Budapesti Közlöny, 1869. február (3. évfolyam, 26-48. szám)

1869-02-23 / 43. szám

létesítette a vallásfelekezetek viszonosságáról al­kotott törvényben ? Nem gondoskodott-e a törvényben a népneve­dről és a népoktatásról ? Igaz-e, hogy Erdélynek Magyarországgal való egyesítését bevégzett ténynyé emelte ? Horvátországot visszanyerte e szt. István koro­nájának ? (Helyeslő felkiáltások.) És hogy még sok mást ehallgassak, igaz-e, hogy visszaállítva az ország épségét és alkotmányát, megőrizte a békét úgy benn, mint kivüit, az ország e legnagyobb kincsét, mely benn és künn annyi veszélynek volt kitéve ? (Éljenzés.) Ezek a többség művei, s ezek irányában szól­hatnak tele marokkal a vádak s kárhoztatások akkor, midőn e müvek jótéteményei ezer csator­nákon kezdenek az országra szétáradni. Ha mindezen intézkedés , az egész politika meddő maradt volna, s habár lelkünkben, szán­dékunk tisztaságában ekkor is megnyugvást ta­láltunk volna, — nem állanánk igy felemelt fővel a nemzet előtt, mint állni jogunk van most, midőn rámutathatunk az anyagi és erkölcsi sikerre majd­nem kivétel nélkül mindenfelé. — De valóságos szerencse, hogy az eredményekre anyagilag is rámutathatunk ; — rámutathatunk ama nagyobb­­szerű­ pénzintézetekre (éljenzés), melyek milliókat hoztak s tartanak forgalomban a hazában, — rá­mutathatunk azon 25—26 kisebb pénzintézetre, melyek az ország különböző vidékein egymásután keletkeztek, s keletkeznek folyvást; — elősorol­hatjuk azon 28—30 takarékpénztárt, mely két év óta állíttatott fel, és azon számos népbankokat, biztosító intézeteket, melyek ismét nemcsak ezer új iparágat ápolnak, fejlesztenek; de a­melyek lehetővé tették, hogy a becsületes ipar és szorga­lom az uzsorának ne essék áldozatul, sőt önlábán járjon és gyarapodjék. (Lelkes éljenzés.) És rámutathatunk azon nagyszerű iparvállala­tokra, melyek ismét ezer kezet tesznek mozgásba s ezer mellék-ipart élesztenek, s melyek befoga­dására oly nagyszerű építmények emeltetnek, mi­nőket hazánk azelőtt soha nem látott, s melyeket szerencsére a leghatalmasabb ellenzék sem képes — hogy láthatók ne legyenek — véka alá rejteni. (Derültség.) És nem kellene-e szemet hunyni annak, ki látni nem akarja, hogy mily roppant mérvben szapo­rodnak vasutaink ? Igaz, ambitiónknak vannak bizonyos korlátai a vasutak tekintetében is, de annyira mégis terjednek, hogy az ország fővá­rosa az ország széleivel, s rövid időn Brassóval és Fiuméval, Sziléziával, Gács- és Steierországgal összekötve legyen. Több mint 400 mértföld vasút építéséhez fogunk, s ennek kiépítése fejében 300 millió forint létetik mozgásba. — Az-e tehát a panasz, hogy nem elég nagy az activitás, nem elég élénk a munka ? ellenkezőleg, uraim! oly rögtön jött e munkásság a hazába, hogy a mun­kás kezeknek mindenfelé helyes arányban elhe­lyezkedni még eddig lehetetlen volt. (Igaz!) Mindezek, uraim, a haladásnak azon eszközei, melyek a nemzetnek a vagyonosodás forrásait tárják fel, csakhogy ezekhez a folytonos munkás­ságon kívül még egy kellék szükséges múlhatla­­nul: ez a béke; a béke benn, melynek fenntar­tása a nemzet minden egyes tagjának szent köte­lessége ; a béke kifelé, mely a népek vezetőinek, a kormánynak kötelessége. És mégis, uraim, noha jól tudom, hogy alig van ország, melynek az anyagi emelkedésre nagyobb szüksége volna, mint hazánknak, mindamellett óhajtom mindenek felett, hogy a nemzet szellemi s erkölcsi tőkéje is növekedjék, gyarapodjék. (Lelkes éljenzés.) Óhajtom, hogy a nemzet gyönyörű polgári s politikai szabadságait háborútlanul élvezze; óhaj­tom, hogy a politikai érettség szilárduljon; óhaj­tom, hogy úgy földmiveseinek, mint iparosainak s kereskedőinek szakműveltsége naponkint terjedet­­tebb s nagyobb legyen, — tanintézeteinek száma s belértéke naponkint emelkedjék, mert az igazi szabad honpolgárnak életczélja csak az lehet, hogy erkölcsileg legyen nemes, anyagilag legyen kielégített. (Igaz ! úgy van!) Meg kell még említenem a véderőről szóló törvényt, melyet mi megnyugvással szavaztunk meg. Általános hadkötelezettség, mely különbséget nem téve gazdag és szegény között, mindenki kö­telességévé tegye a hont védeni, ha azt veszély fenyegeti; rövid szolgálatidő béke idején, mely az iparos és a munkás hivatását meg ne semmisítse s a csa­ládi élet örömeit előre el ne zárja: ezek azon ve­zérelvek, melyek közjogi tekintetben is megnyug­tattak bennünket e törvény megszavazásakor. Továbbá az országgyűlésnek tartottuk fen az évi illeték megszavazását, s újra kimondatott, hogy a magyar csak magyar ezredben tehet szolgála­tot (viharos éljenzés), s végre szentesített tör­vény mondja ki, hogy legyen a hazának honvéd­serege, mely a magyar vitézségnek a hadserege mellett uj tért nyitand, ha veszély borulna e ha­zára. (Szűnni nem akaró éljenzés.) Így felelünk mi uraim az ellenünk terjesztett vádakra. — Adatokkal phrazisok helyett, tények­kel a ráfogásokra, a valóság képeivel az álmok képeire — nyilt homlokkal, tiszta lélekkel. (He­lyeslő felkiáltások.) És uraim, életem legboldogabb momentumai közé számitanám, ha azon lelki megnyugváshoz, e vádak által felizgatott hazában — bármi csekély részben én is járulhattam, ha hozzájárulhattam a kivívott alkotmányos alap iránti bizalomnak meg­erősítéséhez s igy azok iránt is, kik nehéz küzdé­sek közt ez alapot lerakták és jó szándékkal ez alapon továbbépíteni akarnak. Tévedhetnek ez emberek, midőn ez után jár­nak ; de ha tévedésről van szó, sokkal előbb téved­hetnek azok, kik kisebbségben voltak, mint mi, kik a többséget képeztük (igaz ! úgy van!), akkor, midőn mind a két párt létének forrása ugyan az volt : polgártársaink bizalma s a szabad válasz­tás, — akkor, midőn mesterünk Deák Ferencz (hosszas, lelkes éljenzés) tanácsa semmiben nem követtetett szigorúbban, mint abban, hogy az egész küzdelemben senkinek meggyőződése nem erőszakoltatott s a szabad vita nem korlátoltatott — akkor sem, midőn azt a szenvedélyek hullá­mai vitték, akkor sem , midőn az az unalom hol­mokjában futott szét. (Úgy van!) És szabad legyen a múlt idők emlékeiből vala­mit megemlíteni. (Halljuk!) Voltak idők — még igen sokan emlékeznek ez időkre — midőn, ha a törvényes időszakban az országgyűlések megtartottak, azokra egy rakás sérelemmel jelent meg a nemzet. Az országgyűlés lefolyt , az idő elveszett és a sérelmek nem orvosoltattak, és mi a haladás emberei azt mondottuk : nem kell e rendszer ne­künk, nincs időnk sérelmi politikát űzni, nekünk dolgoznunk kell. (Éljenzés.) És e rendszer megbukott és uj alapok teremtet­tek. — Vájjon helyén van-e most, hogy, — midőn a nemzeti munkásság ez uj alapokon s annyi sikerrel megindult, midőn annyi kérdés vár meg­oldásra, annyi javítani s reformálni valónk van — uj küzdelmekbe bonyolittassunk, s ezek közt időnk vesszen el ismét sikertelenül mint a múltban ? Önök uraim, nemsokára szavazni fognak. — Mi mint a többség emberei itt állunk önök előtt s szó­zatunk ezer ráfogáson, ezer vádon tör keresztül; —­ megmentettük az alkotmányt s általa a hazát és nemzetet; önök pedig határozni fognak a fe­lett, hogy ugyanazon kezekre fogják-e bízni a ha­za sorsát, melyeket építeni láttak, vagy azokra, kik a bontáshoz akarnak fogni ? (Szűnni nem akaró lelkes éljenzés!) Szombathelyen, febr. 16-án Horvát Boldizsár minister­i képviselőjelölt tiszteletére nagyszerű lakomát rendeztek, a­melyen körülbelül negyed­fél száz választó vett részt. A felköszöntések sorát Takács Lajos, a megye első alispánja nyitotta meg, és a legelső magyar emberre, a királyra ürítette ki poharát. Ez áldomást harsogó ü­dvm­a­­dások fogadták , de azért kijutott az éljenekből a többi felköszöntésnek is. Különös lelkesedést kel­tettek a kedves királynéra, Deák Ferenczre, kép­viselőjelöltünkre és a ministériumra mondott ál­domások ; az utóbbira a minister válaszolt, meg­­köszönvén a kormány iránt nyilvánított jó kivána­­tokat és viszonzásul egy gyönyörű toastban a je­len volt főispáni helytartónak, Széll József urnak tisztelt nejére emelvén poharat. Azonban mindez csak előjátéka volt azon nagy­szerű jeleneteknek, a melyeknek e szerény termek szinterévé lettek, midőn a minister ur újra föl­emelkedett. Banquett-beszédében a minister épen az amott mellőzött kérdést fogta fel; szemközt fordult az ellenzékkel, és egy hatalmas philippi­­kában tönkre zúzta az ellenzéki politika egész alkotmányát. De e philippika egyszersmind a leggyönyörűbb apológiája is volt a kiegyenlítés politikájának. A szónok rokonszenves hangja, a szónoklat igaz pathosának hatalma, az egészet átlengő meleg honfiúi hang elkapó ereje, a rejtett forrásként itt-ott felbugygyanó mély és igaz hu­mor, és a­mi mindennek testet adott: az érvek hatalmas lánczolata oly megragadó egészet ké­peztek, a­mely a hallgatóságot a kitörő derültség és mély komolyság, a meleg felbuzdulás és a ha­tárt nem ismerő lelkesedés váltakozó érzelmei közé ragadta magával. A Folyó hó 18-án a mi­nister elutazott. A város örege és ifja künn volt az indóháznál, még egyszer látni és hallani tá­vozó képviselőnket. Ő néhány szívélyes szóval búcsúzott el tőlünk és megígérte, hogy a jövő hó­napban a választás alkalmával ismét meglátogat bennünket. Budavírosának vasárnap három választási ér­tekezlete volt. Az első reggel a balpárté, egy pár száz ember jelenlétében — hol, „miután a jele­sebb oppositionalisták már mind lefoglaltattak“, de Budának mégis jeles emberre van szüksége, kitűzték Tarnóczy Kázmért, kit azonban még megkérdeznek, ha várjon elvállalja-e a követ­séget ? A második d. u. 3 órakor a vár, Krisztinaváros és Víziváros deákpárti választóié. A kitűzött időre több mint 1000 választó jelent meg, úgy hogy a roppant nagyságú aréna egészen megtelt, nem ki­váncsi hallgatókkal, hanem az ügy iránt érdeklődő pártfelekkel. Itt láttuk Budaváros tekintélyes polgárait minden osztályból oly tömegesen, mint alig valahol. Vagyon, értelem, hazafiság, minden bőven volt itt képviselve, s oly nagy érdeklődés mutatkozott, mely mindenkit meglepett. Ily vá­lasztók által megválasztatni büszkesége lehet a mi büszkeségünknek, városunk fiának, Eötvös­nek­ is. A gyűlés önmagából merité a lelkesedést, mert itt mindenki látta, hogy egy sincs, a­ki ne tudná, hogy hazafi kötelességet gyakorol. Pont 3 órakor már meg volt telve a nagy szín­kör,­­ Ráth Péter, ideiglenes elnök megnyitá az értekezletet. Utána Kralitz Kálmán ügyvéd szólott., Talpra­esett jeles beszéde nagy hatást csinált. Ő a hely­zetet ecsetelte s minthogy sok ferdítésnek, igazság­talan megtámadásnak lettek kitéve, méltányolá a múlt országgyűlés vívmányait s a támadások igaztalanságát kimutató. De úgy hive, hogy nem elég a meggyőződés. Sorakozni kell a pártnak, hogy erejét megmutassa. Nem kell engedni, hogy oly párt emelkedjék többségre, mely program­mal sem bir s nem is tudja, hogy mit akar. Nem kell engedni, hogy a balkéz lerontsa azt, a mit a jobb kéz annyi bölcseséggel épített. Végül K. Eötvöst ajánlá. Átgondolt, s nyugalommal és erős meggyőződéssel elmondott beszédét hangos éljen­zések szakiták többször félbe, melyek a végén legzajosabban ismétlődtek, midőn a gyűlés Eötvös nevének említésénél felállt s a kalapokat a leve­gőbe lobogtatva, adott nyilatkozatot lelkesedé­séről. Utána Ország Sándor lépett elő. Valódi szónoki lelkesedéssel s ihlettséggel, mely elragadta hall­gatóit, mondá el következő beszédét ■ Tisztelt tanácskozmány! Mióta 1859-ben Olaszhon tévéin az absolut ön­kény hatalma először meg lön ingatva s tiz évi szenvedés után reményeink uj alapot nyertek, harmadszor állunk most a választások küszöbén. 1861. és 1865-ben programoira alig volt szük­ség, mert bárkit választottunk volna honfitársaink sorából, mindnyájunknak csak egy volt óhajunk, hogy a türhetlen állapot megszüntessék, országunk és nemzetünk jogainak gyakorlatába visszahelyez­tessék. A mód, miként, az út, melyen lesz fejede­lem és nép között az egyezség eszközlendő, csak általánosságban jön felemlítve; a részletekbe senki sem bocsátkozott, mert mindnyájan hallga­tag megegyeztünk abban, hogy az egyezkedés oly viszonyok­, oly körülményekről van feltéte­lezve, melyek tőlünk függetlenek s igy ismeretle­nek lévén, számításba sem jöhettek. 532

Next