Budapesti Napló, 1898. november (3. évfolyam, 301-330. szám)

1898-11-01 / 301. szám

Budapest, 1898 Harmadik évfolyam. 301. szám Kedd, november I. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Főszerkesztő: József-körnt 18. VÉSZI JÓZSEF. Felelős szerkesztő: BBAUN SÁNDOR. Kiadja: á SZERKESZTŐSÉG. évre 14 frt, */* évre 7 Ért, V« évre S frt 60 kr. egy hónapra 1 frt SO kr. Egyes и&ш Budapesten 4 kr., vidéken 5 kr. Végletek. Budapest, október 31. (S.) A politikai törekvések két végletét jelzi az a két beszámoló beszéd, amelyet tegnap mondott el a parlamenti életnek két, egyformán exponált szerepvivöje: gróf Tisza István Ugrán és Polónyi Géza Hajdn- Szoboszlón, A két pólus távolsága van a kettő között. Gróf Tisza István képviseli az intranzigens kormánypolitikát, Polónyi az intranzigens ellen­zékiséget. Gróf Tisza intranzigens—a tranzakció­ban. Megalkudni, alkalmazkodni, mindenáron. Intranzigens az intranzigens közjogi felfogással szemben. Az ellenzék küzdelmét nem nézi egyébnek léha, gyerekes csínynél; a szabad­ság veszedelmének mondja a nemzet törvé­nyes jogának védelmét, törvényes kötelezettsé­gének teljesítését; a haszontalan, himpellér nem­zedék címét előlegezi ennek a generációnak, arra az esetre, ha ebben bűnösnek találtatnék. Léha gyerekeskedés, naplopás szerinte minden, ami a kormány politikája elé akadályokat gördít. A kormány tekintélyét azonosítja a magyar alkotmánynyal és tétele ez: aki a kormány tekintélyét aláássa, csorbát ejt a magyar alkotmányon is. íme, az egyik véglet, amelyet gróf Tisza hirdet, meztelenül, a szónoki cafrangok le­fejtése után. A másik véglet ez: obstruálni, mig csak a Bánffv-kormány meg nem bukik és leszerelni azonnal, mihelyt uj kormány jön a mostani helyére. Bánffynak semmit, másnak mindent. Ez az a másik véglet, amelynek Polónyi a szószólója. Megvédeni nehéz az egyiket a másik ellen; könnyű az igazságot mind a kettő ellen. Az egyik véglet hadat üzen minden harcnak. Harcias hangon követeli a fegyver­letételt. A fegyverletételt a kormány előtt, amely letette a fegyvert Ausztria előtt; amely kardcsapás nélkül kész feladni az ország jogát a gazdasági önállóságra; amely ingyen akarja odadobni ezt a jogot, melyről pedig le sem mondhatunk semmi áron. Nemcsak az Auszt­riával való gazdasági közösség előnyeit állítja szembe a gazdasági különválás köve­telésével. Ha csak ezt tenné, erről még lehetne vitatkozni. Értenök azt a felfogást, amely úgy szólna, hogy a gazdasági önálló­sághoz való jogunk kétségtelen; de lemon­dunk róla olyan előnyök fejében, amelyek valóban becsessé teszik reánk nézve a gaz­dasági közösség fenntartását. Ezen a ponton még lehetne vitatkozni. Kimutathatnók, hogy Magyarország gazdasági függetlenségéért a legjobb kiegyezés sem kárpótolhat bennün­ket; — hogy félni a különválástól, mert meg­szoktuk az együttélést, hogy katasztrófának tüntetni fel az átmenettel járó zavarokat, a helyett, hogy a sima átmenet előkészítésére, a zavarok csökkentésére törekednénk—dőre­ség; kimutatnék, hogy a közösség előnyeit extázissal prédikálni és az önállóság vesze­delmeit túlozni éppen most, a két ország egyezkedésének stádiumában, taktikai bak­lövés. Kimutatnék azt is, hogy még gazda­sági előnyök árán is végzetes hiba lemondani alkotmányunknak egy biztosítékáról; hogy alkotmányunk biztosítékainak csorbítása még gazdasági veszedelmeket is zudit reánk, mert végképpen kiszolgáltat bénnünket Ausztriának. Ez a mi álláspontunk, amelyet meg tudnánk védeni, ha az intranzigens kormánypolitika közjogilag korrekt álláspontról, gazdaságpoli­tikai érvekkel harcolna. De az alkotmány csorbitatlanságának nevében védeni az alkot­mány csorbítását; és odadobni a hatvan- hetediki törvény egy garanciális részét ingyen, odadobni egy rossz kiegyezésért, — rosszabbért az eddiginél — és még ezt az öngyil­kos politikát tetézni kvótaemeléssel; fizetni azért, amit mi ajándékozunk: ez már az a véglet, amelyhez közel sem lehet férni argu­mentumokkal. És intranzigens ez a véglet nemcsak a jogfeladásban, nemcsak a gazdasági érdekek feláldozásában, hanem a következetlenségben is. Következetlen minden áron. Következetes csak abban, hogy bebizonyítsa az ellenfél küzdelmének a hiábavalóságát, a gyerekessé­get, a naplopást, a himpellérséget. Léha, gye­rekes csínynek mondja azt a küzdelmet, amely a sajtószabadság sértetlenségéért folyt. Holott eredménytelennek nem mondhatná, ha kö­vetkezetes akarna lenni, hiszen véletlenül magának, gróf Tisza Istvánnak egy indítvá­nya volt annak a küzdelemnek egyik ered­ménye. Az ö indítványára terjesztette ki a tör­vényhozás az esküdtszék illetékességét a nyilvá­nos számadásra kötelezett vállalatok vezetői el­len intézett támadásokból származó sajtópe­rekre. Ezzel szemben azt hirdetni, hogy az ellen­zék küzdelme naplopás volt és csakis a több­ség akarata érvényesült: ez mégis követke­zetlenség. És a másik provizórium ellen folyt ob- strukció hiábavalóságát hirdetni: ez is olyan véglet, amely erős következetlenségre vezet. Ha egyéb eredménye nem lett volna annak a küzdelemnek, mint az az egy, hogy elis­mertette a kormánynyal s a többséggel az önálló vámterület államjogi állapotát: már ez is eredmény lett volna. De volt még egy eredménye: az, hogy az 1898. évi I. tör­vénycikk azzal a hiteles törvényhozói ma­gyarázattal került a törvénytárba, hogy ennek a törvénynek a lejárta után nem következ­het más, mint a parlamentáris utón való ki­T Á R C A. A halál problémája. — A Budapesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Feszi Géza. Kedves öcsém! Csodálkozol ugy-e bár, hogy ilyen nyilt levélben taglalom azt a témát, mely ma mindenkire, de első sorban reánk r éz ve ak­tuális. Csodálkozásod azt jelenti, — és ebben igazad van — hogy a gyász nem illik oda a mindennapi élet piacára. A fájdalom olyan, mint a remete: elszigetelve él. A remete sojti és érzi, hogy nem teheti lelkevilágához hasonlóvá a nagy világot s nehogy ő is beleolvadjon a közös han­gulatba, inkább elzárkózik. Az a meleg érzés is, mely a fájdalommal együtt fakad, nem teheti melegebbé a köznapi élet atmoszféráját, hanem ezzel vegyülve saját melegségéből vészit, végül megfagy és meghal. A némaság: a fájdalomnak létfenntartási ösztöne. Hanem azért még sincs egészen igazad .. . Az elmúlt időknek az a szelíd alakja, aki a mi lelkeinket örökös gonddal és soha nem szünetelő szeretettel ápolta, formálta és nevelte, az áldozat- készségnek ez a kiapadhatatlan forrása, az ön­zetlen szeretetnek az a koporsóba zárt csodája — a mi boldogult édes anyánk kell hogy mi ben­nünk éljen, és hogy lelke jellemző vonásainak halvány másolatai általunk másokban is reagál­janak. Kell hogy úgy éljen tovább,,— amint a szentek emléke él! Csak az én gyöngeségem lesz tehát oka, ha másokban nem ébred föl az 6 em­lékéhez teljesen méltó gerjedelme a tisztelet­nek ... de ha egy-két gondolatom talán mégis szétrepül és végigrezeg a távol állók lelkében, ha egy-egy idegen szív dobogása mégis meghó­dol az ő emléke előtt, úgy ez nem lesz más, mint igazságszolgáltatás az eszmch régiójában — mert hiszen ő rá nézve a szenvedő idegen: sohasem volt idegen. Előre bocsátottam ezt a szubjektivitást, mely nem hitelesen, de igazságosan rajzol, hogy el- riaszszam azokat, akik csak a hivatalos igazsá­gokban hisznek és mindig objektive gondolkoznak. Vájjon csakugyan ismeretlen rejtély-e a halál ? Áz idők szelleméből kiolvashatod a választ; a múltból az „igent“, a jelenből a rejtélytagadó nemet. Valamikor, régen, a sötétség korában, midőn majdnem kizárólag a vakhit fanatikusaira mosoly­gott a világitó napsugár, a csodáknak, a rémes hiedelmeknek, a lélek-barangolásoknak idejében, midőn a dajkamesék hitelét nem ingatta meg sem a tudás, sem a tapasztalás, — akkor igen is borzalmakat ébresztő rejtély volt az ember előtt: a test életműködésének zárópillanatát követő állapot, vagyis a halál. Háromszázhatvanöt közül a borongós novem­ber egy napját sajátította ki a szűkmarkú kegye­let az élők életkedvének jogköréből — és a hol­tak emlékének szenteli. E hűvös őszi napnak hideg éjszakáján ren­desen elül a köd, szünetel a nyirkos eső, itt-ott már hópelyhek is röpködnek a levegőben és az égbolt ezer szemével hidegen tekint a fekete éj­szakába burkolt nedves földre. Ekkor — (a múlt idők szellemének hangulata szerint ez mind igaz I) a siralom és fájdalom reszkető hangjait tolmá­csolva sírok között barangol az őszi fuvalom, és éjfélkor, midőn a torony órája kong, éjféli misére gyűlnek a temetők csendes lakói és a sirkertek hallgatag vagy romba dőlt kápolnáiban régen el­halt lelkészek lépkednek az oltár elé. Meghalt lelkipásztorok ajkai susogják tompán, érctelen, hangtalan szavakkal: Dominus vobiscum!... Csont­váz sekrestyések rebegik rá, hogy: et cum spirito tuo...Fehér leplekbe burkoltkomor,szögletes, érzé­ketlen, borzalmas és élettelen rémalalcok, a Halál szubordinációjának erőtlen rabjai és engedelmes alattvalói ájtatos hívek gyanánt hallgatják a misét. Szemgolyók nélkül révedező szemüregek szege­zőcinek az oltári szentség felé és morajtalanul, de suhogva mozdulnak meg az élettelen hívők, midőn a bűnbánó vezeklés jelzőszavára, a mea culpára kerül a sor. Ezalatt odakünn, a néma és rejtélyes temetőben megnyílt sirhalmok körül lámpák és gyertyalángok pislognak és lobognak fölfelé a fekete éjszakába és az üresen váró sir- gödrökben frivol játékokat űznek egymással a lobogó lángoknak futó árnyékai. Mise végeztével, az ámen szó után leszerel a pap és a segédkező sekrestyés, és a megholt hivek hosszú sorokban vonulnak ki a kápolnából, végigbandukolnak és végigosonnak a temetőnek ki- és beszögellö útvesztőin, kiki visszatér a saját sirhalmához, visszahelyezkedik hideg nyugvó­helyére és a bezáruló koporsóra ismét ráborul a sirgöröngy. A torony órája egyet kondul, a vir­rasztó gyertyalángok kialusznak . . . felülről pe­dig a hideg tekintetű csillagok reszkető í'énynyel nézik a temetői látományt... — Ilyen a halottak otthona. Ilyen rideg és borzalmas exisztenciát nyújt a halálnak rejtélyes birodalma a múlt időknek szelleme szerint. Hiány­zik ebből az otthonból a test és lélek melege, de benne van az, amitől az élő elme abszlrahálni nem tudott, benne van az akció, az időnkénti cselekvés, a merev mozdulatlanságot fölcserélő kivételes mozgás, a szerveitől megfosztott emberi test életműködésének rémes imitációja, a moz­galmas élet és nyugalmas halál egyesítéséből közös képeket teremtő fantáziának lát-ományai. E borzalmakat ébresztő felfogásból lassan­ként és idővel kibontakozott a mozgékony em­beri szellem és fürkésző tekintetével visszaszal- lotta régmúlt időkre és az újkor hideg tudomá­Laptrak mai száma busz oldal.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék