Budapesti Hírlap, 1938. február (58. évfolyam, 25-47. szám)

1938-02-01 / 25. szám

Az új magyar lovagiasság Imrédy Béla Wekerl­e-serlegbeszéde az Országo Kaszinó ünnepi lakomáján Wekerle Sándor műve és szelleme tud mit mondani a mai kor gyermeké­nek, sőt sokat tud mondani. Nem alko­tásait akarom citálni, amelyek közül sok ma is élő törvény, élő rendszer, élő anyagi valóság. Az emberi nagyságot nem az dönti el, hogy mennyit alko­tott, még az sem, hogy műve mennyire időtálló, mert hisz a pyramisok még ma is dacolnak az idők viharával, de a fáraókat az emberieség nagyjai közt még sem tiszteljük. Ami egy nemzet nagyjainak mértékét adja, az művük­nek a nemzet állandó nagy céljaihoz viszonyított eszmei tartalma és művük megvalósításának mikéntje. A kérdés: Alkottak­ olyast, ami a nemzetet a maga történelmi útján előre vitte, fa­ragtak-e lépcsőt a nemzet felemelkedése számára? S a másik: Váljon a forma, amelyben műveik megvalósulása le­játszódott, mintául szolgálhat-e a jövő alkotás mikéntje számára, ad-e tanul­ságot — nem arra, hogy mit, hanem,­­ hogy mi módon dolgozzunk? Wekerle liberális politikus volt és bár a liberalizmus a politikai eszmék piacán ma nem örvend valami magas árfolyamnak, mégis úgy érzem, el kell ismernünk, hogy ama korban vezető politikus, ha alkotni akart, nem lehe­tett más. A liberális irányzat annyira megingathatatlanul dominált, hogy agitálni, szónokolni, írni és egy szebb korról álmodni lehetett ellene, de a nemzetet konkrét alkotásokkal gazda­gítani csak vele; s­zekerte, ha tudott is messze távlatokba látni, nem lát­noki, hanem alkotó zseni volt. Érezte, hogy a nemzet lelke ép, de tudta, hogy a legépebb lélek is elsekélyesedik, a legszilárdabb erkölcsi erő is felmorzso­lódik, ha nincs ép testbe öntve és ő ennek a nemzet­léleknek akarta meg­adni az anyagi gerincet. Ez volt mű­vének vezérlő motívuma s legmélyebb eszmei tartalma. Ma, amikor Széchenyi István magvetése már kisarjadzott s amikor keresztény társadalmunk is mindinkább felismeri a gazdasági munka értékét, illő és méltányos meg­állapítanunk, hogy Széchenyi eszméi­nek gyakorlati megvalósításában senki többet nem tett, mint Wekerle Sándor. Hadd idézzem Wekerle művének egy másik jellemző vonását. Általános po­litikai és társadalmi érdekű beszédei­ben vissza-visszatér a nemzet szoros összefogásának, a nemzet kebelén be­lül élő foglalkozási ágak, társadalmi rétegek szolidaritásának hirdetése és sürgetése. Jól tudta azonban, hogy ezt az összefogást, ezt az egybeolvadást csak oly politikával lehet elérni, amely a jogok és kötelességek egyensúlyozásá­ban és az anyagilag és kulturálisan gyengébb néprétegek sorsáról való megértő gondoskodásban nyilvánul meg. Nem lehet csodás véletlennek minősí­teni, hogy a háború előtti magyar szo­ciálpolitikának legtöbb alkotása We­kerle miniszterelnöksége alatt valósult meg. Azok a konzervatív szociálpolitikai elvek, amelyeket a mezőgazdasági kis­ember ügyes-bajos dolgainak napiren­­den tartásával Darányi Ignác igyekezett érvényre juttatni, a második Wekerle­­kormány idején bontakoztak ki első íz­ben erőteljesebb formában, de ugyan­erre az időre esnek a munkásbiztosítási törvény megalkotása és a munkások egészséges lakáshoz juttatása terén történt nagyjelentőségű lépések, nem­csak a Wekerle nevét viselő munkás­telep alapításával, — amely a mi igen tisztelt tagtársunk, Teleszky János mi­nisztersége idején jutott tető alá, — hanem törvényhozási intézkedésekkel is, amelyek ily lakások építését meg­könnyítették. Vagy talán véletlen az, hogy az adózási progresszió gondolata, a jövedelem- és vagyonadó törvények megalkotásával Wekerle Sándor minisz­terelnöksége alatt nyert helyet a ma­gyar törvénykönyvben? Vájjon nem mérföldes lépést jelentettek-e a társa­dalmi igazságkeresésnek és szociális gondoskodásnak ezek az alkotásai a csontja velejéig liberális korszellemből a modern felfogás felé?! Nem — tisz­telt Uraim — nem esünk túlzásba egyáltalán, amikor a mai világban is bátran merjük hirdetni és vallani, hogy a mi kaszinónknak a megalapítója a nemzet felemelkedésének hosszú útján egyike volt a legeredményesebb mun­kásoknak, akinek zsenije és munkája révén nem egy szerény lépcsőfokkal, hanem hatalmas ugrással jutott előre nemzetünk. Az örök nemzeti célokhoz viszonyí­tott eszmei tartalom szempontjából a nagyságot ime megmérhettük, de ha a forma mértékét alkalmazzuk, még ér­dekesebb eredményre jutunk. Nemcsak érdekesebb, hanem aktuálisabb ered­ményre is! Az a szóbeszéd járta róla. Szeretett ígérni. Lehet, hogy bonho­­miára hajló természete egyéni, kis je­lentőségű ügyekben számolt a ma is uralkodó pszichológiánkkal, amely a re­mények lassú elfakulását szívesebben tűri és veszi, mint a kereken és felleb­­bezhetetlenül kimondott nemet, de annyi bizonyos, hogy nagy, országos kérdésekben mi sem állt távolabb tőle, mint a kápráztatás, a csalóka remény­keltés! Utálta a frázist, a bombasztot. Ismerte a nehézségeket, amelyek min­den alkotó ember elé tornyosulnak, mert hiszen az anyag, — vegyük akár fizikai, akár eszmei értelemben, — az emberi alkotni akarással szemben, mintha az ősátkot akarná folyton em­lékezetbe idézni, lázadoz, makacskodik, nem mozdul, vagy ha végre megmozdí­tod, kisiklik kezedből. Tudta, hogy az államférfi alkotása nem pillanatnyi ötletek rakétaszerű kiszökelléséből áll, hanem keserves részletmunkáknak egy­­másra halmozásából. „— Nem lehet a bajokon nagy elvek proklamálása által egyszerre segíteni” — mondja egyik legelső költségvetési beszédében és ez a motívum folyton fel-felbukkanik be­szédeiben, írásaiban. In principio est verbum, először kell az ige, az eszme, de testet csak akkor ölthet, ha tudást, akarást és munkát bőven pazarolunk rá. Tudás, akarás és munka, e három­nak együtt kell járnia, s ha bármelyi­kük hiányzik, suta féleredményeket le­het csak elérni. A tudás és akarás, ha munkakészséggel nem párosulnak, leg­feljebb elméletileg helyes proklamáció­­kig jutnak el; tudás és szorgalom, ha az eszme nagy akarása nem fűti, ato­mizált részletmunkában és savanyú pe­dantériában merülnek el. Utoljára hagytam az örök, de ma különösen te­nyésző dilettantizmus kedvelt kombiná­cióját,­­ az akarás és munkakészség együttesét, mely ha viszont tudatlan­sággal párosul, a legbolondabb kalan­dokba tudja taszítani a nemzetet. S ta­lán ez a legveszélyesebb, különösen, —­ ami nem is ritka eset, — ha a munka­készség nem­ olyan nagyon kitartó, vagy ha az akarás nem Prometheus­ tűz, hanem szalmaláng, mely kialszik, amint a maga kis pecsenyéjét megsü­tötte. Legyen szabad egy aktuális, ide­vágó idézetet elmondanom Wekerle egyik tanulmányából: — „Csak attól A szeretetreméltó ember írta: MÁRIÁSS IMRE Mi is úgy voltunk vele kezdetben, mint mindenki: utáltuk. Undorítóan sok volt benne a szeretetre­­méltóság. Valaki nagyon szellemesen meg is jegyezte róla: Ha jön, úgy lép be az ajtón, mint egy ajándék. Mint figyelmes apa, aki megáll a küszöbön és azt mondja: Na, mit hoztam? Ö­n­magát hozta, vitte ezüsttálcán, frissen vasaltan és mosolyogva. — Itt vagyok, parancsoljatok velem, rendelkez­zetek velem, természetes, hogy legmesz­­szebbmenően állok rendelkezéstekre és ha segíthetek sorsotokon azáltal, hogy fel­mosom az irodát, csak pillanatnyi türel­met kérek, mindjárt átöltözöm és neki­látok. Nem is lehetett szívességet kérni tőle a­nélkül, hogy lelkesen ne teljesítette volna. Még pénzt is adott kölcsön, ameny­­nyije csak volt, és ha nem volt, vagy nem akart, akkor hirtelenében annyira két­ségbeesett, annyira elszomorodott, hogy még nekünk kellett vigasztalnunk: — Hiszen nem baj, Tibikém, majd más­kor. Majd ha lesz. De nem mindig tudott belenyugodni a vigasztalásba. Megtörtént, hogy tíz perc múlva már jelentkezett is és kezünkbe nyomta a kért összeget. Honnan szerezte? Istenem, ne firtassátok. Azt a látszatot keltette, mintha inkább ő kért volna köl­csön, csakhogy adhasson. Mi cinikus há­látlanok azonban meg voltunk győződve arról, hogy ez csak trükk. Ámítás, így akart a kelleténél is nagyobb hálára kö­telezni bennünket. Mindenkihez volt egy-egy szíves szava, tapintatos megjegyzése, vagy­­tapintatos hallgatása. Nem volt olyan hibát vagy ballépés, amire ne tudott volna magyará­zattal szolgálni, mentőkörülményt találni, míg saját hibáiról mindig a lehető leg­őszintébben és a legelítélőbben nyilat­kozott. Kibírhatatlan volt. Nem akartuk el­hinni, hogy van ilyen tökéletesség a vilá­gon, nem akartuk tudomásul venni, hogy ez a tökéletesség éppen ő, nem akartuk kedvelni, de ő annyira őszintén és fenn­tartás nélkül hitt az emberek, szereteté­­ben, hogy végül is megszoktuk és­­ meg­szerettük. Egyszer azonban új főnököt kaptunk: hirtelen haragot, morózusat és gonoszko­­dót. Két nap után, hogy elfoglalta hiva­talát, a titkára előtt máris kijelentette, hogy Tibit kiméltóztatik majd rúgni a hivatalból. Bővebb magyarázatokkal nem szolgált. Főnökök ugyanis nem szoktak magyarázkodni. Minthogy a titkár titok­tartó ember volt, öt perc múlva az egész iroda csakis arról a fenyegető sorsfordu­latról beszélt, ami Tibit fenyegeti. És­­ akasszalak fel bennünket, mégis meg kell őszintén állapítani, hogy a lelkek mélyén­­ az általános emberi és kötelező részvét egyik csücskében káröröm húzódott meg. — No, most mutassa meg, mit tud A főnök előtt legyen szeretetreméltó. A főnök előtt, aki most már csak alkalomra vár, ürügyet keres, hogy kidobhassa. Egyikünk se figyelmeztette őt, se rész­vétből, se kárörömből. És Tibi járta kért gondtalan derűs ábrázattal és a főnök szobájába is úgy lépett be, mint valami ajándék. Pedig a főnök arca gonosz viha­rokat árult el. — A Sima cégnek nem expediálták a levelet. Hogy történt? — hangzott ride­gen. Tibi egyetlen szempillantás alatt rom­halmazzá vált. Ilyen mulasztás. Szörnyű. Megérti, hogy a főnök úr haragszik, vi­szont őn valósággal kétségbe van esve. A postakönyvből ki kell derülnie, hogy tör­tént a mulasztás — vélte szerényen. — A postakönyv itt van előttem — mu­tatott a főnök egy rubrikára és feszült fi­gyelemmel várta a választ. A postakönyv alapján ugyanis nagyon jól tudta, hogy a hibát nem Tibi követte el, mert aznap bent sem volt a hivatalban. Várta, hogy Tibi ezzel védekezik s akikor ő rácsaphat mint a héja, rápirí­that, mint árulkodóra, áskálódóra, ami olyan csúnya jellemvonás, hogy ilyet nem tűr meg maga körül. Tibi azonban nem vádaskodott, meg­maradt szelíd összetörtségében. — És nagy kár érte a válla hittet? — in­formáló lett szinte vinnyogva. — Nem le­he­t jóvátenni? — érdeklődött­­, de látszot­­, hogy nem saját sorsa miatt tépik a gondok és aggodalmak; egyedül a vállalat érdekeit tart­ja szem előtt. A főnök morogva kidobta, egyelőre csak a szobájából, de másnap ismét színe elé hí­vatta. —­ Magát az éj­szaka a Rumber-bárban lá'.Icam — kezdte vészt jós­b­an s azzal akarta folytatni, hogy nem szereti, ha a tisztviselői könnyelmű életmódot­­ folytat­nak, rr­ert hiszen itt sokszor nyílik alkal­muk pénzkezelésre és ... — Igazán?... Észre méltóztatotkt tehát venni? — ragyogott fel Tibi arca. — Én is lát­om az igazgató urait, többször is oda­­köszönösm asztalához, de azt hittem, hogy nem méltóztattik látni. — Nagybátyám jött meg Ausztriából, — folytatta vndoran, ő állt a viceprezident a csőbo­­orgyárban. Az ő vendége voltam Annyi kedves dolgot beszélt igazgató úrról. Bizonyára méltózttattu­k rá emlékezni. Dr. Szeifert... A főnök kelletlenül mosolygott. Valóban ismerte Tibi nagybátyját, sőt a vállalat üzleti összeköttetésben is áll vele. Morgott hát valamit és megint kidobta. És másnap megint maga elé citálta, har­madnap megint színe elé idézte, üldözte, lehetetlen feladatokkal bízta meg, túldol­goztatta. Azt akarta, hogy Tibi maga me­neküljön innen. Várta, hogy szidja, hogy fellázadjon. Tibi azonban a megszállottak boldog mo­solyával járt-kelt s hirdette úton-útfélen a főnök dicséretét. Boldogan számolt be min­denkinek arról, hogy az új főnök őt meny­nyire szereti. Bizonyítékul elmondotta, hogy a legnehezebb feladatokat vele végez­teti, amit nem tenne, ha nem tartaná rá­termettnek; túlóráztatja, mert azt akarja, hogy alaposan begyakorolja magát iroda minden teendőibe. Szigorú ? Atyai- Kemény, de igazságos s csak azt ne adja az Isten, hogy puhább bánásmódban ré­­szesítse őt, mert ebben az esetben azt jelentené, hogy már nem törődik vele. Alig jutott ez el a főnök fülébe, rögtön a legkényelmesebb munkakörbe tette. — Nagyszerű ember, — lelkendezett to­vább Tibi. — Törődik alkalmazottaival. Látja, hogy kissé kifáradtam s kissé gyönge a szervezetem, most pihentet. És soha nem lehetett rajtakapni, mintha mindezt számításból mondaná. Nem ő lel­kesedett, ő egyszerűen szeretetreméltó volt. És a komisz főnök egy szép napon azt vette észre, hogy az atmoszféra megválto­zott körülötte. Az emberek már nem tart­ják olyan gonosznak, mint eddig. Nemcsak félnek tőle, hanem bíznak is benne, sőt itt­­ott már kedvelik. És mint kitűnő üzletem­ber, észrevette, hogy ezt Tibinek köszön­heti, aki hónapok óta zengi a városban az ő kiválóságát. — Tudja, hogy maga végeredményben egy utálatos fráter? — mordult rá. — Igen. Tudom — írta alá boldogan az ítéletet Tibi és szeméből sugárzott a mo­soly, amely megvilágította, hogy csak tré­fáról lehet szó. És abban a pillanatban már tréfa is lett. Tibi győzött-és ma már, hogy főnöke ve­zérigazgató, ő a cégvezető. Armio FILLER LVIIl. évfolyam, 25. szám 1938 Kedd február I. POLITIKAI NAPILAP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL 1 VIl­. KER., JÓZSEF­ KÖRÚT I. SZÁM, TELEFONSZÁM: 1—444—00.

Next