Budapesti Közlöny, 1868. október (2. évfolyam, 225-251. szám)
1868-10-10 / 233. szám
azoknak adományozá ingyen, a kik 1848-ig magukat megváltani elmulasztották, mondom, a törvényhozás ezen különben nagylelkű intézkedésében az igaztalanságnak, sőt a büntetésnek egy neme rejlik azok irányában, kik a tulajdon becsét leginkább felfogva és méltányolva, szorgalmuk által az 1848. évi vívmányokat megelőzték. Az 1848.évi törvényhozás teljes mérvben érezte azt és belátta, hogy—nem mondom, a hanyagságot, de a késedelmet jutalmazni egyrészről, másrészről pedig a szorgalmat sújtani, mellőzni, nem volna sem az igazságnak megfelelő, sem pedig a nép erkölcsi érzületére kedvező befolyást nem gyakorolna. Épen azért, miután e tárgyra nézve idő hiányában tüzetesen nem intézkedhetett, az 1848-iki XII. t. ez. 9-ike által a ministeriumot bízta meg, hogy a korábbi örökváltságokra nézve ugyanezen törvény szellemében, az igazság és méltányosság igényeihez és a körülményekhez képest intézkedjék. Kétségtelen, tehát, hogy a törvénynek ezen szakaszában a törvényhozásnak pozitíve, noha szabatosan nem körvonalazott ígérete fekszik. Ezen ígéretnek korlátait megszabni és ezen korlátok közt a nemzet ígéretét beváltani , czélja ezen törvényjavaslatnak, mely most önök előtt fekszik. (Helyeslés.) Engedjék meg önök, hogy röviden rámutathassak azon vezérelvekre, melyeket a ministérium e törvény alkotásában követett. (Halljuk!) Az iránt, hogy a nemzet ígéretét be kell váltanunk, a kormánynak nem volt szabad önmagával egy perczig is kétségben lenni. (Helyeslés jobbról.) A nemzet legyen fukar az Ígéretek terén, de ott, hol az Ígéret beváltásáról van szó, fukarkodnia annyit tenne, mint megtakarítván a nemzet filléreit : elvesztegetni egy sokkal nagyobb kincset: a nemzet erkölcsi hitelét. (Tetszés.) Arra nézve is tisztában volt a ministerium önmagával, hogy a kárpótlást mindannyi örökváltsági szerződésre, mely 1848. előtt keletkezett, kiterjeszteni teljesen lehetetlen, és hogy e szerint időpont tekintetében egy bizonyos határozott demarcationalis vonalra van szükség. Biztosabb és igazságosabb demarcationalis vonalt a krmány nem talált, mint az 1840-iki évet, midőn a törvény először engedte meg a jobbágyoknak, hogy az úrbéri kötelék alól magukat örök időkre megválthassák ; mert a 836. évi 8-ik tvczikk csak arra szorítkozott, hogy az évenkinti természetbeli szolgálmányok szintén évenkinti pénzbeli szolgálmányok által legyenek pótolhatók, — ami a hűbéri tartozásoknak inkább csak átváltoztatása, átalakítása volt, mintsem a hűbéri viszonyok végmegszüntetésének és örök megváltásának jellegét hordja magán. A ministerium tehát azon szempontból indult ki, hogy a korábbi időkben, i. i. 1840. előtt létrejött úgynevezett úrbéri örökváltsági szerződések inkább a törvényen kívül (praeter legem) mint a törvény alapján és következtében keletkeztek, és hogy ennélfogva azok tulajdonképen a magánjog körébe eső szerzések (acquisitio) természetével bírnak. Annál inkább kelle ragaszkodnia a kormánynak ezen határvonalhoz, t. i. az 1840-iki évhez, mert más, ezen kívül biztos, határozott és igazolható határvonalra nem találván, csupa következetességből kénytelen lett volna századokra visszamenni és a kárpótlást különbség nélkül mindannyi örökváltsági szerződésre kiterjeszteni, amiáltal egyrészről a kincstár nyakára elviselhetlen terhet róna, másrészről pedig már csak a bizonyítás terheinél fogva is tömérdek zavart és bonyodalmat idézne elő. Harmadik kérdésül a kárpótlás mennyisége tolta fel magát a kormány előtt. Miután a 48-iki törvényhozás semmi számot meg nem állapított, hanem csak azt mondotta, hogy a jobbágyoknak az örökváltságért adandó kárpótlás az igazság és méltányosság igényeihez legyen mérve ; de másrészről kimondotta azt is, hogy a kárpótlás azon törvénynek megfeleljen, mely a földesurak kártalanításáról rendelkezett: a kormány azt hitte, hogy csak akkor fogja eltalálni a törvényhozás nemes intenzióját, ha a volt jobbágyok számára ugyanazon kárpótlást hozza javaslatba, mely a megváltott úrbéri telkekért a földesurak részére járna, ha azon telkek meg nem váltottak volna. Ezen elv az egyedül helyes és igazságos mind a váltságosokra, mind pedig a kincstárrra nézve. A váltságosok irányában azért, mert ezek a megváltás által mintegy a földesur jogaiba léptek, s ennélfogva nem forog fenn semmi ok arra, hogy ők akár több, akár kevesebb kárpótlásban részesüljenek, mint amennyit maguk a földesurak vehettek volna igénybe; a kincstár irányában pedig azon okból, mert ezáltal a kincstárra nem hárul sem több, sem kevesebb teher, mint hárulna akkor, ha az 1840-iki törvény épen nem keletkezett, vagy pedig ennek alapján örökváltsági szerződések létre nem jöttek volna. Ezen kívül még egy kérdés volt a kormány által elvi szempontból megoldandó, s e kérdés az, hogy várjon az úrbéri kárpótlás kit illessen, a mostani birtokost , vagy pedig azt, ki az örökváltságot eszközölte ? Mindegyik fél mellett harczolnak érvek. A mostani birtokos mellett harczol azon érv, hogy miután a megváltott úrbéri birtokot örök áron megvette, a vételárban azon értékemelkedés, melyet az úrbéri birtok a megváltás által nyert, már benne foglaltatik, s igy az eladó az úrbéri váltságra nézve a vételárnak ezen többlete által már kárpótoltatott. Ellenben a régi birtokos méltán hivatkozik azon indokra, hogy az örökváltság csak az ő érdeme, hogy ő azon áldozatokért, melyeket az örökváltságért hozott, nem minden esetben nyert kárpótlást, sőt oly esetekben, midőn épen az örökváltsági szerződésből folyó igen súlyos terhek következtében adósságokba keveredett, s ezen adósságok miatt birtoka kényszerű eladásra került, és olcsó áron pazaroltatott el: az örökváltság rá nézve nem csak jutalmazó nem volt, sőt anyagi romlásának vetette meg alapját. (Igaz!) A kormány a korábbi birtokos érdekében döntötte el e kérdést; 1-ször azért, mert azon értékemelkedés, melyet az úrbéri birtok az örökváltság folytán nyert, igen nehezen volna meghatározható, és még nehezebben volna elkülöníthető azon másik értékemelkedéstől, melyet a birtok más egyéb tényezők folytán nyert. 2-er azért, mert, ha a kormány a kárpótlást az új birtokos számára hozná javaslatba, ha igazságosak akarnánk lenni, az új birtokostól minden egyes esetben annak igazolását kellene követelnünk, hogy ő a megváltott birtokért minden esetre oly vételárt adott, mely az eladónak az úrbéri örökváltságért kellő és méltó kárpótlást nyújtott. De döntő volt a kormányra nézve magának a törvényjavaslatnak alapelve és kiindulási pontja, mely nem más, mint az, hogy elismerést, jutalmat, elégtételt szerezzünk és adjunk azon szorgalomnak, melylyel épen a nép java a földet saját munkája árán fölszabadítani sietett. Ezen érdem pedig nem illet senki mást, mint azokat, kik az örökváltsági szerződést kötötték vagy annak teljesítésében részt vettek (Helyeslés). A törvényjavaslatnak többi tartalma a kivitel részleteire vonatkozván, ezért indokolni feleslegesnek tartom. A központi bizottság némely lényegtelen módosítást hozott javaslatba. Az egyetlen lényeges módosítás az, mely a kamatlábat 5%-ról leszállítja 2% százlékra. A kormány ezen módosításokat elfogadja. Nem titkolható, tehát, hogy ezen törvényjavaslat által jelentékeny terhet rovunk a kincstár vállaira; de haczára ennek, nem ajánlhatom azt eléggé a t. ház figyelmébe, mert súlyt, igen nagy súlyt helyzek arra, hogy bebizonyítsuk , hogy a nemzet, mihelyt a lehetetlenség korlátai lehullottak előtte, első teendőjének tartja adott szavát beváltani (élénk helyeslés), és mert kell, hogy minden körülmények közt igazoljuk, hogy az, ki e nemzet szavában bízik, minden csalódás ellen biztosítva van. (Általános helyeslés.) Papp Mári méltányolva az igazságügyminiszer úr érveit, pártolólag szólal fel a szőnyegen lévőjavaslat mellett. — Hosszabb beszéd kíséretében következő módositványt nyújt be: „Pótczikk a 320. sz. törvényjavaslat 19. §-hoz : „20. §. az 1715: XXXIV. tcz. értelmében a jászkunok váltsági összege kifizetését a nemzet magára vállalván és ezen összeg az 1715: XXV. t. czikkben 515,000 ftból állónak elismertetvén: ezen 515,000 ft a Jászkunkerületek részére ezennel visszafizettetnirendeltetik, mely közöttük az egyes községek váltsága redemtiója arányában lészen felosztandó.“ Bánó József az elmondottakból más következtetéseket von le. A mostani szempontból tekintve a dolgot és körülményeket szóló azon következtetésre jön, hogy azokkal, mik eddig történtek az úrbéri váltság terén, a kérdés egészen be legyen fejezve. Az 1848-iki állapotra helyezkedve és azon szempontból indulva ki, azon kérdés merülhet fel, hogy csak azon szerződések neveztessenek-e úrbéri örökváltsági szerződéseknek, melyek 1840. után köttettek ? Szerinte ilyenek el tekintendők azon szerződések is, melyek 1840. előtt köttettek. E részben következő formulázott indítványt ad be: „Terjesztessék elő törvényjavaslat, melynek figyelme az 1840-ik év előtt kötött úrbéri örökváltság eseteinek kártalanításaira is kiterjedjen.“ Halász Boldizsár elismeri, hogy a nemzetnek adott szavát be kell váltania; de az 1848-ik évben igérte, hogy a magán-földesurakat kárpótolja az elvesztett úrbériségért, vagyis ezen törvény nem célzott semmi egyebet, mint a hűbéri viszonyok megszüntetése által a földet szabaddá tenni és ezáltal fokozni a szorgalmat, a nemzet értékét, vagyonát. Szóló azt hiszi, hogy ha ezen kérdést egyszer mindenkorra meg akarjuk szüntetni, vagy adjuk meg mindenkinek azt, a min magát szabaddá tette, t. i. az úrbéri földet megváltotta, vagy ne adjunk senkinek. E tekintetben következő határozati javaslatot ajánl: „Tekintve, hogy az 1848 : XII. t. ez. 9. § -a a már eddig kötött úrbéri örökváltsági szerződésekre nézve azon törvény alapján ugyan, mely azonban a hűbéri, addig fönállott viszonyok megszüntetésénél egyéb nem lehetett — a körülményekhez képest — az igazság és méltányosság szerinti intézkedést hagyta meg az akkori ministériumnak; miután azonban a haza körülményei, illetőleg pénzügyi viszonyai nem indokolják azt, hogy ezen 1848-ban az utókor számára függőben hagyott kérdés úgy oldassék meg, hogy az államadósságok szaporításával egyrészről, másrészről a már tettleg magánosok erejével, saját érdekükben megszüntetett hűbéri viszonyok megváltásáért fizetett összegek visszatérítése által az ország nagy része, egy kis résznek előnyére megadóztassák, mondja ki a ház, hogy a 320. sz. a. az úrbéri örökváltságokért országos alapból adandó megtérítésről szólójavaslat mellőzésével napirendre tér át.“ Horváth Döme nem osztja Halász B. indítványát, mert ennek elfogadásával az 1848-iki XII. t. ez. 9-ik §-sa zérussá válnék. Szóló ellenben pártolja Bánó József javaslatát, mert az nemcsak az említett törvényen alapszik, hanem mert tökéletesen életbelépteti mindazon előzményt, mely az 1840. és 1832/V. országgyűlésen és országgyűlés által történt. Ha pedig Bánó módosítványa a többség által elvettetnék, fenntartja magának a jogot, hogy maga helyén és idején indokolt módosítványt adhasson be. Gubody Sándor ajavaslatot általános vitatkozás alapjául sem fogadhatja el, mert sehol sem veszi benne észre azon irányadó eszmét, melyet az 1848: XII. t. sz. 9 §-a értelmében az illető ministernek követni kellett volna a régebben megváltott úrbéri kárpótlást követelő községekre nézve. Ivánka Imre alapjában azon nézetben van, hogy aki úrbéri birtokot megvett, legyen az bárki, jogosítva van érte a kárpótlást felvenni, és nem tudja meghatározni azon korlátot, hol szűnik meg a jogosultság a kárpótlásra ? Ha egy község vette meg az úrbériséget a közbirtokosság egy részétől, s ezen lakosok most már a község részére teljesítették 48 ig az úrbéri szolgálmányokat, nem érti, miért ne kapná meg ezen morális testület is a kárpótlást csak úgy, mintha magánszemély vette volna meg a birtokot. Ez elveket szem előtt tartva a 20-ik §-ra nézve módosítást ad be, s azt a ház pártfogásába ajánlja. Nyáry Pál úgy találja, hogy itt nem lehet arról szó, vajjon beváltassék-e a nemzet nevében annak képviselői által tett ígéret, vagy sem ; mert ha az országgyűlés azt tenni vonakodnék, azáltal azt mondaná, hogy a 48. országgyűlése nem 3008