Budapesti Napló, 1898. augusztus (3. évfolyam, 211-239. szám)

1898-08-01 / 211. szám

SIS, S-38 M., Budapest, hétfő BUDAFEST, NAPLÓ 1898. augusztus 1. ч 3 vakulta meg a német egység épületének alapza­tát. Hozzáteszi azonban, hogy Bismarck a törté­nelem legnagyobb alakja volt s halála az egész világon jelentékeny mozgalmat fog előidézni. A Figaro egész első oldalán csupán az 1800-dsiki háború előzményeit mondja el s aztán azzal végzi, hogy Bismarck eltaposta az embereket, nem kormányozta, vezette őket. El­­multa megkönnyebbülés a jelen nemzedéknek, sajnos, csak­­ platónikus. Bismarck minden­korra a (francia) nemzet nagy gyűlöletének tár­gya fog maradni. Bismarck halála, úgymond, Németországban a legcsekélyebb aggodalmat sem, Európa többi részében pedig csak a meg­­könn­ebbedés platónikus érzelmét keltheti föl, mert Bismarck több, mint 8 év óta nem vitt már tényleg is szerepet a politikában. A Matin szintén Bismarckkal foglalkozik egész első oldalon, mondván, hogy intellektuá­lis nag­y hatalmát Németország nagygyá tételére fordítot­a, de megvetett erkölcsöt, igazságosságot, jogot s jó tulajdonságait csupán magánélete szá­mára tartogatta: emberséges ő csak a házi tűz­hely asejlet­t volt. Hat év óta Németországot nem Bismarck, hanem idealista fejedelem kormányozza, egy művészi lélek, aki átvette a hideg számító örökségét. Az F.csakr úgy véli, hogy a németek ünne­pelhetik elhunyt nagy emberüket, a­nélkül, hogy valamely rejtélyes jövőtől kellene félniük. Euró­pának szintén nem kell nyugtalankodnia. A Jour azt írja: Ha a németek azt hiszik, hogy Bismarckkal győzelmük egy része szállott sírba, úgy a franciák azt hiszik, hogy vele vere­ségük egy része tűnt el. A Temps, amely mai számában mellékletes­tül együtt kizárólag Bismarckkal foglalkozik, azt veti szemére a halottnak, hogy őt gyűlölni van oka mind a franciáknak, mind a németeknek, mert ez a két nemzet arra teremtődött, hogy megértse és szeresse egymást. A Journal des Débats azt írja, hogy Bismarck nagyságát elhom­ályosítja az a megvetés, amelyet a jog és az emberek iránt tanúsított, kérésemben, a­mire a működésemért való felelősség elvállalásánál szükségem van. (E passzus Windhorst centrumpárti vezér­nek Bismarcknál tett ismert látogatására vonatkozik, amikor a császár megharagudott és a jövőre nézve azt követelte, hogy hasonló esetekben ezentúl előbb az ő beleegyezését kérjék ki.­ Felségednek tegnap kiadott külpolitikai rendeleteit is lehetetlen végrehajtanom, mert kérdésessé tenném vele mindazokat a sike­reket, melyeket külpolitikánk évtizedek óta az ön két elődének szellemében és kedve­zőtlen körülmények között elért. Nagyon fájdalmas nekem, aki hosszú évi tapaszta­lattal a királyért való szolgálatban beleéltem magam az eddigi tartósnak hitt állapotba, hogy most a felséged és a birodalommal szemben vitt szerepemtől megváljak, de fel­séged szándékainak beható mérlegelése után nem tehetek mást, mint hogy arra kérjem felségedet: mentsen föl kegyelemben és tör­vényadta nyugdíjjal összes hivatalaimtól. Az utóbbi hetekben szerzett benyomásaim alapján tisztelettel bátorkodom azt gondolni, hogy e kérésemmel felséged óhajtását elő­zöm meg. Már évekkel azelőtt megtettem volna ezt, ha nem gondoltam volna arra, hogy kívánatos lesz felséged előtt, ha elődei hi szolgájának tapasztalatait és képességeit igénybe veheti. Most, miután biztosan tudom, hogy felséged erre nem reflektál, vissza­vonulhatok a politikai élettől, a­nélkül, hogy attól kellene tartanom, hogy ezt a közvéle­mény időszerűtlennek ítélheti. Bismarck. ■ ■■■ — ■ ■ ■■ ■' »■ ...■— ■­­ — —' ■■ ■ '■ Az igazság Bismarck visszalépéséről. Berlin, július 31. Nagy föltünést kelt a Lok­alanzeiger cikke, ame­lyet Busch Móric írt, akivel Bismarck élénk érintke­zésben volt. A címe: Az igazság az ő visszalépésé­ről — és azt a kérvényt a tartalmazza, amelyben Bismarck lemondásának elfogadását kéri II. Vilmos császártól. Bismarck ebben a kérvényében elmondja annak a rendeletnek eredetét és jelentőségét, amely a miniszterelnök állását miniszterkollegáival szem­ben szabályozza és amely közvetlen oka volt Bis­marck lemondásának. * Ha, úgymond Bismarck, minden minisz­ter teljesítheti a király rendeleteit, a­nélkül, hogy előbb minisztertársaival érintkeznék, lehetetlen olyan egységes politika, melyért vale­ki felelősséget vállalhat. Abszolút mó­runk­­ában nélkülözhetetlen volt a rendelet, most is az lenne, ha visszatérnénk az abszolutizmushoz. A most érvényes alkotmány szerint azonban a minisztériumnak ama ren­delet alapján való vezetése nélkülözhetetlen. Ebben összes kollégáim egyetértenek velem, valamint abban is, hogy egyik utódom sem vi­selhetné ama rendelet tekintélye nélkül a fele­lősséget. Minden utódomnál még jobban jelent­kezni fog ennek szüksége, mint nálam, mert az nem fog rendelkezni tüstént azzal a tekin­­tééylyel, melyet nekem a sok évi elnöklés és a két elhalt császár bizalma megadott. Ne­kem kollégáimmal szemben eddig soha sem kellett a rendeletre hivatkoznom, mert egzisz­tenciájuk bizonyossága és a két császár bi­­zalma elég volt tekintélyem fönntartására. Ez a bizonyosság azonban most már nincs meg sem számomra, sem kollégáim számára, ezért henytelen voltam a rendeletre hivatkozni, hogy a felség szolgálatában szükséges egy­­séget biztosítsam. Az előbb említett okokból képtelen va­gyok teljesíteni felséged parancsát, melynek ér­telmében a rendelet felfüggesztését magam­nak kellene végrehajtanom és ellenjegyez­ni , s mindamellett megtartanom a minisz­­terielnükség vezetését. Felséged tudta ezt, s mégis fenntartotta parancsát és kilátásba he­lyezte, hogy elfogadja lemondásomat. Nekem lehetetlen pusztán a miniszterelnöki állást a mbb hivatalomról való lemondás mellett meg­tartanom, miután felséged ez állásoknál is elrendelte a capitis dominációt, mely a ren­delet felfüggesztésében rejlik. Felséged azon­kívül határt szabott március 15 iki előter­jesztésemnek, mely szolgálati jogaim és hat­á­sköröm kiterjeszésére vonatkozik. E határ arányos azzal a munkával, melylyel én az államügyekben részt veszek s gátolja szabad mozgásomat miniszteri határozataimban, a birodalmi tanácsosal s tagjaival való érint­ Bismarck betegsége. Porosz követ volt Péterváron Bismarck, amikor először lett komoly beteg. Két évvel ezelőtt egy skandináviai vadászat alkalmával a lábát törte és ennek a következménye volt ez a betegség. Nővéré­nek ekkor azt írta, hogy csúzos fájdalmai vannak, azonkívül a gyomra és idegei meg vannak támadva. A pétervári orvosok ajánlatára köpölyöztette magát, míg végre sikerült meggyőződnie, hogy ha tovább is kínoztatja magát, megbolondul. Bismarck ebben az erő­szakos kúrában maga is közreműködött, mert egyszer egy erős tapaszt rakatott lábára és mikor a klastrom egy éjjel irtózatosan kínozta, letépte egy darab bőr­rel együtt. A seb elmérgesedett és Bismarcknak hir­telen Berlinbe kellett utaznia, ahol egy szállóban sokáig reménytelenül feküdt, az orvosok jóddal ke­zelték. Felesége meglátogatta és megpillantva a jódos üvegeket, valamennyit kidobta az ablakon. Azóta folyvást javult Bismarck állapota, s ahogy ő maga mondogatta, szívós természete segített rajta. A baj utó­hatása Wiesbadenben és Nauheimben múlt el, de még sem egészen. Ballába gyengébb volt és legcsekélyebb megerőltetés után fájdalmasan megdagadt. — Az az orosz doktor, akit egy nagyhercegnő ajánlott, beszélte el a herceg, tette tönkre a lábamat, még ma is érzem kúrája nyomát. Nem tudok állva maradni és erre való tekintettel fölmentettek az ud­vari ünnepélyeken és bálokon való megjelenéstől. Néhány héttel azután, hogy Bismarck lábbajá­ból felgyógyult, súlyos tüdőgyuladás döntötte ágyba. 1866-ban a hadjárat fáradalmai idegeit támadták meg, 1868. tavaszán pedig sokáig szenvedett álmatlanság­ban. Varzinban keresett enyhülést bajaira és ott tör­tént 1868 augusztus 21-én, hogy leesett lováról és a paripa maga alá temette. 1870 tavaszán a sárgaság tünetei léptek fel, melyek 1883-ban megismétlőd­tek, akut gyomorbajjal társulva és akkor ismerkedett meg dr. Schweningerrel, aki ugyan ajánlotta neki, vál­toztasson életmódján, egy félévig még talán még úgy is eltengődhetik, de azután a természet követni fogja jogait. Bismarck szót fogadott és csakugyan dr. Schweninger tette a kancellárnak tűrhetővé öreg napjait. Bismarck utolsó betegségéről kedden este jött az első hír. Azt jelentette, hogy Bismarck sokat szenved nyílt sebe miatt, amely aludni sem en­­gedi, minek következtében ereje is rohamosan ha­nyatlik. Aggodalomkeltő volt az is, hogy egész családja összegyűlt betegágyánál. De azután ellentmondóan hangzottak a friedrichsruhi jelentések. Egy részük azt állította, hogy nincs ok az aggodalomra, míg más részük a leghatározottabban azt híresztelte, hogy a herceg családja el van készülve a legrosz­­szabbra. Csütörtökön volt a herceg házasságának 51-ik évfordulója; az­nap javulás állott be, a beteg nyugodtan aludt és a távirat azt jelentette, hogy Bismarck gyermekei csak a házassági évforduló meg­ünneplésére gyűltek egybe. A herceg családjával együtt az asztalnál ebédelt, megivott egy pohár bort, elszitta pipáját és régi humora is visszatért az osztrák tornászoknak küldött üzenetében, úgy látszott akkor, hogy javulása tartós lesz és Schweinin­­ger pénteken elutazott Berlinbe. Az­nap meg akarta Bismarck és a nők. Múzeumok látogatásáról volt szó egy társaság­ban. Mindenki dicsekedett, hogy mennyire kedveli a tanulságos látnivalókat, amikor Bismarck meg­jegyezte : — Soha sem értem rá múzeumokat látogatni. De egyszer mégis. Akkor is az utcán egy hölgy­gyel találkoztam, aki fölkért, hogy menjek el vele a mú­zeumba. Persze eleget tettem a kérésének . .. Parancsolni nem igen tudtak az asszonyok Bis­marcknak. Egyedül a politikus asszonyok előtt ha­jolt meg. Mégis a kitörő öröm hangján ír gróf Thun­­nak, a frankfurti követnek feleségéről: — Ez az asszony szeretetreméltó. Kellemes otthont teremt, de politikával nem foglalkozik. 1894. március 30-ikán nagy hölgyküldöttség jelent meg a vaskancellárnál Friedrichsruhban. A küldöttség üd­vözlő beszédére adott válaszában különösen a há­ziasságot ajánlotta Bismarck a nők figyelmébe. A hölgyemancipációnak mindig ellensége volt. Ám ud­variassága a nőkkel szemben páratlan volt. Mikor utoljára utazott Ausztrián át, fia menyegzője al­kalmával, a vasúti állomásokon mindenütt nagy tömeg gyűlt egybe, hogy az ősz kancellárt üd­vözölje. Bismarck, amint a vonatból kiszállt, mindig előbb a hölgyek felé ment, katonásan üdvözölvén őket, egyikükkel-másikukkal kezet fogott. Ha ilyenkor valami férfi tolakodott elő, mintegy rosszalva odaintett neki és ismét csak női kéz után nyúlt. Ekkor történt, hogy az iglaui állomáson egy fiatalember valahogy Bismarck közelébe férkőzött és nagyhangon beszélte, hogy Iglauban csupa jó német lakik. A fiatalember arra számított, hogy a kancellár most elmondja a nézetét a csehekről és németek­ről. Bismarck rögtön elértette, hogy mit akar a buzgó fiatalember, azért előre nyújtott­a­a kezét és így szólt: — Mintha csöpörögne az eső ... Kár a höl­gyek szép kalapjaiért. A humoros jelenetnek óriási hatása volt. A ra­jongó német fiatalember észrevétlenül eltűnt a közön­ség közül.* Egy nászúton levő párral együtt járta Bismarck 1862-ben a Pyreneusokat. Éppen kocsikázott a fiata­lokkal, amikor a hotel szolgája Vilmos király táviratát hozta Bismarcknak, hogy vállalja el a porosz minisztérium elnökségét. A dologról a fiatal párnak Bismarck mit sem­­ szólt. Más­nap azonban már tele voltak a lapok ezzel a hírrel és hozzáfüggesztették, hogy Bismarcknak re­mélhetőleg sikerülnie fog a népképviselők és a kor­mány között békét teremteni. Néhány nappal később Bismarck ismét sétált a fiatal házasokkal. Avigionban egy szőllőhegyre értek, ahol gyönyörű olajfák voltak. Az uj menyecske lesza­kított egy kétfelé hajló olajágat és kecsesen oda­­nyujtotta Bismarcknak e szavakkal: — Bár békét teremtene ez az ág a politikai ellenfelek között. — Csak az egyik ágat fogadom el, — vála­­szolta:Bismarck — a másikat önnek adom, nagysá­gos asszonyom, hogy jelképezze boldog házasságuk­ban az örök békét. Az olajágat Bismarck tárcájába tette és Avig­­nonból Berlinbe utazott. Szeptember 30-ikán a költségvetési bizottság ülésén Bismarck a katonai reformok szükségességét hangoztatta, aminek természetesen nagy ellenzéke támadt. Bismarck még egyszer fölszólalt javaslata érdekében, mikor pedig az ellenzék zajongani kez­dett, elővette tárcájából az olajágat és így szólt: — Ezt az olajágat Avignonból hoztam magam­mal, hogy a béke jelvényeként ajánljam föl a haladó pártnak. Belátom azonban, hogy még korán jöttem az olajággal! · Az olajágacska láttára néhányan mosolyogtak! Bismarck fölegyenesedett és ekkor mondta ezeket a nagyjelentőségű szavakat: — Németországot nem a liberalizmus, hanem Poroszországnak hatalma élteti. Poroszországnak össze kell tartani az erejét, hogy a kedvező alkalmat ismét el ne mulaszsza. Nem beszédek és határozatok fogják a kor nagy kérdéseit eldönteni, hanem­­ acél és vér. Ekközben jobb kezében összemorzsolta az olajágacskát és a földre szórta... Ilyen szentimen­tális eszközhöz a nautikában Bismarck soha sem látogatni a kancellárt az éjszakra utazó Crailsheim bajor miniszterelnök a leányával, de köszentek neki hogy halaszsza el látogatását visszatértéig. Bismarck a péntekről szombatra virradó éjszakát megint nyug­talanul töltötte és családja újra telegrafált Schweniger tanárért, aki már haldokolva találta a nagy embert.

Next