Budapesti Nap, 2002. december (1. évfolyam, 52-63. szám)

2002-12-03 / 53. szám

Budapesti Nap KÖZELÍTÉS 2002. december 3., kedd 13 A csőd két arca Hat színművész - Csala Zsuzsa, Sáfár Anikó, Faragó Vera, Zana József, Maros Gábor, Úri István és egy rendező, Kalmár Tibor - összecsomagolta a holmiját, s távo­zott a Vidám Színpad közösségéből. November 27-én „ballagtak” át abba a Jókai utcai épületbe, amely Vidám Színház néven kezdi meg működését hamarosan, és ahol reményeik szerint további sikerek várnak rájuk. A búcsú könnyes és fájdalmas volt, s talán nem lett volna rá szükség. A művésznő negyvenhá­rom évet töltött el a Vidám Színpadon, s nem hitte volna, hogy egyszer sor kerül arra, hogy el kell hagynia. Vagy ha mégis, ak­kor malomkeréknyi virágcsok­rot kap majd a nagysikerű bú­csúelőadáson. Nem így történt.- Öt igazgatót szolgáltam, olyan nagyszerű embereket, mint Fehér István, Róna Tibor, Abody Béla, Szalay József, Bodrogi Gyula. Ő húsz évig volt a direktorom, szí­nésztársam, barátom. Amikor el­vállalta a színigazgatóságot, aligha hitte, hogy elérkezik az az idő, amikor belekényszerítik egy, a szakmával össze nem egyeztethe­tő formációba, a közhasznú társa­sági formába. A kht. - még ha nem is volt meg­szokott a művészvilágban - azért működöt volna, ha lett volna hoz­zá elegendő pénz.- De nem volt. Alig több mint negyvenmillió forintból gazdál­kodhatott, és amikor azt mondta, ez kevés, akkor a válasz meglehe­tősen cinikus volt: elég híres vagy, szerezz szponzorokat! Járt is utá­na, akadt is egy-két nagylelkű tá­mogató, de csak ideig-óráig. El­adósodott a színház, Bodrogi bele­fáradt, lemondott. Ekkor kezdődtek a bajok. Csala Zsuzsa szeme már könnyes, és el­fordul, ne lássam, mert szégyelli. Kis csönd telepedik közénk, aztán csöndes szóval tovább beszél.- Nincs helye az indulatoknak, mert azzal sem mentünk semmi­re. Bodrogi, akinek 49 százalék tu­lajdonjoga volt a színházban, ki­kötötte, hogy beleszólhasson ab­ba, kit neveznek ki utána igazgató­nak. A pályázók között volt Kal­már Tibor rendező, Straub Dezső, Vinkó József dramaturg, de egyik sem kellett. Bóka Lászlót nevezték ki, akiről semmit sem tudtunk. Csala Zsuzsa azt mondja, nem voltak ellenségesek, várták, mi­lyen változások lesznek, s vajon ezek előbbre lendítik-e a színház szekerét.- Mi is tudtuk, hogy adóssága­ink vannak, de Bókával jött egy kis plusz pénz is. Gondoltuk, most ta­lán fizetést is kaphatunk már, de nem így történt. Türelmesek vol­tunk. Tettük a dolgunkat, s remél­tük, hogy feltűnik a fény az alagút végén. De következett a fekete­leves: kiderült, hogy ránk, öregek­re nincs nagy szükség, a futó dara­bokban ugyan ott vagyunk, de az újakban már nem férünk el. Új rendezők jöttek, akik a régiek kö­zül jó, ha egyet válasz­tottak. A premierek pe­dig fél házzal mentek, miközben a sikeres dara­bokat levették a műsor­ról. Különösen fájó Zsu­zsának az, hogy akkor, amikor alig van gyere­keknek szóló színdarab, Az édes mostoha is a süllyesztőbe került.- Ez a darab hatvan éve megy, Ruttkai Éva ötévesen ebben debü­tált Lakner bácsi színházában. Én húsz éve játszom az egykori Ruttkai-szerepet, többek között Csala Zsuzsa Bóka László Anettka felvette a kesztyűt A Vidám Színpad nem a Nemzeti Színház, itt sosem mutatták be a Hamletet vagy Az ember tragédiáját. Neve - és társulata - azonban bele­égett a pesti ember tudatába. Ennek a színháznak hagyományai voltak - és talán vannak is. De most történt valami végze­tes sérülés. A Vidám Színpad januárban új igazgatót kapott, aki nagy tervekkel érkezett. Ma már talán nem is lehet tetten érni, mikor következett be a törés, milyen viták, haragok, vádaskodások törtek felszínre - maradt a csu­pasz tény: heten elhagyták sikereik színhelyét, és másutt próbálnak szerencsét. Hét olyan mű­vész, aki sok évtizeden keresztül lépett fel esté­ről estére a „világot jelentő” deszkákra. Nekik mintha szerencséjük is lett volna ebben a fájdalmas történetben. Hiszen akadt valaki, aki mentőkötelet dobott feléjük. Anettka, a Budapest Televízió műsorvezetője volt az, aki erre vállalkozott.- Szinte a kezdetektől végigkísértem, milyen megalázó helyzetbe kerültek ezek az emberek- mondta. - Az új színigazgató fiatalítani kí­ván, és úgy látszik, nincs szüksége azokra, akik negyven évig kitartottak a színház mellett. Fizetést sem kaptak, sanyarú és kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Ezt nem nézhettem tovább, s ezért úgy határoztam, lehetőséget adok a to­vábbélésre. Kibéreltem a Jókai utcában a volt szakszervezeti színházat, s a hét művész ezen­túl itt fog majd fellépni azokkal a nagy sikerű előadásokkal, amelyek telt házat vonzottak mindig. Új darabok bemutatását is tervezem, tehát, ahogyan mondani szokták, felveszem a kesztyűt. Még akkor is, ha Bóka színigazgató úr ezt nagyon nem szeretné, s nem is vesz sem­mibe sem engem, sem azokat a művészeket, akik elhagyták most őt. Anettka elmondta, hogy ebben a vállalkozás­ban benne van a bukás lehetősége is, és ezzel számolt.- A bevételből ki tudom gazdálkodni a műkö­dési költségeket, de ha azzal kell szembenéz­nem, hogy a Révay utcában sikeres darabok a Jókai utcában nem kellenek, akkor buktunk. Én is, a művészek is. Vállaljuk ezt a kockáza­tot, s bízunk a közönség értékítéletében. A premierek fél házzal men­tek, miközben a sikeres dara­bokat levették a műsorról játszotta Ábel Anita, Ullmann Mó­nika is. Amikor megkérdeztük, miért száműzték a darabot, a vá­lasz rövid volt: „Azért, mert nem az én ízlésem!” A hét művész, aki úgy érezte, ki­telt a becsületük a Vidám Színpa­don, zsákutcába került volna, ha nincs Anettka.- A Vidám Színpad­nak egykor volt társula­ta. Ma két személyből áll, a többi vendégmű­vész, mint mi is, akik da­rabra szerződtünk. Ha műsoron van, akkor van fizetség, ha leveszik, ak­kor nincs. De hát nem kaptuk meg a gázsinkat sem, elfogyott a türe­lem is. Már nem engedtünk vá­lasztást: az utolsó határidőt is megszabtuk, mikor kell kifizetni a teljes nekünk járó összeget, kama­tostul. Csala Zsuzsa szerint az is felhá­borító, hogy Harsányi Gábor da­rabját, (Család az interneten, www.hu ), még arra sem érdemesí­tették, hogy tárgyaljanak a bemu­tatásáról.- Játszottuk Újpesten nagy si­kerrel. Még Anettka is szerepet vállalt benne! És fogjuk játszani a Jókai utcában is, mert megmutat­juk, képesek vagyunk a túlélésre. A búcsúelőadás Csala Zsuzsa számára november 25-én, vasár­nap volt.- Akkor még nem tudtam, hogy ez az utolsó. A Nelycserés táma­dást adtuk, itt én jövök be először a színpadra, és azt mondom: „Tel­jesen kivagyok idegileg!”. A nézők közül felszóltak többen: Meg tud­juk érteni! Aztán kitört a vastaps, és én sírtam. Mellettünk tüntetett a közönség... Ez volt az én búcsú­előadásom. H arminchét éves, színháztörténész. Volt újságíró, szer­kesztő-műsorvezető a Danubius rádióban, dolgozott a Magyar Televízióban, és rend­szeresen publikált színikritiká­kat. Tanított színház- és dráma­történetet, tanulmányokat pub­likált a magyar színháztörténet témakörében. S még hosszan lehetne sorolni mindazokat az elfoglaltságokat, amelyek a színház világához kö­tik. Bóka László nem tagadja, hogy 37 évesen talán egy kicsit túl­ságosan rátarti, de az, hogy tudja, honnan indult, és merre tart, erre jogosulttá teszi.- Sokan azt mondják, hogy hiba kht. formációban működtetni egy színházat. Ez nem így van. Más kérdés, hogy idegen elv azoktól, akik, ha anyagi gond támadt, már­is az államtól remélték a gyorsse­gélyt. A kht. kiszámíthatóvá teszi a gazdálkodást, csak hát ezzel élni is tudni kell. Bóka László szerint a Vidám Színpad esetében azonban volt egy „őshiba”.- Ne kérdezze, hogy miért tör­tént, de tény: 1998-ban Bodrogi Gyula aláírt egy olyan szerződést, amely három évre befagyasz­totta a színház költség- vetését 53 millió forint­ra. Amikor benyújtot­tam a pályázatomat a di­rektori állásra, 193 mil­lió forintot kértem, tér- -----------­mészetesen nem kaptam meg; hú­szat ígértek pluszban. Sokféle mendemonda kering ar­ról, hogy mennyi is az annyi, azaz hány millió forint áll most rendel­Példátlan, hogy öt premiert hoztam létre 33 millió forintból, s nem szeret­ném, ha ez pre­cedens lenne kezésre. Hát úgy nyolcvan. És jö­vőre, ha minden remekül alakul, akkor ez megkétszereződik.- Én azzal a stratégiával érkez­tem ide, hogy a színészekkel és az illetékesekkel is elfogadtassam: a szórakoztató műfaj marginális vo­nalon vegetál, s nagy hiba, ha az íróasztal mellől ítélkezők vélemé­nyét fogadják el, miszerint nem kell ennek az ágazatnak több pénz, ha kurrens, hát tartsa el ön­magát, szedjen nagyobb belépődí­jat. Ez diszkrimináció. Ahhoz, hogy minőségi munkát végezhes­sünk, kell a pénz. Példátlan, hogy öt premiert hoztam létre 33 millió forintból, s nem szeretném, ha ez precedens lenne a jövőben: lám, ennyi is elég. Tudomásul kell ven­ni, hogy ez itt nem a West End, ahová a világ művészei „beköltöz­nek” néhány hónapra vagy akár évekre is. Nekünk a magunk erejé­ből, tehetségéből kell olyan elő­adásokat létrehozni, amelyek iz­galmasak lehetnek a média vagy akár a külföld számára is. Tény azonban, hogy adóssággal vette át a színházat Bóka László, és azt megpróbálta törleszteni. Tartozott a társulatnak is - amennyiben társulatról beszélni lehet.- Nem volt ilyen. Bodrogi 2001. június elsején, a pénztelenségre hivatkozva megszüntette az évad­szerződéseket, és darabszerződés­ben dolgoztak a művészek. Én vendégművészeknek hívom őket, hiszen de facto és de jure sem kö­tődnek a színházhoz. Ma a színház „társulata” két fő­ből áll: Straub Dezső és Spindler Béla rendelkezik évadszerződéssel.- Lehetnének többen is, de ak­kor, amikor a szerződtetési tárgya­lások történtek, februártól áprili­sig, én azzal voltam elfoglalva, hogy az adósságokat átütemez­zem, s tiszta vizet öntsek e téren is a pohárba. Közben a virtuális tár­sulatom tagjaival is több tárgyalást folytattam (14 emberről van szó), s ezek a beszélgetések tele voltak vádaskodással, gyanakvással. Ak­kor azt mondtam: új rendezők ér­keznek majd, és én nem befolyá­solom őket, kikkel dolgozzanak. Eléjük teszem a listát a negyven éve itt dolgozók neveivel, és ké­rem őket, vegyék ezt figyelembe, de nem adom „napiparancsba”, hogy az új darab csakis velük ké­szülhet. S jöttek a rendezők. Verebes, Znamenák István, Iglódi István, Radó Denise. Verebes azt mondta, a Valami Magyarország című ka­baréban a régiekkel akar együtt dolgozni. A többi egyet-egyet vá­lasztott: Straub Dezsőt, Verebély Ivánt és Faragó Verát (de ő nem vállalta el a felké­rést a Mennyből a hulla egyik kisebb szerepére).- Úgy tűnhet, hogy én vagyok az, aki az „örege­ket” lesöpri. Miért ten­ném? Agárdy Gábor 80, Gera Zoltán 79 éves, és ----------- játszanak a színházban! Heten azonban elmentek. Ne­kik Bóka László sok sikert kíván, s megjegyzi: az eltávozottak visel­kedése nem más, mint morális csőd. INDULÓ SOROZATAINK MINDEN SZERDÁN Szakemberek, akik előkészítik a döntéseket december 4.-től

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék