Budapesti Napló, 1898. február (3. évfolyam, 32-59. szám)

1898-02-01 / 32. szám

. намМЦНЩ щ -v\'\ ■ ■■? •'' W’ ‘~f*A /■ ' . •' ■­** И Л'' .-'V ' '■'.-* .. Budapest, 1898. Harmadik évfolyam. 32. szám.______________Kedd, február 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Üllői-ut II. Fiókkiadóhivatal: IV. Váci­ utca 9. sz. 1 Főszerkesztő: Felelős szerkesztő:­ Kiadja: VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG.­­ Egész évre 14 frt, 4n évre 7 frt, */* évre 3 frt 50 kr. egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyes szám Budapesten 4 kr., vidéken 5 kr. A fátyol. Budapest, január 31. (V.) A fátyolnak mostanában más a sze­repe, mint volt a Deák Ferenc idejében. Akkorában az eltakarandó múltakra vetették, most pedig ráborítják a felderítendő jövőre. Ez a jövendő, amelyről szólunk, a gazdasági kiegyezés, vagy az a közjogi reform, amely­nek azt esetleg meg kell előznie. Sűrű fátyol borul erre az egész kérdés-komplexusra. Ha itt-ott szóvá teszik, a beavatottak visszauta­sítják a kíváncsiságot s kíméletet, követelnek a státustitok számára. Mert ami megállapo­dás már van a magyar s az osztrák kormány közt a vámszövetség és a bankügy dolgában, azt státustitokká avatja a két kormány kö­teles diskréciója. A kvótára nézve pedig az államtitkot az statuálja, hogy még nem ült össze a két küldöttség, amelyről azonban már előre csiripeli minden veréb, hogy ösz­­szehívásuk merő formaság, mert egyszerűen ragaszkodni fognak korábban elfoglalt s min­den egyezkedést kizáró álláspontjukhoz. Amint látni méltóztatik, a fátyol jól működik, el­födi azt is, ami már kész, meg azt is, ami ezentúl készül. A magyar közvélemény pedig hadd türtőztesse kíváncsiságát. Majd megtudja, mi van a gazdasági kiegyezésben, amire meg­szavazták. Akkor aztán bírálhatja, boncol­hatja, örülhet neki, búsulhat rajta, ebbéli alkotmányos szabadságát senki nem fogja mégha borí­tani. A magyar miniszterek most megint Bécs­ben vannak, szaporodik tehát a státustitok. Mit csinálnak ott? Mit tárgyalnak? Min al­kudoznak? Csupa olyan dolog ez, amit most még nem szabad megtudni. A fátyol szövő­dik tovább. A félhivatalos sajtó azonban el­árul egyet s mást, ami nem tartozik ugyan a dolog lényegéhez, de azért elég érdekes. Elmondja például, hogy mostanában a bécsi alkudozásoknál a kvótáról is van szó. Már megint ez a végzetes is szócska! Hiszen úgy tudja a közvélemény, hogy a kiegyezésnek min­den egyéb része már meg van állapítva, csak éppen a kvóta maradt még nyílt kérdésnek. Hát akkor hogyan tárgyalhat a két kormány most egyébről is, nem csupán a kvótáról? Avagy a Gautsch kabinet csakis cum beneficio inven­tarii vette volna át elődjének kiegyezési ha­gyatékát? Nem szeretnénk félreértetni. A ki­egyezésnek nem ismerjük a tartalmát, tehát a becsét sem ismerjük. Gazdaságpolitikai okokból nem ragaszkodunk tehát a kiegye­zési megállapodások változatlanságához. De általános politikai szempontból nem fojt­hatjuk el azt a megjegyzést, hogy amikor a magyar nemzettől a kiegyezés irányában az anyagi és a politikai áldozatkészségnek, a történt kötések mellett való rendületlen helytállásnak maximumát követelik felülről, ugyanakkor mégis csak furcsa volna az, ha most Ausz­tria akár a közbejött kormányválság cí­mén, akár bármiféle más címen rekonszide­­rálhatná azt, amire nézve kormánya a ma­gyar kormánynyal már megállapodott. Az ilyen kétféle mértékkel mérés ellen igazán tiltakoznunk kellene. Ami a dualizmus szem­pontjából tilos a Lajtán innen, az nem lehet kifogástalan a Lajtán túl sem. S ha a vámszö­­v­etség csakugyan gazdasági előfeltétele a mo­­narkia nagyhatalmi állásának, akkor Ausztria ezzel az érdekkel szemben nem tartoz­hatni kevesebb tekintettel, mint Magyar­ország. Már most miféle furcsa dolog mégis az, hogy az osztrák parlamentnek a­nél­kül, hogy disgráciába esett volna, szabad volt a provizórium-törvényt a legnagyobb botrányok révén meghiúsítania, Magyarország­nak ellenben halálos bűnéül tudták be azt, hogy önálló intézkedésének területén egy esetleges dispozícióban megóvni igyekezett az önálló vámügyre vonatkozó törvényes jogait? S miféle furcsa dolog továbbá az, hogy Ausztriában a kormány még visszatér­het a már kész kiegyezési megállapodásokra, itt minálunk pedig rebellisszámba megy az, aki a még meg sem állapított kvóta ügyében állást foglal az ország érdekei­nek legnyomatékosabb megvédése mellett? Szeretnék tudni, mivel érdemelte meg Ausztria azt a gyöngéd elnézést, Magyarország pedig mivel szolgált rá az ilyen hajthatatlan szi­gorra. Szeretnék tudni, miért van Ausztria még mindig az elkényeztetett édes gyermek, Magyarország pedig még mindig a sanda szem­mel nézett mostoha gyermek pozíciójában. A másik dolog, amit a félhivatalos sajtó elárul, még érdekesebb. Azt hirdeti ugyanis, hogy a vámközösség fenntartandó akkor is, ha Ausztria abszolút uralom alá kerül; igaz, hogy az Ш­­­XII. törvénycikk ezt nem engedi meg, de ezen könnyű segíteni: „némoly változtatást keír csak lenni e törvény keretén ! íme, az új homály, a jövendőt elfedő fátyolnak tovább­­szövése. Mit jelent az,­ hogy a Deák Ferenc kiegyezésének m­d után­­akarnak egyet s mást változtatni ? Hiszen kérem : az a kikötés, hogy vámszövetséget csakis a két állam parlamentje köthet, az 1867 : XII. törvénycikknek nem keretéhez, hanem lényegéhez tartozik. Ez az intézkedés minekünk egy nagy alkotmány­­jogi garanciánk, mert Ausztriának azt a fon­tos érdekét, hogy iparcikkeit minálunk sza­badon értékesíthesse, hozzáköti a magyar alkotmányosság fenntartásához, vagyis Ausztria gazdasági önzését odaállítja örül a magyar parlamentarizmus mellé. S ha mi már most — bármiféle szempont kedvéért — hajlandóságot mutatunk arra, hogy Ausztria abszolút hatalmú császárjával is kössünk vámszövetséget, akkor felmentettük Ausztriát is attól, hogy velünk csakis mint szabad nemzet szabad nemzettel lépjen gazdasági szövetségre s akkor, ha úgy fordul valamikor a kocka, elkészülhetünk arra is, hogy más alkalommal meg az osztrák parlament Magyarország abszolút hatalmú királyának fogja ugyanezt a szívességet megtenni. Nem irigyeljük azoknak a politikai lelki­­ismeretét, akik ilyesmire is rá tudják ma­gukat szánni, de akkor aztán ne tessék a közjogi kiegyezés keretének megváltoztatá­sáról beszélni, hanem tessék nyíltan kimon­dani, hogy a Deák Ferenc emléke és hagya­téka olcsó pénzen odadobandó a közjogi eszeresek ölébe. Halljuk már az ellenvetést, hogy írisz itt nem vám­szövetségről, hanem csu­pán vámkölségről van szó. Állandó rendez­­kedésnél ennek a megkülönböztetésnek semmi értelme nincsen. A mi közjogunk szerint, de a közönséges logika szerint is vagy van vám­szövetség és akkor nincs külön vámterület, vagy van külön vámterület és akkor nincs vámszövetség. E két állapot közt egy harma­dik, közvetítő állapot nincsen. A magyar tör­vény szerint a természetes állapot a külön vámterület, s a szövetség nem folyik a prag­matika szankcióból, hanem csak célszerűségi okokból köthető meg bizonyos feltételek mel­lett, amelyek az 1867: XII. törvénycikkben vannak megállapítva s amelyek közt legelső helyen az áll, hogy az egyezkedésnek a két parlament útján kell megtörténnie. Ha tehát a vámszövetség megkötésének hiányzanak az alkotmányos előfeltételei, akkor önmagá­tól helyreáll a természetes állapot, a külön vámterület állapota. Hiába beszél nekünk a félhivatalos doktrína vám­közösségről. Ha ez nem jelenti a vámszövetséget, akkor képtelenséget jelent; ha pedig a vámszövetséget jelenti, akkor ezzel a felfogással nem a keretét módosítanék a közjogi kiegyezésnek, hanem sutba dob­nék magát a közjogi kiegyezést. Világosságot követelünk, még­pedig ideje­korán nyújtandó világosságot., A közjogi alap sorsa nem kezelhető státustitok gyanánt. S ilyen dolgokban nem a parlament szavazata a fő dolog, hanem a nemzet megnyugvása. A kormány nagyot mulatott azon, hogy a köz­jogi­ ellenzék nemrégiben a hatvanhetes alap védelmére vállalkozott. Úgy oldja meg a kor­mány ezt a kérdést, hogy valahogy a nemzet többsége a kilencvennyolcas közjogi alappal szemben ne alakuljon át közjogi ellenzékké. Mert ez a szerepcsere már félig se volna olyan mulatságos. Lapunk mai száma tizenhat oldal. ORSZÁGGYŰLÉS, Budapest, január 31. A budgetviták történetében eddig példátlan ez a mostani. Azt a diagnózisunkat, hogy ez lesz a legrövidebb budgetvita, valamennyire módosí­tanunk kell, ellenben világos most már, hogy ez a legunalmasabb, legálmosabb vita minden eddigi között. Ma alig volt tanácskozóképes a Ház. Hu­szonöt-harminc honatya lézengett a teremben, mikor Berzeviczy becsöngetett és ez a szám az egész délelőtt alig nőtt meg negyvenre. Az Operaház tételénél kezdődött ma a ta­nácskozás. Visontai Soma szólalt fel és követelte az állami színházakról szóló jelentés kinyomatá­­sát, azután a vidéki színészet rendezéséről szólt, nagyobb figyelmet érdemlően, mint amennyiben részesült. Pénzes Dezső belügyminiszter azt felelte, hogy a kívánt jelentéseket rendelkezésére bocsátja a Háznak, de nem nyomatja ki a takarékosság­ból. Opera és takarékosság: ez egy kicsit furcsán hangzott. A vidéki színészet rendezése dolgában ankétet szándékozik a miniszter egybehívni. A Nemzeti Színház tételénél Major Ferenc megint panaszkodott a játékrend miatt és ingye­nes előadásokat sürgetett. A belügyminiszter azt felelte, hogy a színház igazgatójának számot kell vetnie a közönség ízlésével, az ingyenes előadá­sok helyett pedig meg kell elégednünk a vasár­nap délutáni olcsó előadásokkal is. Az ülés hátralévő részét a közegészségügy kérdése foglalta le. Papp Samu, mint minden év­ben, most is mondott egy alapos, szakszerű és érdekes beszédet az ország egészségügyének, sok bajáról, s különösen az orvosok helyzetéről hor­dott össze figyelemreméltó adatokat. Buzáth Fe­renc és Major Ferenc, a néppárt patikáriusa és orvosa, hosszasan tárgyalták az egészségügyi mi­zériákat, Tilly Kálmán a pozsonyi kórház hiá­nyainak orvoslását követelte és a belügyminiszter mindegyiknek részletesen válaszolt. A járványos betegségek tételénél Visontai Soma a gyöngyösi tifusz-járványt tette szóvá, Major Ferenc pedig általánosságban szólt a járványok ellen való vé­dekezésről. Ennek a tételnek a tárgyalását holnap foly­tatják. Holnap kerül sorra a budapesti államrendőr­­ség tétele is, amelynél Pichler Győző a nap aktua­litásával, a rendőrség legújabb jogtalan letartóz­tatásaival készül foglalkozni.

Next