Budapesti Hírlap, 1936. július (56. évfolyam, 148-174. szám)
1936-07-23 / 166. szám
4 NYARALÁS Egy Japánban élő német egyetemi tanár nemrégiben igen érdekes cikksorozatban számolt be ottani tapasztalatairól. Amit a japánokról és szokásairól írt, annyira érdekes és olyan vonzó, hogy az embernek rögtön kedve támad egy kis keletázsiai utazásra és ezzel egybekötött hamisítatlan japán nyaralásra. A német professzor egy éve tartózkodott már Japánban, amikor első ízben hallott heves szóváltást, magyarán veszekedést. Három játékos veszett össze kártyajáték közben. A játékosok egyike sem volt japán. A béke országa Ez a csendes, kellemes felebaráti viszony jellemzi az egész japán népet. A kiabálás, az idegesség, az indulatosság, a békétlenség, a gorombaság ismeretlen fogalom az utcán éppenúgy, mint a magánéletben. Annál gyakrabban hall az ember nevetést, jókedvű megjegyzéseket. Tévedés volna azt hinni, hogy az emberi hang teljesen hiányzik a modern Japán utcai zajából. Sőt, az utcák eléggé hangosak, néha az emberek is. De a lármának semmi bántó jellege nincsen. Valószínűleg ez a magyarázata annak is, hogy a japán embert a munkában semmiféle hanghatás nem tudja megzavarni. A társadalmi modor békességes természetével függ össze az is, hogy Japánban az ember úgyszólván a nyilvánosság előtt él. A főárak ajtaja-ablaka egész nap zárva-nyitva áll. Alig ismerik a bezárt fiók, a lelakatolt szekrény és más hasonló tárgyak fogalmát, amelyek a földi javakat elzárják felebarátaink elöl. Ugyanilyen nyílt maga az élet is. Nyitott ablak, ajtó mellett él, eszik, iszik, dolgozik, mosdik, alszik az ember. Mégsem zavarja senki. A társadalom íratlan törvénye diszkrécióra, udvariasságra és tapintatra kötelez mindenkit. . A japán társadalom lelke és minden apró életformája céltudatosan egységes. Itt nem is kellett kitalálni a modern áruk standardizálását, mert a kisipar is emberemlékezet óta egyforma jószágot készít. JAPÁNBAN párnázott térítőt és a föléje kifeszített moszkítóhálót, esetleg még egy kemény fejpárnát. Az éjszakai fekvőhely nem éppen lágy, de igen kényelmes és aki megszokta, jobban alszik rajta, mint a nagy európai szállodák híres ágyában. Az evés művészete Az európai ember kissé nehezen szokja meg a japán kosztot és az ételeket. Reggel, vagy délben megszámlálhatatlan apró csészében, lakkdobozban, tányérkán rakják eléje a fogások légióját. A választás és a sorrend meghatározása hihetetlenül nehéz. A savanyú és az édes íz testvériesen keveredik össze, a lágy zamat paprikaerős fűszerekkel, a hal hússal, a hagyma ananásszal párosulva szolgálja az ízlés követelményeit. A retek és a dinnye, az ecetes uborka és a hideg, meleg sült, főtt, párolt hal mellett százszámra megy azoknak az ételeknek a száma, amelyről nehéz megállapítani: gombát eszik-e az ember, vagy tengeri állatot, gyökereket-e, vagy tésztát. Még nagyobb nehézséggel jár maga az evés, az ujjak közé szorított két pálcikával. A japánok hihetetlenül nagy evőművészek, de az európainak hónapokra van szüksége, amíg ezekkel a rudacskákkal meg tudja fogni a falatot. A napi három étkezést így nevezik: reggeli rizs, déli rizs és esti rizs, amiből máris látható, hogy a sokféle étel és a gazdag étrend ellenére is rizs a tőtáplálék. Inni a japán nyaralóhelyen nem igen kap mást az ember, mint teát, meg vizet. Az egyetlen szeszes ital, amely dacol minden külföldi szeszes itallal: a rizsbor. Akinek nem ízlik, tegyen róla. A német professzor, aki igazi német alapossággal írja le a japánok életét és szokásait, hozzáteszi, hogy ennél szebb nyaralást nem is tud elképzelni. Reggel szétnyitja szobájának falait: a végtelen kék tenger, a másik oldalon barátságos, virágos dombvidék üdvözli. Olyan csendes, olyan szelíden szép az egész, hogy még a legzaklatottabb idegű európai lelkére is ráborul az egyszerű és mosolygó japán élet nyugalma. Utazás — poggyász nélkül Nem sokat változik a japánok kellemes és egyszerű életmódja akkor sem, ha nyaraini menne. Ilyenkor az ember nem is visz magával poggyászt. Minek is? Olyan kevés ruhaféle kell, hogy azt mindenütt megkaphatja. Az ország festői ruhadarabjából, a ragyogószínű és végtelenül kecses foimono-ból minősén valamirevaló szállodának nagyraktára van. Ezeket a vendég nyugodtan használhatja. Ugyanígy megkap a szállodában mindent, amire a kényelméhez és tisztálkodásához szüksége van: cipőt, fogkefét, fürdőruhát, mindent. Ez Japánban roppant egyszerűen megoldttató kérdés. A házon belül ugyanis senki sem hordhat utcai cipőt és a mindennapi életnek minden egyes tartozéka végtelenül egyszerű és olcsó. Egyszerű például a fürdőhelyen a vendégek fölszerelése a fürdés idejében, reggeltől késő délutánig. A férfiak kis úszónadrágot, a nők európai trikót hordanak, így megy le az ember a távoli fürdőbe. Senki sem jár másképpen és a társadalom közfelfogása erkölcsileg is annyira tiszta, hogy a strandolásnak semmiféle erotikus vonatkozása nincsen. A nap legnagyobb része különben is tisztálkodással telik el. A szálloda földszintjén hatalmas helyiség van erre a célra. Külön a nőik, külön a férfiak számára. Középen hatalmas forróvis-medence áll, körül a falak mentén pedig a meleg, a langyos, a hideg zuhanyok, vedrek, mosdótálak légiója. A vendégek szinte nem is látják egymást, annyira elfoglalja őket a naponta többszöri alapos mosdás. Néha másneműek is vegyülnek a mosakodók közé, de ez semmiféle feltűnést nem kelt. A szemérmetlenség ugyanolyan idegen a japánok lelkétől, mint az álszemérem. Lakás — bútor nélkül Az életnek ezt a puritán és mégis kellemes egyszerűségét tükrözik a lakóhelyiségek is. Lakóhelyiségekről lehet itt csak beszélni, mert a szobák tulajdonképpen nem állanak egyébből üres térnél. A rizsgyékénnyel befonott padlón csak egy alacsony kis asztalka, áll, az egyik sarokban az ülőpárnák tömege tornyosul, amelyet az ember tetszése szerint összerakhat ülőhelynek, fekvőhelynek vagy könyvtartónak. A főfalon az elmaradhatatlan „kekemona ’, rizspapírra írott idézet valamelyik nagy költő műveiből és egy törékeny kis bútordarab, ami nem való egyébre, csak arra, hogy a virágvázát rátegyék. Csak este változik meg a szoba, amikor behozzák az „ágyat”, a földre terített. B. H. 1936 JÚLUS 22. SZERDA" A bolondok városa Aldor angol nyelvű mulatságos útikalauzában olvassuk, hogy a bolondok városa Belgiumban van. Bármilyen furcsán hangzik is ez a megállapítás, a város létezése nem a belgák bolondságát, hanem éppen ellenkezőleg: okosságát és emberiességét bizonyítja. A szóbadforgó belga városban ugyanis csakugyan bolondok laknak. A gyógyíthatatlan, de nem közveszélyes elmebetegek. Egészséges emberek ápolják és gondozzák őket családi körben. Hogy a város épelméjű őslakosságának a megértése és emberi érzése az elborult agyúak iránt ■ milyen nagy, azt legjobban az bizonyítja, hogy a bolondokat nem is nevezik bolondnak. Még csak betegnek sem. Így hívják őket: a penziós vendégek. Azt beszélik, hogy ez a bánásmód kitűnő hatással van a szerencsétlenekre. Csendesek és a körülményekhez képest annyira egészségesek, hogy az idegen nem is tudja megkülönböztetni egymástól a város épelméjű és elmebeteg lakosait. Ez néha zavarokat is okozhat. De nagyobb baj, komoly kellemetlenség még sohasem volt a bolondok városában. Nagyon kedves, tiszta flandriai fészek ez, amelyben a legszebb békesség uralkodik a lakosság között, már évtizedek óta. Sajnos, a bolondok városán kívül fekvő világról ezt nem lehet elmondani. Hogy ne is menjünk időben túlságosan vissza, az utóbbi évek európai története, éppen azt mutatja, hogy a világ sokkal bolondabb a bolondok városánál. Egymást érik a véres polgárháborúk, amelyekről a rádió hullámain igen pontos hírek érkeznek. Tudjuk, — félórával a felfordulás kitörése után — hogy hol hány ember kapott hajba. Azt azonban egy hónap múlva sem látjuk világosan, hogy miért tört ki a zendülés. Amikor pedig már egykét év távlatából látjuk az eseményeket, rendszerint kiderül, hogy a zendülök mást tettek, mint amit akartak. Gyakran úgy alakulnak a dolgok, hogy a forradalmat leverik, de az mégis győzedelmeskedik, vagy pedig a zendülök hatalmukba kerítik az országot és végeredményben pontosan ott folytatják, ahol az előző uralom abbahagyta a kormányzást. A legutóbbi évek történetére a legjobb akarattal sem lehet ráfogni, hogy az események az emberiség józanságáról tanúskodnak. Nemi igazság tehát, ha azt a bizonyos, kedves kis flandriai várost még az idegenvezető kalauzok is „bolondok városának” nevezik. Helyesebb volna: az emberi könyörület városa. Igaz, hogy akkor pedig a mai világhoz kellene odatenni azt a jelzőt, amely a belga városka nevéhez ragadt. .. L Galambos Károly beismerte a pestszentlőrinci gyilkosságot Kedden reggel a főkapitányságon a bűnügyi osztály folyosóján egy cingár fiatalembert kísértek a detektívek Szrubián Dezső dr. rendőrtanácsos, a sérülési csoport főnökének szobája felé. Galambos Károly 35 éves kőfaragósegédet vitték kihallgatásra, a pestszentlőrinci gyilkosság ügyében. Hétfőn délután fedezték fel a gyilkosságot. Galambos Gyula kúriai altiszt —mint megírtuk — mikor hazaérkezett hivatalából, megfojtva találta Zalecker Anna házvezetőnőt, öccsének, Galambos Károly kőfaragónak nőismerősét, aki náluk lakott. Galambos Károly este hét óra felé érkezett haza a Gyömrői úti Guttmann-féle téglagyárból, ahol éppen azon a napon állt munkába. A detektívek azonnal Galambos Károlyt gyanúsították. Mikor kikérdezték, a fiatalember tudni sem akart a dologról. A detektívek azonnal alaposan szemügyre vették és felfedezték, hogy az ingujja szakadt. Megkérdezték, mitől szakadt el az inge. Galambos azt mondotta, a gyárban munka közben beleakadt egy szögbe. Rövidesen kiderült azonban, hogy reggel mikor munkába lépett, már rongyos volt az inge. Az érdeklődő munkásoknak azt mondotta, otthon szakadt el. Ez az ellentmondás még jobban gyanúba keverte és a rendőri bizottság emberei a szemle befejezése után magukkal vitték a főkapitányságra. Késő éjszakáig tartott a kihallgatása, de állhatatosan tagadott. Éjszakára az őrizetesek cellájába helyezték el és reggel a tanácsos elé kísérték. Kihallgatása során eleinte tagadott, de amikor látta, hogy a rendőrség által felkutatott adatok egyre szükebbre húzzák körülötte a hurkot, megtört. — Nem tagadom tovább, — mondotta, — én csináltam... Galambos ezután részletes vallomást tett. Elmondotta, hogy már régen munka nélkül volt. Zalecker Anna ezért neheztelt rá, gyakran szidta. Hétfőn reggel megint összevesztek. A házvezetőnő újra szidta, hogy nem akar dolgozni. Nagyon megharagudott, mert éppen hétfőre munkát ígértek neki és nagy örömmel indult a téglagyárba, hogy dolgozhasson. Szó szót követett, végül Zalecker Anna megütötte. Erre elöntötte a düh és elkapta a leány torkát. Nem akarta megölni, de ijedten érezte, hogy Zalecker Anna összeroskad és elakad a lélekzete. Lefektette az ágyra, föléje hajolt, de már nem vert a szíve. Ezután a menekülésre gondolt. Az volt a terve, rablógyilkosság látszatát kelti, hogy elterelje magáról a gyanút. Felfeszítette a szekrényeket, magához vette a megtalált tizenhat pengőt, néhány darab ruhafélét, végül pedig a grammofont, mindent elrejtett a fáskamrában, azután a téglagyárba sietett. Itt felvették, azonnal munkába állt és estig dolgozott, mintha mi sem történt volna. Galambos Károlyt beismerő vallomása után letartóztatták. A vacsora — öregem, — mondtam az uramnak, — sürgősen meg kell hívnunk Fészkeséket. Vége a szezonnak, itt a nyár és még mindig nem adtuk vissza nekik azt a vacsorát, amit januárban ettünk náluk. Az uram mogorván nézett fel az újságból: — Maga nagyon szimpatikusnak találja Fészkeséket ? — Én? Egyáltalán nem, — feleltem meg győződéssel. Utálom őket. — Nahát akkor! — mélyedt vissza férjem megkönnyebbülten az újságba, — rendben van az ügy. Én utálom, maga utálja, nem hívjuk meg őket és pont. — Nem pont. Mert akkor ne fogadtuk volna el az ő meghívásukat se! Az uram sóhajtva, de látszólag végérvényesen letette az újságot. — Hiszen lemondtunk vagy ötször nekik, —• mondta dühösen, — de ezek olyan nyakasak, mint az öszvér. Hatodszor is lemondani már igazán becsületsértés lett volna. Nem is szólva arról, hogy a taxi, a virág, a borravaló és a kapupénz összegéből sokkal jobban megvacso* rázhattunk volna például a Dunapalota terra* szán. — Igen, — mondtam én szintén nyakasan — de én nem akarom, hogy leszóljanak! Mu* száj viszonozni a vacsorájukat. — Tulajdonképpen helyesebb volna bosszút állni érte, nem? Na jó, hát hívjuk fel őket és mondjuk meg, hogy most jutott eszünkbe a vacsora, amivel nekik tartozunk és, minthogy szeretnénk ezen a kellemetlen kötelességen minél előbb túlesni, tehát... Ebben a palanatban bejött a szobalány, le* véllek Felbontottam. — Mi az ? — kérdezte a férjem. — Krumpayék hívnak pénteken vacsorára, — feleltem kajánul. — Pénteken influenzám lesz, — mondta az uram a meggyőződés, nyugodt biztosságával. Nem lehet, öregem. Krumpayéknak májr három vacsorájakor volt influenzás. — Krumpayék bele fognak nyugodni, hogy én ilyen göthös természetű ember vagyok. Az influenzák egymás kezébe adják nálam a kaincset. , — Semmit sem adnak egymás kezébe. —• feleltem energikusan. — Krumpayékhoz mu* száj elmennünk. Sohasem bocsátják meg ne* künk, ha megint lemondunk. — Gondolja, hogy annyira rajonganak ér* tünk? ! — Azt nem. De februárban nálunk vacsoráztak. — Ildüm! Tehát Krumpayné tegnap reggel azt mondta a férjének, hogy ezeket még meg kell hívnunk, utáljuk őket, de még nem viszonoztuk azt a vacsorát, amit februárban ettünk náluk. — Hát persze. Ez így van. Ők tartoznak nekünk egy vacsorával. — és Fészkeséknek pedig mi tartozunk? Az uram arca ebben a pillanatban a nagy feltalálók boldog diadalának fényében kezdett tündökölni. — Hát akkor igazán egyszerű a megoldás, — mondta. — Krumpayék adják oda Fészkeséknek azt a vacsorát, amellyel ők nekünk tartoznak és amellyel mi Fészkeséknek tartozunk. Vagyis, kereskedelmi szakkifejezéssel szólva: mi cédáljuk a Krumpáéknál javunkra írt vacsorát Fészkeséknek, akik követelnek rajtunk egy vacsorát. Most azonnal értesítem erről mind a két felet és felszólítom Fészkeséket: inkasszálják Krumpayéknál a tartozásunkat. Szólt és megírta. Azóta Fészkesék is, Krumpayék is apprebendálnak ránk. Pedig ez, Magda barátnőm szerint pokoli hálátlanság tőlük. Magda barátnőm ugyanis jelen volt az általunk cédált vacsorán és azt állítja, hogy Fészkesék és Krumpayék egész este ragyogóan mulattak. Mégpedig kizárólag azzal, hogy kölcsönösen közölték egymással a rólunk kialakult véleményüket. MUSICUS