Budapesti Hírlap, 1939. január (59. évfolyam, 1-25. szám)

1939-01-08 / 6. szám

TV hetek mást, mint a pátriárkáknak kijáró tiszteletet. Az intendáns eme szakra csak mosolygott. — Bocsánat, monseigneur — szólalt meg a kardinális jobboldali szomszédja, Montbarey hercegnő, — én 1651 január 15-én születtem, tehát két évvel idősebb vagyok eminenciádnál. — Mit beszél, hercegnő? — Csak a tiszta igazságot. — Én pedig — szólalt meg a "kardinális másik szomszédja, nem szégyellem az én kilencvenegy évemet. — Ön kilencvenegy éves? — kiáltott föla kardinális meglepődve. ' , — Igen, monseigneur, 1652 május 3-án születtem, — felelte Flavacourt márkiné. — Én önnél, márkiné, egy hónappal idősebb vagyok — szólt Beaupré gróf. — 1652 április 4-én születtem. — És én — szólalt meg D’Anglure márkiné,7— hatvankét éve vagyok özvegy- és midőn az a szerencsétlenség ért, hogy elvesztettem jó uramat, harmincnégyéves voltam. Hatvankettő meg harmincnégy- az ikilzencvenhat! — szólt, a bíboros csodálkozva. — Hogyan, márkiné? ön kilencvenhatéves? — Sajnos, igen. Gensac gróf 94,Nogarat márki 95, La Faye márki 96, Saint-Mesme gróf és Combreux grófnő 97 évesek voltak. — Hogyan? Hogy n? — kiáltott föl a krdinális meglepődre. — Mint a legfiatalabbnak, nekem kell megszegnem az ünnepi kalácsot? Az összes jelenlevők hajvágó kacajban törtek ki. — Véletlen ez, vagy pedig előre kieszelt dolog? — kérdezte Fleury bíboros. Ebben a pillanatban megpillantotta intendáns' ragyogó arcát és megértette, hogy ez Barjac tréfája volt. Mindazonáltal boldogan szegte meg a kalácsot, mint egy kis kilencvenéves gyermek, abban a boldog tudatban, hogy a társaságban ő a legfiatalabb.Néhány hét múlva azonban, meghalt. /2fg.net+ Amadeus Wolfgang Mozart egy októbervégi napon, 1791-ben, melankolikus gondolataiba mélyedt; a nagy nyomorúságtól — mely életének utolsó éveiben állandó kísérője volt — kifáradva, ifjú kora ellenére a halál eszméjével foglalkozott. Egyszerre csak kocsizörgés riasztotta fel gondolataiból és hallotta, amint a kocsi háza kapujánál megállt. Idősebb úr lépett be hozzá, kinek egész megjelenése elárulta, hogy a felsőbb ’körökhöztartozik -és így szólt-Mozarthoz: — Azzal bízott meg engem egy„ igen előkelő személyiség, hogy látogassam meg önt... ' •— Ki az illető? ’ — szakította félbe Mozart. — Nem akarja magát megnevezni. — Nem bánom, és mit kíván tőlem az illető? ■ ■ ■ — Egy nagyon kedves hozzátartozóját vesztette el. Minden évben az elhalálozás évfordulóján ünnepélyes gyászmisét szeretnecelebráltatni és ezért kéri őkt, hogy komponáljon e célra egy requiemet. Mozart mélyen megilletődött. Lelkiállapota pedig éppen olyan hangulatban volt, hogy megírja a requiemet. — Ebbe a gyászmisébe öntse bele minden tehetségét —szólt az idegen, — zeneértő ember részére fog dolgozni. Aljnál jobb. ‘ ■— Mennyi idő alatt készült el vele? — Négy hét elegendő lesz rá? . — Nos, négy hét múlva eljövök érte, mennyit kér munkájáért? — Száz dukátot. Az ismeretlen leolvasta az asztalraa kért összeget és eltávozott. Mozart néhány pillanatig tűnődött, majd tollat, tentát és papírost vett elő és azonnal hozzáfogott a komponáláshoz. Ez a munkalelkesedés több napig tartott. Nagy buzgalommal dolgozott éjjel-nappal. Egy napon azonban letargiába esett és abba kellett hagynia a komponálást. Néhány nap múlva, felesége el akarta, oszlatni szomorú gondolatait, amelyek a művészt ostromolták és biztatta Mozartot, hogy a gyászmisének néhány nap múlva készen kell lennie. —Az bizonyéra — felelte Mozart nyersen, — ezt a requiemet migainnak csinálom és az éntemetésemen fog fölhangzani. t ■ ■ Senki sem tudta eltéríteni ettől az eszmétől; folytatta munkáját, mint ,a saját gyászmiséjét. A négy hét, melyet munkájához kért, letelt és egy napon beállított hozzá az ismeretlen. — Lehetetlen volt, hogy adott szavamat be tudjam váltani — szólt Mozart. — Nem baj .— válaszolta az idegen. — Mennyi időre van még szüksége? — Még négy hétre. A mű sokkal nagyobb érdeklődést váltott ki belőlem, semmint hittem volna és nagyon kinyújtom. — Ebben az esetben — szólt az ismeretlen. — méltányos, hogy, a tiszteletdíjat is fölemeljem. íme, itt van még ötven dukát. Négy hét múlva visszajövök. Most azonnal utánaküldte szolgálóját, hogy kövesse ezt az embert és tudakolja meg, hogy kicsoda, de a szolgáló azzal jött vissza, hogy elvesztette szem elől és nem tudott nyomára bukkanni. Szegény Mozart fejébe vette, hogy az ismeretlen nem valami közönséges lény, hanem bizonyosan összeköttetésben van a túlvilággal és csk azért jött, hogy értesítse őt közeli végéről. Még nagyobb buzgalommal fogott hozzá saját requiemje megírásához, melyet tehetsége legmaradandóbb emlékének *-Mntszt. •Vé«"'?.. . káját még a négy hét letelte előtt " -fejezte. Az ismeretlen eljött a meghatározott napon. Mozart azonban ■ már nem volt többé. nagyszerű, — és mégsem egészen, csak olyan, mint az orrod, az is csurran-cseppen. Fog-e az eszed? . VILI: Hát, uram, fogja, amit megfog. PRÓBAKŐ: Nagyszerű. Eszembe jut róla a régi mondás: ..A bolond nagyra van az ő eszével, de a bölcs ember tudja magáról, hogy bolond.” A pogány filozófus, ha megkívánta a szülőt, mindig kitátotta a száját, amikor a fürtöt beledugta, aminek az ,az értelme, hogy a szőlő enni, a száj ■meg tátani való. Szereted ezt a lányt? VILI: Szeretem, uram. PRÓBAKŐ: Add ide a kezedet. Tanult ember vagy ? VILI: Nem, uram. PRÓBAKŐ: Akkor hát tanulj tőlem valamit: — ami az enyém, az nem a tiéd; mert, szónoklattani képlet, hogy az ital, ha háncsából pohárba öntik, az egyik edényt megtöltve üresen hagyja a másikat; minek utána pedig minden író egyetért abban, hogy ipse annyi, mint ő, annak azért az ipse nem te vagy, hanem én vagyok. VILI: Miféle ö, uram? PRÓBAKŐ: ö, uram, ö, akihez feleségül megy ez a nő, így aztán, te tökfakó, negligáld — ami közönséges nyelven annyi, mint: kerüld — módomnak — ami közüapikisan szólva azt jelenti, hogy ennek a tínsesszomnak — a cirkumstanciáját — vagyis parasztosan a szoknyáját, ami öszszeadva annyit mond, hogy negligáld madám cirkumszánkáját, máskép megkrepálsz, vagy’s, hogy jobban megértsed, meghalsz, tökfilkó, azaz: megölek, jégre teszlek, átbillentem életedet a halálba, szabadságodért a dutyiba, rád török méreggel, vagy doronggal, vagy vassal; összeeskövést szitok ellened; politikával tiporlak le; kivégezlek százötvenféleképen: ennélfogva reszkess és takarodj. JUCI: Takarodj, jó Vili. VILI: Az Isten tartson meg jókedvedben, uram. (El.) (CORVINUS jön.) CORVINUS: Gazdánk és asszonyunk keres, gyertek, gyorsan, gyorsan. PRÓBAKŐ: Pattanj, Juci, pattanj, Juci. — Megyek utánad, megyek. (Mindnyájan el.) MÁSODIK JELENET. (Az erdő más része. Jön ORLANDO és OLIVÉR.) ORLANDO: Lehetséges, hogy ■ alig ismerkedtetek össze, máris tetszik? Hogy alig láttad,, már szereted? S alig szeretted meg, mármegkéred? Alig kérted meg, már igent mond? És kitartasz amellett, hogy feleségül veszed? OLIVÉR: Ne agasszon, hogy hanyathomlok ment-e a dolog, vagy sem, hogy ő szegény, hogy ismeretségünk milyen kurta, és hogy mily gyorsan ment a lánykérés, és hogy ő milyen gyorsan beleegyezett; hanem, mond velem, hogy szeretem Aliénát; mond, vele, hogy Aliéna szeret engem; érezd mindkettőnkkel, hogy akarjuk egymást, javadra fog válni; mert atyám kását és a mi jövedelme csak volt az öreg Sir Rolandnak, rád hagyom, s én pásztorként itt fogok élni és meghalni. ORLANDO: Áldásom rátok. Tartsd holnap az esküvődet: meghívom rá a herceget és az egész, jókedvű bandát. Menj és értesítsd Alionát, mert, látod, itt jön az én Rosalindám. (ROSALINDA jön.) ROSALINDA: Isten áldjon, bátyám.. OLIVÉR: Téged is, szép húgom. (EL) ROSALINDA: Oh szivem, Orlando, úgy fáj lábsom, hogy felkötve hordod a szivedet! ORLANDO: A karomat! ROSALINDA: Azt hittem, a szived vérzik az oroszlán praclijától. ORLANDO: Vérezni vérzik, azonban egy lányszem sebezte meg. ROSALINDA: Elmesélte a bátyád, hogy milyen jól színleltem az ájulást, mikor megmutatta a zsebkendődet ? ORLANDO: El, de mesélt nagyobb csodát is. ROSALINDA: Oh, tudom, mire gondolsz,— az már igaz, soha ilyen gyorsan le nem zajlott meg semmi, ha csak két kos összerugaszkodása, vagy a Cézár házijánosi hencegése nem. Hogy „jöttem, láttam, győztem.” Mert a bátyád meg a húgom p edig látták, már összenéztek, alig néztek össze, már szerették egymást, alig szerették egymást, már sóhajtoztak, alig sóhajtoztak, ■már kérdezgették egymástól az okát, s alig tudták meg az okát, már keresték rá az orvosságot, és így fokrólfokra rakták maguknak a c lajtorját a házasság egébe és fel fognak mászni rajta tartózkodás nélkül, máskülönben még a házasság előtt eldobnak maguktól minden tartózkodást: megszállta őket a szerelmi düh és egymáséi akarnak, lenni, buzogánynyal se vered szét őket. ORLANDO: Holnap lesz az esküvőjük? és én meghívom a herceget az ünnepélyre. De jaj, milyen keserves egy dolog más embernek a szemén keresztül bámulni a boldogságba! S annál magasabban leszek én holnap a szívbeli bánat tetején, minél boldogabbnak látom majd a bátyámat, amiért elérte, amit kívánt. ROSALINDA: Hogyhogy? Hát én holnap már nem leszek jó Rosalindának? ORLANDO: Nem bírok tovább álmodozásból élni. ROSALINDA: Akkor nem fárasztalak tovább üres fecsegéssel. Tudd meg hát tőlem — és most bizonyos célzattal beszélek —, tudom, hogy jó házból való, nemes úr vagy; ezt nem azért beszélem, hogy a 'udományoma’, ragyogtassam előtted, mikor azt mondom, tudom, hogy az vagy; nagyobb elismerésre sem pályázom, mint amennyit kiszoríthat belőled az, hogy hiszel nékem, a 'magad jóvoltáért, nem pedig én értem. Hidd el hát, kérlek, hogy én különös dolgokat tudok művelni: három esztendős korom, óta barátkozom egy varázslóval, aki vagyon érti a mesterségét, anélkül, hogy kárhozatos dolgokat, művelne. Ha úgy a szíved mélyéből szereted Rosa- Hadát, ahogy a visekedésed hirdeti, el fogod venni ugyanakkor, amikor a bátyád ■Hiénát, én tudom, hová vetette a sorsa és számomra nem lehetetlen, hogy — ha nincs ellentedve — holnap a szemed elé idézzem, igazi hús-vér mivoltában és minden veszedelem nélkül. ORLANDO: Komolyan beszélsz? józanul? ROSALINDA: Az életemre, hogy józanul, azt pedig sokra tartom, ha varázslónak vondam is magamat. Öltözz tehát a legjobb ruhádba,hívd meg a barátaidat, mert ha megakarsz esküdni holnap, megfogsz, még pedig Rosalindával, ha akarod. — Nézd csak, itt jön az imádóm, meg az imádója. .............* * (Falusi búcsú.) (Németh László regénye.) Németh László előbbi regényében megírta Joó Péter életrajzát, ezt a harmadik személyben megírt életsorsot, amelyik azt példázza, hogy miként küzdi fel magát a parasztfiú, miként óvják a nagyvárostól, miként féltik attól, hogy bár ős, de féltehetség lesz és mennyire példázzák, hogy amagát is megművelt parasztemberre legnagyobb szükség a falujában van. Németh László ebben a regényében folytatja Joó Péter életét. Azt a küzdelmet írja meg, amelynek árán a fiú mégis elszakad falujától, elszökik a városba. A kétkötetes regény Joó Péter nyolc gimnazista évét öleli fel. Tanúi leszünk annak, hogy miként ver nagy nehezen gyökeret idefenn, miként tengődik testileg-lelkileg a vendégágyak számkivetettségében városi rokonoknál, látjuk azt, hogy milyen hatást tesz erre a serdülő gyerekléekre a háború, hogyan, zilálja össze lelke húrjait és hogyan kaszálja össze magának, a kisvárosnak az életét is. Még a szerelem sem tudja teljesen, áthevíteni, górcső, feszültség tartja fogva lelkét és csak később, az érettségi után, jut el keserves küzdelmek után a nőhöz. Közben szinte celsiusszerűen érezzük....kisvároshőmérsékletét a negyvenig fokozódó lázat és gyönyörködünk szívvel-lélekkel a nagyszerűen meglátott és megrajzolt figurákban, a katolikus és protestáns paptanárokban és az egész, háború szelétől sújtott kisváros lakosságában. Kitűnő könyv, kitűnő írás. A Franklin kiadásában jelent meg. B. 1939 JANUÁR ,8. VASÁRNAP lvVagtalál Aurélien Scholl francia író beszélte el egy alkalommal a következő jóízűdolgot: Néhány esztendővel ezelőtt Brüsszelben Jules Treullemansnál, a gazdag tőkepénzesnélebédeltem. Világfi, jó evő, nagy ivó, szívesen nevető ember léttére, jövedelmének a felét gyomrára költötte. Azon a napon, úgy látszott, mintha nagy gond nyomná a szívét. A hozzáintézett kérdésekre kitérően válaszolt. Csak a kávé felszolgálásakor tudatta vendégeivel szokatlan rossz kedvének okát. Aznap reggel, miközben az ebédre szóló parancsokat osztogatta, egyszerre félénk csengetyűszó hallatszott. Egy asszony lépett be, kinek arcáról könnyek peregtek le. — Treullem'ns úr .... . —Mivel szolgálhatok? • — .Nem ismer engem? Vanderschryvernek, az asztalosnak, a felesége vagyok ... hiszen tudja, itt '» szomszéd, utcában... Ah, oly derék, jóravaló ember! Nos? —‘ Minden reggel elment az ön szalonja előtt, éppen olyankor, amikor a földszinti ablak nyitva volt... és mindannyiszor megállott, hogy megbámulja az ön kanapéját ... Ah, oly szép kanapéja van önnek, Treullemfrns úr! .— Ami azt illeti, igaz, nagyon szép kanapé ?— mondta a bankár büszkén. — Férjem nem győzte eleget bámulni. Sokszor abbahagyta munkáját, csakhogy eljöhessen az ön kanapéját megnézni; ez volt legfőbb boldogsága, ,Treubemans úr. — Úgy látszik, nagyon jó ízlése volt. — Nos, uram, ez az ember haldoklik — folytatta az asszony. — És ez ez ember, szemeitségre emelve, azt mondta: „Cseppet sem bánnám, hogy itt kell hagynom ezt a földi siralomvölgyet, ha legalább Treullemansúr, kanapéján halhatnék meg”... Treullemans úr 'oly jó ember, hogy bizonyára nem fogja', megtagadni. . — Csak egy kis baj van, a dologban szólt a bankár zavarodottan...— Éppen ma estére vendégeket várok. — Hány órakor lesz az ebéd? — Negyednnyolckor. — Addig meghalhat, esküszöm önnek az ő nevében — szólt az asszony magánkívül az örömtől. — Jól van — szólt Treulemans megnyugodva. — Hozassa ide, de kösse a szivére, hogy ne csapjon, nagy lármát. Asztalnálülünk. A borosszoharak sűrűn csengenek. A pezsgőspalackok dugói felrepülnek a mageba, midőn egyszerre csengetyűszó üti meg Treulemans fülét, félig kinyitja az ebédlő ajtaját és kérdi: — Mi baj van? — Ne tessék megijedni, Treubemans úr, most jönnek a halotti szentséggel. — Engedelmet kérek — szólt a pap belépve. — Végezze el a dolgát. — szólt a házigazda jóságos, — ne zavartassa magát. Csak kilenc órakor fogunk kávézni. — Oh, hiszen akkor bőségesen van időnk — szólt a pap kíséretében levő sekrestyés. Félóra múlva az asszony nyitott’ be. •— Treulemans úr... — Nos? — Már felszolgálhatnak.... szegény férjem meghalt, utolsó szavaivá is önt áldozta. „Milyen jó ezen a kanapén feküdni’' ntendá. És édesen, fájdalom nélkül elszenderült. ..! Akár egy angyal. Olyan boldog vagyok, hogy utolsó vágya ily szépen teljesült!. . Fogadja köszönetemet , az egész család nevében! Treubemans visszatért az ebédlőbe és kiadta az utasítást.. Gudule, már behozhatod a kávét... jó meleg legyen .... érted?... Uraim és hölgyeim átvonulhatunk a szalonba. SÁRVÁRY DEZSŐ EGYEDÜL — On&rva — Fönn az ég, lenn tenger kése. Vagyok vészes és gyűrűse ■ egyedül. Ah,még áldjon, te régi beör, ■visszavágyás nem gyötör. Fel, fel a vasmacskákat. Lelkem új ösvényt vágat; hozzatok, oh magas istenek, kedvező szelet a síkra, íme szólít jeletek, követni e jelt gyönyör; de nyissatok enyhe sírt, ha oda el nem érhetek, hova keblem vágya tör. Finnből: Vikár Béla. A • MAGYAR KULTURA * KISTÜKRE