Budapesti Hírlap, 1936. július (56. évfolyam, 148-174. szám)

1936-07-23 / 166. szám

4 NYARALÁS Egy Japánban élő német egyetemi tanár nemrégiben igen érdekes cikksorozatban szá­molt be ottani tapasztalatairól. Amit a ja­pánokról és szokásairól írt, annyira érdekes és olyan vonzó, hogy az embernek rögtön kedve támad egy kis keletázsiai utazásra és ezzel egybekötött hamisítatlan japán nyara­lásra. A német professzor egy éve tartózkodott már Japánban, amikor első ízben hallott he­ves szóváltást, magyarán veszekedést. Há­rom játékos veszett össze kártyajáték köz­ben. A játékosok egyike sem volt japán. A béke országa Ez a csendes, kellemes felebaráti viszony jellemzi az egész japán népet. A kiabálás, az idegesség, az indulatosság, a békétlenség, a gorombaság ismeretlen fogalom az utcán éppenúgy, mint a magánéletben. Annál gyak­rabban hall az ember nevetést, jókedvű meg­jegyzéseket. Tévedés volna azt hinni, hogy az emberi hang teljesen hiányzik a modern Japán utcai zajából. Sőt, az utcák eléggé hangosak, néha az emberek is. De a lármá­­nak­ semmi bántó jellege nincsen. Valószínű­leg ez a magyarázata annak is, hogy a ja­pán embert a munkában semmiféle hangha­tás nem tudja megzavarni. A társadalmi modor békességes természe­tével függ össze az is, hogy Japánban az ember úgyszólván a nyilvánosság előtt él. A főárak ajtaja-ablaka egész nap zárva-nyitva áll. Alig ismerik a bezárt fiók, a lelakatolt szekrény és más hasonló tárgyak fogalmát, amelyek a földi javakat elzárják felebarátaink elöl. Ugyanilyen nyílt maga az élet is. Nyi­tott ablak, ajtó mellett él, eszik, iszik, dol­gozik, mosdik, alszik az ember. Mégsem za­varja senki. A társadalom íratlan törvénye diszkrécióra, udvariasságra és tapintatra kö­telez mindenkit. . A japán társadalom lelke és minden apró életformája céltudatosan egységes. Itt nem is kellett kitalálni a modern áruk standardizá­­lását, mert a kisipar is emberemlékezet óta egyforma jószágot készít. JAPÁNBAN párnázott térítőt és a föléje kifeszített mosz­­kítóhálót, esetleg még egy kemény fejpárnát. Az éjszakai fekvőhely nem éppen lágy, de igen kényelmes és aki megszokta, jobban al­szik rajta, mint a nagy európai szállodák híres ágyában. Az evés művészete Az európai ember kissé nehezen szokja meg a japán kosztot és az ételeket. Reggel, vagy délben megszámlálhatatlan apró csé­szében, lakkdobozban, tányérkán rakják eléje a fogások légióját. A választás és a sorrend meghatározása hihetetlenül nehéz. A sa­vanyú és az édes íz testvériesen keveredik össze, a lágy zamat paprikaerős fűszerekkel, a hal hússal, a hagyma ananásszal páro­sulva szolgálja az ízlés követelményeit. A re­tek és a dinnye, az ecetes uborka és a hideg, meleg sült, főtt, párolt hal mellett száz­számra megy azoknak az ételeknek a száma, amelyről nehéz megállapítani: gombát eszik-e az ember, vagy tengeri állatot, gyökereket-e, vagy tésztát. Még nagyobb nehézséggel jár maga az evés, az ujjak közé szorított két pálcikával. A japánok hihetetlenül nagy evőművészek, de az európainak hónapokra van szüksége, amíg ezekkel a rudacskákkal meg tudja fogni a falatot. A napi három étkezést így nevezik: reggeli rizs, déli rizs és esti rizs, amiből máris látható, hogy a sokféle étel és a­ gazdag étrend ellenére is rizs a tőtáp­­lálék. Inni a japán nyaralóhelyen nem igen kap mást az ember, mint teát, meg vizet. Az egyetlen szeszes ital, amely dacol minden külföldi szeszes itallal: a rizsbor. Akinek nem ízlik, tegyen róla. A német professzor, aki igazi német ala­possággal írja le a japánok életét és szoká­sait, hozzáteszi, hogy ennél szebb nyaralást nem is tud elképzelni. Reggel szétnyitja szo­bájának falait: a végtelen kék tenger, a má­sik oldalon barátságos, virágos dombvidék üdvözli. Olyan csendes, olyan szelíden szép az egész, hogy még a legzaklatottabb idegű európai lelkére is ráborul az egyszerű és mo­solygó japán élet nyugalma. Utazás — poggyász nélkül Nem sokat változik a japánok kellemes és egyszerű életmódja akkor sem, ha nyaraini menne. Ilyenkor az ember nem is visz magá­val poggyászt. Minek is? Olyan kevés ruha­féle kell, hogy azt mindenütt megkaphatja. Az ország festői ruhadarabjából, a ragyogó­­színű és végtelenül kecses foimono-ból min­ősén valamirevaló szállodának nagy­­raktára van. Ezeket a vendég nyugodtan használ­hatja. Ugyanígy megkap a szállodában min­dent, amire a kényelméhez és tisztálkodá­sához szüksége van: cipőt, fogkefét, fürdő­ruhát, mindent. Ez Japánban roppant egy­szerűen megoldttató kérd­és. A házon belül ugyanis senki sem hordhat utcai cipőt és a mindennapi életnek minden egyes tartozéka végtelenül egyszerű és olcsó. Egyszerű például a fürdőhelyen a vendégek­ fölszerelése a fürdés idejében, reggeltől késő délutánig. A férfiak kis úszónadrágot, a nők európai trikót hordanak, így megy le az em­ber a távoli fürdőbe. Senki sem jár máskép­pen és a társadalom közfelfogása erkölcsileg is annyira tiszta, hogy a strandolásnak sem­miféle erotikus vonatkozása nincsen. A nap legnagyobb része különben is tisztál­kodással telik el. A szálloda földszintjén ha­talmas helyiség van erre a célra. Külön a nőik, külön a férfiak­ számára. Középen hatal­mas forróvis-medence áll, körül a falak men­tén pedig a meleg, a langyos, a hideg zuha­nyok, vedrek, mosdótálak légiója. A vendégek szinte nem is látják egymást, annyira elfog­lalja őket a naponta többszöri alapos mosdás. Néha másneműek is vegyülnek a mosakodók közé, de ez semmiféle feltűnést nem kelt. A szemérmetlenség ugyanolyan idegen a japá­nok lelkétől, mint az álszemérem. Lakás — bútor nélkül­ ­ Az életnek ezt a puritán és mégis kellemes egyszerűségét tükrözik a lakóhelyiségek is. Lakóhelyiségekről lehet itt csak beszélni, mert a szobák tulajdonképpen nem állanak egyébből üres térnél. A rizsgyékénnyel be­fonott padlón csak egy alacsony kis asztalka, áll, az egyik sarokban az ü­lőpárnák tömege tornyosul, amelyet az ember tetszése szerint összerakhat ülőhelynek, fekvőhelynek vagy könyvtartónak. A főfalon az elmaradhatatlan „kekemona ’, rizspapírra írott idézet valame­lyik nagy költő műveiből és egy törékeny kis bútordarab, ami nem való egyébre, csak arra, hogy a virágvázát rátegyék. Csak este változik meg a szoba, amikor behozzák az „ágyat”, a földre terített. B. H. 1936 JÚLUS 22. SZERDA" A bolondok városa Aldor angol nyelvű mu­latságos útikalauzában ol­vassuk, hogy a bolondok városa Belgiumban van. Bármilyen furcsán hang­zik is ez a megállapítás, a város létezése nem a bel­gák bolondságát, hanem éppen ellenkezőleg: okos­ságát és emberiességét bi­zonyítja. A szóbadforgó belga városban ugyanis csak­ugyan bolondok laknak. A gyógyíthatatlan, de nem közveszélyes elmebetegek. Egészséges emberek ápol­ják és gondozzák őket csa­ládi körben. Hogy a város épelméjű őslakosságának a megértése és emberi ér­zése az elborult agyúak iránt ■ milyen nagy, azt legjobban az bizonyítja, hogy a bolondokat nem is nevezik bolondnak. Még csak betegnek sem. Így hívják őket: a penziós vendégek. Azt beszélik, hogy ez a bánásmód kitűnő hatással van a szerencsétlenekre. Csendesek és a körülmé­nyekhez képest annyira egészségesek, hogy az ide­gen nem is tudja megkü­lönböztetni egymástól a város épelméjű és elmebe­teg lakosait. Ez néha zavarokat is okozhat. De nagyobb baj, komoly kellemetlenség még sohasem volt a bo­londok városában. Nagyon kedves, tiszta flandriai fé­szek ez, amelyben a leg­szebb békesség uralkodik a lakosság között, már évtizedek­ óta. Sajnos, a bolondok vá­rosán kívül fekvő világról ezt nem lehet elmondani. Hogy ne is menjünk idő­ben túlságosan vissza, az utóbbi évek európai törté­­­­nete, éppen azt mutatja, hogy a világ sokkal bo­londabb a bolondok váro­sánál. Egymást érik a vé­res polgárháborúk, ame­lyekről a rádió hullámain igen pontos hírek érkez­nek. Tudjuk, — félórával a felfordulás kitörése után — hogy hol hány ember kapott hajba. Azt azon­ban egy hónap múlva sem látjuk világosan, hogy miért tört ki a zendülés. Amikor pedig már egy­két év távlatából látjuk az eseményeket, rendszerint kiderül, hogy a zendülök mást tettek, mint amit akartak. Gyakran úgy alakulnak a dolgok, hogy a forradalmat leverik, de az mégis győzedelmeske­dik, vagy pedig a zendü­lök hatalmukba kerítik az országot és végeredmény­ben pontosan ott folytat­ják, ahol az előző uralom abbahagyta a kormány­zást. A legutóbbi évek törté­netére a legjobb akarat­tal sem lehet ráfogni, hogy az események az em­beriség józanságáról ta­núskodnak. Nemi igazság tehát, ha azt­ a bizonyos, kedves kis flandriai vá­rost még az idegenvezető kalauzok is „bolondok vá­rosának” nevezik. Helye­sebb volna: az emberi kö­­nyörület városa. Igaz, hogy akkor pedig a mai világhoz kellene odatenni azt a jelzőt, amely a belga városka ne­véhez ragadt. .. L Galambos Károly beismerte a pestszentlőrinci gyilkosságot Kedden reggel a főkapitányságon a bűn­ügyi osztály folyosóján egy cingár fiatal­embert kísértek a detektívek Szrubián Dezső dr. rendőrtanácsos, a sérülési cso­port főnökének szobája felé. Galambos Károly 35 éves kőfaragósegédet vitték ki­hallgatásra, a pestszentlőrinci gyilkosság ügyében. Hétfőn délután fedezték fel a gyilkossá­got. Galambos Gyula kúriai altiszt —­­mint megírtuk — mikor hazaérkezett hi­vatalából, megfojtva találta Zalecker Anna házvezetőnőt, öccsének, Galambos Károly kőfaragónak nőismerősét, aki ná­luk lakott. Galambos Károly este hét óra felé érkezett haza a Gyömrői­ úti Gutt­­mann-féle téglagyárból, ahol éppen azon a napon állt munkába. A detektívek azonnal Galambos Károlyt gyanúsították. Mikor kikérdezték, a fiatal­ember tudni sem akart a dologról. A de­tektívek azonnal alaposan szemügyre vet­ték és felfedezték, hogy az ingujja sza­kadt. Megkérdezték, mitől szakadt el az inge. Galambos azt mondotta, a gyárban munka közben beleakadt egy szögbe. Rövi­desen kiderült azonban, hogy reggel mi­kor munkába lépett, már rongyos volt az inge. Az érdeklődő munkásoknak azt mon­dotta, otthon szakadt el. Ez az ellentmon­dás még jobban gyanúba keverte és a rendőri bizottság emberei a szemle befeje­zése után magukkal vitték a főkapitány­ságra. Késő éjszakáig tartott a kihallgatása, de állhatatosan tagadott. Éjszakára az őrizetesek cellájába helyezték el és reggel a tanácsos elé kísérték. Kihallgatása so­rán eleinte tagadott, de amikor látta, hogy a rendőrség által felkutatott adatok egyre szü­kebbre húzzák körülötte a hur­kot, megtört. — Nem tagadom tovább, — mondotta, — én csináltam... Galambos ezután részletes vallomást tett. Elmondotta, hogy már régen munka nélkül volt. Zalecker Anna ezért neheztelt rá, gyakran szidta. Hétfőn reggel megint összevesztek. A házvezetőnő újra szidta, hogy nem akar dolgozni. Nagyon meg­haragudott, mert éppen hétfőre munkát ígértek neki és nagy örömmel indult a téglagyárba, hogy dolgozhasson. Szó szót követett, végül Zalecker Anna megütötte. Erre elöntötte a düh és elkapta a leány torkát. Nem akarta megölni, de ijedten érezte, hogy Zalecker Anna összeroskad és elakad a lélekzete. Lefektette az ágy­ra, föléje hajolt, de már nem vert a szíve. Ezután a menekülésre gondolt. Az volt a terve, rablógyilkosság látszatát kelti, hogy elterelje magáról a gyanút. Felfeszí­tette a szekrényeket, magához vette a megtalált tizenhat pengőt, néhány darab ruhafélét, végül pedig a grammofont, mindent elrejtett a fáskamrában, azután a téglagyárba sietett. Itt felvették, azon­nal munkába állt és estig dolgozott, mintha mi sem történt volna. Galambos Károlyt beismerő vallomása után letartóztatták. A vacsora — öregem, — mondtam az uramnak, —­ sürgősen meg kell hívnunk Fészkeséket. Vége a szezonnak, itt a nyár és még mindig nem adtuk vissza nekik azt a vacsorát, amit ja­­nuárban ettünk náluk. Az uram mogorván nézett fel az újságból: — Maga nagyon szimpatikusnak találja Fészkeséket ? — Én? Egyáltalán nem, — feleltem meg­ győződéssel. Utálom őket. — Nahát akkor! — mélyedt vissza férjem megkönnyebbülten az újságba, — rendben van az ügy. Én utálom, maga utálja, nem hívjuk meg őket és pont. — Nem pont. Mert akkor ne fogadtuk volna el az ő meghívásukat se! Az uram sóhajtva, de látszólag végérvénye­­sen letette az újságot. — Hiszen lemondtunk vagy ötször nekik, —• mondta dühösen, — de ezek olyan nyakasak, mint az öszvér. Hatodszor is lemondani már igazán becsületsértés lett volna. Nem is szólva arról, hogy a taxi, a virág, a borravaló és a kapupénz összegéből sokkal jobban megvacso* rázhattunk volna például a Dunapalota terra* szán. — Igen, — mondtam én szintén nyakasan — de én nem akarom, hogy leszóljanak! Mu* száj viszonozni a vacsorájukat. — Tulajdonképpen helyesebb volna bosszút­ állni érte, nem? Na jó, hát hívjuk fel őket és mondjuk meg, hogy most jutott eszünkbe a vacsora, amivel nekik tartozunk és, minthogy szeretnénk ezen a kellemetlen kötelességen mi­­nél előbb túlesni, tehát... Ebben a palanatban bejött a szobalány, le* véllek Felbontottam. — Mi az ? — kérdezte a férjem. — Krumpayék hívnak pénteken vacsorára, — feleltem kajánul. — Pénteken influenzám lesz, — mondta az uram a meggyőződés, nyugodt biztosságával. Nem lehet, öregem. Krumpayéknak májr három vacsorájakor volt influenzás. — Krumpayék bele fognak nyugodni, hogy én ilyen göthös természetű ember vagyok. Az influenzák egymás kezébe adják nálam a kaincset. , — Semmit sem adnak egymás kezébe. —• feleltem energikusan. — Krumpayékhoz mu* száj elmennünk. Sohasem bocsátják meg ne* künk, ha megint lemondunk. — Gondolja, hogy annyira rajonganak ér* tünk? ! — Azt nem. De februárban nálunk vacso­­ráztak. — Ildüm! Tehát Krumpayné tegnap reggel azt mondta a férjének, hogy ezeket még meg kell hívnunk, utáljuk őket, de még nem vi­­szonoztuk azt a vacsorát, amit februárban et­tünk náluk. — Hát persze. Ez így van. Ők tartoznak ne­künk egy vacsorával. — és Fészkeséknek pedig mi tartozunk? Az uram arca ebben a pillanatban a nagy feltalálók boldog diadalának fényében kezdett tündökölni. — Hát akkor igazán egyszerű a megoldás, — mondta. — Krumpayék adják oda Fészke­séknek azt a vacsorát, amellyel ők nekünk tartoznak és amellyel mi Fészkeséknek tarto­­zunk. Vagyis, kereskedelmi szakkifejezéssel szólva: mi cédáljuk a Krumpáéknál javunkra írt vacsorát Fészkeséknek, akik követelnek rajtunk egy vacsorát. Most azonnal értesítem erről mind a két felet és felszólítom Fészke­­séket: inkasszálják Krumpayéknál a tartozá­sunkat. Szólt és megírta. Azóta Fészkesék is, Krumpayék is appreben­­dálnak ránk. Pedig ez, Magda barátnőm sze­rint pokoli hálátlanság tőlük. Magda barát­nőm ugyanis jelen volt az általunk cédált va­­csorán és azt állítja, hogy Fészkesék és Krum­payék egész este ragyogóan mulattak. Még­pe­dig kizárólag azzal, hogy kölcsönösen közöl­ték egymással a rólunk kialakult vélemé­nyüket. MUSICUS

Next