Budapesti Hírlap, 1936. március (56. évfolyam, 51-75. szám)
1936-03-01 / 51. szám
X Arab mese Írta: SUHANYI MIKLÓS Régen történt, nem is errefelé, hanem Kisázsiában, öreg arab-zsidó kereskedő mesélte, nagy kérdés, vájjon manapság is úgy van-e, hogy ahova a pénz beteszi a lábát... no, de hadd mondjam sorjába... A gazdag ember nagy laposfedelű kőpalotában lakott, közel a tengerhez, amelynek kék hullámaiból sósvízpára felhozott az égre és meghűsítette a forró levegőt. A palota fehér volt, szikrázott a napsütésben, a tetején függő kert buja színes virágai ontották illatukat. Belül csupa szőnyeg, arany és ezüst, a termekben tömjén és mirha szaga lengedezett, halk léptű cselédek szolgálták a gazdag ember kényét és kedvét, és ah, egy gyönyörű damaszkuszi rózsa nyílt az ágyasházban a nagyúr örömére, az ő fehérbőrű, feketeszemű, csodaszép felesége. A gazdag ember sokat dolgozott, sokat örült és sokat aggódott élete fiatal éveiben; hajói Caesaerától Alexandráéig járták keresztül-kasul a tengert; bíbort, búzát és bort szállítottak. Valamikor régen. Most már a fia, veje, a sógora reszket a sorsukért, a gazdag ember a tengerparti kőpalotában nyugossza a viharos élet fáradságait; nem szeret már semmit, csak a damaszkuszi rózsát és a csendet. A damaszkuszi rózsához senkinek sem ért fel a tekintete, de hajh, a csendet hátha sóvárogja éjszakákon át. Az ő nagy háza mellett egészen lenn a tengerparton. Sziklába vájva datolyapálma árnyas védelme alatt ott lapult Alinak, a csavargónak, terméskőből, korhadt hajógerendából, csónakok padjából összetákolt kis kunyhója. Ali ingyenélő, naplopó, semmirekellő fickó volt. Egy szál csíkos nadrágja, meztelen válla, dereka, napsütéses fekete, nevetős pofája, felvillant a parton, ha idegen hajó kötött ki, nagy uraságok jöttek Itália felől, utasok, jószívű, vidám szerelmesek, vagy pénzzel bélelt kereskedők. Ali a markát tartotta, mókázott nekik, megmutogatta a várost, hárfázott és táncolt az idegeneknek, szóval úgy éldegélt, mint az ég madarai. Nem volt semmije, senkije, mondjuk ki őszintén, ágról szakadt koldus volt Ali, de neki is meg volt a maga rózsája, egy georgiai lány, fehér a bőre, fekete a haja, még innen a húszon, de úgy tudott szeretni, hogy Ali nem cserélt volna a nagy fehér függőkertes kőpalota gazdájával. Ali és a felesége nappal aludtak és éjszaka örültek tengernek, a datolyapálmának, a sötétkék égen ragyogó csillagoknak s a gazdag ember kertjéből áradó rózsaillatoknak. Ezek az illatok lehúzódtak egész a dagálymost a sziklapartokig; áradásuk betöltötte az egész környéket, behatolt a bokrok alá, a barlangokba, a hullámok közé; a levegőben úszott és megrészegítette az emberek szívét. Talán ettől volt, hogy Ali és felesége egész éjjel énekeltek és pengették a hárfát. Egész éjjel szólt a megmámorosodott emberek citerája. Ahogy a nap lemerült a tengerbe, felperdült a hangszer a koldus Ali kezében. Csengett-bongott az ércház, felharsant a dal az asszony torkából és megtelt vele az éjszaka. A csónakosok megcsillapodtak, leeresztették az evezőt, összevonták a vitorláikat: — Ali és a felesége dicsérik az éjszakát! Pszt. Hallgassatok! Mindenki örült a dalnak, a dobok és sípok, és citerák zengésének. Csak fenn a kőpalotában dühöngött valaki, aki most már, a sok életvihartól elfáradva, csak csók és csend után epekedett. — Ez a zenebona elviselhetetlenné teszi az életemet. — Én is megsokalltam — hagyta helyben a damaszkuszi rózsa. — Minden istenadta éjjel, ez tűrhetetlen. — Ők az egész napot átalusszák. — Tőlem meg elrabolják az éjszakai nyugodalmat. — Nem tilthatod meg nekik. Mit tegyünk? A gazdag ember gondolkozott Egyszer csak, egy reggel, diadalmas arccal biztatta a damaszkuszi rózsát: — Megvan! Hívjátok fel Alit! Ali félóra múlva a gazdag előtt állt — Hallom fiam, hogy szegény vagy... Al könnyedén bólintott — Hallom, hogy derék asszony a feleséged. Ali szeme felragyogott. — Hallom, hogy jókedvű vagy, erős és egészséges. — Az asszony is. — No, én meg akarlak segíteni. Látod ott azt a kis kocsit? Az a tiéd lesz. Látod azt az öszvért ? Az is a tiéd. És látod ezt a zacskó pénzt? Neked adom, Ali. A csavargónak elállott a lélegzete. — És mit kell tennem érte? — Semmit. — Az asszonyt nem adom. A gazdag ember hahotázott. — Nem kell tőled semmi. Amit adtam, vidd el. Meg se köszönd, ne is gondolj rám. Vidd el és tégy vele, amit akarsz. Ali elvitte a kocsit, öszvért és a pénzt. Akkor nézi meg a kocsit, hát tele van gyönyörű gyümölcssel, rózsával, gazdag uraknak való rakománnyal. Útközben megállítják: — Hogy adod a datolyát? Al felöltötte a fejét és jó drágán szabta meg a gyümölcse, rózsája árát. Szétkapkodták. A szerencsés fickó alig győzte beszedni a sok pénzt. Otthon megörült az asszony. — Ali, ezt az Isten küldte. Ali a pénzét olvasgatja. A zacskó tele van arannyal. A markában ezüst és rézpénz. A szivük hangosan dobog. — De a kocsi üres... — panaszolja bús kedvvel Ali. — Holnap vásár lesz Caesaerában. Pénzünk van elég... No ? Ali megértette. Egész este erről beszélgettek, hogy holnap reggel televásárolják a kocsit... aztán eladják a holmit... aztán újra vesznek ... Egész kimerültek a tervezgetésben, a hold magasan járt már az égen, a gazdag ember virágai elkábították őket, lefeküdtek, összeölelkeztek és elaludtak. Aznap már néma maradt a hárfa és nem gyűlt ki a dal a szerelmesek ajkán. Másnap Ali elment vásárra. És harmadnap és azután való napokon is elment. És egész nap vett, adott, csereberélt. És este fáradtan hajtotta öszvérét a sziklába vájt kunyhó elé. A gazdag ember mosolyogva figyelmeztette a feleségét: — Ali nem ér rá citerázni. — Úristen, mi történt velük? A gazdag csak mosolygott: — Betegek talán? — Gyere, lessük meg, miért felejtettek el énekelni? Lelopóztak a tengerpartra és bekandikáltak Ali kunyhójába. A damaszkuszi asszony összecsapta a kezét. A gazdag ember elégedetten mosolygott. Ali és a felesége bent ült a kunyhóban, asszony, ember pénzt olvasott, tanakodott, számolt, irkafirkált, nehéz gondterhes arccal megráncolt homlokkal, verejtékezve a garmada pénz felett... A gazdag ember odasúgta a feleségének? — Ne félj, ezek többé nem háborítják meg a mi éjszakai nyugalmunkat. Ahova a pénz egyszer beteszi a lábát, onnan kiröppen a jókedv, a játékos öröm, a szerelmes muzsika pacsirtája.. . Ma: Nagy képes melléklet MRM 20 FILLÉR Budapesti Hírlap Budapest, 1936. Vasárnap. Március 1 POLITIKAI NAPILAP LVI. évfolyam 51. szám JELSZÓ ÉS JELSZÓ Írta : Tors Tibor A magyar politikai élet ma uralkodó irányzatát útnak indulása első pillanatától kezdve, amikoris a kicsinyes pártpolitizálás elvetésével a magasabb világnézeti küzdelmet proklamálta, azzal vádolták meg, hogy jelszavas politikát űz. Kétségtelen, hogy a nemzeti egységet hirdető Gömbös-kormányzat kormányra jutásakor sok olyan új, majdnem szokatlan gondolatot vetett fel a magyar közéletben, amely mozgásba hozta a politikai, társadalmi és gazdasági rétegeket s a politikai célkitűzések megformulázásával valóban pregnáns jelszavakat írt lobogójára. Azóta azonban, hogy a nemzeti egység irányzata ezeket a jelszavakat a komoly munka eredményeivel lépésről-lépésre tartalommal telíti meg, még a legmakacsabb ellenfeleknek is el kell ismerniök, hogy e jelszavak meghirdetését komoly meggondolás és alapos tervszerűség előzte meg, ami nemcsak hogy jogosulttá tette e jelszavakat, de a közvélemény túlnyomó többségével el is fogadtatta azokat. Erős meggyőződéstől fűtött és becsületes eszközökkel dolgozó propagandával sikerült tehát beigazolni, hogy a jelszavaknak megvan a jogosultságuk a közéletben, de csakis azoknak a jelszavaknak, amelyek egy újszerű és átalakulást jelentő kormányzati tevékenység alátámasztására önzetlen politikai szándékból fakadnak. Ma már ott tartunk, hogy Gömbös Gyula politikáját senki sem nevezheti többé jelszópolitikának anélkül, hogy saját tárgyilagosságát ezzel rossz megvilágításba ne helyezze. Természetes, hogy a parlamentben is, a sajtóban is még mindig vannak olyanok, akik ezzel a módszerrel próbálkoznak. Azonban teljesen hatástalanul. A konkrét kormányzati intézkedések, a parlament elé kerülő javaslatok már régen rácáfoltak azokra, akik a jelszavakat rossz politikai értelmezésben szegezték szembe a nemzeti egység irányzatával s egyre jobban kidomborodik az a programszerűség, amely a jövő számára is dolgozó reformpolitika jellemzője. A kormányzat jelszavai ellen indított akció tehát összeomlott nem tegnap, nem is tegnapelőtt, hanem már régen. De ezzel együtt a legutóbbi idők során összeomlott egy másik jelszóakció is. Ám ennek az akciónak során nem azok a jelszavak szerepeltek, amelyeket a Gömbös-kormányzat hirdetett, hanem amelyeket kiáltó erőszakossággal az ellenzék egy része próbált átültetni a köztudatba. Ilyen jelszó volt heteken, hónapokon át az alkotmányellenesség, a diktatúrára való törekvés, a parlamentarizmus aláaknázása. Csak gondoljunk vissza arra a népgyűlési és sajtókampányra, amelynek anyaga nem egyszer a képviselőház ülésterméig is eljutott, s amely nem kevesebbet állított, mint azt, hogy az öncélú népi politika hitvallói az ezer esztendős alkotmányos struktúra felborításával könnyelmű és kockázatos útra térnek és pedig azért, hogy az öncélú magyar gondolat helyett az öncélú pártgondolatot tegyék úrrá ebben az országban. Jelszavak szerepeltek itt is. Ám milyen más jelszavak. Alkotmányvédelem, tradíciók tisztelete, értékek megóvása, ami magában véve mind nemes és tiszteletreméltó jelszó. Csak éppen hogy semmi aktualitásuk nem volt e jelszavakat a kormányzat ellen hangoztatni, s ezzel azt a színezetet adni, mintha a nemzeti egység irányzata — elnevezését meghazudtolva — alkotmánysértő, tradíciókat semmibe vevő és értékeket rombolni akaró irányzat volna. Csak emlékezzünk arra, hogy alig néhány hónapja ezekkel a jelszavakkal alkotmányvédő blokkba akart tömörülni az ellenzéki parlamenten belül és parlamenten kívül hazafias aggodalmakba öltöztetett rohamot indított Gömbös Gyula és tábora ellen. Nem árt kissé felidézni ennek az alkotmányvédő mozgalomnak az emlékét most, amikor már az egész mozgalomnak hírmondója sem akad a nyilvánosság előtt. Kinek jut eszébe ma a veszélyeztetett alkotmány védelmére fellépni, amikor nyilvánvaló, hogy ezzel csak Don Quichote-i szerepre vállalkozik és olyan szélmalmok ellen harcol, amelyek még csak nem is forognak. A parlament, az ősi alapokon nyugvó magyar parlament működik, serényebben és eredményesebben, mint valaha. Nincs a kormányzatnak egyetlen ténykedése sem, amely nem a legszigorúbb alkotmányosság jegyében menne végbe, nincs a törvényhozásnak egyetlen olyan mozzanata, amely nem az összes alkotmányos társadalmi és gazdasági tényezők bevonásával támadna. Amíg tehát az egyik oldalon a nemzeti egység programjából a dó .íz ..vak termékenyítő hatásukkal állt?.. .ak és alkotásokra serkentették az újjáéledő magyar közéletet, addig az ellenzéki jelszavak szertefoszlottak anélkül, hogy a szélesebb rétegekben bármilyen nyomot is hagytak volna. És hogy ez valóban így van, azt ne a pártklubok párnázott ajtajai mögül állapítsuk meg. Menjünk ki az országba, szálljunk le a legalacsonyabb rétegekig, s a néppel való közvetlen érintkezésből vonjuk le az őszinte és igazságos következtetést. Igaz, a nyomorúság rossz tanácsadó, s azt a nyomorúságot, ami erre az országra rászakadt, egy-két esztendő munkájával letörölni semmilyen emberi erő nem bírja. De ha nem a meglévő nyomorúságot használjuk ki agitációs célokra, hanem feltárjuk mindazt, ami e nyomorúság enyhítésére a jelenben és a jövőre nézve történik és ha számot vetünk az adottságokkal, amelyek a segítés lehetőségeit körülhatárolják, akkor azt látjuk, hogy a magyar föld józan gondolkozású, egészséges ösztönű népe, megértéssel és bizakodással tekint a szociális érzéstől fűtött kormányzat felé. Valóságos újjászületést jelent minden aktív politikus számára, ha a pártpolitizálás útvesztőiből a népnek egyszerűségében is nagyvonalú gondolkozásához menekül. A parlamenti atmoszféra gyakran egészen másfelé hajtja a politikust, a népgyűlések dobogója pedig igen könnyen viszi szélsőségekbe. De ha a képviselőház üléstermének padsoraiból, vagy a szónoki emelvényről a nép közé megy, — hacsak végleg és menthetetlenül hatalmába nem kerítette a pártszenvedély, — látnia kell, hogy az úgynevezett magasabb politika sokszor milyen messzire esik a nép igazi felfogásától. Soha a múltban több joggal nem lehetett volna mindezt elmondani, mint éppen most, amikor a magyar parlamentben olyan munka folyik, ami kell, hogy korszakot jelentsen a törvényhozásban. Szinte érthetetlen, hogy amíg egy-egy javaslatnál, mint például a hitbizományi reformnál, a közoktatásügyi vagy közegészségi javaslatoknál, az ipari novellánál s a telepítés bizottsági vitájában kevés kivétellel a politikamentes szakszerűség, a felelősségteljes törvényhozói tevékenység érvényesül, addig ezektől a javaslatoktól szinte függetlenül — egy-egy rövidebb-hosszabb életű jelszó jegyében, — sokszor éles