Budapesti Hírlap, 1937. február (57. évfolyam, 26-48. szám)
1937-02-02 / 26. szám
nm 10 FILLÉR Budapesti Hírlap LVII. évfolyam 26. szám 1937. Kedd, február 2. POLITIKAI NAPILAP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL* VIl. KER., JÓZSEF KÖRÚT 8. SZÁM. TELEFONSZÁM: 1—444—00. SZÉKELYEK PEDIG VANNAK (B. I.) „Isten azt szereti, hogy az ő akaratján fussunk s bízzunk, amíg élünk.” Így elmélkedett rodostói magányában Mikes Kelemen s népe ma is ehhez a figyelmeztetéshez igazodik. Krisztusi türelemmel állja a kíméletlen rohamot, amelyik nemzetiségétől, nyelvétől és műveltségétől szeretné megfosztani. Abban bizakodik: egyszer csak rájönnek, hogy hiába a nagy erőlködés és abbahagyják. Sajnos, itt még nem tartunk. Sőt, a jelek szerint, akik a népek sorából való kiirtására szövetkeztek, újabb támadásra készülnek. A napokban feleskették Marosvásárhelyen azokat a román állami tanítókat, akiket a kultúrzónának minősített Székelyföldre küldtek, hogy teljesítsék a rájuk bízott nemzeti feladatot. Anghelescu közoktatásügyi miniszter elgondolása szerint ez a nemzeti hivatásuk abban állana, hogy az idők során elszékelyesedett románokat visszahódítsák a román nemzet számára. Ezért a munkáért nemcsak magasabb fizetést kapnak, hanem néhány évi szolgálat után még külön nemzeti ajándékot is. A kisajátított székely ingatlanvagyonból csinás kisbirtokot. Külön kérdés, hogy vannak-e Székelyföldön elnemzetietlenedett románok. Lehet, hogy akadnak, hiszen az egy tömbben lakó székelységnek is érvényesült beolvasztó ereje. De a Mezőségen is pontosan megállapíthatók azok az egykori magyar szórványok, akiket viszont felszívott az itt élő románság. Az a kérdés, megokolt-e annak a maroknyi számú román családnak visszaszerzése érdekében olyan büntető hadjáratot vezetni a székelyek ellen, amilyent az Anghelescu-féle iskolapolitika jelent? És jogosult-e az ilyen magatartás akkor, amikor a magyaroknak eltiltják, hogy az elrománosodott magyar családokat visszaszerezzék, vagy nemzeti öntudatra és a népközösségbe való bekapcsolódás szükségének felismerésére ébresszék a régi királyságba szakadt csángókat. Egyelőre csak arról van szó, hogy tisztában legyünk, hogyan érvényesül a gyakorlatban az iskolapolitikai célkitűzés, amely az elszékelyesedett románok visszaszerzésére törekszik. Ezt mutatja meg a marosvásárhelyi „avatóünnep”. Cretu iskolafelügyelő volt ennek az ünnepségnek vezérszónoka, akire az iskolapolitika végrehajtását rábízták. Felfogását visszatükrözi beszéde, amelyben többek között ezeket mondotta: „A román uralom alatt álló magyarság abban a tudatban van, hogy kétmilliós számban él az országban. Ez szándékos ferdítés. Itt csak egymillió magyar él, mert székelyek nincsenek. A székely nép eredetileg román volt. A kultúrzóna tanítóira az a feladat vár, hogy a székely gyermekek lelkébe már az iskola padjain belecsepegtesse a történelmi tényt, hogy nem az vagy, akinek ismered magad, hanem egy vitéz, de sokáig iga alatt nyögő más nép elidegenedett gyermeke. A kultúrzónai működést nem lehet abbahagyni, amíg meg nem lesz a teljes beolvadás.” Ha leszámítjuk ebből a nyilatkozatból mindazt, ami túlbuzgóságból, a felsőbbség rokonszenvének megszerzése és a karrier érdekében mondódott, a lényege mégis megmarad s az nem kevesebb, mint a székely nemzet létezésének teljes megtagadása és erre olyan akció felépítése, amely gyors megsemmisítését és beolvasztását vallja céljául. Ha Anghelescu iskolapolitikai tételét így értelmezik Marosvásárhelyen, akkor gondoljunk csak arra, hogyan fogják végrehajtani azokban az eldugott kis székely falvakban, ahol a kultúrzónás tanító az úr s rendelkezésére áll a teljes hivatalos aparátus. Nem lehet e jelenség mellett csak úgy elhaladni, hogy végre is nem Cretu vezérfelügyelő a feje a román iskolapolitikának, aki úgy látszik megfeledkezett a görög filozófus figyelmeztetéséről, hogy „azért van az embernek két füle s csak egy szája, hogy sokat halljon s keveset beszéljen.” Az is lehet, hogy Cretu úr bedugta a fülét Jorga Miklós tanítása elől, aki nem tagadja a székelyek létezését, s hogy nem fordult meg a valea-muntenii szabadegyetemen sem, ahol hallhatta volna, hogy igenis van székely nemzet, sőt azt sem tudja, hogy Popa Liseanu, akit a román állam a székelykérdés tanulmányozásával megbízott, egyébként bizony hiányos készültséget eláruló történelmi könyveiben szintén elismeri a székely népet. Az is feltehető, hogy a román tudomány olyan kitűnőségei felől sem hallott, mint Tzigara Samurcas múzeumi főigazgató, akinél tájékozódhatott volna a valóság felől. Mindez azonban mellékes. Az a lényeg, hogy Cretu felügyelő úr ezt a beszédet elmondhatta, megkapta hozzá a helyi hatóságok teljes elismerését, sőt komoly ígéretét is ahhoz, hogy terve keresztülviteléhez minden segítségükre számíthat. És Anghelescu miniszter, aki, mikor megkérdezték tőle igaz hogy kétségbevonja a székelyek létezését, sértődötten utasította vissza a gyanúsítást, miképpen lehet ilyen tájékozatlansággal vádolni, most hallgat. Hallgat és a felesketett tanítók elfoglalják őrhelyeiket. Szegény székely gyerekek. Nem tudnak védekezni azok ellen, akik lelküket akarják meghódítani. Nem hívhatják segítségül Apáczai Csere Jánost, aki már a tizenhetedik század második felében a magyar nyelvű tudományért szállott síkra. Nem hivatkozhatnak Székely Mózesre, a fejedelemre, akinek olyan sokat köszönhet ama Vitéz Mihály, aki ma a román történelemkönyvek legértékeltebb hőse. Nem tudják felvonultatni Bethlen Gábor fejedelmi tekintélyét és a román nép nemzeti művelődésének érdekében kifejtett munkásságát, hogy cserébe, most kíméletet kérjenek a saját nemzetiségük és anyanyelvük számára. Honnan tudjanak ezek az ártatlan gyermekek arra hivatkozni, hogy Barabás Miklósnál, mikor a moldovai, meg olténiai bojárokat festegette Bukarestben, nem vonták kétségbe törzsökös székegységét. És hiába kérnék ezek a gyerekek tanítóikat, nézzenek át a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeumba, ahol megtalálhatnak minden bizonyítékot a székely nemzet létezéséről, történelméről és műveltségéről. A kultúrzóna felesketett katonái nem tanulni jöttek, hanem hódító hadjáratra s a győzelem érdekében a hamisság hirdetésére. Hiba lenne, ha azzal vigasztalnánk magunkat, amiről Kálnoki Farkas székely primőr apoftegmája szól, hogy „erős legény az igazság, hamar földhöz üti az embert.” Inkább arra gondoljunk, hogy az ember gyarló s ha sokat ismételik előtte a hamisságot, végül is elhiszi. Napjaink eseményei mutatják, hogy milyen hatalmas fegyver a propaganda. S ha ez a propaganda hozzá fog hirdetni, hogy nincsenek székelyek, végül majd sokan akadnak, akik ennek a tanításnak hitelt is adnak. A propagandára ellenpropagandával kell felelni. Ami nekünk annál könynyebb, mert az oldalunkon áll a történelem és a tudomány. Ne bízzuk magunkat mindig csak az Istenre, akinek „szárnyai alatt — mint Tamási Áron, a székely nép létezését s maradandó szellemét bizonyító jeles fia mondja — talán a jövendőben is reménységgel pihenhetünk.” Mert ha mindent másra fszunk, egyszer majd úgy járunk, mint ama Mikes Kelemen, akinek soraival kezdtük: „örömest f bement volna Zágonba, de az Ur bel fedezte előtte az odavivő utakat.” Van igazság Irta: SZÉKELY TIBOR L A tanár úr még egyet lapozott noteszében és végre kimondta a döntő szót: — Barabás! Barabás felemelte nagy, barna fejét a leghátulsó padban, ahol olyan békésen lehetett szundikálni, ahol az álom jóságos fátyolt vetett a legutolsó történelemórára és a szekunda emlékére. Barabás, ha beszekundázott, aludni szokott egy keveset, minthogy úgy gondolta, egyebet úgysem tehet. Néha azt álmodta, hogy a katedra előtt áll, de nem hápog és nem tátog, mint rendesen, hanem frissen és magabízóan ömlik szájáról a szó, a tanár úr pedig elámultan hallgatja azt a temérdek tudást, ami a Barabás feleletében megnyilatkozik. Most is éppen arról álmodott, hogy ő felel, a tanár úr pedig ámul, amikor felharsant a valóság riadója: — Barabás! Barabás tehát felemelte fejét és néhány pillanatig olyan arcot vágott, mintha a füle csengett volna. Még oda is nyúlt a füléhez, tétova mozdulattal, hogy ezt a gonosz és csalóka hangzatot elhessegesse. A tanár úr hangja azonban visszhangot vert a lelkében. Nem lehetett semmi kétsége. De azért beletelt néhány másodperc, amíg megértette, hogy őt hívják Barabásnak, igen, sajnos őt, nem pedig a Soltészt, aki vigyorog. Ha pedig őt hívják Barabásnak, akkor a tanár úr hangja bizonyára neki szólt és a tanár úr bizonyára nem puszta kedvtelésből emlegeti a nevét, bizonyára nem azért, mintha különös gyönyörűséget találna benne, hanem azért, hogy ő most vegye fel a latinkönyvét és menjen ki vele a katedra mellé. Egy szál könyvvel felfegyverezve, tehát úgyszólván védtelenül, a katedra mellé. Vette a könyvét és ment. A szeme egészen kicsiny volt a rémülettől, keze, amely a könyvet fogta, elerőtlenedett; úgy látta, hogy nagy, fekete árnyék borul föléje s ő ez alatt a gyászlepel alatt megy végzete felé. Azt hitte, nem is jut el a katedráig, útközben összerogy. Szeretett volna összerogyni, de nem sikerült neki. — Na, Barabás — hangzott a jóhiszemű felszólítás — fordítson. Kezdje az első évek elején. Barabás felütötte a könyvet. Miért is hívják ezt éneknek, — gondolta megzavarodva, — hiszen nekem most egyáltalán nincs kedvem énekelni. De azért lassan, megfontoltan olvasta a latin szöveget: — Anna, virumque cano, Troiae qui primus ab oris. Italian fato profugvs Lavinique venit... És így tovább, felolvasott vagy tíz sort Vergilius Aeneisének első énekéből. A tanár úr" megelégelte a felolvasást, rászólt: — Sok lesz ez magának, Barabás. Fordítsa le az első sorokat. — Igenis, Arma virumque ... —• Nem érti? Ne olvasson, hanem fordítson ! — Igenis, Arma... Barabás érezte, hogy az osztály nevet, így van ez, ő mindig magára marad fájdalmával, az osztály pedig nevet. N, de jó volna most ott ülni a padban és szintén nevetni. Tétován elmosolyodott szörnyű szenvedésében, ó, de boldogok azok, akik le tudják fordítani ezt az „éneket”. Neki egy szó sem jut eszébe. Csak az első szót érti: Arma. Ez annyit jelent, hogy „fegyverek”. Esetleg annyit, hogy „fegyvereket”. Az ember sohasem tudhatja, hogy ezek a latin költők mit akartak mondani. Vájjon ők tudták? A második szó: „virumque”. Mi az, hogy virumque? Ő még sohasem hallott ilyen szót. Semmi sem tehetné olyan boldoggá, mintha ismerné ezt a szót, többet érne ez most egy császárságnál, vagy egy válogatott futballmeccsre szóló jegynél. „Virumque...” Merőben érthetetlen. Ez biztosan sajtóhiba lesz a könyvben, tanár úr kérem, nem én vagyok a hibás, hanem a nyomdász ... Ezt kellene mondani. De nem tud megszólalni. Az osztály pedig, a boldogok, a tudósok, a gőgös és kegyetlen latinisták gyülekezete, röhög, mint a szenátorok a Fórumon. Vagy a szenátorok nem is röhögtek ?... — Na, elég lesz Barabás. Menjen a helyére. Kardos. Barabás elindult a helyére és ahogy ment, úgy érezte, hogy szétmállik egész teste, a keze, a lába már nem is az övé. Leroskadt a padba és tátott szájjal bámult a katedra felé, ahol Kardos, mint egy vakító tünemény, mint egy félisten, elegáns tartással lefordította a „vinnique” szót is, amelyről kiderült, hogy egy szó létére két szót jelent: „... és férfit.” Úgy fordította le, mintha ez neki semmi fáradságába sem került volna. Barabás öntudatlanul megrázta nagy, bozontos fejét és keserűen gondolt arra, miért nem lehet ő is olyan, mint a Kardos? II. — Kardos. A tanár úr a tornaterem túlsó végében, állt, a kegyetlen ugróbak mellett és onnan kiáltotta a végzetes szót. Kardos felkapta fejét. Szolgálatkészen indulni akart a tanár úr felé, hogy meghallgassa parancsát. Talán be kell hozni az osztálykönyvet, vagy tintát kell önteni az üvegbe? Minden parancsot szívesen és buzgón teljesít. Néhány pillanat beletelt, amíg megértette, hogy nem erről van szó. Sajnos, nem erről. Neki most nem mennie, hanem futnia kell a tanárvíz felé, de nem azért, hogy előbb ott legyen, hanem azért, hogy a futás lendületével átugorja a bakot. A bak bőrrel bevont teste keményen és átugorhatatlanul állt előtte peckesen szétvetett, négy lábán. Iszonyú magasnak látta, legalább is egy emeletnyi magasnak. Hogy fogja ezt átugrani? És miért kell neki átugrani? Nem lehetne inkább az osztálykönyvért menni, vagy tintát önteni az üvegbe? Esetleg lefordítani Cicero egyik beszédét. Catilina ellen ? Nem lehet. A szeme egészen összeszűkült a rémülettől. Csak azt látta, hogy a tornaterem túlsó végében a bukás és megsemmisülés vár rá és neki futnia kell a pusztulásba. Vesztébe kell rohannia. Az osztály félkörben áll és vigyorog és várja, hogy mi lesz a roham vége. Végre szaladni kezdett. Egyre sebesebben szaladt, lefutotta a távolság háromnegyed részét s ekkor hűiden lassított.