Budapesti Hírlap, 1938. június(58. évfolyam, 122-144. szám)

1938-06-05 / 126. szám

Angyal tanyázik a szobában. Vagyis Etelka nem szól, Gyula még annyit sem. Öthetes házasok, kik beszéd nélkül is ragyognak és pályán maradnak, mint a csilla­gok. Már egy félórája így ülnek csendbe®, zsongító korai este, ok­tóberi száraz nap után. Bátran szendereghet az an­gyal. A lámpa ott kuporog az abroszon, asz­talira téve, a lángja puhán és finoman bó­logatja, hogy ilyen a szerelem. S mellette az asszony, aki szőke s olyan kicsi, hogy elférne egy tenyéren, karmantyút köt az urának. Jön a tél. Gyula hátul a kályha mellett egy kicsi székről eregeti a füstöt, s közben pajkosan nézegeti a macskát, kinek a hátára gyűl a kályhából a meleg. Addig ügyeli, amíg a cirmos puhán megereszkedi­k s világba bo­csátja a falikát s földre a környékét. Csak a fejét tartja meg, mint egy puha labdát, majd ez a gondja is elf­oszlik lassan, csu­pán két buksi lábára bízza, mint két kieső oszlopra, a támogatást. S puháin ráeresz­kedik sárga szemére a redőny. Teljes a csend és a béke, s mint a le­­kaszált fű a nyári melegben, úgy érik itt is a csók. Vagy talán a vihar. Egyszerre lépések hallatszanak s valaki kopogtat az ajtón. — Vájjon ki? — kérdi Etelka. A macska is f­elszalaszt­ja szemén a re­dőnyt. — Szabad — mondja Gyula. Egy termetes fiatal férfiú lépik be az ajtón. Külvárosi nadrág lóg a lába szárán a zöld kalap a szemébe húzva. Előbb nevet s csak azután mondja: — Hát adjon Isten. Etelkát elborítja a szeme, olyan nagyra nyitja, Gyula pedig meglepetve feláll és némi örömmel mondja: — Ez bizonisten Zsiga. Zsiga ismét nevet és leveszi a zöld ka­lapot, azután kezet szorítanak. Etelka visszahúzódik a lámpa udvarába s ültében jobban összeszorítja a lábát. — Úgy véltem, nem ismersz meg — mondja Zsiga.­­ •— Úgy vélted? — Úgy, úgy. Tetszik Gyulának a szó, mint a finom cigaretta. — S miért, hogy úgy vélted? — kérdi. ■— Hát a nadrágomról s hogy a bajuszo­mat is vágom. Most mind a ketten nevetnek s közben ijedten jut eszébe Zsigának, hogy a fiatal, asszonyt még meg sem kérdezte, pedig valamikor, eléggé tájékozott volt az egész­sége felől. Odamegy hát és nagy tisztes­séggel így szól hozzá: — Hát te, kedves Etelka, hogy s mint élhetsz? — Köszönöm kérdésedet, — mondja Etelka. Utána kezet fognak, s hát együk sem tudja, hogy most immár mit szóljon. Zsiga megfordul, egyet ide tekint, s egyet oda, s közben megpillantja a macskát, aki ki­ballagott a szoba közepére, mintha ő is egy csepp kérdést akarna tenni Zsigához az egészsége felöl. — Macska is van? — kérdi Zsiga. — Hát hol látsz te macskát? — teszi magát Gyula. — Itt ni! — mutatja Zsiga. ! — Jó szemed van — dicséri Gyula. Azután leülnek ők­ is az asztal mellé. Amíg elindulhat valahogy a beszélgetés, Etelkának a kezejárását figyelik mind a ketten. Gyorsa­n és ügyesen öltögeti a kar­mantyút a kisded asszony, s a két férfiú pillantása minden öltésre odakoppant, mint az éhes madarak csőre téli ablakon, mely mögött meleg szoba rejlik, s tán valami édesség is. — Honnét jöttél? — kérdi végül Gyula. — Én Brassóból — mondja Zsiga. — S ott mit csinálsz? — Vállalkozásom van, elhelyező vállalko­zásom. — Fehérnépeket helyezel-e el? — Azt is. — Tán nem az ágyba? Etelka bugyanva neveti el magát. Arany párája van a nevetéseinek és illata, mint a régen lefojtott bornak. Zsiga tökrészeg lenne tőle, ha csak az Isten látná egyedül, így azonban távolról céloz Kánaán föld­jére . — S hogy találjátok magatokat a házas­ságban ? — Én megkaptam, a­mit kerestem — fe­leli Gyula. Utána mind a ketten Etelkára néznek s kamasz izgalommal várják, hogy ő meg­találta-e várjon, amit keresett. De az asz­­szony nem akar szólani, csupán gyenge pírja mutatja, hogy nem érte csalódás. Zsigát forró irigység járja utal, ami ha­marosan a torkában csomósodik össze, mint az ecettel főzött galuska. Gyulát is ingerli az asszonyn­ok­, mert kettőjük titka vilá­gít mögötte, mint megfestett vékony felhő mögött a hold. — Valami ital van-e? — kérdi, hogy el­takaró felhőt sodorjon a hold elé. — Oh, ne fáradjatok! — mondja Zsiga. Etelka leteszi a karmantyút, gondolko­zik, majd így szól: — Hacsak teát nem főzök. Zsiga szabadkozik, hogy ő nem azért jött, hanem inkább menjenek el Gyulával ketten s egy kicsi bor mellett­­beszéljék ki a három esztendőt. — Már három? — kérdi Gyula. — El is múlt — szaporítja Zsiga a szót. Elgondolkoznak ezen. Gyula tűnődik s nagy barna feje bólog, mint a sütőtök al­konyati szélben. Zsiga az asszonyt nézi s itt-ott beleszól hegyes pillantásaival, mint­ha egy darab anyaföld volna Etelka, akin forrást szeretne fakasztani. — Jó — mondja Gyula és feláll. Abban a percben leteszi Etelka is a kö­tés, ránéz az urára és küzködik a szóval. Végre átültöri az asszony­ bölcsesség kor­látját és az mondja kedvesség nélkül Gyu­lának : — Te nem mész a korcsmába! Gyula egy pillanatra ráveti a szemét, az­tán mosolyog és közben úgy tesz, mint a kandúr, amikor púposítja a hátát. — Gyere, Zsiga! — mondja. Abban a pillanatban sokért nem adná a legény, ha egyedül mégis maradhatna, de hirtelen csoda kéne ahhoz, hogy októberben tavasz kerekedjék. Feláll hát nehezen ő is, kezet szorít Etelkával és azt mondja neki: — Bocsáss meg, ha valamit vétettem. Gyula nem is köszön, hanem mint egy zord oszlop, mely „a­z engedetlen asszonyok számára teli van írva büntetéssel, kimegy a házból. Zsiga is húzódik utána, de az ajtóból még hátratekint, hogy csókot int­sen Etelkának. Szándékát azonban nem ka­rolja fel az alkalom, mert az asszony oda sem tekint, mintha­ nem is léteznének többé. Betevődik az ajtó és megállandósul a csend, mintha leült volna valahova. Etelka áll a lámpa mellett s nem mozdul sokáig. A szíve feszül s mintha roppan­tana néha, mint a nyúl. A két füle figyeli az elmerülő lépéseket s közben ingerkedve nézi a lámpa arany nyelvét, amelyre borsot szeretne tenni. Egyszerre aztán felveszi a karmantyút s elindul vele a kályha felé, hogy a tűzbe vesse. Kinyitja az ajtót, de akkor mégsem veti be a téli melegítőt, ha­nem szembeül a tűzzel és nézni kezdi. Sze­líden duruzsol és változatos alakokban ját­szik a tűz, mint egy szerelmes fiú. Néha simogatni szeretné, máskor keblére eresz­teni, de leginkább táncolni vele. Addig nézi, amíg lassan illanni kezd a haragja és szelíd lesz. A szelídség után pedig szomorú. Akkor beteszi a kályha ajtaját és két kicsi tenyerébe fekteti szőke fejét. Nem jut eszébe semmi, csak azt érzi, hogy na­gyon egyedül van. — Elment... — mondja. Könnyek buzognak tenyerébe s ahogy egyenletesen folynak, úgy érzi egyre job­­ban, mintha violaszín virágok nyílnának benne, a hervadó pirosak mellé. Ez is tet­szik neki, mert nagyon mély a színük és tartósnak ígérkeznek. Egy idő múlva meg is nyugszik egészen és lefekszik az ágyba. Először csendesen fekszik s úgy érzi, hogy szinte jó egyedül lenni. De aztán, mi­képpen Gyula tette, elindul a képzelete is, hogy járjon a szabad világban. Nagyokat röppen és nevetni lehet azon, hogy milyen tájakra repül és hogy mik tetszenek neki. Nem mindig olyanok, mint Etelkának magának. Zsiga például, ha jól meggondolja, nem tetszik neki, de a képzelete mégis rárepül egyre, leüti fejéről a zöld kalapot és át­szalad városi nadrágján, mint a pajkos szellő. Néha mosolyog Zsiga, máskor da­­rabosan duzzog, mint a medve, de úgy is van, hogy vészesen lobban a szeme és ra­gadozni akar. Bárány kéne neki. Etelka olyan, mint a fehér bárány. De ő nem akarja, hogy olyan legyen, mert akaratosan megrázza a fejét s pat­tanva fordul a másik oldalára. Itt nyu­godtan fekszik egy ideig, de ahogy telik az idő, úgy kezdi érezni, mintha parazsat hordana valaki a háta mögé. Mozdulni is fél egy darabig, aztán húzódni kezd a pa­rázs tájékáról, majd egyszerre leugrik az ágyból. Abban a percben nagyot zördül valami a kamarában. Összehúzza magát Etelka, mint az aranysün s nem mer sokáig moccanni sem. Aztán odalopakodik a kamara ajtajá­hoz és hallgatja, nem jár-e ott, vagy nem­ szuszog-e valaki. Tökéletes csend van. Bezárja lassan az ajtót, aztán szoknyát vesz magára és azon gondolkozik, hogy várjon mit csináljon. Bármit gondoljon ki, mindenben talál hibát. Végre mégis meg­rakja a tüzet és visszaül a lámpa mellé. Köti a karmantyút. Ez sokáig nyugalmat ad neki, mert azt hiszi, hogy Gyula ott ül a kályha mellett, hátul. Nem néz oda, amíg csak lehet. De minél jobban aka­­ratoskodik, annál nehezebben tartja a nyakát. Amikor már ösz­­szedőlne minden, az utolsó perc­ben fogadást köt önmagával, hogy egy fekete félcipőt kap, ha reg­gelig nem néz oda. De a cipő csak megvillan, m­int a gyémánt,s a kö­vetkező pillanatban a kályha felé pattan a szeme. — Nincs ott! — mondja. Elönti a hirtelen indulat s a karman­tyút odavágja a földhöz. Azután odamegy a kályhához és a kicsi széket is felfor­dítja, hogy ne is tudjon ráülni Gyula. Majd kinyitja az ablakot, kendőt terít a vállára és kihajol a rejtelmes éjszakába, amely nagyon tartozik már vele, hogy megszülje Gyulát. Telik az idő. A fák mozdulatlanul gondolkoznak, a felhők kandikálva mennek az égen, mintha nyulat lesnének a földön. Egyre nehezül a csend, s végül már olyan nehéz, hogy az Etelka fejét lenyomja az ablak talpára. Úgy alszik ott, mint a fáradt madár. Arra riad fel egyszer, hogy valaki üti az ajtót. Gyorsan behajtja az ablakot, oda­fut éa kiszól az ajtón keresztül. •— Ki az? — Nagyapád — feleli Gyula. Etelka beereszti és nem szól egy szót sem, pedig teli van örömmel. Gyula előre­jön lassan a szobában s aztán leül az asz­tal mellé. Gubbasztva ül s támasztja is a fejét. — Nem vagyok jól — mondja. ■— Biztosan részeg vagy, mint a disznó — feleli Etelka. Gyula felkapja a fejét. — Mit mondtál? — kérdi. Etelka nem ismétli a szót, hanem arra biztatja Gyulát, hogy egyék tán valamit. Ezen elgondolkozik Gyula is, majd megvi­­dámodva így szól: — Adj egy pohár* tejet Etelka veszi a lámpát és bemegy a kamarába, mert ott szokott állani a tej. Ahogy rávetődik azonban a tejesfazékra a fény, hát a fedő nincsen rajta. S hát tej is csak alig van valami a fazék fene­kén. — A macska... — mondja Etelka ma­gában. Emlékszik a zördülésre s arra is, hogy nem merte megnézni, mi lehet. Sápadtan áll a bús fazék mellett és azon gondolko­zik, hogy most mit kéne csinálni. Mondja meg, hogy a macska megette a tejet? Most mondja meg, amikor boros a kedve, s amikor végre, életében először, tejet kíván inni. Azt nem lehet, mert egyrészt megveri Gyula, másrészt pedig szégyen fogja borítani őt. — Nem mondom meg — határozza el magában. Abban a percben bekiált Gyula is nyer­sen: — Micsinálsz odabé? Etelka kijön és szelíden így szól: — Igen eltettem volt a tejet. Poharat vesz Etelka, visszamegy a kamarába és a pohárba tölti mind a tejet. Közben arra gondol, hogy szentisten, hi­szen ebbe belenyalogatott a macska s most Gyulával itassa meg! Gyalázatos dolognak érzi egy pillanatra, de aztán mintha gyenge mérget adna, furcsa gyönyörűség­gel megborzong a gondolatra és azt mon­dogatja magában, hogy: igyad csak, ha elmentél a korcsmába s ha engemet itt­hagytál egyedül, csak igyad, mert Isten akarja bizonyosan. HÁZI MACSKA IRTA: TAMÁSI ÁRON

Next