Budapesti Napló, 1898. szeptember (3. évfolyam, 240-269. szám)

1898-09-01 / 240. szám

Budapest, 1898. Harmadik évfolyam. 240. szám Csütörtök, szeptember I Szerkesztőség és kiadóhivatal: Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: Kiadja: Egész évre 14 firt, li% évre 7 firt, */* évre • firt 60 kr. egy hónapra 1 írt 20 kr. József-körnt 18. VÉSZI JÓZSZF. BRACH SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egryea <úm Budapesten 4 kr., vidéken 6 kr. Az alkotmány tilalma. Budapest, augusztus 31. (v.) Dicsőségesen uralkodó királyunk I. Ferenc József kezéhez a magyar nemzet ne­vében s Magyarország törvényes jogainak védelmére a következő legalázatosabb előter­jesztés jutott : „Számtalan jogviszony létezik mind a köz- mind a magánjog körében, ami az egyik vagy másik félnek alkalmatlan; de ha min­den ily jogviszonyt fel lehetne forgatni, mert az egyik félnek érdekei annak megváltozla- I tását kívánják, s kivált ha fel lehetne forgatni í olyképpen, hogy az egyik fél tartsa meg, amire I kötelezte magát, a másik azonban nem tel- ! jesiti a kikötött feltételeket, mert azok neki I terhesek, akkor sem a törvény, sem a szerző­dések nem nyújthatnának biztosítást, hanem egyedül az erő volna a jognak mértéke.“ Ennek a szókimondó, az ország jogát s a nemzet méltóságát a trón előtt is férfiasán képviselő okfejtésnek nem báró Bánffy Dezső a szerzője, — hanem Deák Ferenc. Nem is most kapta a felséges ur kézhez az idéztük előterjesztést, hanem ezelőtt harminchét esz­tendővel; az 1861-iki országgyűlésnek azóta történelmi hírűvé lett első feliratában. S mi lett az eredménye ennek a bátor szózatnak? Az, hogy öt évvel később diadalra jutott a nemzetnek az az igazsága, amelynek Deák Ferenc volt a tolmácsa. Az erő belefáradt abba a hiú törekvésbe, hogy a jognak ö legyen mértéke, s lerakta fegyvereit a jognak lábához. És bekövetkezett 1867-ben az uj rend, amelyben a fejedelem s a nemzet meg­állapodása szerint a jog lett mértékévé az erőnek. Ö felsége tehát ismeri a múltból a ma­gyar nemzetnek a jog eleven hataíraáróT val­lott nézetét, s bizonyára ma is gyönyörűség­gel gondol még vissza arra a boldogságra, ТАКС A. A Don Juan-legenda. A Budapesti Napló eredeti tárcája. Irta: Pékár Gyula. VII. A Santa Caridad kolostor. — Első közlemény. — Naplótöredék. Sevilla, 1897. junius 29. ... A kolostor néma fala előtt állunk az izzó sevillai napfényben. Köröskörül minden fehér: fehér a nóptelen utca, fehérek a házak, fehér ez az óriási monosior is és mégis minden olyan vigasztalanul szomorú .... Csak odább emelkedik a városra boruló afrikai ég felé az örökké derűs Giralda leányosan lenge tornya s a Gualdaquivir, az Aranytorony felől hat el valami élet ebbe a nap hevétől kiégett, kiszikkadt ma­gányosságba. Virágospaímeloban, szekfüvel kékes- fekete hajukban arra sietnek el a dohánygyárból jövő cigarreralc. És a hogy hevesen legyezve magukat, a tovarobogó daliás torerokra pillantgat- nak, — a hogy nyúlánk termetük járás közben inalaguenara lüktet vagy bolerora csuklik össze: olyanok ők manola-gráciájukban, mint mindmeg­annyi leánynyá lett andaluziai bájos költemény. Édes és szenvedélyes spanyol misztika lüktet át virágos szoknyájuk lendületes lengésén. A Giralda, melyet még az algebra boldo­gult feltalálója, Al-Gebr mór mathematikus épí­tett olyan leányosan szépre, t— s a zengzetes hangzású Guadalquivir: az ezredévek óta szerel­mesen élő Sevilla profán szimbólumai ezek mind a ketten. Egyik az andaluziai boldog szultánok amelyet lelkében az ö legdicsöbb, legfeje­delmibb elhatározása fakasztott — az, amely által a magyar nemzet joga lett ismét a királyi trón talapzatává. Nem a magyar nemzettel engesztelödött ö ki akkor, hanem a saját lei­kével, amelynek csak ez a béke szerezhette meg a nyugalmát, és a sorssal, mely fájdal­mas tapasztalásokból szűrte le számára azt a mentő okulást, hogy minden bölcsednek a jog a kutforrása . . . Vájjon ö felségének mostani magyar tanácsadói Deák Ferenc sza­vaival léptek-e a királyi trón elé? Meghuzták-e a párvonalat 1861 és 1898 közt? Kifejtették-e azt, amit bűn lett volna elhallgatniok, hogy tudniillik magán ejt sebet, ki a jogot akarja feláldozni, holott a jog oltárán hozott min­den áldozat dúsan térül meg az á!do- zónak szaporodó erőben, fokozott fény­ben, emelkedő szerencsében? Megmondták-e mindezt a királynak, akik színe elé já­rultak a magyar nemzet képviseletében s Magyarország jogainak nevében? S ha meg­mondták, hozzáfüzték-e szankcióképpen azt a nyilalkozatot, hogy semmiféle más politikáért az alkotmányos felelősséget nem viselhetik ? Fájó kétséggel vetjük fel ezeket a kér­déseket. Minden jel arra vall, hogy tagadó választ fognak rájuk adni a közvetetten jö­vendő eseményei. E jelek száma egy újabbal szaporodott a mai napon. Egy laptársunk, amelyet mága a miniszterelnök ur sugalmaz, hadat izén annak a felfogásnak, amely a törvényes kibontakozás egyetlen módjául a gazdasági .„különválást ismeri el. Szerinte az osztrák bonyodalmak nem kénysze­ríthetik Magyarországot arra, hogy olyast kelljen tennie, amit gazdaságilag nem tart jónak s az ország közgazdasági életére nem tart előnyösnek. Nem kutatjuk, mennyi jo­gosultsága van annak a dogmának, amely a vámközösségnek egyedül üdvözítő voltát hir­ezeregyéjszakai világát, másik a spanyol hidalgó- romantika szerenádos emlékeit juttatja eszünkbe. Más világok ezek, melyek messzire elesnek tőlünk most, hogy ebbe a remeteségbe belépünk. Itt a boldog mór királyok és a légyottra iopódzó hidal- gók városának ez aszké'a sarkában a nagy meg­tért szent ember, Don Juan él mindörökre. Áz övé oz a tájék, — az ő hatalmas egyénisége nyomta rá a maga komor bélyegét ad saecula saeculorum . . . Meglep, szinte megdöbbent ez a siti nyugalom. Derűs hangulatban jöttünk ide: a hogy a városon átkocsiztunk, vezetőnk egy réges l égi kis ház sarkán a „sevillai borbély“ híres ablakát mutatta meg nekünk, azt a bizo­nyos kis rácsos erkélyt, mely előtt a boldogult Almaviva gróf annyit szerenádozott hajdani szebb időkben. Fehér magnólia virágok-közül, mint két csudálatos nagy fekete bogár, piilantának le reánk abból az ablakból egy sevillai varróleány szemei . . . Még most is, hogy itt állunk a kö- nyörületesség szent monostora, a Caridad előtt, fülemben zsong az Almaviva áriája. Azonban csöngettünk már és nyílik a kapu. Egy fehér arcú apáca áll előttünk s láttára egyszeire elné­mul bennem a halhatatlan, szép de profán dal­lam. Utolsó ekhói lelkem mélyén már remegve halnak el abban az ünnepélyes orgonaszóban, melynek messzeséges zsongása, mint valami imára szólító zsolozsma hallatszik át az udvar narancsfáin keresztül. Egy fehér arcú apáca áll előttünk . . . Amint aszkézistől elhalt, viaszszerü arcába pillantok, melyből már száműzve vannak minden múlandó földi szenvedélyek, busán töp­rengek el a szinte hihetetlenül bizarr eseten, mely mindennél jobban kimutatja e fö'di dolgok gyarló állhata’lanságát. Mert hisz most immár hideg szüzek, Krisztus örökös menyasszonyai Őr­zik e méltóságos monostorban a Szent Don Juan emlékét, — mennyei szeretettel immár ők szere­deti s gazdasági szempontból károsnak véli az önálló berendezkedést. Elfogadjuk mi a vitatkozást a miniszterelnök ur sajtója által felajánlott alapon is. Jó ; tegyük fel, hogy a közös vámterület jobb üzlet mint a gazda­sági különválás. Tegyük fel, hogy az 1867 : XII. törvénycikk által teremtett jogviszony, amelyből az adott körülmények közt a gaz­dasági különválás kötelezettsége hárul reánk, Magyarországnak volna alkalmatlan, mert gaz­dasági károsodását vonná maga után. Te­gyük fel mindezt, bárha elégszer vitattuk és bizonyítottuk is az ellenkezőjét. Hát mi kö­vetkezik belőle? Az-e, hogy a profitnak felál­dozzuk a jogot? Az-e, hogy kufármertéket alkalmazzunk egy alkotmányos feladatra? Az e, hogy a törvény foganatját alá kell rendel- nünka gazdasági haszon szempontjának?Erre fe­leljen a hatalom birlalóinak józan esze és haza­fias lelkiismerete. De gondolják meg jól, hogy a törvény az államot csakúgy köti, mint a pol­gárokat s hogy az állam, amikor a profit kedvéért tulteszi magát a törvény rendelke­zésén, a polgárokat is feljogosítja arra, hogy az egyéni haszon szempontját tegyék meg törvény tiszteletű к határvonalává. Az ég sze­relméért, lássák be yalahára, uraim, hogy ez az ut a üorradaiomra vezet. S ha önök azt mondják, hogy az ország önrendelkezési jogának csakis az állhatja útját, amitől maga a magyar alkotmány tiltja el, akkor elvben a helyes irányt tűzik ki, s a kérdés csupán az, vájjon jól magyarázzák-e önök az alkotmányos tila­lom tartalmát. A mi alkotmányunk, amidőn megszabja a gazdasági közösség feltételeit, kategórikus imperativusban beszél. Megen­gedi, hogy vámszövetségre lépjünk Ausztriá­val, de kiköti, hogy az erre vonatkozó egyez­kedésnek az örökös tartományok parlament­jével kell történnie, mert — hogy Deák Fé­lik annak a halotti maszkját, kinek daliás arcát é1 etében ezerhárom meg egy asszony csókolta földi szerelemmel. . . Na?y boltíves, tágas folyosók nyilnab jobbra- balra. Tömjénszag érzik bennük s az a fölsé- gesen derűs és mégis ijesztő nyugalom honol oszlopaik között, mely az embert olyan csábítóan és mégis visszarettentően üdvözli, valahányszor az örökre kiégett lelkek élő temetőjébe, valame­lyes kolostorba belép. Béke vagyon itten, de a sirkertek halott békéje, melyre a mozgalmasan élő, külső világból jövő ember életereje iszonyodva lázad fel . . . Csend, végzetes csend mindenütt, csak az udvar zöld foltja közepette locsog valami márvány szökőkút. Ha nem is emberi, szó ez, de legalább az ló természet szava, s jól esik hallani ebben az élő halottak temetőjében . . ... Föl séges rózsák nyílnak ott a szökőkút körül. Ösztönsze- rüleg menekül feléjük az ember, hogy szirmaik közül kis kábitó, andaluziai életerőt szívjon ma­gába. Az apáca elhalt fehér arca sajátságos ra­jongó mosolylyal éled meg. Vezetőnk a fülembe súgja: „azokat a rózsafákat még Don Juan ül­tette . . .“ — Azokat a rózsafákat, mondja most az apáca valami derűs ünnepélyességgel, még a szent férfiú (él santo varón) Don Miguel ültette... Széditően szerelmes illatuk van e rózsáknak — mintha itt a nagy megtért monostora köze­pette még mindig és mindörökre, évről-évro az ezorhárom meg egy asszony szenvedélyes szerel­mei illatoznának kelyheikben ... Csudálatos borzongás fut át a tagjaimon. Az apáca szeretet­tel simítja vissza a bimbókat, melveket profán kezein!: és ajkaink érintettek s aztán ihlettelje­sen csókolja meg hideg, szűz keblén lógó arany- keresztjét. * A templom spanyolosán pompázatos félho­Lapunk mai száma tizenhat oldal.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék