Budapesti Hírlap, 1937. október(57. évfolyam, 223-248. szám)
1937-10-29 / 246. szám
Budapesti Hírlap LVII. évfolyam, 246. szám 1937. Péntek, október 29. POLITIKAI NAPILAP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL VIl. KER., JÓZSEF KÖRÚT 5. SZÁM, TELEFONSZÁM: 1-444-00. Szent- Györgyi professzor megkapta a Nobel-díjat A bíró a nemzet életében A tiszteletreméltó magyar bírói tanárnak két előkelő viselője töltötte be a törvényben előírt korhatárt és hagyja el a magyar királyi Kúria, illetve a budapesti királyi ítélő Tábla elnöki székét. A magyar közéletnek ettől a két kiemelkedő egyéniségétől vettek ma hivatalosan búcsút felsőbíróságaink tagjai és az igazságszolgáltatás legfőbb őre, az igazságügyi miniszter. A szertartásszerű búcsú szép volt, lélekemelő és tanulságos. Hogy szép legyen, arról két kiváló bíró hosszú évtizedes bölcs és jóságos, igazságos és a magyar életet szolgáló önzetlen munkássága gondoskodott, tanulságossá pedig Lázár Andor igazságügyi miniszter búcsúbeszédét avatta. Úgy határozta meg a Kúria elnökét búcsúztató igazságügyi miniszter a magyar bíró és a bíróságok hivatását, rendeltetését és nagy feladatát, amint az nagy elődök méltó utódjához illett, a magyar pecsétőrhöz, aki Justitia istenasszony templomába ősi rítus szerint mindenkor levetett sarukkal lép be, mert tudja és ma el is mondotta, hogy annak, aki a kormányzat kérdéseivel gondolkozva foglalkozik, rá kell jönnie arra az igazságra, hogy a legkritikusabb pillanatokban nem a kormányzati hatalom az, amely a nemzet életét irányítja, hanem átmegy az irányító hatalom a bíróság kezébe. Ezt a klasszikus és alkotmányos jogszabályt Werbőczy is ismerte, a tételes jog pedig a legfőbb bíróságnak adott törvénypótló felhatalmazással szentesítette. Azzal a minden alkotmányos államban élő bírói hatalmi jogosítványnyal, amely nálunk a kúriai döntvények formájában jogszabályok kodifikálására is kiterjed. Az igazságügyminiszter azonban, amikor ezt hangsúlyozta, amikor a bíróságra háruló óriási felelősségről beszélt és megállapította, hogy a Kúriának „mindenkori bölcsesége tette azt, hogy ebben az országban az igazságszolgáltatás tekintélye soha nem ingott meg”, bizonyára a tételes jogszabályokon túlterjedően az egész magyar életre gondolt, amelyet a bíró bölcsesége van hivatva irányítani és a jog, törvény és igazság méltányosan megszabott keretei között megtartani és ezzel a nemzeti alkotmány pilléreit erősíteni. Mert a bíró, a bölcs, igazságos, törvényt tudó magyar bíró valóban egyik irányítója az alkotmányos államban folyó egyéni életnek. Nem csak akkor, amikor a megsértett jogrendet védi és a közélet útjain szemmel látható tilalomfákat állít fel, amelyeken túl az egyén a törvénybe ütközik, hanem akkor is és főképpen akkor, amikor a minden törvény szakaszai között fellelhető hézagokat emberszeretettel, bölcs humanizmussal és a magyar lélek parancsszavaival tölti ki. A bírónak nemcsak törvényt alkalmazva lesújtó és megtorló keze az, amely életet irányít. Ez az irányító hivatás nemcsak a büntető igazságszolgáltatás területére terjeszkedik ki, hanem az ennél sokszor jelentékenyen fontosabb magánjogi terrénumra is, ahol a bíró keze a megsértett jogrend sebeit gyógyítva egzisztenciákat ment meg a pusztulástól. Az a jótékony bírói kéz, amely az anyagi jogot gyakran fojtogató alaki jogszabályok bilincsén tágít, vagy szűkít, amikor a minden jogalkotónál hatalmasabb élet ilyen törvénymagyarázatot és törvényalkalmazást követel meg. Magyarországon azért nem ingott meg soha az igazságszolgáltatás tekintélye, azért nem rendült meg a bíróságokba vetett hit és azért maradt foltnélküli és hófehér a bírói talár, mert mindig voltak és hitünk szerint mindig lesznek is bírák, akiknek egyénisége fokozta a betöltött állás dekórumát. A legmagasabb bírói emelvényekről nálunk nem a vak istenasszony beszélt és beszél, hanem az ember, aki a jogtudáson kívül emberismeretet és emberszeretetet vitt magával az ítélőszékbe. Ez előtt a nagy emberi érték előtt hajtotta meg az elismerés zászlóját ma az igazságügyi miniszter és ez a megbecsülhetetlen érték az, ami a törvények bölcs alkalmazásával alátámasztja és szilárddá teszi az alkotmányos állam épületét. Mert igaz az, hogy a kormányzat vezeti a nemzet életét normális viszonyok alapul vételénél, amikor azonban jogsérelemről van szó, amit akár az egyén, akár a társadalom, vagy a nemzettel szemben követnek el, ennek jóvátétele már bírói feladat. A bírónak kell a társadalom ellen intézett és törvényekbe ütköző támadásokat a legkritikusabb pillanatokban nemcsak elbírálni, hanem az elbírálás mikéntjében útmutatással is szolgálni, hogy miként kell a nemzetnek a jövőben viselkednie. A nyitott kémény alatt írta: BIBÓ LAJOS Kint megdördült az ég, bent a szennyes és sötét ivóban megingott a szurtos menynyezetről lógó olajlámpa. Akkor a fiatalember, névszerint Zemlyén Farkas, volt földesúr, hazárdőr, birkózó és plakátragasztó, a fölkelt helyéről és nehéz léptekkel átment a másik asztalhoz. Ott megállt, letette poharát, leült, aztán odafordult a másik férfihoz, aki előre könyökölve szótlanul bámult bele a reszkető levegőbe : — Magamért iszik? Amaz nem felelt. Később köpött egyet, aztán csöndes hangon mondta: — Azért, mert jólesik. Zemlyén Farkas nyilván delliriumos lázában, de inkább talán azért, mert régen várt már erre az alkalomra, most életében először, feltette a húsz esztendő óta zsigerei mélyén lappangó szörnyű kérdést: — Ismert valaha egy Jasinszky Mária nevű hölgyet? Amaz csöndes mozdulattal a pohara után nyúlt. Ivott, akkor megint köpött egyet: — Nem. Az őszes, fiatalember föltette két durva mancsát az asztalra és mélyet lélegzett. Az orkán megdöngette kívülről a házat és a sziklák alatt megdördült a tenger. Ekkor a fiatalember elkezdte: — ... a komárnéi erdő alatt voltunk. Az orosz gránátok már a második napja kaszálták a fenyvest és mi hideglelős vacogással számoltuk a borzalmas másodperceket. Hűvös, nedves hajnal virradt ránk és akkor elölről ordítás hangzott, hogy cihelődhetünk. Az erdőn át húzódtunk hátra, s a fölbomlott, gyülevész had megrohanta a kiürült várost. Domb alatt fekvő öreg kúriában ütöttünk szállást. A legények percek alatt átkutatták a padlást és pincét. Elásott zsírosbödönök, teli befőttes és málnaszörpös üvegek, dohos boroshordók kerültek elő. Volt, aki ivott, akadt, aki főzésnek látott, mások széthasogatták a finom ágyneműt és puha kapcát tekertek maguknak belőle. A nehéz függönyökből lélekmelegítőt hasogattak. A hálóban feküdtem le és az átélt szenvedésektől félig öntudatlanul bámultam a mennyezetre. Aludni nem tudtam, ébren maradni nem volt erőm, régi gondolataimat hajszoltam, ösztönöm utolsó fellobbanásával és kétségbeesett erőfeszítésével azután a valóság után kutattam, amelyben tulajdonképpen születtem és amelyben azelőtt elhelyeztem a világot. Akkor tekintetem lejebb csúszott. Ezüst rámába foglalt képet pillantottam meg a falon. A kép fiatal leányt ábrázolt. Fehér arcával, szőke hajával, felhőtlen homlokával és búzavirágkék szemével úgy festett, mintha élne és tűnő, leheletfinom, varázslatos szépségével csupán átröppent volna a hervadó táj fölött. Néztem a képet, a leány arcát, száját, szemét, hallgattam némaságát és ebben a pillanatban megéreztem, hogy mindaz, ami körülöttem történik, az ágyúk bömbölése, a gépfegyverek kattogása, a golyók zizegése, a megcsonkított holttestek, a kiontott vér, az egész irtózatos felfordulás, a diadalmas és robogó halál, álom és rémlátás csupán, az egyedüli valóság, igazság és élet ez a kép. Később Imilettházú öregasszony került elő. A szobába vezettem és rámutattam a képre: — Kit ábrázol ez a kép? — A kisasszonyunkat. — Hogy hívták? — Az úr leánya. Jasinszky Mária a neve. — Hol van most? — Elmenekültek. — Este lovascsapatok vágtattak át a városkán, zavar támadt és mi loholtunk visszafelé tovább. Akkor még elhanyatlott néhány millió ember és egy szeptembervégi napon valaki elkurjantotta magát, mehet mindenki arra, amerre lát. Jasinszky Mária várjon merre jársz? — léptem ki a bágyadt napsütésbe és remegő lélekkel szimatoltam bele az arcom előtt elhúzó szellőbe, hogy merre, micsoda vidékek, mely emberek és milyen kataklizmák felé vegyem utamat, hogy megtaláljam a leányt, akit imhol már az ötödik esztendeje kerestem és akinek tündöklő szomorúsága ott virrasztott az agyvelőmbe. Előbb az enyéimet kérdeztem meg: a földet, amely szült, a fákat, a rétet és a vizeket, amelyek neveltek, utána az égboltot, amely felébresztette lelkemben az első gondolatot és az első érzést. Hallgatott valamennyi. Búcsút mondtam nekik és indultam. Tíz évig róttam az országutakat, beszóltam a bedült kunyhókba, a magasba meredő felhőkarcolókba, megálltam a rengeteg mélyéről rám meredő beesett horpaszú ordas előtt, de a holtak nem tudtak Jasinszky Máriáról, és az élők nem ismerték a nevét. Mentem tovább. Úgy látszik, keveset szenvedtem még ahhoz, hogy láthassam, vigasztaltam magamat. Kerestem őt és kerestem a nyomorúságot, hogy utolérhessem és megtalálhassam. Átkozott voltam, mert gondolatban követhettem el csupán minden gazságot. De bensőmben és gyilkos magányomban megtagadtam régi barátaimat, elhagytam képzelt kedveseimet és nem fordultam vissza, amikor anyám esdeklő könyörgéssel utánam kiáltott. De a förtelmek megacélozták hitemet. Lassan már nem éreztem semmi fáradságot. Imhol közeledik az idő, biztattam magamat, amikor megtalálom. Húsz éve hajszollak, mondom majd neki; tudtam, hogy szőkeséged és mosolyod nem változott. — Most éve vetődtem ide és rögtön akkor este kiültem a sziklákra. Néztem és hallgattam a tengert. Felelj te, szóltam, felelj te, hol van és merre jár? Hidegen világított a hold és a tenger hallgatott. De messze, ahol kékes szürkeség takarta a vizet, mintha hang emelkedett volna a felhőkbe és mintha onnan halkan az arcomra hullott volna. „Maradj itt! ...” — Ezt súgta az ég és ezt súgta a tenger. Azóta itt vagyok és várom. A szél csípős, de a bőröm kérges és bírja. Az ital bűzös, de erős. Korán alkonyodik, későn virrad, s az éjszaka olyan mély ebben az odúban, mintha alattunk harangokat kongatnának. A másik csendesen kopogott az asztalon. Az esettvállú pincér jött és megállott előttünk: — Mi kell? Ital? Az idegen férfi a fejével intett. Két pohárral. A pincér fordult és hozta a rettenetes italt. Még tízszer fordult, akkor a tizedik pohár után az őszes fiatalember rekedten, de fojtott lángolással halkan halkan mégegyszer megkérdezte: — Nem látta, nem találkozott vele sehol? A másik a neves padlót nézte. Nem nézett föl, úgy felelt: — De találkoztam. Akkor húsz éves voltam én is és a szeme kék, a haja szőke, a homloka felhőtlen volt. A neve? A nevére nem emlékszem. De lehet, hogy Máriának hívták őt is ... A vihar kint ismét nekilódult. A nyitott kéményen sivítva húzott be a hideg szél. Az egyik asztal megbillent és lába halkan koppant a padlón. JELSZÓ: A BÉKE Magasba szökő zászlóerdő tündökölt csütörtökön a római nap fényében. Cselekedetre és építőmunkára kész, erős ifjú karok lobogtatták a Foro Mussolinin a zászlókat, hogy méltó keretet adjanak az ünneplő olasz tömegeknek. Az egész és egységes olasz nemzetet képviselő tömegnek, amelyik jogos önérzettel és duzzadó lelkesedéssel vonult az örök város történelmi emlékekben gazdag terére, ünnepeli a fasiszta eszményt. Az eszmét, amely ezelőtt tizenöt évvel győzelmet aratott s azóta eleven és alkotó valósággá vált, megteremtve a nemzeti gondolat jegyében megújhodott és impériumát kiterjesztő hatalmas olasz birodalmat. A három lisztrumos építő munka sokféle és maradandó eredménye magyarázza, hogy az évfordulót a szokásosnál is fényesebben ünnepelte a fasiszta Olaszország. Az ünnep középpontjában Mussolini állott és eseménye a Duce szózata volt. Ez a rövid, de annál pozitívebb és tartalmasabb megnyilatkozás leszögezte, hogy a fasiszta rendszer összeforrott az erős és megújhodott olasz nemzettel, amelynek megtámadása bárki számára is kockázatos vállalkozás volna. Kiemelte az ünnepen résztvevő és a német nemzeti szocializmust, valamint Hitler vezért és kancellárt képviselő Hess megjelenésének jelentőségét, ami bizonysága annak, hogy a berlini találkozó eredményeként a két rendszer közötti együttműködés egyre szorosabb és a két nép közötti barátság egyre mélyebbé válik. Azután szólt a fasiszta erényekről és a rendszer gazdaságpolitikájáról, amelynek egyik jellemzője, hogy az állam parancsol a tőkének. Végül kiadta a jelszót, amellyel a fasizmus belép uralmának tizenhatodik esztendejébe. A kiadott jelszó: a béke. Azé a békéé azonban, amelyik megkívánja a békeszerződések bizonyos kiáltó és képtelen záradékainak felülvizsgálatát. A béke tehát, a fasizmus jelszava és vezető gondolata. Mussolininak ez a kijelentése nyilván mélyen belevésődik a békére vágyó emberiség lelkébe s ott megértésre talál. Ez a kijelentés természetes következése az eddig is folytatott Ara 10 ficcer