Budapesti Napló, 1899. szeptember (4. évfolyam, 241-270. szám)

1899-09-01 / 241. szám

Budapest, 1899. Negyedik évfolyam. 241. szám, Péntek, szeptember I. SaeEknztSeAs és kladóbivatal: Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: Eladja: József-körut 18. VÉSZI JÓZSEF. ' , ' V • • , 1 , BBAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG Egész érre 14 írt, Va évre 7 írt, V« évre S frt 50 ka. egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyes szám Budapesten 4 kr., vidéken 5 kr. Mimikri. Budapest, augusztus 31. (K.) Ha a vadász macskát lőtt, azt ugyan a püspök szakácsa sem főzi n«g nyúlnak. Mégis az egész parlamenti szünet alatt azt az egyetlen graváment sikerült csak a kor­mány ellen fölhajhászni, hogy a Hentzi-ügy- ből nem tudott a nemzetnek Ízletes falatot főzni. Pedig hát a vadász rontotta el a dol­got s a szakács már nem tehette jóvá. De ez az egyetlen gravamen nem is panaszkod- hatik, hogy meg nem becsülik, ügy őrzik és olyan becsben tartják, mint valamikor a nagykárolyi lányok az aranyifjuságot. Egy fiatal emberük volt ugyanis az egész mező­városban. S ha majd a parlament összeül, nem közönséges parádéval rukkolhat ki a gravamen. Fölcifrázzák, egész táborkart adnak melléje kíséretül, napokon és talán heteken át is ünnepük, mert hát egyetlen. De máskülönben soha csöndesebb nyarat. Ha máskor ilyen időben gyűjtötték a szor­galmas méhecskék a téli oppozicióra való anyagot, amiben szívesen segédkezett nekik a kormány: most ugyan semmi dolguk sem akadt. S mégis csalódás volna, ha valaki azt mondaná, hogy a politikában teljes a szél­csend s a fákon egy levél se rezdül. Dehogy nem. Inkább már hetek óta hangzik valami gyanús morajlás, mintha a mélységben vala­hol fegyverek csattognának. Csak azt nem lehetett sokáig tudni, hogy kik a támadók és ki ellen ragadtak fegyvert. Mert hiába nem hitt az ember a szemének, meg Kellett val­lania, hogy nem támadnak ebben az országban mást, csak a függetlenségi pártot.Ezt pedig nehéz volt megérteni. Hát mit vételt ez a párt? Mit vétett éppen most, hogy egyszerre megrohan­ják ? Azonfelül pedig az is rejtély volt, hogy kik rohanják meg. Elégedetlen szélbaliak? Vagy a szélbali álarc alatt mások? De hát miért? Háború ez vagy csak manőver? Komolyan kell venni vagy csak amolyan nyári had­játéknak ? Nem igen lehetett azt biztosan megmondani. De lassankint kezdett a rejtély érthetőbb lenni. Újabb támadások is jöttek s ezek már nem is szélbali álarccal. Olyan helyről röppentek fel a bombák, ahol vala­mikor a néhai háborupárt táborozott. Az a párt, mely az uj korszak hasadásakor álta­lános álmélkodásra beletörődött az uj viszo­nyokba és hangosan hirdette, hogy neki is tetsző a nagy változás. Erről a helyről kezd­tek tehát kontrázni az elégedetlen szélbaliak- nak és velük együtt ütötték, paskolták a szegény függetlenségi pártot, amely egészen megnémult a csodálkozástól, hogy vájjon mivel is szolgálhatott rá a váratlan táma­dásokra ! Voltaképpen pedig itt kezdett a dolog világosodni. Mig csak néhány elégedetlen szélbali támadta a függetlenségi pártot, az inkább pikáns volt, mint jelentős. De amióta a néhai háborupárt orgánuma felcsapott a politika Diogenesének és fényes nappal ellen­zéket keres : már sokkal jelentősebb az eset. Most már világos, hogy a támadásoknak kö­zös a forrásuk és nem is az fáj nekik, hogy a függetlenségi párt talán kiesik a nemzet gráciájából, hanem inkább az, hogy az egyet­len posszibilis ellenzék nem érez hajlandó­ságot a c ;éll-kormányt megérdemelt népsze­rűségében zavarni. És ok nélkül zavarni. Ilyen fájdalom pedig csakis azokat bánthatja, akik az uj korszak hasadását csak kelletlenül tűrték és semmiesetre sem szívesen. A táma­dás tehát már nem olyan rejtélyes és leg- fölebb az marad kideríteni valónak, hogy miért támadják minden oldalról a független­ségi pártot. Ezt sem olyan nehéz kitalálni. Mihelyt a forrás nyomra vezetett, hogy itt voltaképpen a néhai háborupárt titkos ak­ciójáról van szó, vajmi könnyű megérteni, T A R C A. Végre! — A Budapesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Latzkó Andor. Künn a folyosón még gyüléseztek a szom­szédok, susogva, gesztikulálva. Mindegyik tudott valamit, amit senki még nem tudhatott. Mind­egyiknek volt egy-két emléke, előhozakodott ve­lük mindegyik, titkolózva, bizonygatva az igaz­ságát, hogy még rejtélyesebbé tegye. Suhanva, nesztelenül járkáltak az emberek, a lármásabb gyerekeket a szobába szorították ; az egész házra mintha ránehezedett volna a sürü áprilisi köd, mely gomolyogva ereszkedett le, egészen bele az udvarba. Áz egyik sarokban külön gyűlést tartottak a nagyobbacska gyerekek. Suttogva beszéltek ők is, mintha attól tartanának, hogy felkeltenek va­lakit, valakit, akinek tisztelni kell az álmát, akit nem szabad fölkelteni. Áhitatos borzongással bámultak egy tömzsi, hat esztendős fiúra, aki dicsekedve mesélte, hogy beszélt az egyik fekete ruhás, bácsival, sőt meg is érintette zsinóros kabátját! És összebújtak még jobban és susogtak félénken, és a házmesternó rémülten rohant fel a lépcsőn, mikor a második emeleten nótára gyújtott egy önfeledt cselédleány. Három napon át hiába jött ki a Gordáéktól minden félórában valaki. Hiába könyörgött az anya, hiába könyörögtek a testvérek, egy percre elnémult a lárma, de rögtön újra éledt, még han­gosabban, kiméletlenül. Egy pillanat elíelejttette a nyüzsgő, szorgos­kodó lakókkal azt a szerencsétlen nyomorékot, aki odabenn íürödve jeges verejtékében, sikol­tozva viaskodott a halállal. Meggyötrött, túlfeszí­tett agyavelejébe kegyetlenül markoltak a kívül­ről jövő hangok; hiába 1 A haldokló nem tudott csendet parancsolni. És ime most, mikor világrengető fergetegek sem zavarhatják már nyugalmát, mikor az ő számára már egy fogalom lárma és csend, vagy egy sem! . . . Mikor már lenn hever a sötétben, a nedves, hideg földben, mely beroppantotta a koporsóját és ráborult az arcára, elfedve és na- gyobbitva az enyészet szederjes foltjait... Most messze, messze tőle, bent a lármás város köze­pén, lábujjhegyen járnak egy házban az emberek, elfojtják a hangjukat, és összerezzennek minden hangos szó hallatára, mert csendet parancsol a halotti Mert gyermekek és öregek szivében ott re­zeg még a temetés hangulata, mintha a kapu előtt állana még a fekete kocsi, ott járnának még a fekete emberek és újra felhangzanának a lépcsőn a nehézkes, csoszogó léptek, melyekkel óvatosan leszállították a koporsót a meredek garádicson. Mert amit a haldokló nem vívott ki ma­gának kihalló sikolyával és határtalan gyötrel­meivel, mély csendet csempésztek a házba: egy fekete kocsi, két fekete ló,és az Entreprise négy szálas, fekete legénye . . . Pedig nem lepett meg senkit a Gorda fiú halála. Öt esztendeje minden fertálykor azzal búcsúztak a lakók utódjaiktól, hogy a .napokban a szomszédnál meg fog halni valaki. Öt eszten­deje hetenkint elküldte a halál egy-egy segédjét Gordáékhoz ; de a beteg belekapaszkodott párná­zott karszékébe és borzasztó erő lehetett a görcs­ben rángó izmokban, mert a segédek mindig hogy a függetlenségi párt címén tulajdonkép­pen az egész uj' korszak ellen irányulnak a támadások. S a függetlenségi párt oppozi- ciőját csak azért szeretnék lángokra szítani, hogy ez a párt nekik kaparja ki a geszte­nyét. Nekik, akik egyelőre még sokkal inkább kompromittálva vannak, semhogy nyíltan kezdhetnék meg a támadást. A saját szakál­lukra nem szabad még dolgozniok, hát azt szeretnék, hogy a sokszoros okkal népszerű függetlenségi párt kezdené már ki az uj kor­szakot. Ezért piszkálta a függetlenségi pár­tot előbb a kompromittált szélsőbal s aztán kontrázva, a kompromittált háborupárt or­gánuma is. Ez is, az is támadja a független­ségi pártot, mely nem akarja a kormányt támadni, holott ez nagyon jól esnék mind­azoknak, akik egyelőre bölcsen tartózkodnak minden nyílt lépéstől. Most már csak az a kérdés, hogy nem számitották-e el az urak egy kicsit magukat? Talán nagyon is korán vallanak szint. Mikor a béke beütött s a háborupárt emberei érez­ték, hogy az uj politikai időjárás megárthat az egészségüknek: úgy tettek, mint bizonyos állatok, ha üldözőbe veszik. Fölvették a kör­nyezetük színét és alakját, elvegyültek az ül­dözök között, azzal a rendkívüli képességgel, melyet a tudomány mimikrinek nevez. Nem lehetett őket hamarosan megkülönböztetni a béke legfanatikusabb embereitől. S ha tudta is mindenki, hogy gyanús elemek lopóztak a hívek közé, nem igen bánták. Hiszen amíg a környezethez alkalmazkodnak és bölcsen meglapulnak, nem is túlságosan veszedelme­sek. Azon fordult meg az egész, hogy óva­tosan szemmel kell őket tartani. Ami meg is történt. Ám az bizonyos volt, hogy elöbb-utóbb elunják mégis a mimikri ter­hét és meg fogják próbálni, hogy igazi színükben mutatkozzanak, igazi hajlamaikkal. És nem volt az uj korszak emberei közt Bent, Gordáéknál, a nagy szobában együtt ült hallgatagon a gyászoló család. A köd szürke függönyt vont az ablakok elé, lassankint egyre sötétebb lett a szoba és szétterpeszkedett benne a temetés utáni hangulat fájdalmas csendje. A két lány a pamlagon ült, a két .fiú az asztal mellett. Valamelyik sarokban látatlanul húzódott meg mélységes fájdalmával az anya. olykor-olykor elfojtott zokogás hangzott a kuckóból, a négy gyerek már nem sirt, csak bámult maga elé. Gondololataik elkalandoztak, szeszélyesen, fáradtan és édes zsibbadtság szállta meg az ide­Lapunk mai száma tizenhat öidaL legyőzőben távoztak és a Gorda fiú mindig job­ban lett megint. Most végre megunta a dolgot a gazda és eljött maga, csontosán, hidegen és bele­fojtotta a lelket a kiaszott testbe. És mikor eltávozott és nyomában felhang­zott a Gordáné kétségbeesett sikongása és a leg­fiatalabb lány kirohant a folyosóra, hogy kihajolva a korláton, zokogva búgja az udvarba: — Meghalt! . . . Meghalt! . . . Akkor futó tüzként terjedt el a hír, és mint egy érző ember sóhajtott fel az egész ház: — Végre! Sőt még most is, mikor már tiszteletteljes susogással mesélgették, hogy mikor látták utol­jára, és hogy milyen halálsejtelmesek voltak utolsó szavai! . . . Még most is visszatértek be­szédjük végén ahhoz a hazug, stereotip szofiz- mához: — Neki jobb igy, szegénynek! Százszor is elhangzott ez a relatív ' hazug­ság, amely igazság volna a halott vértelen ajkain, de hazugság, ha azok mondják, akik csak hideg borzongással gondolnak a koporsóra, a fekete kocsira és a fekete földre.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék