Budapesti Napló, 1899. február (4. évfolyam, 32-59. szám)

1899-02-01 / 32. szám

Budapest, 1899 Negyedik évfolyam. 32. szám Szerda, február l. Szerlcesztóség és kiadóhivatal: József-feörut 18. Főszerkesztő: VÉSZI JÓZSEF. Felelős szerkesztő: BRAUN SÁNDOR. Kiadja: A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 14 frt, Va évre 7 frt, évre 3 írt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyes szám Budapesten 4 kr., vidéken 5 kr. Az érzékenyek. Budapest, január 31. (V.) És szólnak az érzékenyek: „Nem mindnyájan vagyunk mi ám olyanok. De az ur nem tesz semmi különbséget köztünk és amazok közt, hanem nekiront az egész több­ségnek s benne nekünk is, holott mi ártatla­nok vagyunk amazoknak a vétkeiben s ma­gunk is rossz szemmel nézzük üzelmeiket.“ Helyes; most már legalább tudomásul vehet­jük a többség ez árnyalatának létezését. Önök feljajdulnak, tehát vannak. Cartesius szerint ez is bizonyíték. De csakis Cartesius szerint. Aki a politikában számítani akar, annak tennie is kell, nemcsak éreznie. Aki nem érez, de tesz, az lehet tényező a poli­tikában. Ellenben sem súlya, sem értéke nincs a politikában annak, aki mindig meg- érez mindent, de soha semmitsem cselekszik. Ha önök azt akarják, hogy ne tévesztesse- nek össze amazokkal, ám válaszszák el tőlük magukat. Önérzetüket, elvszilárdságu­kat, szándékaiknak önzetlenségét és tisz­taságát helyezzék szembe amazoknak a nyers uralomvágyával. Álljanak ki a sor­ból és mondják ki nyíltan, hogy az or­szág békéjét, a közélet összhangjának helyre­állítását többre becsülik egynéhány ambició­zus ember hatalomszomjánál. Mondják ezt a szemükbe az okvetetlenkedöknek, a harcra ingerlőknek, a béke ellen áskálódólmak. S ha ТшЪа""beszélnek nekik, hagyják ott őket a faképnél és tépjék szét azt a pártköteléket, amelyikei amazok visszaélnek. Folytassák azt a műveletet, amelyet a disszidensek meg­kezdettek : vigyék ki a szabadelviipártot, amely­ben van önérzet és elvi tartalom, a kormány­pártból, amelyben a hatalmi önzésnek auto­kratikus dölyfe föltétlenül rendelkezni kiván a vak szervilizmussal. Érzékenykedni, az könnyű dolog. Ahhoz nem kell sem bátorság, sem meggyőződés, sem áldozatkészség, sem semmiféle virtus a világon. Aki, noha jó indulat lappang benne, együtt tart a rossz indulatuakkal, az ne szá­mítson kíméletre. Lappangó szándékok nem honoráltatnak a politikában. Ahol tettekké váltja őket az akaraterő, ott kezdődik az ö értékük. Ezt feleljük mi a feljajdulóknak. Két ut áll előttük. Az egyikre a pártfegyelem csábítja őket, a másikra a férfiúi méltóság és a politikai lelkiismeret. Ha eddig tétováz­hattak, most már választaniok kell. Döntsék el a maguk sorsát, mielőtt a mindnyájunkét eldöntené a végzet, nehogy olyan dolgokért érje őket a felelősség, amiket nem helyesel­tek. Ne azt nézzék, mi kell a pártnak, ha­nem azt, és csakis azt, hogy az országnak mi kell. Aki a párt érdekeinek hangsúlyozá­sával akar rájuk hatni, attól kérdezzék meg, mi az a párt s hol az a párt? Van ott egy emberhad, de párt többé nincsen. Párttá a pártot az elvek azonossága, az érzelmek rokonsága s az irány közössége teszi. Nos, vannak-e még elvei a többségnek ? Ami elve volt, azt elhullatta ebben az ál­datlan küzdelemben; úgy dobálta le őket magáról, mint koldus a condráit, s most ott áll csupaszon a hatalomhoz való kétségbeesett ragaszkodása. De ez a ra­gaszkodás nem elv, hanem ösztön, még pe­dig nemtelen ösztön. Hát az érzelmek rokon­sága vájjon megvan-e még? Nincs-e a több­ség kebelében nagyobb pszihikai szakadás, mint egyfelől a kormánypárt s másfelől az ellenzéknek bármelyik árnyalata közt ? S a közös irány: erről ugy-e bár, alig is kell már beszélnünk? Az az össze-vissza kavarodott tömeg sem egy utón nem halad többé, sem egy cél felé. Ki előre tör, ki hátrál, ki jobbra húz, ki balra, ki meg éppen szélsőbalra. Nem párt az többé, hanem oldott kéve, oszladozó tábor. A kévéből kihulló kalászok már csak arra emlékeznek, hogy a gúzs nagyon szorí­totta őket. Az oszladozó tábor harcosaiban pedig csupán az együtt vesztett csatáknak közös szégyene sajog. A párttradiciókból pe­dig csak egyetlen egy maradt fenn: a párt­fegyelem. Ennek a révén akarja most Bánffy Dezső a többséget a Tiszáék kezére átszá­molni. A régi csordás megy, de előbb át­adja a gulyát az uj csordásnak : „Átvettem ennyit; megugrott ennyi'; marad ennyi. Jól megolvasd addig, amig itt vagyok.“ Nos tet­szik-e az érzékeny uraknak ez a bánásmód? Belenvugszanak-e abba, hogy leltárilag adas­sanak át annak, akit Bánffy Dezsőnek bosszú­vágya a többség uj vezéréül kiszemelt? Haj- landők-е arról lemondani, hogy tényezői le­gyenek az uj politikának, mely az ö akara­tukból fakad? S beérik-e azzal, hogy a jö­vőben csupán más ostor pattogjon fölöttük, de egyébként minden a régiben maradjon? Ha ezzel beérik, akkor ne panaszkodjanak. De ha nem érik be vele, akkor tegyenek róla: messék ketté a pártfegyelemnek meg­alázó pórázát s térjenek a másik útra, amely­nek végcélja a béke s amelyen az önérzet az egyik.-s a lelkiismeret a másik karja a ipéríöldmutatőnak. S ami a legfontosabb: ne rettegjenek semmitől és senkitől, mert az övék a hata­lom. Ez a hatalom nem azért adatott nekik a nemzettől, hogy gróf Tisza István közelebb férkőzhessen az uralomhoz, hanem azért, hogy az ország sorsát a maguk független TÁRCA. Kié a kétezer korona? (Jelentés a Mészáros-pályázatról.) «— A Budapesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Ábrányi Emil. A Nemzeti Színház igazgatósága dr. Mészá­ros Káróly adományából 1897. november hó else­jén 2000 koronás pályázatot hirdetett egész estét betöltő társadalmi * színműre. Határnapul a Nem­zeti Színház igazgatósága 1898. junius harminca­dikét tűzte ki; megállapította továbbá, hogy a pályázat eredményét 1898. október 15-én teszi közzé; s végül a darabok megbirálására — gróf Festetits Andor igazgató elnöklésével — dr. Alexan­der Bernátot, Ábrányi Emilt, Náday Ferencet és Vízvári Gyulát kérte föl. A kitűzött határnapig hatvannégy pályamű érkezett. Ezekből időközben a Báli ruháié, a Bűnös szerelem és a Páriákeimü darabokat visszavonták és igy összesen hatvanegy — többnyire három és négy felvonásos — színmű maradt a bírálók rendelkezé­sére. Sőt szorosan véve hatvan darabbal kell beszá­molnunk, mert az egyik pályázó ur elkövette azt a tréfát, — talán igy akarta kitapogatni a bírálók éber lelkiisiaeretét — hogy ugyanegy darabot Vendetta és Carola címen kétszer Íratott le min­den változtatás nélkül és ugyanegy gyarlósággal két különböző példányban kívánta próbára tenni a bírálók toleranciáját. A beküldött pályaművek szokatlan nagy tömege volt az oka, hogy az eredmény kihirde­tése a mai napra maradt. Sajnos, hogy ez az eredmény nem áll arányban a bírálók munkájá­val és a pályázó darabok mennyiségével. Nem igen emlékszünk, hogy drámai pályázat a darabirással foglalkozók közt ilyen fokú érdek­lődést vert volna föl. Az is örvendetes, hogy a pályázók nemcsak valamennyien a magyar társa­dalomból vették tárgyukat, de sokan közülök figyelmes szemmel vizsgálták ennek a társada­lomnak a képét és több jellemző vonását — akár komolyan, akár egy kissé torzítva, akár kedélyes komikummal fűszerezve — ügyesen használták föl a drámai cselekvés keretében. Sokkal tágabb, szabadabb téren mozognak, mint eddig. Nem vesztegelnek a régi, nagyobbára elkopott témák­nál; észreveszik, hogy a magyar társadalom na­gyot fejlődött és ez a fejlődés uj eszméket, uj alakokat hozott magával; látják, hogy a világot mozgató pénz a mi életünket is kiragadta patriárkális egyszerűségéből és kápráztató si­kereket ér el a jóban, ha kezelőit a ma­gasabb érdekek tisztessége vezeti, és meg­döbbentő rombolást okoz az erkölcsökben, ha léhaság, könnyelműség, önzés szövetkezik vele; látják, hogy a magyar középosztály sülyed, pusz­tul és ebből a szomorú állapotból csak a demo­kratikus gondolkozás, a munka és a műveltség emelheti föl; látják a napként ragyogó és termé­kenyítő sajtószabadság fényében a sötét vissza­éléseket, a kitépni való mérges fölburjánzásokat. A tárgynak ez a bővülése, a modern vonásoknak ez a fölhasználása kétségkívül haladás, és szíve­sen élünk az alkalommal, hogy ezt, mint örven­detes jelenséget, kiemeljük. A tárgybőség, az anyagban való gyarapodás magában véve természetesen nem elég. Az anyag halott tömeg a színpadon, ha alkotó lelket nem lehelnek belé; az anyag szétomló massza, ha művészi kéz nem ad formát neki, ha Ízlés, lelemény nem ruházza föl a siker biztosítékaival. A pályaművek túlnyomóan nagy számából ezek a biztosítékok hiányoznak, sőt egy részük eléri azt a fokot, ahol a gyarlóság már mulatsá­gossá válik. A Második szerelem cimü dráma hőse például egy férj, aki egyebet nem csinál, csak folytonosan tetten éri a másokkal csókolódzó feleségét. A titok cimü dráma szerzője igy beszél­teti egyik főalakját: „Meg vagyok csalva, galándul megcsalva! De jaj neked, ha igaz! Megbosszulni fogom magamat! — “ Egy másik alakja pedig a szerző zárjeles utasítása szerint: „megdöbbenve és megörülve társalog.“ Áz Életből cimü — különben tehetségre valló — drámának az a legérdekesebb eredetisége, hogy az első felvonást húsz évi időköz vá­lasztja el a második felvonástól. A Mulatók cimü drámában pedig szóról-szóra ez a párbeszéd for­dul elő: Pancsevits ur: (Szól valakihez.) Der spricht, wie ein Buch, geben Sie seine Entlassung! Hortobágyi ur: (Pancsevits úrhoz) Kérem, ne tessék előttem németül beszélni, mert értem! Többé-kevésbé ebbe a kategóriába tartozik a különben jól induló Olga cimü szomorujáték vendéglős-kisasszonya is, aki közben hóbortossá lesz és végül minden komoly ok nélkül megmér­gezi magát; továbbá az Eladó leányok, Aki mindig nyer, A méltóságos asszony, A hitves joga, Az anyai kéz, Lejtős utón, a Megoldás (ahol az egyik párba­jozó azzal lepi meg a szekudánsait, hogy a duel­lum színhelyén nem az ellenfelet, hanem önma­gát lövi agyon), az Eladott leány (ebben a szerző a kötelező polgári házasság alapján épit föl egy tragiko-burleszk történetet), Igaz gyöngyök (a leg­hosszabb darab, amit életemben olvastam, fél és egész méteres monológokkal), Paraszt grófné és még egy pár. Magasabb színvonalon áll és várakozást kelt a Margit cimü háromfelvonásos dráma. Az első felvonásban helyesen rajzolt alakok lépnek akcióba, akiknek a párbeszéde jellemzetes, lo­gikus s akikről azt hinné az ember, hogy érde­kes, hatásos drámai bonyodalmat készítenek elő. De az első felvonáson túl megváltozik minden. A második felvonásban a jellemzés nem logikus többé, hanem önkényes, kapkodó, valószerűtlen, a harmadik felvonás pedig váratlan, abszurd Lapunk mai száma tizenhat oldal.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék