Budapesti Hírlap, 1939. január (59. évfolyam, 1-25. szám)
1939-01-01 / 1. szám
JOg Arm 10 fillér Budapesti Hírlap IIX. évfoyam 1. szám 1939. január 1. vasárnap POLITIKAI NAPILAP SZERKESZTOSÉG ÉS KIADÓHIVATAL* Vila KERT JÓZSEF KÖRÚT 8. SZÁM, TELEFONSZÁMl. 44400 A magyar politika új esztendeje Lezárult, elbúcsúzik tőlünk Szent István jubileumi esztendeje- Eseményekben, eredményekben gazdag esztendő volt. Első szent királyunk ereklyeként őrzött országépítő jobbja, amelyet az ünnepi évben az aranyvonat hordozott végig az országon tiszteletadásra, megajándékozott minket. Megajándékozott egymillió magyar testvérünknek visszaadásával, a jövőbe vetett hitünk megszilárdításával, azzal a tényekkel alátámasztott tudattal, hogy véges emberi alkotások nem dacolhatnak időtlen időkig természeti törvényekkel, Isten rendelésével és történelemben gyökerező ezeréves ősi jogokkal. Gazdagabbá, magabízóbbá tette népét a szent jobb. A húszéves szenvedés eprik legfájóbb sebét gyógyította meg, úgy távozik tőlünk ez az ünnepi esztendő, mint májusnak szivárványos alkonyattal búcsúzó napja, amely meleg esővel öntözte és termékenyítette meg a magyar mezőket. Lezárult az ünnepi esztendő és következik utána a céltudatosan építő, nagy munka éve. Tudjuk, érezzük, hogy nagy munka esztendejének küszöbét lépjük át. Ezt a tényekkel és tapasztalatokkal megalapozott tudatunkat nem gyengítheti meg ködös elméletekben tévelygő, saját szerencséjüket beteges mohósággal kovácsolni akaró augurok jóslása, sem a reális értékmérés serpenyőjében könnyűknek bizonyult páncéltalanok csörtetése. Az az esztendő, amely most következik, az építő munka éve lesz, az alkotó munkáé, a reformok jegyében jelentkező reális magyar politikáé. Világszemlélet, világnézet kérdése nem lehet többé vitás. Az a világnézet, amely az építő nemzeti munkának, az alkotó magyar nemzeti politikának irányt szab, nem lehet más, mint keresztény, nemzeti, erősen szociális, fegyelmezetten katonai szellemű és feltétlenül jobboldali. Haladnunk kell és haladni is fogunk azon a magyar úton, amely egyenes és természetes folytatása annak a történelmi ösvénynek, amelyen a nemzet ezer esztendővel ezelőtt elindult. Ez az ösvény vezetett minket a Kárpátok alá a Duna medencéjébe, ahol történelmi hivatást töltöttünk be a múltban és ugyanez lesz kötelességünk a jövőben. Ám, mert ezt a kötelességünket csak ősi jogunk békés birtokában teljesíthetjük tökéletesen, a magyar politika továbbra is változatlanul, tehát békés eszközökkel küzd ezeknek az ősi jogoknak csorbítatlan teljességéért és zavartalan birtoklásáért. Nem kétséges az sem, hogy ugyanez a magyar építő békepolitika továbbra is vállolatanul a Róma-Berlin Tengely i ••• támaszkodik, anélkül, hogy bárkivel szemben ellenséges érzéseket táplálna és támadó szándékú volna. Nemzeti függetlenségünk és öncélúságunk ezzel a magyar politikával biztosítva van. Energiánk túlnyomó százalékát fordíthatjuk a szebb, jobb, gazdagabb és magyarabb Magyarország építésére és tatarozására. A magyar életnek ezt az egyenes útját pontosan kijelölte már eddig is a kormányzati politika. A tűnő esztendőnek utolsóelőtti napján Imrédy Béla miniszterelnöknek Hejőcsabán és Ónodon elmondott programbeszéde keretében gyakorlati útmutatásokat is kapott a nemzet Megtudtuk ebből a régi célkitűzésekhez gondosan simuló programbeszédből, hogyan sorakoznak egymás mellé és egymás után az építő munkának egyes fontosabb teendői és szakaszai és hogy a gyakorlatban melyek azok a teendők, amelyek a legközelebbi jövőben küszöbön állanak. Megtudtuk mindenekelőtt azt, hogy a miniszterelnök magyar politikája, amelynek tengelyébe a falut helyezte és amelynek célja a magyarság megerősítése, változatlanul a Róma-Berlin tengelyre támaszkodva törekszik arra, hogy a magyar nemzet teljesíteni tudja történelmi szerepét a Duna völgyében. Ha ezt a célkitűzést ismételten hangsúlyozzuk, utalnunk kell arra a tagadhatatlan tényre, amit egyébként a miniszterelnök programbeszéde is érintett, hogy az elmúlt húsz esztendő alatt kísérletek történtek a magyarságnak a dunai politika területéről való visszaszorítására. Éppen a tengelypolitikára támaszkodó ellenállásunk -onban ezeket a kísérleteket meghiúsította. Ennek tudatában kell most fokozott erővel belpolitikai téren is úgy megizmosodnunk, és olyan állandó, a munkának megfelelő rendet és fegyelmet teremtenünk, amely egyik legfőbb /*< m,iki kogyuA jámnamedgsg í6ei‘ tovább végezzen teendőink'‘ és ezzel saját 'európai pozíciónkat szilárdítjuk. Belső politikánk területén az építő munkát kétségkívül a reformok jelentik. Reformok szociális, társadalmi, pénzügyi, gazdasági és honvédelmi téren egyaránt. Egymással összefüggő, egymást szervesen kiegészítő és tökéletesítő reformok ezek. Olyan reformok, amelyek nélkül valóban nincs rend, amely viszont minden reformnak elengedhetetlen kelléke természetes lévén, hogy rend nélkül nincs reform, mert rend nélkül nem előrehaladunk, hanem visszafelé hanyatlunk, márpedig a reform haladást kell, hogy jelentsen, az építő munkaszakaszon első helyen áll az a nemzeti földbirtokpolitika, amely a latifundiumos rendszerről a kisbirtokrendszerre való áttérést jelenti. Évenként százezer kataszteri hold földbirtokot kíván ez a birtokpolitika kisemberek kezébe juttatni. Erősen kihangsúlyozza azonban azt az agrárpolitikai alapvető szabályt, hogy a földjuttatás nem karitatív ténykedése az államnak. A földdel nem csak jogok, hanem a közzel szemben tartozó kötelezettségek is elválaszthatatlanul kapcsolatosak. Elsősorban az okszerű megművelés kötelezettsége, amelyet legutóbb kormányrendelet is körülbástyázott olyanformán, hogy attól a gazdától, aki mezőgazdasági ingatlanát parlagon heverteti, a rendelkezés jogát meg lehet vonni, a birtokot pedig kényszerbérlet útján hasznosítani. Ónodi programbeszédében klasszikusan írta körül a miniszterelnök a gazdának ezt a földmegmunkálási kötelezettségét, amikor azt mondotta, hogy a földből jó míveléssel a maximumot kell kihozni és annak, aki a magyar földet míveli, tudnia kell, hogy szentség van a kezében, amellyel a haza oltárán áldozik. A magyar nemzet új rajokat bocsát ki tulajdon földjére. Ezek a rajok fogják alkotni a föld munkás hadseregét. A föld, a barázdák katonái lesznek, feladatuk és kötelességük, hogy minőségileg mindig jobbat, mennyiségileg mindig többet termeljenek, hogy nagyobbá, ízesebbé, fehérebbé varázsolják mindnyájunk mindennapi kenyerét. Amikor az új honvédelmi törvény értelmében, mindnyájan katonák leszünk, amikor honvédelmi munkának kell folyni ap. A bölcsődal írta: MOLNÁR KATA A hangversenyterem csillárjának fehér izzásában, fenn a dobogón, a zongora mellett a férfi meghajtotta magát, léten tudja hányadszor már, aztán egyszerű mozdulattal fölemelte kezét. A felhevült, elragadott tömegből még mindig zúgott a taps, de a mozdulatra csend lett, a férfi belenézett ebbe az ezer szemmel felé figyelő várakozásba és nyugodt, majdnem halk hangon ennyit mondott: "— Improvisation. Visszaült a zongorához. Leheletnélküli nyugalom volt körülötte, hallotta saját lélegzetvételét. Egy percre behunyta szemeit e mély mozdulatlanságban; várta — amit belül már hallott — míg a csendbe sorban belépnek a benseje csendjéből már elindult halk, zümmögő hangok leheletkönnyed, ringó, lágy ütemesség várakozásában ritmussá fogazó testei. Hallgatta, amint kilépnek a csendből, megérintik szívét, egymás mellé mozdulnak és egymáshoz fonódnak, hajlékonyan, mint a tavaszi venyigék; hallotta, hogy füléhez hajolnak, hogy lágy hűvösüket érzi, mint sejtelmesen gyengéd ifjú ujjak érnükét. alápergő, fényes fehérjük elhullik , mintha virágoktól roskadó fiatal mand fák alatt járna, — dalolni tudta volna annyira hallotta őket, — s mintha valal mellette, egészen közel, csukott ajkakirígy asszony dúdolta volna egyre újva, egy közesdre, aztán lassan, sí én, mindegyre tolódva ezt, amit beli hallott. Talk, búsongó hangok, ádivja volt ez, és szomorú, mint r ?gi-régi mese, tornyos várkastély Ö nkarikásabmögött suttog '?ska, rokkatfázós, borzong ezüstszínben, amikor azony összerezzen, ha künn sóhajt a szél és királyi gyűrűvel ékes fehér keze lankadtan lehullik az orsóról... S a hangok hajladoztak, bús melódiává, s hajladozott a búsingó melódia búsan és szelíden, hajladozott és ringott, szállt, hajladozott,szállt, szállt és ringott ringott, ringott, mint a szürke hajnali vizek tükre, ringott, ringott csendesen, ütemesen, hogy szinte fájt már; olyan volt, mint egy lüktető, lassú szívverés, amelyik nem tud elállni, mint egy bölcső, amit egy halkan dúdoló, szomorúszemű asszony lába ringat; — ringott és fájt, ringott és dúdolt, ringott és álmodott, mint egy bölcs és egy asszony egymás mellett. Aztán egy lehelethalk morendóval a hangok eltávolodtak a végtelenség felé, mint a bölcső, amikor alvójával megáll; egy mozdulat még: az álom elindult a nesztelenben__csend ... egy sóhaj — az élet testetlen lebegő tengermély béke ... a férfi felállt, meghajtotta magát és lement a pódiumról. Csak ekkor szabadultak fel az emberek. A tanú úgy zúgott fel, mint egy viharkiáltás; a férfi visszament közéjük, de vak volt és süket, tagok nélküli, álommalzárult még mindig; még hallotta a ringó, ringató muzsikát, kezét a fülére akarta volna szorítani most, hogy magában tarthassa, megtarthassa, amit oda belül, magából még hallhatóan, még mindig hallott. A művészszobában sietve öltözött. Ismerősei lelkesen üdvözölték, szétnézett köztük. — Nincs itt a feleségem? — kérdezte. — Nincs — felelték az emberek. A férfi sietőn búcsúzott, felgyűrte kabátja gallérját és kilépett a tavaszodó éjszakába. Ment a sötétkék csendben, régi villák kerítésein kihajtó, rügyessé duzzadt nyers, fiatal ágak között s mintha levegő és föld lassan megmozdult volna körülötte a lépései ütemére. Az éjszaka lágy, lüktető hullámzással ringott, láthatatlan ajkacskák lehelete surrant el a férfi mellett és a ringó, lágy lüktetésben messzi, messzi zümmögéssel dúdolni kezdett a bölcsődal magától, tavaszom, édes, szelíd hűvösséggel. — An-na-má-ria, An na-má-ria, Anna-má ria.. . A férfi kissé az ég felé emelte elmerülten figyelő arcát. Tudta, miért maradt otthon az asszony. A kicsit nemrég választotta el és az éhes mohó kis jószág tehetetlen, nyűgös szenvedő most, foga jön megint; a másik pedig, a nagyobbik gyermek a múlt héten is lázas volt még; az anyja csaknem maga betegedett bele a ragály veszedelmének rémületébe. — An-na-má-ria, An-namá-ria, An-na-má ria ... — Az első csókja a hulló hópelyhekkel együtt hullott az aszszony hajára. Lombjavesztett vadszőlőlugas mellett álltak a téli éjszakában, az asszony lehajtott fejjel, kis halk mosollyal nézte a cigarettája tüzét s amikor ő közebb hajolt hozzá, az ujjai közül kihullott a cigaretta. A hajába búvó csók oly gyengéd volt, hogy meg sem érezte, csak megsejtette talán és ekkor fölemelte fejét és szép, nyugodt hallgatással fölmosolygott rá. Hallgató mosolyában szelídség volt és biztatás, de ő csak nézte, szemei ott járak az asszony száján és halkan mondta: — Mennyi minden van előttünk, Anna. Az asszony felnyíló szemekkel tekintett rá, ő ezekbe a nyitott, nagy szemekbe kérdezne bele, nagyon csendesen: — Anna. . . mondja . . . örül nekem? Az asszony bólintott, nagyszemű, hallgató mosolyával. Ekkor csókolta meg a száját. Vágyódó kezei elborították az asszony arcát és akkor mondta, olyan szédülten, mintha valami álmodó virág illatának büvölyébe került volna. Tanítson meg majd rá, hogy még szépen szeressem, Anna. Én nagy ember leszek és azt akarom, hogy maga nagy asszony legyen, mert nagyon fogom |szeretni. Nekünk nagyon boldogoknak | kell lennünk. Ekkor az asszony megszólalt.S a hangja halk volt és nehézkes, mint akinek a kevés szó is sok a magában való értelemhez, amit kimondania kell: — A mi szerelmünknek túl kell | élnie minket. Amikor később bent a házban, a régi divatú kis szalonban magukra maradtak s az ebédlőből csak szűrt neszekkel értek el hozzájuk a társaság hangjai, a férfi a zongora előtt ült és Grieget játszolta. — Szeretlek, téged szeretlek — dalolta a muzsikát az asszony felé a férfi arcának elmerült sugárzása. Azasszony tágra nyílt szemmel nézte. Tekintetük összekapcsolódott, titkokat látón, mintha szemeik előtt lehullott volna a test rejtelme és nőnék: egymás lelkét, nehezülő lélekzettel. A férfi keze alól szálltak a lüktető-meleg harkú hangok, nézték egymást a szétáradó megfoghatatlanságban — és ekkor az asszony hirtelen felsírt, Bag nélkül, fájdalmasan felemelt fejjel sírt, le nem vette könnyteli szenét a férfiról — Ari-na-má-ria, An-namá-ria, An-namá-ria . „ A ringató, dúdoló, sötétkék éjszakában fénytelen világosság, nehéz csend lett hirtelen. A férfi megállt a szobaajtóban. A szájában égett a kékernyős éjszakai lámpa, nyitott ágyon ruhástól hátradőlve, sipadt arccal a lámpafény alatt, nyugtalm álma, kövérke gyermek mellett holtfáraltan aludt az asszony. A nagyobbik gyerek az imént fordulhatott meg álmában ágyának rácsa mögött, ki volt takarózva: az asszony lehullott karján látszott, ezt a takarót akarta elérni, amikor Lapunk mai száma 10 oldal