Budapesti Napló, 1898. szeptember (3. évfolyam, 240-269. szám)

1898-09-01 / 240. szám

2 Budapest, csütörtök BUDAPESTI NAPLÓ 1898. szeptember 1. 340. szám. zend szavát idézzük ismét — csakis ezen az uton fogjuk érdekeinket az ő érdekeikkel össz­hangzásba hozhatni. Mihelyt ez a feltétel hiányzik, beáll a kiegyezési törvény 58-ik sza­kaszának az az alternatív esete, amelyben Ma­gyarország vámvonalakkal szabályozza kereske­delmi ügyeit. Harmadik esetet a magyar alkot­­m­ány nem ismer. Vagy vámszövetség, amely az­mb­a­n csakis az osztrák parlament hozzá­já­ulásával köthető, vagy pedig önálló intéz­ik­­és a vámvonalak felállításával. S mit akar várjon a kormány? Mivel sze­rinte..gazdaságilag káros a különválás, ennélfogva olyan önálló intézkedést akar, amely fenntartaná az osztrák parlament hozzájárulása nélkül is a gazdasági közössé­get. S éppen ez az, amitől a magyar alkotmány Magyarországot eltiltja. BELFÖLD­ S Lázadó Iskolaszék. Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter leiratot intézett az újvidéki, szerb nemzetiségű tanítóképző intézethez, melyben felhívja a tanítóképző intézet vezetőségét, hogy a ma­gyar nyelv tanítására nagyobb gondot fordítson s a ma­gyar nyelvet a kötelező tantárgyak közé vegye fel. Az újvidéki iskolatanács hétfői ülésén olvasták fel Wlassics leiratát és kimondották, hogy az újvidéki szerb tanítóképző intézetben csak szerbül fognak tanítani s a magyar nyelvet kötelező tantárgyal nem fo­gadják el. Az újvidéki iskolatanácsban tehát van elég i vakmerőség arra, hogy ellenszegüljön a miniszter I törvényes intézkedésének és fellázadjon az állam I törvénye ellen, amely elrendeli a magyar nyelv I kötelező tanítását minden iskolában. Ismerjük a I miniszter energiáját és kötelességtudását és egy­­ pillanatig sem kételkedünk abban, hogy érvényt­­ fog szerezni az állam akaratának. Ezt el is­­ várjuk, de egyúttal elvárjuk azt is, hogy kellő megtorlás fogja érni a hepciáskodó iskolaszéket. Az igazságügyminiszter Pécsett, Pécsről táviratozzak, hogy Er­­én­y Sándor igazságügyminisz­ter tegnap este oda érkezett. A mai napot a bírósá­gok megvizsgálására szánta. A királyi ítélőtábla egybegyült bírói karának kijelentette a miniszter, hogy az új bűnvádi eljárás legkésőbb két év múlva életbe lép. A miniszter behatóan megvizsgálta a tör­vényszéket, a járásbíróságot és az ügyészséget, min­denütt megtéve észrevételeit, különösen a sommás eljárás életbeléptetésének eredményéről tudakozódott. Délután kihajtatott Aidinger János országgyűlési kép­viselő kozári birtokára, ahol este szerenáddal lepte mályában ülök, az elfeketült padsorok egyikének a szélén. Kicsike kis rejtekajtón léptünk be a kolostor folyosójáról az egyházba s az andaluziai naptól káprázó szemem még most is éjféli sötét­séget érez maga körül. Mint egyre szaporodó aranylángok lassan kezdenek kigyulni körülöttem az oltár, az oszlopok s a szentképek romáinak bárok pompájú hajlásain az aranydíszességek. Felségesen komor méltósággal nő felém aztán a de­rengni kezdő homályban az egész templom. Sötét ivei alatt, még­ érintetlenül él a spanyol XVII-ik szá­zad ceremóniás és ünnepélyesen vakhitű rokokó világa. De mellékes érzemények ezek itten. Nyo­masztó érzés fog el ebben a bárok sötétségben, de másért. . . Sehol ennyire nem éreztem az O, a Don Juan, a nagy megtért jelenlétét, mint épp ennek a kolostori templomnak a síri csöndjében. Úgy érzem, talpig fekete selyem alakja örökre ott meditál valamelyik sötét iv alatt; úgy érzem, minden pillanatban előléphet, hogy nesztelen, méltóságosim végigmenjen a padsorok közt s megnézze sírját, várjon teljesitették-e parancsát s csakugyan azokat a rettenetes szavakat irták-e kövére, melyeket ő végrendeletében meghagyott..­. A nagy megtért félelmesen komor aszkéta szelleme él ebben a templomban. De nem csoda, hisz mindezt, ami itt van, ő teremtette meg, úgy, hogy ha tényleg nem is ő alapította a Caridad-rendet, méltán nevezhetik „finándor“-nak. Mögöttem az orgona árnyékában sejtem a templom két falán azokat a hírhedt borzalmas képeket, amelyeket Don Miguel rendelt meg a Caridad számára Valdes Leal-nál, jobbra-balra kiveszem már azo­kat a mennyeien derűs festményeket, amelyeket viszont másik barátjánál, Murillónál rendelt meg Don Juan, előttem, sejtem, az oltár episztola oldalán, ott a Hérosz sírja... De nem kelek még fel, hogy baedeeker-szerű sietéssel, durván tépjem le hangulataim virágjait. Valami jól eső visszatartással álmodozom itt tovább az elfeketült pad szélén. Soha ily élő elevenen még nem érez­tem magam mellett a hőst... Úgy érzem, a talpig fekete, selyem alak most csakugyan előlép a bárok tvhomályából és suttogva a nagy megtérttel beszélgetek, midőn azt a hosszú tizenhét évet át­gondolom, amelyet kétszáz esztendő előtt itt e fa­lak közt imádkozva töltött el a megtért Don Juan. * Mi történt Don Juannal azután a megráz­kódtató látomány után, amely félholtan fújta le őt tulajdon ennek a templomnak a lépcsőire, oda, ahol belépésünk alkalmával olyan lomhán alud­tak festői rongyaikban az andalúziai koldusok? A Caridad akkor még nem volt az, amivé ké­sőbb Manara tette: egy Szent-Györgynek aján­lott egyszerű kis „testvérség“ (Ilermandad) volt, melynek csupa előkelő származású tagjai azért állottak össze, hogy a betegeket ápolják, a va­gyontalan szegényeket eltemessék s mindenek­­felett a kivégzett bűnösök holttetemeit elhordván a bitófa alól, ne csak megmentsék a kósza kutyák fogai közül, hanem tisztességesen el is takarít­­tassák. Összeroskadva, megtörten idekerült a lé­­lekbeteg, boldogtalan ember. De kicsibe múlt, hogy ki nem adták neki az utat. Mikor a testvé­rek megtudták, hogy a hírhedt múltú ember közibéjük akar állani, sehogyse akarták befogadni, mert féltek, hogy be­találja majdan szennyezni rendük jó hírnevét. Viszont tán attól is féltek, hogy ez az erőszakosnak ismert ember, ha egy­szer oda­bent van, a nyakukra talál hágni vala­­mennyiőjüknek. Hát ez meg is történt, mert az új életre ébredő Don Juan igaz megbánása, ke­gyessége és alázatossága által a legrövidebb idő alatt olyan föltétlen tekintélyre tett szert „test­vérei“ között, hogy még belépésének esztendejé­ben, tehát 1662-ben egyhangúlag megválasztot­ták Hermano Magorn­ak, vagyis rendfőnöknek. Harminchat esztendős volt Don Miguel de Manara ekkor s egész 1679-ig, tehát ötvenhárom éves ko­rában bekövetkezett haláláig élén maradt a Ca­ri­dadnak. Ezalatt a tizenhét év alatt tette rend­jét azzá a fényes intézménynyé, melynek az utó­kor ismerte. Mindezek azonban csak egyszerű dátumok, melyeket ugyan kenetteljesen színeznek ki az egyházi írók, de amelyek nem magyarázzák meg azt az ezerszerte érdekesebb lélektani fo­lyamatot, mely alatt Don Juanból az a szent Don Miguel lett, kinek aszkézistől barázdás arca koponya és liliom közt olyan dicsősé­gesen ékeskedik a rendszabályok kötetének címlapjain. Mit érezhetett ez az ember, mikor látománya, mint egy arkangyal kardjának a csapása, egyszerre ketté vágta az életét ? Mi ma­radt meg Don Juanból a felocsúdó Don Miguel­­ben? Igazi modern elmével vetjük fel e kérdést, mert mai akaratbeteg, kopott idegrendszerünkkel nem tudjuk elmondani, hogy egy ember egy­szerre hirtelen átalakuljon s lényének másik fele olyan módon ébredjen fel benne, hogy az előbbi meghalt embernek még csak a nyoma se marad­jon fel egyéniségében. A mai közönyös, fáradt embereknél, ritka nagy eseteket kivéve, alig tu­dunk elképzelni olyan változásokat, amelyek (a lelki épség határain belül) máról holnapra tökéletesen át tudnának változtatni valakit, úgy hogy az új lélek még csak ne is ismerje többé a régit. Kopottak, erőtlenek ma már a lelki gépezet rugói arra, hogy bizonyos kivételesen erős megfeszítettség hatása alatt az egyik vég­letből a másikba lódítsák az embert. Ma már épp oly ritka a nagy boldogság, mint a nagy boldogtalanság: a fáradt lélek egyik irányban sem megyen el messzire a közöny józan nyugvó­pontjától . . . Nem volt ez azonban mindig így. Századokkal ezelőtt, a tomboló erény korában fiatalabb, erőteljesebb volt még a faj, — akkor még elég erős volt a lelki gépezet rugója arra, hogy egyik végletből a másikba taszítsa az em­bert. Olvassuk Froissart-t s az egyéb régi króni­kásokat s azoknak a hamisitlatlanul naiv írá­saiban ott látunk hatalmas erejű igazi fér­fiakat, ott látunk lovagokat, akik hadi tet­tekkel és szerelemmel dicsőséges életük közepette, valamelyes megrázó esemény hatása alatt, egy- meg a pécsi dalárda, amelynek Aidinger képviselő az elnöke. Holnap meglátogatja Hettyey Sámuel püspö­köt, ki most szent lászlói nyaralójában időzik, holnap­után pedig visszatér Budapestre. Az 1897. évi zárószámadás. Az 1897. évi állami zárószámadási munkálatok teljesen be vannak fejezve s az állami számvevőszék a kész zárószámadást az országgyűlés elé való terjesztés végett a miniszter­­elnökhöz átküldötte. A zárószámadással egyidejűleg bemutatja az állami számvevőszék az aldunai Vas­kapu-szabályozási munkálatok költségeiről szóló kü­lön zárószámadást is, valamint az 1897-ben nyugal­mazott állami alkalmazottakról és ellátásban részesí­­tett özvegyekről és árvákról szóló jelentést. Döntés után. ■— A Budapesti Napló tudósítójától, Budapest, augusztus 31) Báró Bánffy Dezső miniszterelnök és Lukács László pénzügyminiszter ma reggel haza érkez­tek Bécsből. A kormány többi tagjai, báró Dániel kivételével, mind itthon vannak már. Délután mi­­­nsztertanács volt, amelyen a miniszterelnök é­s­ a­k­érügyminiszter beszámoltak a bécsi tárgyalá­sok eredményéről és megbeszélték a képviselő­ház legközelebbi munkarendjét. Valószínű, hogy ezeken kívü­l megszövegezték a képviselőházban a kiegyezésről teendő kormánynyilatkozatot. Ezt a nyilatkozatot alkalmasint már a képviselőház keddi ülésén, az első érdemleges ülésen lesz alkalma megtenni a miniszterelnöknek, akihez ebben a tárgyban kérdést fognak tenni a munka­rend körül meginduló vita során. A hétfői ülést előreláthatóan az a vita fogja betölteni, amelyet a Berzeviczy-Polónyi incidens fölött fog kezdeni az ellenzék. A szabadelvű párt hétfőn tartja a szünet után első értekezletét. írj rébusz. Miután a miniszterelnök megjött, ismét nun­­ci­­mot küld a magyar közvéleménynek a Mag­yar Újságban. A címe: Restitució in integrum és ismét szolgál egy pár kedves találós mesével. Ezeket mondja egyebek közt: Az osztrák bonyodalmak kátyújába jutott kiegyezés ügye remélhetőleg minden nagyobb zökkenés nélkül rendes kerékvágásba kerül. Támpontot nyújt erre az az értesítés, amelyet a két állam minisztereinek a felség elnöklete alatt tartott közös tanácskozásairól közzé­tettek. A félhivatalos közlemény alakja és tar­talma egyaránt a mellett tesz tanúságot, hogy a kabinetek között fennforgott ellentétek kiegyenlí­tést nyertek. A helyzet súlypontját ezúttal — meggyő­ződésünk szerint — nem abban kell keres­nünk, hogy a felmerült ellentétek itt, avagy odaát kabinetválságra nem vezettek; de ab­ban, hogy az az álláspont, amelyet a szabadelvű­­párt kormánya az osztrák bonyodalmak jelent­kezésének pillanatától kezdve elfoglalt­, az egész vonalon érvényesülést nyert. Ez pedig egy­értelmű a magyar közjog és a magyar alkotmá­nyos felfogás érvényesülésével. Nem tartanék ennélfogva helyén­valónak — mint erre már többször rá is mutattunk — ha a most lefolyt döntő tanácskozások eredményét bárki az osztrákok fölött való győzedelemnek akarná minősíteni. Erről nem lehet szó. Helyesen ítélve meg a korona e­öntését, abban nem láthatunk egyebet, mint az alkot­mányos felfogásnak in integrum restitucióját. Ezzel a ténynyel a m­onarkia sorsa to­vábbra is a két állam alkotmányos tényezőinek eredményes munkálkodásához van fűzve. Ezek­től az alkotmányos tényezőktől függ tehát, hogy hivatásuk magaslatára emelkedve, mű­ködésüket sikerre vezessék. A­mit elfogultság nélkül megnyugvással konstatálhatunk ez eredményből, az a koro­nás király törhetetlen alkotmányos hűsége mellett a magyar közjog és a magyar részről mindenkor fennforgott alkotmányos felfogás erős voltának kétségtelen nyilvánvalósága. Mert nem anyagi áldozatok, nem jogok­ról való lemondás, nem a magyar nemzet érdekeinek elalkuvása vezettek ez eredmény­hez. Az osztrák bonyodalmak kezdetétől fogva elfoglalt az az álláspont, hogy az alkotmányos életére nézve tehetetlen Auszt­riával szemben sem támasztunk nagyobb és terhesebben teljesíthető igényeket, mint ame­lyek bennünket egyébként jogosan megillet­nek, kell, hogy azt a meggyőződést nemcsak fölkeltse, de meg is érlelje, hogy a közgazda­­sági kiegyezés kérdéseiben Magyarországot kufár szempontok nem vezeti­k. A cikk ezután azt bizonyítgatja, hogy a meg­oldás nem jár Magyarországra anyagi áldozattal és végül ezeket mondja. A magyar álláspontnak ereje pedig nem az, hogy az osztrák bonyodalmak arra kény­szerítsék, hogy olyast kelljen megcselekednie, amit gazdaságilag jónak és az ország közgazda­­sági életére előnyösnek nem tart. A magyar álláspont ereje abban áll, hogy az ország ön­rendelkezési jogának mi sem állhat fájában, csak az, amitől maga a magyar alkotmány tiltja el. C íme, egy sor rébusz. Szívesen vennék iga­zán, ha valaki megmagyarázná, hogy mi az­ a rendes kerékvágás, amelyb­e a biggyegés ügye bele­került továbbá mit jelent az, hogy a magyar

Next