból, kapkodva előrángatjuk a sí­nadrágot, kesztyűt, gyorsan vakszolni kezd­jük a léceket, bakkancsot húzunk s már rohanunk is ki a hegyekbe. Persze , azokról az emberekről van itt szó, akik nem utazhatnak el Svájcba vagy a Dolo­mitokba, vagy egyéb mondani síparadi­csomba és akiknek be kell érni a budai hegyekkel. Kezdődik mindjárt azzal, hogy a pesti ember nincs még nagyon hozzászokva a sí­dresszekbe bujtatott nőkhöz és férfiakhoz, így aztán alaposan megbámulják az utcán őket, mint valami ritka eszkimószörnye­ket. Bizalmatlan, gúnyos tekintettel mér­legelik az áldozatokat. Erre aztán a sí­­dresszes egyénben is felüti fejét a csak­­azértis síönbizalom s úgy halad végig az utcán, mint egy diadalmas hadvezér. Le­néző pillantással mérlegeli az irodába és üzletekbe igyekvő civileket, akik üdülnek egy ilyen csillogó havas délelőtt az akta­csomók közé, ő viszont egy rövid órácska utazás után kint van a csilogó fehér hó­mezőkön, hol várja minden jó és szép, ami a síeléssel jár. A hurokvágánynál már egész hadsereg toborzódott össze — kétségkívül a világ legfurcsább hadserege — a sílécek vesze­delmes dárdák módjára merednek egy-egy boldogtalan civil felé, aki felmerészkedik kapaszkodni egy 81-es vagy 83-as villa­mosra. Képviselve van ebben az önkéntes hadseregben minden rendű, rangú ember, öreg és fiatal férfi, nő, gyerek. Nemcsak a rang, kor és nemek közt van nagy változatosság, hanem a ruházat képe is igen nagy változatosságot mutat. Ha kellő humora van az embernek, egy ilyen villamoskocsit úgy képzel el, mint farsang utolsó napján a „bolondbált.” Képviselve van itt minden jelmez: kéményseprő, zsoké, stüszi vadász, orosz nihilista, tiroli, cow­boy, abesszin, a színek őrült zűrza­vara és orgiája, kimustrált térdnadrágok­tól — az elszakíthatatlan Guttmannig. Valósággal tort ül az emberek ízlésének vagy ízléstelenségének játszi kedélye. De a hangulat elvitathatatlanul biza­kodó. Hiszünk abban, — amiről az újsá­gok napok óta kecsegtetőleg írnak, — a 10 centiméteres síkóban. A végállomásnál enyhe félórai gyaloglás kezdődik, amit természetesen hősiesen és sportszerű vi­selkedéssel, panasz és lihegés nélkül kell elviselni. De mivel, semmi sem tart örökké, végre a helyszínen vagyunk, ahol nemcsak a síléceket igyekszünk felkötni, hanem alig várjuk, hogy előkerüljön a hátizsákból az elemózsia — minden ki­rándulás legnagyobb öröme — és végre megérdemelten ehessünk. A hegy tetején ragyogóan, melegen süt a februári nap. Könyökig feltűrjük a pullóverek ujját és boldogan nekilendülünk. Kétségkívül min­den jó és szép, a fiatalság életkedve, Bu­dapest panorámája és a ragyogó délelőtt,­­ de a beígért 10 centiméteres hó nincs sehol. Se 10, se 5 centiméter, csak egy jéggé fagyott korcsolyapálya, ahol a bu­dakeszi sváb gyerekek megható vidámság­gal korcsolyáznak. Az a kis, körülbelül 50 méteres lesikló, ahol a pesti ember síelési kedve nyerne kielégülést, hát bi­zony minden, csak nem síterep. A jég­­rétegecske alól szemrehányóan, de re­ménykedve néznek felénk a letaposott fűszálak, melyek, úgy látszik, szintén ki­­kívánkoznak a februári napra. Hó nincs, de az ilyen kicsinység nem rontja el a síelők jókedvét. Rendíthetetle­nül rájjuk ezt az ötvenméteres kis dom­bocskát, hősiesen repülve, bukfencezve át mindenen, magunkon, másokon, zúzmarán, köveken. És olyan hősiesen kacagunk akkor is, mikor jó néhány eredménytelen talp­­raállási kísérletünk nem sikerül, de a vé­gén valahogy — Is­ten tudja, hogy — mégis függőleges helyzetben vagyunk. Persze, ez a függő­leges helyzet nem tart soká, mert az édes anyaföld újra és újra magához hívja gyermekeit. Néha az elesettek egész tömege borítja a lesikló pályát. De ez mind nem számít, mert az a fontos, hogy mindezt derült arc­cal tegyük „sportnimbuszunk” érdekében. Hiába hangzik el a jelszó „pálya­­kezdő”, hiába az előírt szabály, hiába a legújabb síkönyv, b­árA síelés nem boszor­kányság”, hiába mindez, mert a bol­dogtalan kezdő, aki elindul ezen az ide­gen talpakon, fel­tartózhatatlanul megy végzete felé, hiszen minden lesik­lás fináléja egy buk­fenc, vagy ennek egyéb változata. Mert könnyű elin­dulni, még könnyebb repülni, de megállni — lehetetlen. Nincs más mentség, csak leborulni, vagy hasravágódni. Akár egy bokor jön, akár egy öreg fa, akár egy sorstárs, vagy egy félelmetes kanyaru­lat. De érdekes a síelők lélektanára, hogy mindez nem riasztja vissza ezeket a buzgó kezdőket, mert minden feltápászko­dás után egészen csodálatos, — de újra kezdik a „pálya­­kezdő”-től a bukfencig. Dehát a sítalp, cipő, meg miegymás kö­telez, nem lehet csak úgy csendesen meg­lógni — hiszen olyan nehezen forszíroztuk ki karácsonyra. A kék foltokat végtére senki sem látja, csak mi érezzük. A végál­lomást, mire elérjük, már el is felejtettük a sok repülést s vígan nótázunk, „Jobb válláról a balvállára”, értve ezalatt a sílé­ceket. A befejezés „minden jó, ha vége jó.” De ne legyünk igazságtalanok, mert ha van rossz oldala is a hazai síelésnek, sok­kal több a kellemes és a vidám része. Ha az ember más szemmel nézi a dolgot s egy ilyen síelő társaságban az idők szellemét keresi, akkor meg is találhatja benne azt a bizonyos emberi pluszt, ami az új idők szelleméhez hozzátartozik. Egy külön vi­lág körvonalai bontakoznak ki, ha körül­néz az ember ezek között a vidám és lát­szólag — hacsak néhány órára is — gond­talan emberek között. Ide menekülnek a napi robotból — boldogan — néhány órára, ide a budai hegyekbe. Itt van mind­járt a férfi és a nő, akik itt sokkal több őszinteséggel, egyszerűséggel vannak együtt, mint a rendes életkeretek között. Itt a szó jobbik értelmében van meg a „felszabadultabb élet.” Nemcsak az arcok és az izmok szépülnek meg a sportban, ha­nem a gondolkozás is felszabadultabb lesz — tehát szebb. A fölösleges, hamis cafran­­gok lehullanak az emberekről, nincs nő és férfi, csak jóbarátok vannak. A sport nem tűr férfiudvariasságot, csak­­ emberi ud­variasságot. Régebben a nők korcsolyáját a lovagok cipelték, ma a nehéz sílécekkel is maga birkózik meg. Ha a jégpályán egy kisasszony elesett, a lovagok százai rohan­tak oda felsegíteni, ma, ha síelésnél a nő röpül nagyot, a férfi legfeljebb enyhe jó­indulattal kineveti, de felsegíteni — az egyszerűen sportszerűtlen lenne. Ez nem dekadencia, sőt ha ezt a mai kisportoltsá­­got, levegő és napkultuszt okos táplálko­zást és egyszerű ruházkodást nézzük, egye­nesen fejlődést állapíthatunk meg. Nem dekadencia az sem, hogy a nő szá­mot vet partnerének többé-kevésbé gyen­gén bélelt pénztárcájával és bizony, maga is nem restelli kinyitni retiküljét. Ez nem az erkölcsök alásülyedését mutatja, ha­nem azt, hogy a férfi jövedelme a mini­mumra apadt, így aztán a férfi gazdasá­gilag ma már nem olyan fontos a nőnek. Az egykori pénzkereső gépekből újra Ádámok lettek! Ha kissé fel is cserélődtek a szerepek, az nem baj. A mai nő a férfi­ben partnert keres, mentől függetlenebb, annál inkább. Igazi nőnél igazi partnernek nem a gazdag férfi, nem a befolyásos férfi fog számítani, hanem­­ a férfias férfi. Ez a jelenség jelenti a nők intelligencia­javulását. Amilyen mértékben javul a nők intelligenciája, olyan mértékben fogják megbocsátani a férfiaknak a pénztelenséget. A szalonok és szobák embereit felváltja a szabad sportember. A weekendek, a fiús strandruhák, a sportok, a hordozható wee­­kendházak, a kis gépkocsik: ezek mintegy ösztönösen a tárgyak lelkével mutatják azt az irányt, melyben a jövendő emberiség ha­ladni fog. Nagy egyszerűség fog jönni. Egy­szerűség és okosság fogja jellemezni az életet, melybe bevo­nul az erő és az if­júság. Csakhogy ez a vi­lág még nagyon messze van... De ha az ember tiszta szemmel meg­néz egy ilyen holna­­pos hadsereget, akik nemcsak önmagukat mutatják, nemcsak korukat, hanem az utat, amely a férfi és nő örök problé­májának egészséges felépítéséhez vezet, ha elnézzük ezeket a nadrágba bújt s hajadonfővel síelő leányo­kat és asszonyokat, akik kissé áthágták a hagyományokat, áthidalták az idő és tér ízléskülönbségét, valamennyien korszerűek és újszerűek. Tökéletesen fejezik ki korukat, társadalmuk, környezetük problémái több­nyire közösek, szakítottak a kész, formák­kal és az örökségbe kapott megoldásokkal. Ha a mai nő a sportok mellett megtanul még egyet-mást, a túlzásokat lecsiszolja, megtanulja a harmóniát és a mértéktartást, akkor az élet sportpályáján nemcsak sípaj­tás lesz, nemcsak reprezentatív egyede lesz nemének, hanem igazi társ, ember, de min­­denekfelett igazi asszonya emberének. SZŰCS SALGÓ MÁRIA B. H. 1936 FEBRUÁR 16. VASÁRNAP BUDAPESTI HÍRLAP telefonszámai: 444—04. 444—07. 444—05. 444—08. 444-06. 444—09.

Next