Budapesti Hírlap, 1936. március (56. évfolyam, 51-75. szám)

1936-03-01 / 51. szám

X Arab mese Írta: SUHAN­YI MIKLÓS Régen történt, nem is errefelé, hanem Kisázsiában, öreg arab-zsidó kereskedő me­sélte, nagy kérdés, vájjon manapság is úgy van-e, hogy ahova a pénz beteszi a lábát... no, de hadd mondjam sorjába... A gazdag ember nagy laposfedelű kőpa­lotában lakott, közel a tengerhez, amely­nek kék hullámaiból sósvízpára felhozott az égre és meghűsítette a forró levegőt. A palota fehér volt, szikrázott a napsütésben, a tetején függő kert buja színes virágai ontották illatukat. Belül csupa szőnyeg, arany és ezüst, a termekben tömjén és mirha szaga lengedezett, halk léptű cselé­dek szolgálták a gazdag ember kényét és kedvét, és ah, egy gyönyörű damaszkuszi rózsa nyílt az ágyasházban a nagyúr örö­mére, az ő fehérbőrű, feketeszemű, csoda­szép felesége. A gazdag ember sokat dol­gozott, sokat örült és sokat aggódott élete fiatal éveiben; hajói Caesaerától Alexand­ráéig járták keresztül-kasul a tengert; bí­bort, búzát és bort szállítottak. Valamikor régen. Most már a fia, veje, a sógora resz­ket a sorsukért, a gazdag ember a tenger­parti kőpalotában nyugossza a viharos élet fáradságait; nem szeret már semmit, csak a damaszkuszi rózsát és a csendet. A damaszkuszi rózsához senkinek sem ért fel a tekintete, de hajh, a csendet hátha sóvárogja éjszakákon át. Az ő nagy háza mellett egészen lenn a tengerparton. Sziklába vájva datolyapálma árnyas vé­delme alatt ott lapult Alinak, a csavargó­nak, terméskőből, korhadt hajógerendá­ból, csónakok padjából összetákolt kis kunyhója. Ali ingyenélő, naplopó, semmi­rekellő fickó volt. Egy szál csíkos nad­rágja, meztelen válla, dereka, napsütéses fekete, nevetős pofája, felvillant a parton, ha idegen hajó kötött ki, nagy uraságok jöttek Itália felől, utasok, jószívű, vidám szerelmesek, vagy pénzzel bélelt kereske­dők. Ali a markát tartotta, mókázott ne­kik, megmutogatta a várost, hárfázott és táncolt az idegeneknek, szóval úgy élde­gélt, mint az ég madarai. Nem volt sem­mije, senkije, mondjuk ki őszintén, ágról szakadt koldus volt Ali, de neki is meg volt a maga rózsája, egy georgiai lány, fehér a bőre, fekete a haja, még innen a húszon, de úgy tudott szeretni, hogy Ali nem cserélt volna a nagy fehér függő­kertes kőpalota gazdájával. Ali és a felesége nappal aludtak és éj­szaka örültek tengernek, a datolyapálmá­nak, a sötétkék égen ragyogó csillagoknak s a gazdag ember kertjéből áradó rózsa­illatoknak. Ezek az illatok lehúzódtak egész a dagálymost a sziklapartokig; áradásuk be­töltötte az egész környéket, behatolt a bok­rok alá, a barlangokba, a hullámok közé; a levegőben úszott és megrészegítette az emberek szívét. Talán ettől volt, hogy Ali és felesége egész éjjel énekeltek és penget­ték a hárfát. Egész éjjel szólt a megmámorosodott em­berek citerája. Ahogy a nap lemerült a tengerbe, felperdült a hangszer a koldus Ali kezében. Csengett-bongott az ércház, felharsant a dal az asszony torkából és meg­telt vele az éjszaka. A csónakosok meg­csillapodtak, leeresztették az evezőt, össze­vonták a vitorláikat: — Ali és a felesége dicsérik az éjszakát! Pszt. Hallgassatok! Mindenki örült a dalnak, a dobok és sí­pok, és citerák zengésének. Csak fenn a kő­palotában dühöngött valaki, aki most már, a sok életvihartól elfáradva, csak csók és csend után epekedett. — Ez a zenebona elviselhetetlenné teszi az életemet. — Én is megsokalltam — hagyta helyben a damaszkuszi rózsa. — Minden istenadta éjjel, ez tűrhetetlen. — Ők az egész napot átalusszák. — Tőlem meg elrabolják az éjszakai nyugodalmat. — Nem tilthatod meg nekik. Mit te­gyünk? A gazdag ember gondolkozott Egyszer csak, egy reggel, diadalmas arccal biztatta a damaszkuszi rózsát: — Megvan! Hívjátok fel Alit! Ali félóra múlva a gazdag előtt állt — Hallom fiam, hogy szegény vagy... Al könnyedén bólintott — Hallom, hogy derék asszony a felesé­ged. Ali szeme felragyogott. — Hallom, hogy jókedvű vagy, erős és egészséges. — Az asszony is. — No, én meg akarlak segíteni. Látod ott azt a kis kocsit? Az a tiéd lesz. Látod azt az öszvért ? Az is a tiéd. És látod ezt a zacskó pénzt? Neked adom, Ali. A csavargónak elállott a lélegzete. — És mit kell tennem érte? — Semmit. — Az asszonyt nem adom. A gazdag ember hahotázott. — Nem kell tőled semmi. Amit adtam, vidd el. Meg se köszönd, ne is gondolj rám. Vidd el és tégy vele, amit akarsz. Ali elvitte a kocsit, öszvért és a pénzt. Akkor nézi meg a kocsit, hát tele van gyönyörű gyümölcssel, rózsával, gazdag uraknak való rakománnyal. Útközben megállítják: — Hogy adod a datolyát? Al felöltötte a fejét és jó drágán szabta meg a gyümölcse, rózsája árát. Szétkap­kodták. A szerencsés fickó alig győzte be­szedni a sok pénzt. Otthon megörült az asszony. — Ali, ezt az Isten küldte. Ali a pénzét olvasgatja. A zacskó tele van arannyal. A markában ezüst és réz­pénz. A szivük hangosan dobog. — De a kocsi üres... — panaszolja bús kedvvel Ali. — Holnap vásár lesz Caesaerában. Pén­zünk van elég... No ? Ali megértette. Egész este erről beszél­gettek, hogy holnap reggel televásárolják a kocsit... aztán eladják a holmit... az­tán újra vesznek ... Egész kimerültek a tervezgetésben, a hold magasan járt már az égen, a gazdag ember virágai elkábítot­ták őket, lefeküdtek, összeölelkeztek és el­aludtak. Aznap már néma maradt a hárfa és nem gyűlt ki a dal a szerelmesek ajkán. Másnap Ali elment vásárra. És harmad­nap és azután való napokon is elment. És egész nap vett, adott, csereberélt. És este fáradtan hajtotta öszvérét a sziklába vájt kunyhó elé. A gazdag ember mosolyogva figyelmez­tette a feleségét: — Ali nem ér rá citerázni. — Úristen, mi történt velük? A gazdag csak mosolygott: — Betegek talán? — Gyere, lessük meg, miért felejtettek el énekelni? Lelopóztak a tengerpartra és bekandi­káltak Ali kunyhójába. A damaszkuszi asszony összecsapta a kezét. A gazdag ember elégedetten mosoly­gott. Ali és a felesége bent ült a kunyhó­ban, asszony, ember pénzt olvasott, tana­kodott, számolt, irkafirkált, nehéz gond­terhes arccal megráncolt homlokkal, verej­tékezve a garmada pénz felett... A gazdag ember odasúgta a feleségének? — Ne félj, ezek többé nem háborítják meg a mi éjszakai nyugalmunkat. Ahova a pénz egyszer beteszi a lábát, onnan ki­röppen a jókedv, a játékos öröm, a szerel­mes muzsika pacsirtája.. . Ma: Nagy képes melléklet MRM 20 FILLÉR Budapesti Hírlap Budapest, 1936. Vasár­nap. Március 1 POLITIKAI NAPILAP LVI. évfolyam 51. szám JELSZÓ ÉS JELSZÓ Írta : Tors Tibor A magyar politikai élet ma uralkodó irányzatát útnak indulása első pillana­tától kezdve, amikoris a kicsinyes párt­­politizálás elvetésével a magasabb világ­nézeti küzdelmet proklamálta, azzal vádolták meg, hogy jelszavas politikát űz. Kétségtelen, hogy a nemzeti egysé­get hirdető Gömbös-kormányzat kor­mányra jutásakor sok olyan új, majd­nem szokatlan gondolatot vetett fel a magyar közéletben, amely mozgásba hozta a politikai, társadalmi és gazda­sági rétegeket s a politikai célkitűzé­sek megformulázásával valóban preg­náns jelszavakat írt lobogójára. Azóta azonban, hogy a nemzeti egység irány­zata ezeket a jelszavakat a komoly munka eredményeivel lépésről-lépésre tartalommal telíti meg, még a legmaka­csabb ellenfeleknek is el kell ismerniök, hogy e jelszavak meghirdetését ko­moly meggondolás és alapos tervszerű­ség előzte meg, ami nemcsak hogy jo­gosulttá tette e jelszavakat, de a köz­vélemény túlnyomó többségével el is fogadtatta azokat. Erős meggyőződés­től fűtött és becsületes eszközökkel dol­gozó propagandával sikerült tehát be­igazolni, hogy a jelszavaknak megvan a jogosultságuk a közéletben, de csakis azoknak a jelszavaknak, amelyek egy újszerű és átalakulást jelentő kormány­zati tevékenység alátámasztására ön­zetlen politikai szándékból fakadnak. Ma már ott tartunk, hogy Gömbös Gyula politikáját senki sem nevezheti többé jelszópolitikának anélkül, hogy saját tárgyilagosságát ezzel rossz meg­világításba ne helyezze. Természetes, hogy a parlamentben is, a sajtóban is még mindig vannak olyanok, akik ezzel a módszerrel próbálkoznak. Azonban teljesen hatástalanul. A konkrét kor­mányzati intézkedések, a parlament elé kerülő javaslatok már régen rácáfoltak azokra, akik a jelszavakat rossz politi­kai értelmezésben szegezték szembe a nemzeti egység irányzatával s egyre jobban kidomborodik az a programsze­­rűség, amely a jövő számára is dolgozó reformpolitika jellemzője. A kormány­zat jelszavai ellen indított akció tehát összeomlott nem tegnap, nem is tegnap­előtt, hanem már régen. De ezzel együtt a legutóbbi idők során összeomlott egy másik jelszóakció is. Ám ennek az ak­ciónak során nem azok a jelszavak sze­repeltek, amelyeket a Gömbös-kormány­zat hirdetett, hanem amelyeket kiáltó erőszakossággal az ellenzék egy része próbált átültetni a köztudatba. Ilyen jelszó volt heteken, hónapokon át az al­kotmányellenesség, a diktatúrára való törekvés, a parlamentarizmus aláakná­­zása. Csak gondoljunk vissza arra a népgyűlési és sajtókampányra, amely­nek anyaga nem egyszer a képviselőház ülésterméig is eljutott, s amely nem ke­vesebbet állított, mint azt, hogy az ön­célú népi politika hitvallói az ezer esz­tendős alkotmányos struktúra felborí­tásával könnyelmű és kockázatos útra térnek és pedig azért, hogy az öncélú magyar gondolat helyett az öncélú párt­gondolatot tegyék úrrá ebben az or­szágban. Jelszavak szerepeltek itt is. Ám mi­lyen más jelszavak. Alkotmányvédelem, tradíciók tisztelete, értékek megóvása, ami magában véve mind nemes és tisz­teletreméltó jelszó. Csak éppen hogy semmi aktualitásuk nem volt e jelsza­vakat a kormányzat ellen hangoztatni, s ezzel azt a színezetet adni, mintha a nemzeti egység irányzata — elnevezé­sét meghazudtolva — alkotmánysértő, tradíciókat semmibe vevő és értékeket rombolni akaró irányzat volna. Csak emlékezzünk arra, hogy alig néhány hó­napja ezekkel a jelszavakkal alkot­mányvédő blokkba akart tömörülni az ellenzék­i parlamenten belül és parla­menten kívül hazafias aggodalmakba öltöztetett rohamot indított Gömbös Gyula és tábora ellen. Nem árt kissé felidézni ennek az alkotmányvédő moz­galomnak az emlékét most, amikor már az egész mozgalomnak hírmon­dója sem akad a nyilvánosság előtt. Ki­nek jut eszébe ma a veszélyeztetett al­kotmány védelmére fellépni, amikor nyilvánvaló, hogy ezzel csak Don Quichote-i szerepre vállalkozik és olyan szélmalmok ellen harcol, amelyek még csak nem is forognak. A parlament, az ősi alapokon nyugvó magyar parlament működik, serényebben és eredménye­sebben, mint valaha. Nincs a kormány­zatnak egyetlen ténykedése sem, amely nem a legszigorúbb alkotmányosság je­gyében menne végbe, nincs a törvény­­hozásnak egyetlen olyan mozzanata, amely nem az összes alkotmányos tár­sadalmi és gazdasági tényezők bevoná­sával támadna. Amíg tehát az egyik ol­dalon a nemzeti egység programjából a­ dó­­ .íz ..vak termékenyítő hatásuk­kal állt?.. .ak és alkotásokra serkentet­ték az újjáéledő magyar közéletet, ad­dig az ellenzéki jelszavak szertefosz­lottak anélkül, hogy a szélesebb réte­gekben bármilyen nyomot is hagytak volna. És hogy ez valóban így van, azt ne a pártklubok párnázott ajtajai mögül­­ állapítsuk meg. Menjünk ki az országba, szálljunk le a legalacsonyabb rétegekig, s a néppel való közvetlen érintkezésből vonjuk le az őszinte és igazságos követ­keztetést. Igaz, a nyomorúság rossz ta­nácsadó, s azt a nyomorúságot, ami erre az országra rászakadt, egy-két esztendő munkájával letörölni semmi­lyen emberi erő nem bírja. De ha nem a meglévő nyomorúságot használjuk ki agitációs célokra, hanem feltárjuk mindazt, ami e nyomorúság enyhíté­sére a jelenben és a jövőre nézve törté­nik és ha számot vetünk az adottságok­kal, amelyek a segítés lehetőségeit kö­rülhatárolják, akkor azt látjuk, hogy a magyar föld józan gondolkozású, egész­séges ösztönű népe, megértéssel és bi­zakodással tekint a szociális érzéstől fűtött kormányzat felé. Valóságos új­jászületést jelent minden aktív politikus számára, ha a pártpolitizálás útvesztői­ből a népnek egyszerűségében is nagy­vonalú gondolkozásához menekül. A parlamenti atmoszféra gyakran egé­szen másfelé hajtja a politikust, a nép­gyűlések dobogója pedig igen könnyen viszi szélsőségekbe. De ha a képviselő­ház üléstermének padsoraiból, vagy a szónoki emelvényről a nép közé megy, — hacsak végleg és menthetetlenül ha­talmába nem kerítette a pártszenve­dély, — látnia kell, hogy az úgyneve­zett magasabb politika sokszor milyen messzire esik a nép igazi felfogásától. Soha a múltban több joggal nem le­hetett volna mindezt elmondani, mint éppen most, amikor a magyar parla­mentben olyan munka folyik, ami kell, hogy korszakot jelentsen a törvényho­zásban. Szinte érthetetlen, hogy amíg egy-egy javaslatnál, mint például a hit­bizományi reformnál, a közoktatásügyi vagy közegészségi javaslatoknál, az ipari novellánál s a telepítés bizottsági vitájában kevés kivétellel a politika­­mentes szakszerűség, a felelősségteljes törvényhozói tevékenység érvényesül, addig ezektől a javaslatoktól szinte füg­getlenül — egy-egy rövidebb-hosszabb életű jelszó jegyében, — sokszor éles

Next