Budapesti Napló, 1898. január (3. évfolyam, 1-31. szám)

1898-01-01 / 1. szám

Budapest, 1898. Harmadik évfolyam. I. szám. Szombat, január 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Ül te­i-ut 16. Fiókkiadóhivatal: IV. Váci­ utca 9. sz. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő. Kiadja: VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 14 frt, Va évre 7 frt, V. évre 3 frt 60 kr. egy hónapra 1 frt 20 kr. Egryss szám Budapesten 4 kr., vidéken 5 kr. A két Géniusz. Irta: Ifjabb Ábrányi Kornél.­­ Budapest, december 31. MAGYARORSZÁG GÉNIUSZA : Hova sietsz? — El akarsz hagyni? Azt ettem, már állandón itt maradsz nálunk.­­ HABSBURGHÁZ GÉNIUSZA: Maradnék, de nem tudok. Nem tudom nézni az­­ alkotmánysértést. MAGYARORSZÁG GÉNIUSZA : Épp azért maradt, hogy együtt tehessük jóvá. A HABSBURGHÁZ GÉNIUSZA: Nagy kérdés, hogy mi, akik csak egyszer esküszünk meg az alkotmányra, bízhatunk-e azokkal, akik minden nap arra esküsznek ! MAGYARORSZÁG GÉNIUSZA: De éppen most akarsz távozni? — Hát tudod-e, hogy milyen napra virradunk fel holnap ? A HABSBURGHÁZ GÉNIUSZA : Fájdalom! tudnom kell! — A hivatalos lap megtanít reá. MAGYARORSZÁG GÉNIUSZA : Nem erre gondolok! A HABSBURGHÁZ GÉNIUSZA: Hát mire? MAGYARORSZÁG GÉNIUSZA : Arra, hogy a holnappal kezdődik az 82 év, amely két nagy történelmi esemény­nek félszázados évfordulója! A HABSBURGHÁZ GÉNIUSZA : Ah, igen! Március 15 és december 2. MAGYARORSZÁG GÉNIUSZA: Nem gondolod, hogy ezekről beszélnünk kell? és hogy teljesen meg kell értenünk egymást ? A HABSBURGHÁZ GÉNIUSZA: Miben? Abban, hogy az elsőt együtt ün­nepeljük, a másodikat pedig nem? Avagy, hogy az elsőt is nélkülünk ünnepeljétek, külön? MAGYARORSZÁG GÉNIUSZA: Ne nehezteljetek ott, ahol a lelkeket, melyekre a múltnak árnyai súlyosodnak, könnyíteni kell. A HABSBURGHÁZ GÉNIUSZA: S miért csináltok nehézségeket ott, ahol a legnagyobb célokat megközelíteni oly könnyű ? MAGYARORSZÁG GÉNIUSZA: Mindkettőnket üldöz a történelmi fátum. Csak kezet fogva küzdhetünk ellene! A HABSBURGHÁZ GÉNIUSZA : Az már itt van! s ti annak nyújtjátok kereteket. MAGYARORSZÁG GÉNIUSZA : Egy intézetekre eltűnik újra! — Csak a bizalomhoz ne tapadjon kételkedés! A HABSBURGHÁZ GÉNIUSZA: Mi vagyunk-e okai, hogy amint a viszo­nyok nektek meghozták az „önálló rendelkezést“ — ezt rögtön követnie kell az­ alkotmány­­sértésnek? Ugy­e nem? — És mégis bekövet­kezett ! MAGYARORSZÁG GÉNIUSZA: Egyesek hibája. Peccavimus inter muros et extra! A HABSBURGHÁZ GÉNIUSZA: Megengeded, hogy erre egy parabolával feleljek? —Íme halld, s elmélkedjél fölötte. Van egy nemzeti folyótok: a Tisza. Itt fakad a haza határain belül s itt bent a ha­zában enyészik el. Ehhez a folyóhoz tapad a szigetek szeretete, erről ábrándozik a fajsze­retetnek költészete. A leggazdagabb rónákon fut végig, — de minden évben fenyegetve azokat, ha a március eljön! Nektek magatok­nak folyton védekeznetek kell ellene. Mert mig nyáron és őszszel oly lomhaság fogja el, hogy szinte fenékig apad le, minden már­ciusban „zúgva, bőgve töri át a gátat s el akarja nyelni a világot.“ S még ma sem tud­tok kifogni rajta. Még ma sem tudjátok azt az erőt, mely tavaszkor benne van, hasznossá tenni egész évre. Ma sem tudjátok a gazda­sági élet tápláló erévé tenni, ma sem tudjá­tok fölhasználni a közlekedésnek. Megelégesz­­tek azzal, hogy kiszámíthatatlan, s teljesen kiismerni ma sem akarjátok. Megelégesztek vele, hogy fékezitek, de teljesen megfékezni és teljesen megbízhatóvá tenni még ma sem tudjátok. Rettegitek s mégis szeretitek. Nem tudjátok fölhasználni sem az ipar, sem a ke­reskedelem számára s mégis büszkék vagytok rá, hogy ez a ti nemzeti folyótok! A történe­lemből is azokat a korszakokat szeretitek leg­jobban, mely ennek a folyónak vidékeihez fűződik. Magatok is akkor tetszetek magatok­nak legjobban, ha e folyam tükrébe néztek. Van egy másik folyótok, a Duna. Nem egészen a tietek, de az a rész, mely nektek jutott belőle, a leghatalmasabb. Ez a világfolyó, mely egész Európának legnagyobb folyója, képviseli nektek az európai hivatás, és a nemzeti egység gondolatát. Idegen országban fakad, s amit idegen országokban magába szed, mind tinekték hozzá. Mint idegen folyó ömlik be hazátokba, s itt magyar folyóvá válik. Ki kérdezi, hogy német-e, osztrák-e az a viz, mely a határon átjön? — Itt magyarrá lesz, s mindvégig az is marad. — Bécs mellett is eljön, — de elkerülve azt ! — Nálatok pedig egyenesen belefolyik az ország szivébe. — Összeköti Magyarországot Ausztriával, a nél­kül, hogy Magyarország ennek bármilyen ká- T­ÁRCA. Szokrátesz. a* A Budapesti Napló eredeti tárcája.— Irta: Lydia Károly. Lassan sülyedt a nap a szalamiszi öböl vi­ Irce. Mintha izzó vasból való volna, úgy villogott eiget előfoka, a kék tengeren pedig piros lett Véen vitorla az alkonyaitól. Brizeisz lassan elsétált a Tereusz temploma oldalán ment Kleon, a művész. Egy da­lék at*anu* törték magukat az aténi esőcse- V?t, kitértek a fazekasok utcájára, aztán j+t X tyarodva, a tenger felé vették utjokat, m­i szőllő virult s az ültetvények nesztele­­jtik ki illatjukat. Közbe-közbe egy olajfa ülte a S 'V a vencéigék közül, azok törzseit meg­­°„f Ák egész serege és fütyülve, cirpelve tetezsongt­ at egész vidéket. 'vesen jártak erre: egy pár atonvidéki Mi ??e fehér peplonba öltözködött lányok, illik i3 aJ1qsz Partja felé tartottak. Ott tudni­ar­ré ilW« е£Ьо1Уа egész szőnyege az +■ ^ghecskéknek, amelyek elözönlik a erdői el­egégben a keleti olajfa­­g’ amely n»st komor barna foltként terül az atem campagyár. Brizeisz lehívjt, hogy ibolyát szedjen. Le­ffi°KleonlaezétZenyegre’ aZtáD NoЙ°' meg' п^аЬняТ k *de mellém. Nézd, csokrot kötünk nnn­­i • Viragokba, vagy inkább koszorut.Hol­­„ P „xw82?TM Afrodin oltárára és könyörögni fo­«7 or­in’ •1°ßy “agyőt sokáig szeress engem. Te szeded a virágot, én kötöm. — Afroditének, édesem ? Miért éppen­­ ő neki? . . . Hogy a szivem a tiéd legyen? Óh Brizeisz, amióta először csókoltalak meg odaát a nagy olajfa árnyékában, azon az izzó meleg na­pon , amióta először simult orcád az enyémhez s reszkető karodat a nyakam köré fontad, semmi szükség Afrodite segítségére. Én akkor nemcsak a te csudálatos termetednek meleget éreztem, ha­nem átalment szívembe a te lelked is. Tudod, hogy milyen küzdelemre megyek Atén emberei közt. Te leszel ebben az én lelkesítőm, mert a te lelkedet is éppen arra teremtették a halhatat­lan istenek, mint az enyémet. Őket fogjuk mi ketten újra odaadni az embereknek, mint ahogy a mi régi dalos költőink énekeikben megénekel­ték. Apa és anya leszünk, istenek szülei. A mi lángolásunkból fog előteremni a rettentő Zeusz, a komoly Héra és a hullámokból kikelő afrodite. Ércbe fogom önteni Héraklesz óriás alakját, a lidiai mesteremberek módjára; fehér kőből pedig Ariadnét, amint odaomlik elhagyatottan a gyepre. És hatalmas, sugár oszlopok fognak odaát emel­kedni az Akropoliszon, amelyek belemerednek a kék éterbe s messziről integetnek a hajósnak, hogy itt van a ragyogó Atén. Kleon fölállt, Brizeisz ölébe vetette a leté­pett ibolyákat s aztán lassú hangra­ folytatta: — Minden másképp lesz itt." Ezeket az agyagkunyhókat el fogom törölni Atén piacairól s fölvezetem a várost a magas Likabettuszig. Fehér márvány áll fehér márvány mellé, sorra az oszlopok, a szellős tornácok. Aranytetőjük ki fog villanni az olajfák és ciprusok koronái közül, eszenben pedig népes lesz istenektől a város. Le fognak szállni, Aténe bölcseségét hozza, Zeusz erejét, Aresz ezilajságát . . . .. . Afrodite pedig szerelmét . . . — ... és nagyok s dúsak leszünk a szép­ség ragyogásában. Óh Brizeisz, minő óriás dolog, mímelni az isteneket az ő teremtő cselekvé­sükben ! Brizeisz fölállt az ibolyákból szőtt szőnyeg­ről, orcáját szerelmesen ráhajtotta Kleon vállára s elmélázva tekintett az esti pírban égő Aténre. Csupa veres ház sorakozott ott egymás mellé, te­mérdek, apró viskó, hosszú, háborús falak men­tén kis kalyibák, az Akropoliszon pedig egy or­mótlan esetlen templom. Lelkébe szállt az est babája, az ibolyák finom lehellete, a csillaghímes ég csodás szépsége. — Nos Kleon, s mikor fogod mindezt megcse­lekedni ? Mikor lépünk a teremtő istenek sorába ? — Talán már nemsokára, szívem. Hallok messzi szózatokat, amelyek mindinkább közeled­nek. Hallok zenét, mint az Orfeuszé: csábít és csalogat. Az istenek hinak! . . . Azután hirtelenül elhallgatott. Arcára ko­morság ült, ajkai összeszorultak. Tompa tekintet­tel nézett a város felé, a keblét erősen feszítette valamely indulat. — Az istenek hinak — susogta feléje sze­relmes gőgicséléssel Brizeisz. — De a mélységek szavát is hallom s az®k fenyegetnek. Rosszat jósló mondatok szállonga­­nak az utcákon és az Agorán. Egy embert fel­küldött az alvilág a maga csúnya barlangjaiból s ez az ember az én gátam. — Ki ő ? — kérdezte gyorsan Brizeisz. — Ki? — felelt megvetéssel, Kleon. Jár­tál-e már a piacon, hogy ne láttál volna egy öreget, faragatlan bottal a kezében, pisze, tömpe orral, amint meghúzódik egy vásáros sátor ár­nyékába s ott parasztnak, úrnak beszélni kezd az ellen, ami nekünk nagyszerű és egyedül ér­demes a megalkotásra? Az a gonosz szellem ki­sért végig az utaimon. Szokrátesznek hívják, mai

Next