Budapesti Hírlap, 1937. október(57. évfolyam, 223-248. szám)
1937-10-01 / 223. szám
ÁRU FILLÉR Budapesti Hírlap LVII. évfolyam, 223. szám 1937. Péntek, október 1. POLITIKAI NAPILAP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL* VIk. KER., JÓZSEF KÖRÚT 5. SZÁM, TELEFONSZÁM: 1-444-00. Zászlósértés Régi hiányt pótol Budapesten az a hatósági rendelet, amely arra kötelezi a fővárosi házak tulajdonosait, hogy ünnepélyes alkalmakkor házaikat zászlóval díszítsék fel. A zászlórendeletnek annyiban eleget is tesz minden fővárosi háztulajdonos, hogy olyankor, amikor ünnepelni illik és amikor a hatóság erre őket felhívja, szabályszerűen kitűzetik házaikra a lobogót. Sajnosan kellett azonban minden jóízlésű embernek tapasztalnia, hogy akadtak nemcsak a kisebb mellékutcai házak, hanem a körúti bérpaloták boldog és bizonyára nem földhözragadt szegény tulajdonosai között is olyanok, akik eleget tesznek ugyan a zászlórendelet betűinek, de ugyanakkor a szó szoros értelmében megcsúfolják a nemzeti lobogót. Aki végigsétált a zászlódíszbe öltözött magyar főváros utcáin, megdöbbenve volt kénytelen nem egyszer látni, hogy egyes díszes palotákon zsebkendőnyi ütött-kopott szövetdarabkák dísztelenkednek, amelyek bitorolják a zászló nevet. Megértjük, hogy a rendelet kiadása alkalmával a hatóság nem is gondolhatott arra, hogy ezt a mindenki által viágosan érthető törvényes intézkedést ilyen módon fogják egyesek kijátszani. Mert ez az eljárás valóban nem más, mint a zászlórendeletnek közönséges, ízléstelen és felháborító kijátszása. Valóságos új büntetőjogi fogalmat alkottak egyes budapesti háztulajdonosok: megteremtették a zászlósértés vétségét. Ez a sérelem büntetőjogi szankciót kíván. Nemcsak azért, mert minden jóízlésű magyart felháborít, hanem azért is, mert külföldi vendégeink előtt pirulnunk kell, amikor ilyen „zászlódíszt” látnak az ünneplő Budapesten. Nem hisszük, hogy van még a kultúrvilágnak olyan fővárosa, ahol a nemzeti lobogót ennyire megcsúfolnák éppen azok, akik a mellényzsebükből fizethetnek ki nem egy, de húsz-huszonöt olyan szép és új zászlónak az árát, amely méltó arra, hogy a körúti paloták oromzatára kitűzzék. Ha az arra kötelezett illetékeseknek nincs annyi jóízlésük és magyar érzésük, hogy ezt a botrányos zászlósértést sürgősen jóvátegyék és ha továbbra is szégyenkezni leszünk kénytelenek a rendeletnek ilyen felháborító és a nemzeti kegyeletet mélyen sértő kijátszása miatt, akkor igazán nem marad más hátra, mint pótrendeletet kiadni és ebben arra kötelezni a fővárosi házak tulajdonosait, hogy egy meghatározott méretnek és minőségnek megfelelő zászlót szerezzenek be és azzal díszítsék fel ünnepies alkalmakkor házaikat. A zászlórendelet kibocsátása óta hosszú hónapok teltek el. Első ízben amikor kötelező lett a házak fellobogózása, még talán védekezhettek volna egyesek azzal, hogy megfelelő nagyságú és minőségű zászlót nem volt alkalmuk beszerezni. Ma azonban iyen védekezésnek már helye nem lehet. Az, aki enynyire semmibe veszi a nemzet zászlóját, sokkal súlyosabb büntetést érdemel, mint az a szegény ember, aki anyagi eszközök hiánya következtében nem tud megfelelő díszbe öltözni és csak a lelkében ünnepel. Vagyonos, tehetős emberekről van szó, akiket nem érint súlyosan ez a rendelkezés, másrészt pedig szó van a nemzeti zászló megbecsüléséről is. Erre pedig minden magyar állampolgár és minden olyan idegen köteles, aki magyar kenyeret eszik és magyar földön ingatlan vagyona van. MUSSOLINI megérkezett Rómába Diadalát az olasz határtól a fővárosig ——BSSBaSBEl 0 — A Duce távirata Hitlerhez: Remélem, mielőbb alkalmam lesz Önt Rómában üdvözölni INNSBRUCK, szept. 30. Mussolini olasz miniszterelnök Ciano gróf külügyminiszter, Starace és Alfieri miniszterek, valamint többi munkatársa kíséretében Olaszországba való hazautaztában különvonaton csütörtökön reggel 3 óra 35 perckor megérkezett az ünnepélyesen feldíszített kufsteini osztrák határállomásra. Az állomáson az osztrák szövetségi kormány megbízásából Mörl dr. udvari tanácsos, tiroli közbiztonsági igazgató beszállóit a különvonatba és díszkíséretként együtt ment az olasz kormányférfiakkal az olasz határig. Azokat az osztrák állomásokat, amelyek mellett a különvonat elhaladt, olasz és osztrák zászlókkal díszítették fel. Felvirágozott pályaudvarokon és fellobogózott városokon át RÓMA, szept. 30. Mussolini útja az olasz határtól Rómáig valóságos diadalmenet volt. A Duce különvonata felvirágozott pályaudvarokon és fellobogózott városokon haladt át, ahol az ünneplőruhába öltözött emberek tízezrei ünnepelték a hazatérő vezért. A miniszterelnöki különvonat hajnali 5 óra 30 perckor lépte át Brennernél az olasz határt, ahol Mussolini elbúcsúzott az osztrák komány képviselőitől. Bolzano állomáson a vonat lassan haladt át és a Duce a szalonkocsi ablakából mosolyogva üdvözölte az ezernyi tömeget. Hasonló jelenet ismétlődött meg Trientben, majd néhány perccel 16 óra után a Duce vonata Veronába érkezett, ahol D’Annunzio várta a Ducét. A két férfi a találkozás pillanatában melegen átölelte egymást. Bolognában a lelkesedés még nagyobb méreteket öltött és a tömeg nem nyugodott addig, amíg a Duce le nem szállt a vonatról és el nem lépett a felsorakozott fasiszták majdnem félkilométeres sorfala előtt. Ugyanilyen lelkes fogadtatás várta a Ducét Firenzében is, ahová vonata fél kettőkor érkezett meg és 2 óra után néhány perccel folytatta útját Róma felé. Az ünneplő Róma Róma városa Mussolini hazatérése alkalmából ünnepi képet öltött. A város már a kora reggeli órákban zászlódíszben úszott és a városon a nagy nemzeti ünnepek hangulata ömlött el. Már a déli órákban megindultak . Róma minden részéből a fasiszta szervezetek csoportjai a Termini-pályaudvar környéke felé, ahol a forgalmat már órákkal az érkezés előtt lezárták. A Piazza dell Esedra körtér, ahol annak idején Horthy Miklós kormányzó is átvonult, alig látható a házakról aláomló zászlóktól. A nyílegyenes Via Nationale bejáratánál 20 méter magas babérágakkal borított M- alakú díszkapu várja a Dúcét és a két szomszédos ház homlokzatán óriási fénybetűkből a következő felírás áll: Roma Doma. Minden képzeletet felülmúl az a fény és pompa, amellyel a pályaudvar belsejét díszítették. A sínpárokat 200 méter hosszú és 18 méter széles faburkolattal vonták be, úgy, hogy a különvonat valóságos térke Megérkezik a Duce Pontban fél hét órakor megszólaltak a Janiculus-domb ágyúi és üdvlövések jelezték a Duce vonatának érkezését. A sötétzöld különvonat méltóságteljes lassúsággal gördült be az állomás üvegteteje alá. A Duce felemelt karral állt szalonkocsija ablakában, majd a tömeg szűnni nem akaró lelkesedése közben Ciano, Starace és Alfieri miniszterektől követve leszállott a kocsiból. Miután fogadta a hatóságok vezetőinek üdvözlését, az udvari várómon át kilépett a pályaudvar előtti térre, amely feketéllett a tömegtől. A Duce itt gépkocsiba szállt és egy egész gépkocsisor kíséretében megindult a Piazza Venezia felé. Közben leszállt az est és kigyulladtak a Via Nazionale lámpái és a fényszórók. A két kilométeres útvonalon minden ablak és minden kirakat fényárban úszott, úgyhogy a Duce valóságos fényözönben vonult be Rómába. A tömeg a Piazza Veneziára tódult, amelyen pár perc múlva már tízezernyi ember szorongott. A sokaság szakadatlan „Duce! Duce!” kiáltással várta, hogy Mussolini megjelenjék az erkélyen. Az olasz kormányelnök hét órakor megjelent a palota erkélyén. Harsonák jelezték, hogy szólni akar Róma népéhez. A Duce, akinek rövid beszédét több ízben szakította félbe a tömeg lelkes éljenzése, a következőket mondotta: — Németországi utamról és a vezérrel folytatott megbeszélésemről a legmélyebb benyomásokat és kitörölhetetlen emlékeket hoztam magammal. A német-olasz barát- Egy öregasszony megérkezik írta: SZEGEDI BORIS Az öregasszony hősi elszántsággal állt a szoba közepén. A szeme tüzelt, az arca sápadt volt, láztól kicserepesedett ajka remegett. Felnőtt gyerekei, négyen a hét közül, szorongva nézték. — Utazom! Ha egyszer megmondtam, hát utazom, — ismételgette konokul. — Miért makacskodik a mama? — próbálkozott vele még egyszer Anna, a legfiatalabb lánya. — Hogyan indulhatna egy hetvennégy éves öregasszony betegen ekkora útra! — Nekem hiába beszéltek. Én elhatároztam, tehát megyek. — De miért? Ha egyszer beteg. — Ha beteg vagyok, majd ott meggyógyulok. Én ott érzem magam jól. Engem az én rokonaim szeretnek. Nem úgy, mint ti, a gyermekeim. — Ne mondjon már ilyent a mama! — De bizony mondok. Még különbet is mondok. Egy hét is eltelik, míg valamelyiketek benéz hozzám. Tőletek akár itt halhatnék meg egyedül. Flóra csak elsején jön. Leteszi az asztalra azt a pár pengőt és már megy is el. Egy anya fölnevel hét gyereket a semmiből, szeretettel és önfeláldozással, de hét gyerek csak immelámmal, csak olyan keserves köteleségből tart el egy anyát, így van az. Azért is elmegyek pihenni a rokonaimhoz. Lujza ingerültté vált: — Hát én meg nem vállalom a felelősséget, ha elutazik. Én ki sem kísérem a vonathoz. Lujza köszönt és elrohant. Istvánnak is mennie kellett, a hivatalába. Anna könyörgni kezdett: — Anyuka, ne tessék most elutazni. — Azt te csak azért mondod, mert lusta vagy, hogy kikíséri a vonathoz. — Én kikísérem anyukát, de ha elutazik, egy percnyi nyugtom sem lesz azután. Erre már nem is válaszolt az öregasszony. Nyugtalanságra valóban volt oka a gyerekeinek. Mert hetek óta betegeskedett s az alatt lesoványodott, megsárgult, mintha tíz esztendőt öregedett volna. De hát hiába, utazni akart. A testvérhez, a szülőfalujába. Vagy hogy ott még egyszer új erőre kapjon, vagy — és ettől féltek a gyerekei — hogy a régi boldog emlékek közpette, a szeretett földön haljon meg. *Elérkezett az indulás ideje. Flóra, a leggazdagabb testvér, nem is ment el az anyjához, hogy elbúcsúzzon tőle. Azt állította, hogy beteg s hogy ezt elhigyjék, még le is feküdt. Margit az Anna fülébe duruzsolta: — Éppen hó vége. Flóra, drága testvérünk, nem akarja még kiadni anyukának a száz pengőt. Azt reméli, hogy ez, az utolsó részlet, majd megmarad neki. Anna kísérte ki az öregasszonyt a vonathoz. Még a kupéba is bement vele s egy urat megkért, hogy vigyázzon rá. * A testvérek nyugtalankodtak. Vájjon szerencsésen megérkezett-e az anyjuk ? Nem fordult-e rosszabbra az állapota? Nincs-e vele valami nagy baj? — Magam is attól tartok, hogy komolyan beteg, — árulta el magát István, aki eddig a nyugodtat játszotta. Margit erre rögtön el is pityeredett: — Nem látom én őt már soha az é-é-életben. — Azért nem kell kétségbe esni, — vigasztalta Lujza, bár ő is sírni szeretett volna. Az elutazást követő negyedik nap este megszólalt a telefon az Anna, férjezett S. Rezsőné, lakásán. Vidékről telefonáltak. G. bácsi volt a felhívó, de rögtön az öregasszony kezdett beszélni. Érdeklődött, hogy mi újság, mi van a gyerekekkel? Mit csinál Flóra? Ö, ó, Anna még azt is zokon vette, hogy Flóra az első. De nyomban következet a kérdezősködés a többiekről. Csupa kérdezősködés. Anna végül közbeszólt: — Hát anyuka hogy’ van? •— Köszönöm, jól. — Nem beteg? — Nem. — Nincs semmi baja? — Már miért volna? De különös vagy! A beszélgetési idő letelt, búcsúztak. Anna másnap rohant a testvéreihez. Külön-külön mindegyikhez. A testvérek más-más kettes-hármas csoportokban, egész nap az anyjukról beszélgettek. — Hála Istennek, nincs semmi baja. — Na, ugye megmondtam, hogy nem kell mindjárt megijedni. •— Volt egy kis láza, de tudtam, hogy zepére fut be. A pályaudvar falaira 10—20 méter hosszú olasz és német zászlók omlanak alá, úgy, hogy a különvonat zászlóerdő közé robog be. összesen 1500 zászló díszíti a pályaudvart és közvetlen környékét és a zászlók elkészítésére több mint 4000 méter anyagot használtak fel. A pályaudvart környező útvonalat 100 ezerre menő tömeg lepte el és 5 órakor már a római helyőrség csapatai és a feketeinges díszkülönítmények is felvonultak a pályaudvar előtti térre. A pályaudvar perronját megtöltötték a díszruhákba öltözött előkelőségek. Az előkelőségek között ott volt Villani Frigyes báró, Magyarország római követe, Berger-Waldenegg báró osztrák követ, Plessen német ügyvivő vezetésével az egész német nagykövetség és a nemzeti Spanyolország nagykövete.