Budapesti Hírlap, 1938. február (58. évfolyam, 25-47. szám)
1938-02-01 / 25. szám
Az új magyar lovagiasság Imrédy Béla Wekerle-serlegbeszéde az Országo Kaszinó ünnepi lakomáján Wekerle Sándor műve és szelleme tud mit mondani a mai kor gyermekének, sőt sokat tud mondani. Nem alkotásait akarom citálni, amelyek közül sok ma is élő törvény, élő rendszer, élő anyagi valóság. Az emberi nagyságot nem az dönti el, hogy mennyit alkotott, még az sem, hogy műve mennyire időtálló, mert hisz a pyramisok még ma is dacolnak az idők viharával, de a fáraókat az emberieség nagyjai közt még sem tiszteljük. Ami egy nemzet nagyjainak mértékét adja, az művüknek a nemzet állandó nagy céljaihoz viszonyított eszmei tartalma és művük megvalósításának mikéntje. A kérdés: Alkottak olyast, ami a nemzetet a maga történelmi útján előre vitte, faragtak-e lépcsőt a nemzet felemelkedése számára? S a másik: Váljon a forma, amelyben műveik megvalósulása lejátszódott, mintául szolgálhat-e a jövő alkotás mikéntje számára, ad-e tanulságot — nem arra, hogy mit, hanem, hogy mi módon dolgozzunk? Wekerle liberális politikus volt és bár a liberalizmus a politikai eszmék piacán ma nem örvend valami magas árfolyamnak, mégis úgy érzem, el kell ismernünk, hogy ama korban vezető politikus, ha alkotni akart, nem lehetett más. A liberális irányzat annyira megingathatatlanul dominált, hogy agitálni, szónokolni, írni és egy szebb korról álmodni lehetett ellene, de a nemzetet konkrét alkotásokkal gazdagítani csak vele; szekerte, ha tudott is messze távlatokba látni, nem látnoki, hanem alkotó zseni volt. Érezte, hogy a nemzet lelke ép, de tudta, hogy a legépebb lélek is elsekélyesedik, a legszilárdabb erkölcsi erő is felmorzsolódik, ha nincs ép testbe öntve és ő ennek a nemzetléleknek akarta megadni az anyagi gerincet. Ez volt művének vezérlő motívuma s legmélyebb eszmei tartalma. Ma, amikor Széchenyi István magvetése már kisarjadzott s amikor keresztény társadalmunk is mindinkább felismeri a gazdasági munka értékét, illő és méltányos megállapítanunk, hogy Széchenyi eszméinek gyakorlati megvalósításában senki többet nem tett, mint Wekerle Sándor. Hadd idézzem Wekerle művének egy másik jellemző vonását. Általános politikai és társadalmi érdekű beszédeiben vissza-visszatér a nemzet szoros összefogásának, a nemzet kebelén belül élő foglalkozási ágak, társadalmi rétegek szolidaritásának hirdetése és sürgetése. Jól tudta azonban, hogy ezt az összefogást, ezt az egybeolvadást csak oly politikával lehet elérni, amely a jogok és kötelességek egyensúlyozásában és az anyagilag és kulturálisan gyengébb néprétegek sorsáról való megértő gondoskodásban nyilvánul meg. Nem lehet csodás véletlennek minősíteni, hogy a háború előtti magyar szociálpolitikának legtöbb alkotása Wekerle miniszterelnöksége alatt valósult meg. Azok a konzervatív szociálpolitikai elvek, amelyeket a mezőgazdasági kisember ügyes-bajos dolgainak napirenden tartásával Darányi Ignác igyekezett érvényre juttatni, a második Wekerlekormány idején bontakoztak ki első ízben erőteljesebb formában, de ugyanerre az időre esnek a munkásbiztosítási törvény megalkotása és a munkások egészséges lakáshoz juttatása terén történt nagyjelentőségű lépések, nemcsak a Wekerle nevét viselő munkástelep alapításával, — amely a mi igen tisztelt tagtársunk, Teleszky János minisztersége idején jutott tető alá, — hanem törvényhozási intézkedésekkel is, amelyek ily lakások építését megkönnyítették. Vagy talán véletlen az, hogy az adózási progresszió gondolata, a jövedelem- és vagyonadó törvények megalkotásával Wekerle Sándor miniszterelnöksége alatt nyert helyet a magyar törvénykönyvben? Vájjon nem mérföldes lépést jelentettek-e a társadalmi igazságkeresésnek és szociális gondoskodásnak ezek az alkotásai a csontja velejéig liberális korszellemből a modern felfogás felé?! Nem — tisztelt Uraim — nem esünk túlzásba egyáltalán, amikor a mai világban is bátran merjük hirdetni és vallani, hogy a mi kaszinónknak a megalapítója a nemzet felemelkedésének hosszú útján egyike volt a legeredményesebb munkásoknak, akinek zsenije és munkája révén nem egy szerény lépcsőfokkal, hanem hatalmas ugrással jutott előre nemzetünk. Az örök nemzeti célokhoz viszonyított eszmei tartalom szempontjából a nagyságot ime megmérhettük, de ha a forma mértékét alkalmazzuk, még érdekesebb eredményre jutunk. Nemcsak érdekesebb, hanem aktuálisabb eredményre is! Az a szóbeszéd járta róla. Szeretett ígérni. Lehet, hogy bonhomiára hajló természete egyéni, kis jelentőségű ügyekben számolt a ma is uralkodó pszichológiánkkal, amely a remények lassú elfakulását szívesebben tűri és veszi, mint a kereken és fellebbezhetetlenül kimondott nemet, de annyi bizonyos, hogy nagy, országos kérdésekben mi sem állt távolabb tőle, mint a kápráztatás, a csalóka reménykeltés! Utálta a frázist, a bombasztot. Ismerte a nehézségeket, amelyek minden alkotó ember elé tornyosulnak, mert hiszen az anyag, — vegyük akár fizikai, akár eszmei értelemben, — az emberi alkotni akarással szemben, mintha az ősátkot akarná folyton emlékezetbe idézni, lázadoz, makacskodik, nem mozdul, vagy ha végre megmozdítod, kisiklik kezedből. Tudta, hogy az államférfi alkotása nem pillanatnyi ötletek rakétaszerű kiszökelléséből áll, hanem keserves részletmunkáknak egymásra halmozásából. „— Nem lehet a bajokon nagy elvek proklamálása által egyszerre segíteni” — mondja egyik legelső költségvetési beszédében és ez a motívum folyton fel-felbukkanik beszédeiben, írásaiban. In principio est verbum, először kell az ige, az eszme, de testet csak akkor ölthet, ha tudást, akarást és munkát bőven pazarolunk rá. Tudás, akarás és munka, e háromnak együtt kell járnia, s ha bármelyikük hiányzik, suta féleredményeket lehet csak elérni. A tudás és akarás, ha munkakészséggel nem párosulnak, legfeljebb elméletileg helyes proklamációkig jutnak el; tudás és szorgalom, ha az eszme nagy akarása nem fűti, atomizált részletmunkában és savanyú pedantériában merülnek el. Utoljára hagytam az örök, de ma különösen tenyésző dilettantizmus kedvelt kombinációját, az akarás és munkakészség együttesét, mely ha viszont tudatlansággal párosul, a legbolondabb kalandokba tudja taszítani a nemzetet. S talán ez a legveszélyesebb, különösen, — ami nem is ritka eset, — ha a munkakészség nem olyan nagyon kitartó, vagy ha az akarás nem Prometheus tűz, hanem szalmaláng, mely kialszik, amint a maga kis pecsenyéjét megsütötte. Legyen szabad egy aktuális, idevágó idézetet elmondanom Wekerle egyik tanulmányából: — „Csak attól A szeretetreméltó ember írta: MÁRIÁSS IMRE Mi is úgy voltunk vele kezdetben, mint mindenki: utáltuk. Undorítóan sok volt benne a szeretetreméltóság. Valaki nagyon szellemesen meg is jegyezte róla: Ha jön, úgy lép be az ajtón, mint egy ajándék. Mint figyelmes apa, aki megáll a küszöbön és azt mondja: Na, mit hoztam? Önmagát hozta, vitte ezüsttálcán, frissen vasaltan és mosolyogva. — Itt vagyok, parancsoljatok velem, rendelkezzetek velem, természetes, hogy legmeszszebbmenően állok rendelkezéstekre és ha segíthetek sorsotokon azáltal, hogy felmosom az irodát, csak pillanatnyi türelmet kérek, mindjárt átöltözöm és nekilátok. Nem is lehetett szívességet kérni tőle anélkül, hogy lelkesen ne teljesítette volna. Még pénzt is adott kölcsön, amenynyije csak volt, és ha nem volt, vagy nem akart, akkor hirtelenében annyira kétségbeesett, annyira elszomorodott, hogy még nekünk kellett vigasztalnunk: — Hiszen nem baj, Tibikém, majd máskor. Majd ha lesz. De nem mindig tudott belenyugodni a vigasztalásba. Megtörtént, hogy tíz perc múlva már jelentkezett is és kezünkbe nyomta a kért összeget. Honnan szerezte? Istenem, ne firtassátok. Azt a látszatot keltette, mintha inkább ő kért volna kölcsön, csakhogy adhasson. Mi cinikus hálátlanok azonban meg voltunk győződve arról, hogy ez csak trükk. Ámítás, így akart a kelleténél is nagyobb hálára kötelezni bennünket. Mindenkihez volt egy-egy szíves szava, tapintatos megjegyzése, vagytapintatos hallgatása. Nem volt olyan hibát vagy ballépés, amire ne tudott volna magyarázattal szolgálni, mentőkörülményt találni, míg saját hibáiról mindig a lehető legőszintébben és a legelítélőbben nyilatkozott. Kibírhatatlan volt. Nem akartuk elhinni, hogy van ilyen tökéletesség a világon, nem akartuk tudomásul venni, hogy ez a tökéletesség éppen ő, nem akartuk kedvelni, de ő annyira őszintén és fenntartás nélkül hitt az emberek, szeretetében, hogy végül is megszoktuk és megszerettük. Egyszer azonban új főnököt kaptunk: hirtelen haragot, morózusat és gonoszkodót. Két nap után, hogy elfoglalta hivatalát, a titkára előtt máris kijelentette, hogy Tibit kiméltóztatik majd rúgni a hivatalból. Bővebb magyarázatokkal nem szolgált. Főnökök ugyanis nem szoktak magyarázkodni. Minthogy a titkár titoktartó ember volt, öt perc múlva az egész iroda csakis arról a fenyegető sorsfordulatról beszélt, ami Tibit fenyegeti. És akasszalak fel bennünket, mégis meg kell őszintén állapítani, hogy a lelkek mélyén az általános emberi és kötelező részvét egyik csücskében káröröm húzódott meg. — No, most mutassa meg, mit tud A főnök előtt legyen szeretetreméltó. A főnök előtt, aki most már csak alkalomra vár, ürügyet keres, hogy kidobhassa. Egyikünk se figyelmeztette őt, se részvétből, se kárörömből. És Tibi járta kért gondtalan derűs ábrázattal és a főnök szobájába is úgy lépett be, mint valami ajándék. Pedig a főnök arca gonosz viharokat árult el. — A Sima cégnek nem expediálták a levelet. Hogy történt? — hangzott ridegen. Tibi egyetlen szempillantás alatt romhalmazzá vált. Ilyen mulasztás. Szörnyű. Megérti, hogy a főnök úr haragszik, viszont őn valósággal kétségbe van esve. A postakönyvből ki kell derülnie, hogy történt a mulasztás — vélte szerényen. — A postakönyv itt van előttem — mutatott a főnök egy rubrikára és feszült figyelemmel várta a választ. A postakönyv alapján ugyanis nagyon jól tudta, hogy a hibát nem Tibi követte el, mert aznap bent sem volt a hivatalban. Várta, hogy Tibi ezzel védekezik s akikor ő rácsaphat mint a héja, rápiríthat, mint árulkodóra, áskálódóra, ami olyan csúnya jellemvonás, hogy ilyet nem tűr meg maga körül. Tibi azonban nem vádaskodott, megmaradt szelíd összetörtségében. — És nagy kár érte a válla hittet? — informáló lett szinte vinnyogva. — Nem lehet jóvátenni? — érdeklődött, de látszot, hogy nem saját sorsa miatt tépik a gondok és aggodalmak; egyedül a vállalat érdekeit tartja szem előtt. A főnök morogva kidobta, egyelőre csak a szobájából, de másnap ismét színe elé hívatta. — Magát az éjszaka a Rumber-bárban lá'.Icam — kezdte vészt jósban s azzal akarta folytatni, hogy nem szereti, ha a tisztviselői könnyelmű életmódot folytatnak, rrert hiszen itt sokszor nyílik alkalmuk pénzkezelésre és ... — Igazán?... Észre méltóztatotkt tehát venni? — ragyogott fel Tibi arca. — Én is látom az igazgató urait, többször is odaköszönösm asztalához, de azt hittem, hogy nem méltóztattik látni. — Nagybátyám jött meg Ausztriából, — folytatta vndoran, ő állt a viceprezident a csőboorgyárban. Az ő vendége voltam Annyi kedves dolgot beszélt igazgató úrról. Bizonyára méltózttattuk rá emlékezni. Dr. Szeifert... A főnök kelletlenül mosolygott. Valóban ismerte Tibi nagybátyját, sőt a vállalat üzleti összeköttetésben is áll vele. Morgott hát valamit és megint kidobta. És másnap megint maga elé citálta, harmadnap megint színe elé idézte, üldözte, lehetetlen feladatokkal bízta meg, túldolgoztatta. Azt akarta, hogy Tibi maga meneküljön innen. Várta, hogy szidja, hogy fellázadjon. Tibi azonban a megszállottak boldog mosolyával járt-kelt s hirdette úton-útfélen a főnök dicséretét. Boldogan számolt be mindenkinek arról, hogy az új főnök őt menynyire szereti. Bizonyítékul elmondotta, hogy a legnehezebb feladatokat vele végezteti, amit nem tenne, ha nem tartaná rátermettnek; túlóráztatja, mert azt akarja, hogy alaposan begyakorolja magát iroda minden teendőibe. Szigorú ? Atyai- Kemény, de igazságos s csak azt ne adja az Isten, hogy puhább bánásmódban részesítse őt, mert ebben az esetben azt jelentené, hogy már nem törődik vele. Alig jutott ez el a főnök fülébe, rögtön a legkényelmesebb munkakörbe tette. — Nagyszerű ember, — lelkendezett tovább Tibi. — Törődik alkalmazottaival. Látja, hogy kissé kifáradtam s kissé gyönge a szervezetem, most pihentet. És soha nem lehetett rajtakapni, mintha mindezt számításból mondaná. Nem ő lelkesedett, ő egyszerűen szeretetreméltó volt. És a komisz főnök egy szép napon azt vette észre, hogy az atmoszféra megváltozott körülötte. Az emberek már nem tartják olyan gonosznak, mint eddig. Nemcsak félnek tőle, hanem bíznak is benne, sőt ittott már kedvelik. És mint kitűnő üzletember, észrevette, hogy ezt Tibinek köszönheti, aki hónapok óta zengi a városban az ő kiválóságát. — Tudja, hogy maga végeredményben egy utálatos fráter? — mordult rá. — Igen. Tudom — írta alá boldogan az ítéletet Tibi és szeméből sugárzott a mosoly, amely megvilágította, hogy csak tréfáról lehet szó. És abban a pillanatban már tréfa is lett. Tibi győzött-és ma már, hogy főnöke vezérigazgató, ő a cégvezető. Armio FILLER LVIIl. évfolyam, 25. szám 1938 Kedd február I. POLITIKAI NAPILAP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL 1 VIl. KER., JÓZSEF KÖRÚT I. SZÁM, TELEFONSZÁM: 1—444—00.