Budapesti Hírlap, 1938. április (58. évfolyam, 73-96. szám)

1938-04-01 / 73. szám

ISID­ ARMIOFILLER Budapesti Hírlap LVIII. évfolyam, 73. szám 1938. Péntek, április 1. POLITIKAI NAPILAP SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL» Vik­« KER., JÓZSEF­­ KÖRÚT 5. SZÁM* TELEFONSZÁMI I—444—00. Hősi életforma (B. I.) A világ majdnem húsz esz­tendőn keresztül inkább homokba fúrta fejét, de nem mert szembenézni a ki­sebbségi kérdéssel. Negyvenmillió em­ber sorsáról van pedig itt szó, ha csu­pán azokat a kisebbségeket számítjuk is, amelyek közös védőszervet alkottak és egységesen jelentkeznek sérelmeik­kel a nemzetközi közvélemény előtt. A kisebbségvédelmi szerződések megalko­tói úgy vélekedtek, hogy a szerződések aláíratásával megfeleltek kötelességük­nek. A szerződések betartásának ellen­őrzéséről eleinte megfeledkeztek. Ké­sőbb pedig, amikor lelkiismeretük már ébredezett, kényelmetlenné vált szá­mukra a kérdés őszinte tárgyalása. Ki­derült volna, hogy milyen súlyos hibá­kat követtek el. Inkább elaltatták tehát lelkiismeretüket és a formulák minden lényegét elkenő bástyái mögé vonultak vissza. Az élet azonban nem alkuszik. Az évek teltek s egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a világ nyugalmát veszélyeztető beteg gócok között ott szerepel a ki­sebbségek nagy problémája és ennek a gócnak fertőző ereje egyre növekszik. Aki figyelemmel kísérte a nemzetközi politika utolsó éveinek eseményeit, la­za, hogy a kisebbségi kérdés rende­zetlensége nemcsak egyre nyilvánva­lóbb, hanem egyenesen olyanná hatal­masul, amely azonnali és érdemi meg­oldást követel a mindenki által olyan őszintén óhajtott nyugalom és igazsá­gos béke előfeltételeinek biztosítása ér­dekében. A derűlátó győztesek bizakodása, hogy a kisebbségi kérdés az idők folya­mán egyre enyhülni fog jelentőségében és a beolvadás végül is eltünteti a meg­oldandó feladatok közül, merőben hi­básnak bizonyult. Mello Franconak kü­lönösen cseh részről annyiszor idézett beolvasztási elméletére alaposan rácá­folt az idő, mert a kisebbségi kérdés nemhogy csökkent volna jelentőségé­ben, hanem növekedett s bizonyos síkon centrális problémává lépett elő. Ebben kétségkívül nagy része volt annak, hogy éppen a békeszerződések olyan nemzetek­ tagjait szorították milliós tö­megekben kisebbségi sorsra, akik hosz­­szú évszázadokon keresztül önálló állami k­l''tét éltek. Rendelkeztek tehát a nem­ti öntudatnak és műveltségnek azzal a mértékével, amely megakadályozta a beolvasztásukra irányuló kísérleteket annak ellenére, hogy akik felettük át­vették a többségi elv alapján nyugvó uralmat, nem válogattak az elnyomás eszközeiben. A kisebbségi sors hősi életformának bizonyult. És a magyar kisebbségek vállalták ezt a rideg, de hősi életfor­mát. Nem vonultak vissza ellenállás nékül s csak végsőkig tartó harc után adták fel a pozíciókat, nem mulasztván el az alkalmat a világ elé vinni sérel­meiket. A világ lelkiismeretének ez a szüntelen bombázása a jelek szerint mintha eredményesnek ígérkeznék.­­Most, amikor a kisebbségi kérdés teljes meztelenségében áll a nemzetközi köz­vélemény előtt, például a csehszlovák köztársaság keretén belül, ez a közvé­lemény kezdi revízió alá venni eddigi felfogását. Elég egy nap eseményeit és sajtóvisszhangját idézni, hogy ennek a megállapításnak alaposságát szemléltes­sük. Az angol alsóházban, a párizsi, zó­nai és angol sajtóban egyszerre és most már komoly megértéssel foglalkoznak k­isebbségi kérdéssel és a magyar ki­sebbségek dolgaival is. Ezek a megnyugtató jelek azonban nem arra késztetik a kisebbségeket, hogy most már a világtól várják sorsuk javulását, ők tudják, hogy elsősorban a maguk erejére kell támaszkodniok, mert ettől remélhetnek eredményt. Példa erre a cseh impérium alatt élő magyarságnak magatartása, amely az összes erők összefogására törekszik. Nem lehet meghatódás nélkül olvasni annak a kiáltványnak szövegét, melyet a magyarság politikai szervezete tett közzé s amely hivatkozva a lengyel, né­met és szlovák nép összefogására, egy táborba szólítja a sorsüldözött magyar­ságot. Ennek a nagy összefogásnak elő­jele volt már tavaly Erdélyben a ro­mán főhatalom alatt élő magyar fiatal­ság által rendezett marosvásárhelyi ta­lálkozó átütő erejű sikere. Mi sem bizo­nyítja ezt jobban, mint az utolsó vá­lasztás lezajlása, amelyben a magyar­ság egységesen sorakozott fel a saját pártja mögött felmorzsolva azokat az akarnokokat, akik éveken keresztül kí­sérleteztek az egység megbontására, részben önálló pártalakító kísérletekkel, részben felkérezkedve román pártok lis­táira. A kisebbségi életforma megfosztja hordozóit a nemzeti államlétben való élettől. A kisebbségek éppen ezért a saját állami létben való élet helyett, a nemzeti létben való életet igyekeztek megtanulni. Majdnem húsz év ered­ménye azt mutatja, hogy a magyar ki­sebbségek kiszakadva a maguk állami létéből megtanulták a nemzeti létben való életet, melynek egyik megnyilvá­nulása az egység és az ebből kiáramló erő. Mennyivel könnyebb volna a nem­zeti létben való élet maradéktalan ki­­teljesítése ott, ahol rendelkezésre áll a az államélet egész kerete is. Mégis, példamutatók kisebbségi testvéreink, holott talán nekünk kellene a példa­adóknak lennünk. De bárhogy is van, örüljünk ezeknek a biztató jeleknek, de ne higyyük, hogy most már fogunk volna erőfeszítéseinkkel felhagyni. Ne felejtsük, amit úgy látszik a világ már észrevett: későbbre jár, mintsem gon­doljuk. . . A márciusi szónok írta: BEÉR GYULA — Végre . . . Végre megjelentek. A plakátok tudni­illik: a nemzetiszínű plakátok. . . És ott voltak mindenütt, a hercegi kas­télytól a vasúti állomásig és a huszár­kaszárnyától le a tó partjáig minden utca­sarkon és minden bolt kirakatában. Való­sággal teleragasztották velük az egész várost. . .­­ A plakátok közepetáján pedig, — a fehér részen: igazán mit schwarz auf weiss! — ott állott, a vak is láthatta, hogy „Ünnepi beszéd, tartja !. . .” Utána kettőspont, azután a nevem teljes címem­mel és rangommal, úgymint főgimnáziumi Vin. osztályú tanuló, a Helicon-önképző­­kör elnöke. . . Százszor is elolvastam. Csak nem tud­tam betelni vele . . . — Bizony isten kár, hogy Jánoshiday tanár urat tavaly áthelyezték . . . Jánoshiday tanár úr ugyanis az előző tanév végén, — Tedeum után, mikor el­búcsúzott az osztálytól, — úgy nyilatko­zott, hogy csak azért nem buktatott meg senkit sem, mert nem akart maga után rossz emléket hagyni. És ekkor a fiúk mind rámnéztek. . . — Most aztán láthatná a tanár úr is, hogy kit akart megbuktatni! Egy szó­nokot! . . . És Kossuth Lajosra gondoltam: Uraim, e percnek nagyszerűsége . . . Mert igenis, én is szónok vagyok! Szó­nok, aki lángszavával felgyújtja a szívek­ben a honszerelem szent szövetnekét, hogy a lankadt szárnyú magyar géniusz, mint a poraiból megébt­redett főnixmadár, ma­gasan szárnyaljon megint a Magas Tátra legmagasabb csúcsa fölött, mert áll Buda és él magyar! . . . Szinte már hallottam a dörgő éljeneket és a szűnni nem akaró tapsot, amit kapni fogok jövő kedden, március idusán, ami­kor beszédemet majd ezekkel a szavakkal befejezem . . . — Micsoda beszéd lesz az! Tátva ma­rad a szája a városnak! . . . Már hetek óta fogalmaztam. Fúrtam-fa­­ragtam, csiszolgattam, mert minduntalan jutott még valami az eszembe: egy-egy újabb — csudajó! — gondolat. Egy szóvi­rág vagy idézet, amit itt-ott pompásan bele lehetett még illeszteni, így nőtt, szí­nesedett, gazdagodott az ünnepi beszéd, hogy lassacskán már valóságos retorikai barokk lett belőle ... És ahogy megint fölmerült bennem Já­noshiday tanár úr sovány alakja, már csak legyintettem egyet a kezemmel. Mintha most én mondanám neki, hogy: Üljön le!... Mert ha Petőfi is, meg a többi márciusi ifjak mind csupa számtantanárok lettek volna. — ha minden Csak a kétszerkettő volna! — akkor még most is nyöghet­nénk az átkos osztrák igát... — No de meg is mondom még ezt egy­szer neki! Csak találkoztam vele az élet­ben !... Az életben, az érettségi után!... És rohantam tovább. Plakátról-plakátra. — Ünnepi beszéd, tartja ... Aki nem vak, mindenki láthatja. Az egész város!... — Török Ella is!... Török Ella ... — Most már ő is láthatja, hogy kit ko­sarazott ki! ... Mert farsangkor, a diákok bálján, ami­kor a második négyes előtt odasassíroztam eléje, azt rebegte vissza: Pardon, már fog­lalkozva vagyok... — Hát, kedves kisasszony, most meg én vagyok foglalkozva. Tetszik látni?! Par­don ... És fölkacagtam a plakátra. Hogy úgy mondjam: összekacagtunk, mert ezt most jól megadtuk a kisasszonynak!... — Végre! ... Fölvirradt tudniillik március idusa is! Eljött a nagynap! És eljött a nagynap nagyórája is ... Himnusz. Aztán egy hetedikes elsza­valta a Talpra magyart. Aztán ... Aztán újra megzizzentek a kezekben a kis fehér programlapok, a fe­jek meg föléjük hajoltak. — Ünnepi beszéd, tartja... — kezdték olvasni róluk. És egy név röppent szerte a tornate­remben. Egymáshoz hajolva, suttogva ad­ták tovább. Az ünneplő közönség: az én nevemet! ... Amikor pedig felnéztek, én máris ott álltam a pódiumon élő valóságban. És zsa­kettban: az első zsakettban, amelyet erre az alkalomra remekelt Láng Ferenc úri szabómester... Halotti — vagy mondjuk inkább: ün.­nepi — csend támadt egyszerre, hogy szinte hallani lehetett, amint a zsongás ijedten húzza be nyakát és sietve bújik meg a nyikorgó székek alatt. Meghajoltam: — Mélyen tisztelt ünneplő közönség! A következő pillanatban már zuhogtak is cserepes ajkamról a szavak. Szavak, sza­vak : egyetlen lélekzetvételből. Szavak, sza­vak: se pont, se vessző. Szavak, szavak: mint a zápor ama március idusán kari­kára, Kossuth Lajos kalapjára ... Lakatos tanár Úr’ néha felkiáltott: — Úgy van! Éljen!... Lehet, hogy gyújtó szavaim őt is ma­gukkal ragadták. De az is lehet, hogy közbeszólásaival csupán egy kis hab­ot akart diktálni a szóförgetegnek, amelyben egymás hegyén-hátán kavargott szabad­­ság, egyenlőség, testvériség, jobbágytek Darányi Kálmán bejelenttette, hogy pénteken nyilatkozik a Házban „Engem a budapesti hisztéria nem nagyon izgat" Megalakult a zsidókérdést tanulmányozó 14 tagú bizottság­i Értekezlet a Nemzeti Egység Pártjában A Nemzeti Egység Pártja csütörtökön este Tasnádi Nagy András országos elnök elnöklésével értekezletet tartott, amelyen résztvett Darányi Kálmán miniszterelnök, a kormány tagjai közül Kánya Kálmán kül­ügyminiszter, Boder Vilmos honvédelmi miniszter, Imrédy Béla közgazdasági mi­niszter, Hóman Bálint vallás- és közokta­tásügyi miniszter, Széll József belügymi­niszter, Mar­schall Ferenc földmivelésü­gyi miniszter és Mikecz Ödön igazságügymi­­niszter. Jelen volt Sztranyavszky Sándor, a képviselőim elnöke, Karaf­­át­h Jenő fő­polgármester, Szinyei Merse Jenő, a párt ügyvezető­ elnöke és Rákóczy Imre minisz­teri tanácsos, a miniszterelnökségi sajtó­­osztály vezetője. Tasnádi Nagy András országos elnök elnöki előterjesztései során többek között bejelentette, hogy a párt szervező bizott­­sága legutóbb tartott ülésén megbeszélte a szervezés kérdéseit s elhatározta, hogy a párt minden vármegyében megyei nagyvá­­lasztmányi gyűlést tart. Darányi Kálmán miniszterelnök tett ez, után rövid bejelentést. — Bár engem — mondotta röviden —, a budapesti hisztéria nem nagyon izgató (viharos taps és helyeslés), mégis szük­ségét látom annak, hogy a képviselő­­házban holnap felszólaljak, amikor kevésbé a választójogi törvény­javaslat­tal kívánok foglalkozni, mint inkább az­ utóbbi időben elterjedt különféle hírek­kel. Csupán ezt akartam bejelenteni. A miniszterelnök bejelentését a párt nagy tapssal és éljenzéssel fogadta. Tasnádi Nagy András országos elnök ezután a legutóbbi pártértekezlet határoza­tának megfelelően javasolta, hogy a párt a zsidókérdés tanulmányozására a párt or­szágos elnökének elnökletével tizennégy­­tagú bizottságot küldjön ki s annak tag­jaiul a következőket válassza meg. Vitéz Balogh Sándor, vitéz Bíró György.

Next