Budapesti Hírlap, 1939. január (59. évfolyam, 1-25. szám)

1939-01-08 / 6. szám

Géza levelet kapott Tóni bácsitól. Négyoldalas volt a levél, hogy hát ide is menjél kedves öcsémé meg oda is, te úgyis festőművész vagy, hát biztosan el tudod intézni ezt a néhány kis ügyet, mert barátkozol te még ügyvédekkel is."Tóni bácsinak a gazdaságán kívül egy kis boltja is van Harpacskószaludáron s a bolt körül keletkeztek a bonyodalmak: egy kis dohány jövedéki kihágás, meg néhány, mázsa olcsóbb só, szóval sugárú sófélék. Volt a levélben megbízás több a soknál, a végén még arra is megkérte Tóni bácsi a kedves uraöccsét, hogy szaladjon el a földmívelésügyi minisztériumba és kérdezze meg, mit kell tenni a rusnya fekete bogarak ellen, akik az idén mind kipusztították a répáját.Egy húszfilléres válaszbélyeget is mellékelt Tóni bácsi a levélhez s mindezek után még egy rövid mondatot biggyesztett oda: „Húszadikán élünk, gyere, le, várunk.” • Géza felesége elsápadt, mikor a levél elolvasása után ehhez a kis,függelékhez érkezett: — Szent isten. Kit akarnak ezek megölni ? Géza nevetett: , - ^ — Disznót ölnek és meghívnak a disznótorra. Téged persze népi hívnak, mert tudják, hogy nem szereted a falut., Én nem. Különösen télen, nem. De azért te csak menj le arra a torra. Éppen neked való, úgyis szeretsz enni. — Hát há majd ráérek. Meglátjuk. Minden esetre, ha lemegyek... — Hozol nekem is egy kis hurkát, kolbászt. — Természetesen... Bár gyerekkorom óta magam sem jártam még falun téli időben. — Mi az egy férfinak? Semmi. Legföljebb ha nem fagy, kellemetlen lesz a sár, úgyis csak egy napot töltesz ott. Leutazni a disznótorra, az lesz a dolog könnyebbik , fele, de a megbízások, azok sok gondot adtak Gézának. Ide, meg oda eljárni, időt tölteni, villamosra, autóbuszra, liftre költeni, s valóban mulatságos volta húszfilléres válaszbélyeg. Ó, a derék falusiak! Huszadikán, a feleségével egyetértve, Géza fogta a kis táskáját, belecsapta az utazáshoz szükséges holmiját, kiment a pályaudvarra s útnak indult Harpacskószaludár felé.Az állomástól a községig bizony félórás az út. De hideg északi szél fújt, Gézának sietnie, csaknem futnia kellett, — megtette tehát az utat negyedóra alatt. A hideg szél mintha késekkel hasogatta volna. A nadrágját olyan lengének érezte, mintha selyemből való lenne. Huh! Bizonyos, hogy ha farkasok laknának a környéken, azok most ordítanának. Jól esik most majd a meleg szoba. Oly jól, hogy a meleg szobában üldögélni ez is a falusi élet gyönyöreihez tartozhat. Betoppant Tóni bácsiékhoz, váratlanul. Mert nem írta meg előre, hogy leutazik. Se baj, annál kitörőbb örömmel fogadták. Átölelték, tapogatták, Tónyi bácsi szorongatta a kezét... A konyhában történt a találkozás, ahol lobogva égett a tűz. Mindjárt a tűzhely mellé akart letelepedni, de vesztére elpanaszolta, hogy útközben, állomástól a házig, csaknem lefagyott a lába, orra, füle. ' — Hohó. Akkor ne ülj a tűz közelébe! — óvta szigorúan Tóni bácsi.— De ne ám, —intette Erzsiké is, —mert... ' . ' És Erzsiké elmagyarázta, amit' a dermedtté fagyott emberrel való bánásmódról tudott'. Dörzsölni kell, lehetőleg hóval — sajnos, még ha nem esett az idén, — de a hirtelen melegtől védeni kell. Kezére, lábára nyomorékká válhat, orra, füle leeshetik, úgy ám! Gézát jó távol a tűzhelytől az ajtó közelében ültették le. Didergett hát tovább. Nem baj,majd addig fölmelegszik, ámbár a nagyszobában lesz a disznótor, azt pediglen nem fűtik be, éppen csak meglangyosítják kicsit, mert a sok ember úgyis egymást melengeti, meg aztán a bor is hevíti majd őket. Hanem ... igyon már, Gézácska, egy kis bort, ejnye, adjatok már neki egy kancsóval. Hús borral kínálták Gézát, ő forraltat kért. — Azt is adhatták neki, — vélte Tóni bácsi. — A bor mindenképpen jó, nem árthat még a haldoklónak sem. A bortól aztán fölmelegedett Géza. És közelebb húzódott a tűzhöz. — Hát aztán nem írtál, — kezdte firtatni Tóni bácsi a bonyodalmas ügyeket, hogy várjon elintézett-e Géza egyezmást. — Nem írtam, mert személyesen jöttem le. Elintéztem én mindent. — Nocsak! — hagyta jóvá a jót Tóni bácsi s egyben bíztatta is Gézát, hogy sorolja csak fel, mit hogyan intézett el. Rendben volt a sóügy, a dohányjövedéki kihágás, meg hogy mit kell csinálni majd jövő tavasszal a rusnya-bogarak ellen. Derék, ember vagy öcsém, — jelentette ki Tóni bácsi. — Akkor hát a válaszbélyegre sem volt szükséged! — sietett az észrevétellel Erzsi néni. Hm! Ez igaz. Megható gondosság. Géza elővette, a pénztárcáját, kivettbelőle egy húszfilléres bélyeget — mindig tartott magánál néhányat — s átnyújtotta Erzsi néninek. • Erzsi néni elvette a bélyeget, a konyhaszekrényhez vitte, elhelyezte egy bögre alá, ahol az apró pénzét tartotta, de megnyugtatóig jelentette ki: — No nem azért mondtam.. Egy kis vörösbajszú, kajlaszemű ember állította be, akiről mindjárt kiderült, hogy ő a nap hőse, mert ő a böllér. Ki is húzta elő szerszámját a bőrtokjából, mégegyszer megnézte, hogy elég éles-e. A tor ilyen előzményeire nem számított Gáza, elég botorul, és sült hurka helyett a félelmetes szerszámot látván, hideg futott végig a gerincén. (Ejnye, ez az átkozott hideg, milyen sok jut ki neki belőle!) — Aztán ki segít lefogni a disznót? — kérdezte szakszerűig a böllér. Az ám. Hogy ki segít! Tóni bácsi ajánlkozott, hogy természetesen ő. Nagyfene disznó ám. Különben ... itt van ez a pesti vendég, ő is segíthet, hárman majd megbirkóznak vele. — No gyere, Géza öcsém. Géza megriadt. Lenézett maga elé a földre, úgy tett, mintha nem hallotta volna, hogy hozzá szóltak. Még hogy ő segítsen lefogni a disznót. És végig nézni, ahogy... Isten ments! Nem is tudná látni. Még kevésbé hallani. Tóni bácsi csak állt a nyitott ajtóban s még egyszer hitta Gézát: — Hat kéz több mint négy. Géza nem mozdult. Mintha csak megkönyörült volna rajta a böllér. Ahogy nézem az urat, úgy se sok hasznát vennénk. — Hát én nem erőltetlek, — dohogott Tóni bácsi és indult a böllér után, aki már az ól felé járt. De még hozzá morogta, csak úgy magának: — De a hurkát azért majd megeszed. — Pedig nem árt, ha az ember ezt is tudja, — magyarázta Erzsi néni Gézának, kissé feddőleg. — Ó, ezek a városiak lenéznek ám bennünket! — ezt meg Erzsiké mondta panaszosan. Gézának mégis csak mentegetőznie kellett, megtapintotta hát a pulzusát, sóhajtott egyet,—félig tetetve, félig őszintén, — még a fejét is rázta hozzá: — Azt hiszem, lázam van. Meghűltem az úton. Ha tudtam volna... Nem fejezhette be, mert az udvarról behallatszott a disznó visítása s a riasztó hang, elvágta a szavát.’ A kis Erzsi felkapott egy nagy tálat s indult vele kifelé: — A vérnek, — mondta kedélyesen. Szentisten, hová jutottam! — gyötrődött Géza.Ésbehunyta a szemét, hogy legalább látnia ne kelljen mindazt, ami itt történik majd. Egy perc múlva megint nyílt az ajtó, többen jöttek be. — Szép állat. Van két mázsa, — ezt a mondta, Géza megismerte a hangját. Erzsi néni forralt borral kínálta a böllért, meg az új vendégeket. Géza nem nyitotta ki a szemét. Valamennyien a disznóról beszéltek. — Nagyobb, mint a tavalyi. — Majd kiugrott a kezem közül...!— Ha kihűlt, kezdhetjük a pörzsölést. Aztán felhasítom, kibelezem. — Szaladj át Erzsikém Dobosinéhoz, meg a lánya is jöjjön át belet mosni. — Ni! Ez meg elaludt, — vélte Tóni bácsi. Géza nem nyitotta ki a szemét. Nevettek rajta. De hadd nevessenek. Inkább nevessék ki, minthogy akár csak ebben a megbeszélésben is részt kelljen vennie. Hisz’ ez... valóságos hóhérmanka. Előbb csak tetette, hogy alszik, azután lehajtotta a fejét az asztalon nyugvó karjára és csakugyan elaludt. Amikor fölébredt, sötétség volt körülötte s valami dívánon feküdt. Nem tudott tájékozódni. Bunda is volt rajta, mégis fázott. Nem lehetett máskép, minthogy fölkapták és bevitték az egyik szobába. Úgy tűnt fel neki,, mintha órákig aludt volna, talán már késő éjszaka van. Talán azt hitték,hogy beteg és a torról is lemaradt. Hála Istennek. Mert egy csöpp éhséget sem érez. Csak azt érzi, írta: Nagy Lajos A »MAGTAR»KULTURA» KISTÜKRE Virágveszedelem Tamási Áron könyve Novelláskönyv. Fedele fa. Masszív anyag. Szimbóluma a székely léleknek és szimbóluma annak az értéknek, amelyet számunkra az erdélyi írók, közöttük első vonalban Tamási Áron jelent. Ezek a novellák voltaképpen régiek: elszórtan jelentek meg különböző helyeken, főképpen külföldön, sőt az óceánon túl. Számunkra tehát újak és annyival inkább érdekesek, mert, mint patakon keresztül fektetett köveken, novellátólnovellához érve a régebbi Tamási Áronnal találkozunk. Milyen ez a régebbi Tamási Áron? Kézenfekvő az a feltevés lenne, hogy fiatalabb. Nem. Ha ellentmondásként is hangzik , idősebb a mainál. A mai Tamási Áron már megtalálta halk, gordonkaszerű, zsongó elbeszélő hangját és virtuóz lágysággal, könnyedséggel zengi Erdély csendülő levegőjét és tudatossá soha nem kérgeserlő, de a tudatossággal vetélkedő, erős ösztönszerűséggel szövi a mese hímes szálait úgy,, hogy nemcsak mondanivalójuknak alapját formázza meg, hanem mintákat ragyogtat magán a mese leplén is. A mai Tamási Áron komolyan játékos és játékosan komoly, csevegve filozófus és megdöbbentőn bölcselő. Az a Tamási Áron, aki a szóban lévő, novellák múltba vezető útján ismerünk meg, tépelődőbb, darabosabb és krűbb." Ezért érezzük öregebbnek, bár ez az öregség a fiatalok öregséget mímelő komolysága. Regényminiatűrök ezek a novellák, tehát igazi elbeszélések. Vérbeliek. Nem is zárnak minden esetben cselekményt soraik közé és mégis drámaiak. Annyira drámaiak, mint egy-egy jajkiáltás, vagy sóhaj, ami azonban pontosan érzékelteti a tragédiát, vagy a vágyát, amelyből fakadt. Néha egyetlen fejezetében olyan messzire ható reflektorként villan fel az erdélyi lélek, olyan távlatokat világít meg, ahová a tökéletességet elérő technika reflektorszülötte sem fog soha elérni. Ennél a mondatnál gondolunk arra a jelenetre, amikor a szerző a búzatáblában álva látja, hogy román csendőr találkozik a határban egy székely lánnyal. A székely lány barátságos, a csendőr sapkája is izzik a szerelemtől. Akkor nem történik több, a csendőr, a lány is ellenkező irányban folytatja útját, de a harmadik lelkében olyan elemi erejű vihar keletkezik, hogy hadseregeket tudna egyik országhatárról a másikra. És , hogy megmaradjunk ennél az elbeszélésnél, amely különben is egyike a novelláskötet legszebb gyöngyszemeinek, keserűvé vált lélekkel látjuk később, hogy ez az elemi vihar miként kénytelenedik bántónak is található tréfa köpenyébe bújni, miként parázslik az erdélyi szív olyan fájdalmat keltve, mintha valaki pipája tüzet tartana kezében. És amikor a novella végén befejeződik a tragédia — a székely apa a titokban házasságot kötött román csendőr és lánya fölött meggyújtja a házat, — akkor már semmit sem érzünk a vihar erejéből, csak azt a misztikus megrendülést érezzük, amit különböző rendeltségű sorsok egymásra zuhanása okoz. Nem tudjuk, hogy ez a novella megjelent-e Erdélyben, de bátran megjelenhetett, mert nincs benne sem célzatos, sem rejtett irredenta, Tamási Áron, noha rendíthetetlenül csak székely dallamot énekel, nem lázít. Törvényszerűsége okait keresi az emberekben, legyen az székely, vagy román, s legfeljebb azt érzékelteti, hogy emberek hibája, ha a törvényekből, a természet parancsolta törvényekből halálos sziklagörgetegek válnak. Ezekben a novellákban, úgyszólván mindegyikben megtaláljuk a misztikumot ugyan mindig gondosan kerülő, mégis transzcendentális jelleget. Soha nem ír csodáról, mégis valahogy csodálatos színezetet kapnak a történések sorrendjei s a véletlenekről érezzük, hogy nem véletlenek. A sors útjait fürkészi, sőt követi Tamási Áron és ami ebben a vonalvezetésben megkapó, az, hogy úgyszólván soha nem az következik, amit az olvasó a kerekperec-elbeszélések alapján megszokott : a rossznak szokásos elbukása és a jó kézenfekvő diadala. Aminthogy az élet nem is olyan szimpla, mint amilyennek atömegelbeszélők rajzolják. Az igazságszolgáltatás ugyan biztosan bekövetkezik, de nem úgy, hogy a mondat végén tesz pontot atörténetre, nem elképzelésszerűen, más időben és másképpen, mint ahogy várják. Különböző időben íródtak ezek az elbeszélések és mégis egységesen hatnak, sőt maga a könyv is néhány nap után szinte önálló regényként él emlékezetünkben. Ez az írásművészet varázslata. A mozaikok egységes képpé csoportosulnak. A kép egyetlenegyet ábrázol — Erdélyt. A kitűnő író új kötete a Révai Testvérek kiadásában jelent meg. Máriáss Imre * (Alvajárók.) Kolozsvári Grandpierre kétségkívül egyike az új magyar irodalom kitűnő képviselőjének. Erdélyi író ugyan, de írásai, noha megtartották székely ízüket, mégis átmenetet, jelentenek a hazai irodalom , szellemében. Furcsa, helyesebben furcsán fanyar a hangja és életszemlélete is a groteszk tónusok felé hajlik. Alakjai most is kispolgári figurák, kissé a mániákusság , határán élnek. Mostani hőse ugyancsak kispolgár ember, Alvajáró. Három főszerepője van a regénynek, az író, orvos barátja és barátjának a menyasszonya ' A regény érdekessége nem az, hogy az író beleszeret a barátja menyasszonyába. Ennél sokkal érdekesebb és megrázóbb az a mód, ahogy céljához jut, de közben öntudatlanul megmérgezi a lelkét. A lányból és az íróból kegyetlen akadályokon keresztül házaspár lesz, de nem élhetnek holtomiglan, mert az íróban feltámad a lelkiismeret és ez olyan mély szakadékot váj a házastársak közé, hogy nem tudnak feloldódni szerelmükben. Kétely.