Budapesti Nap, 2002. december (1. évfolyam, 52-63. szám)
2002-12-03 / 53. szám
Budapesti Nap A művésznő negyvenhárom évet töltött el a Vidám Színpadon, s nem hitte volna, hogy egyszer sor kerül arra, hogy el kell hagynia. Vagy ha mégis, akkor malomkeréknyi virágcsokrot kap majd a nagysikerű búcsúelőadáson. Nem így történt. - Öt igazgatót szolgáltam, olyan nagyszerű embereket, mint Fehér István, Róna Tibor, Abody Béla, Szalay József, Bodrogi Gyula. Ő húsz évig volt a direktorom, színésztársam, barátom. Amikor elvállalta a színigazgatóságot, aligha hitte, hogy elérkezik az az idő, amikor belekényszerítik egy, a szakmával össze nem egyeztethető formációba, a közhasznú társasági formába. A kht. - még ha nem is volt megszokott a művészvilágban - azért működöt volna, ha lett volna hozzá elegendő pénz. De nem volt. Alig több mint negyvenmillió forintból gazdálkodhatott, és amikor azt mondta, ez kevés, akkor a válasz meglehetősen cinikus volt: elég híres vagy, szerezz szponzorokat! Járt is utána, akadt is egy-két nagylelkű támogató, de csak ideig-óráig. Eladósodott a színház, Bodrogi belefáradt, lemondott. Ekkor kezdődtek a bajok. Csala Zsuzsa szeme már könnyes, és elfordul, ne lássam, mert szégyelli. Kis csönd telepedik közénk, aztán csöndes szóval tovább beszél. - Nincs helye az indulatoknak, mert azzal sem mentünk semmire. Bodrogi, akinek 49 százalék tulajdonjoga volt a színházban, kikötötte, hogy beleszólhasson abba, kit neveznek ki utána igazgatónak. A pályázók között volt Kalmár Tibor rendező, Straub Dezső, Vinkó József dramaturg, de egyik sem kellett. Bóka Lászlót nevezték ki, akiről semmit sem tudtunk. Csala Zsuzsa azt mondja, nem voltak ellenségesek, várták, milyen változások lesznek, s vajon ezek előbbre lendítik-e a színház szekerét. - Mi is tudtuk, hogy adósságaink vannak, de Bókával jött egy kis plusz pénz is. Gondoltuk, most talán fizetést is kaphatunk már, de nem így történt. Türelmesek voltunk. Tettük a dolgunkat, s reméltük, hogy feltűnik a fény az alagút végén. De következett a feketeleves: kiderült, hogy ránk, öregekre nincs nagy szükség, a futó darabokban ugyan ott vagyunk, de az újakban már nem férünk el. Új rendezők jöttek, akik a régiek közül jó, ha egyet választottak. A premierek pedig fél házzal mentek, miközben a sikeres darabokat levették a műsorról. Különösen fájó Zsuzsának az, hogy akkor, amikor alig van gyerekeknek szóló színdarab, Az édes mostoha is a süllyesztőbe került. - Ez a darab hatvan éve megy, Ruttkai Éva ötévesen ebben debütált Lakner bácsi színházában. Én húsz éve játszom az egykori Ruttkai-szerepet, többek között játszotta Ábel Anita, Ullmann Mónika is. Amikor megkérdeztük, miért száműzték a darabot, a válasz rövid volt: „Azért, mert nem az én ízlésem!” A hét művész, aki úgy érezte, kitelt a becsületük a Vidám Színpadon, zsákutcába került volna, ha nincs Anettka. A Vidám Színpadnak egykor volt társulata. Ma két személyből áll, a többi vendégművész, mint mi is, akik darabra szerződtünk. Ha műsoron van, akkor van fizetség, ha leveszik, akkor nincs. De hát nem kaptuk meg a gázsinkat sem, elfogyott a türelem is. Már nem engedtünk választást, az utolsó határidőt is megszabtuk, mikor kell kifizetni a teljes nekünk járó összeget, kamatostul. Csala Zsuzsa szerint az is felháborító, hogy Harsányi Gábor darabját, (Család az interneten, www.hu), még arra sem érdemesítették, hogy tárgyaljanak a bemutatásáról. Játszottuk Újpesten nagy sikerrel. Még Anettka is szerepet vállalt benne! És fogjuk játszani a Jókai utcában is, mert megmutatjuk, képesek vagyunk a túlélésre. A búcsúelőadás Csala Zsuzsa számára november 25-én, vasárnap volt. - Akkor még nem tudtam, hogy ez az utolsó. A helycserés támadást adtak, itt én jövök be először a színpadra, és azt mondom: „Teljesen kivagyok idegileg!”. A nézők közül felszóltak többen: Meg tudjuk érteni! Aztán kitört a vastaps, és én sírtam. Mellettünk tüntetett a közönség... Ez volt az én búcsúelőadásom. Harminchét éves, színháztörténész. Volt újságíró, szerkesztő-műsorvezető a Danubius rádióban, dolgozott a Magyar Televízióban, és rendszeresen publikált színikritikákat. Tanított színház- és drámatörténetet, tanulmányokat publikált a magyar színháztörténet témakörében. S még hosszan lehetne sorolni mindazokat az elfoglaltságokat, amelyek a színház világához kötik. Bóka László nem tagadja, hogy 37 évesen talán egy kicsit túlságosan rátarti, de az, hogy tudja, honnan indult, és merre tart, erre jogosulttá teszi. - Sokan azt mondják, hogy hiba kht. formációban működtetni egy színházat. Ez nem így van. Más kérdés, hogy idegen elv azoktól, akik, ha anyagi gond támadt, máris az államtól remélték a gyorssegélyt. A kht. kiszámíthatóvá teszi a gazdálkodást, csak hát ezzel élni is tudni kell. Bóka László szerint a Vidám Színpad esetében azonban volt egy „őshiba”. - Ne kérdezze, hogy miért történt, de tény: 1998-ban Bodrogi Gyula aláírt egy olyan szerződést, amely három évre befagyasztotta a színház költségvetését 53 millió forintra. Amikor benyújtottam a pályázatomat a direktori állásra, 193 millió forintot kértem, ter- -----------mészetesen nem kaptam meg, húszat ígértek pluszban. Sokféle mendemonda kering arról, hogy mennyi is az annyi, azaz hány millió forint áll most rendelkezésre. Hát úgy nyolcvan. És jövőre, ha minden remekül alakul, akkor ez megkétszereződik. Én azzal a stratégiával érkeztem ide, hogy a színészekkel és az illetékesekkel is elfogadtassam: a szórakoztató műfaj marginális vonalon vegetál, s nagy hiba, ha az íróasztal mellől ítélkezők véleményét fogadják el, miszerint nem kell ennek az ágazatnak több pénz, ha kurrens, hát tartsa el önmagát, szedjen nagyobb belépődíjat. Ez diszkrimináció. Ahhoz, hogy minőségi munkát végezhessünk, kell a pénz. Példátlan, hogy öt premiert hoztam létre 33 millió forintból, s nem szeretném, ha ez precedens lenne a jövőben, lám, ennyi is elég. Tudomásul kell venni, hogy ez itt nem a West End, ahová a világ művészei „beköltöznek” néhány hónapra vagy akár évekre is. Nekünk a magunk erejéből, tehetségéből kell olyan előadásokat létrehozni, amelyek izgalmasak lehetnek a média vagy akár a külföld számára is. Tény azonban, hogy adóssággal vette át a színházat Bóka László, és azt megpróbálta törleszteni. Tartozott a társulatnak is - amennyiben társulatról beszélni lehet. - Nem volt ilyen. Bodrogi 2001. június elsején, a pénztelenségre hivatkozva megszüntette az évadszerződéseket, és darabszerződésben dolgoztak a művészek. Én vendégművészeknek hívom őket, hiszen de facto és de jure sem kötődnek a színházhoz. Ma a színház „társulata” két főből áll: Straub Dezső és Spindler Béla rendelkezik évadszerződéssel. - Lehetnének többen is, de akkor, amikor a szerződtetési tárgyalások történtek, februártól áprilisig, én azzal voltam elfoglalva, hogy az adósságokat átütemezzem, s tiszta vizet öntsek e téren is a pohárba. Közben a virtuális társulatom tagjaival is több tárgyalást folytattam (14 emberről van szó), s ezek a beszélgetések tele voltak vádaskodással, gyanakvással. Akkor azt mondtam: új rendezők érkeznek majd, és én nem befolyásolom őket, kikkel dolgozzanak. Eléjük teszem a listát a negyven éve itt dolgozók neveivel, és kérem őket, vegyék ezt figyelembe, de nem adom „napiparancsba”, hogy az új darab csakis velük készülhet. S jöttek a rendezők: Verebes, Znamenák István, Iglódi István, Radó Denise. Verebes azt mondta, a Valami Magyarország című kabaréban a régiekkel akar együtt dolgozni. A többi egyet-egyet választott: Straub Dezsőt, Verebély Ivánt és Faragó Verát (de ő nem vállalta el a felkérést a Mennyből a hulla egyik kisebb szerepére). - Úgy tűnhet, hogy én vagyok az, aki az „öregeket” lesöpri. Miért tenném? Agárdy Gábor 80, Gera Zoltán 79 éves, és ----------- játszanak a színházban! Heten azonban elmentek. Nekik Bóka László sok sikert kíván, s megjegyzi: az eltávozottak viselkedése nem más, mint morális csőd. A premierek fél házzal mentek, miközben a sikeres darabokat levették a műsorról A csőd két arca Hat színművész - Csala Zsuzsa, Sáfár Anikó, Faragó Vera, Zana József, Maros Gábor, Úri István és egy rendező, Kalmár Tibor - összecsomagolta a holmiját, s távozott a Vidám Színpad közösségéből. November 27-én „ballagtak” át abba a Jókai utcai épületbe, amely Vidám Színház néven kezdi meg működését hamarosan, és ahol reményeik szerint további sikerek várnak rájuk. A búcsú könnyes és fájdalmas volt, s talán nem lett volna rá szükség. Példátlan, hogy öt premiert hoztam létre 33 millió forintból, s nem szeretném, ha ez precedens lenne INDULÓ SOROZATAINK MINDEN SZERDÁN Szakemberek, akik előkészítik a döntéseket december 4.-től Csala ZsuzsaBóka László A Vidám Színpad nem a Nemzeti Színház, itt sosem mutatták be a Hamletet vagy Az ember tragédiáját. Neve és társulata - azonban beleégett a pesti ember tudatába. Ennek a színháznak hagyományai voltak - és talán vannak is. De most történt valami végzetes sérülés. A Vidám Színpad januárban új igazgatót kapott, aki nagy tervekkel érkezett. Ma már talán nem is lehet tetten érni, mikor következett be a törés, milyen viták, haragok, vádaskodások törtek felszínre - maradt a csupasz tény: heten elhagyták sikereik színhelyét, és másutt próbálnak szerencsét. Hét olyan művész, aki sok évtizeden keresztül lépett fel estéről estére a „világot jelentő” deszkákra. Nekik mintha szerencséjük is lett volna ebben Anettka felvette a kesztyűt a fájdalmas történetben. Hiszen akadt valaki, aki mentőkötelet dobott feléjük. Anettka, a Budapest Televízió műsorvezetője volt az, aki erre vállalkozott. - Szinte a kezdetektől végigkísértem, milyen megalázó helyzetbe kerültek ezek az emberek - mondta. - Az új színigazgató fiatalítani kíván, és úgy látszik, nincs szüksége azokra, akik negyven évig kitartottak a színház mellett. Fizetést sem kaptak, sanyarú és kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Ezt nem nézhettem tovább, s ezért úgy határoztam, lehetőséget adok a továbbélésre. Kibéreltem a Jókai utcában a volt szakszervezeti színházat, s a hét művész ezentúl itt fog majd fellépni azokkal a nagy sikerű előadásokkal, amelyek telt házat vonzottak mindig. Új darabok bemutatását is tervezem, tehát, ahogyan mondani szokták, felveszem a kesztyűt. Még akkor is, ha Bóka színigazgató úr ezt nagyon nem szeretné, s nem is vesz semmibe sem engem, sem azokat a művészeket, akik elhagyták most őt. Anettka elmondta, hogy ebben a vállalkozásban benne van a bukás lehetősége is, és ezzel számolt. - A bevételből ki tudom gazdálkodni a működési költségeket, de ha azzal kell szembenéznem, hogy a Révay utcában sikeres darabok a Jókai utcában nem kellenek, akkor buktunk. Én is, a művészek is. Vállaljuk ezt a kockázatot, s bízunk a közönség értékítéletében. KÖZELÍTÉS 2002. december 3., kedd 13