Budapesti Napló, 1899. november (4. évfolyam, 302-331. szám)

1899-11-01 / 302. szám

Szerda, november í, "ilyam. 302. szám. Л. aidem- ul neki? ^va a költ- t, ami a szá- i'a van, lehetne atani. ügy volna De nincs másképp, megint nyújtani s a .. estek. Illik azonban az ágálni, hogy vájjon ez a .ív rokonságban van-e a ré- kormányzat tehetetlensége, a .ás fölbecslése, vagy éppen az nsmeret rejtezik-e mögötte, mely inden napért, ha annyival is ké- xl a sáfárkodásről számot adnia? dyen tendenciának, vagy ilyen hi- sak az árnyéka is tapad az indem- , az ellenzék legprimitívebb köteles- ■rogy kihajszolja a nyulat a bokorból s st az indemnity mögül. Csakugyan bo­dolog volna, hogy a^indemnityvei szinte nyol falat kapjon a kormány, ami mögött tehetetlenségét, az előre nem látását és a hibáját is eltakarhassa. Bizonyos, hogy a magyar parlament fá­zik minden indemnitytől. És méltán. Amilyen kicsi javaslat, olyan veszedelmes tud lenni. A maga két kurta paragrafusával hónapokra kitolhatja az ellenzék leghevesebb akcióját és nyújthatja meg a leghibásabb kormányzat életét is. Legalább az utolsó esztendőkben csak erről a veszedelmes olda­láról kellett vele megismerkedni. De ma ta­lán nem sok ember fog akadni, aki föltenné a kormányról, hogy az indemnity-javaslattal valami titkos célja is lehetne. Nem azért akar időt nyerni, hogy mindent nyerjen. Nem azért kéri a meghatalmazást, hogy időközben T Á R_C A. Tóth László. — A Budapesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Lyka Károly. Halottak napján ez évbon ogygyel több síremléket koszoryznak meg a budapesti miivé szék. Friss és uj az emlék, most készült el. Igazi művész formálta: nemesen tagolt kőalapzaton bronz-képmás, amelytől az alsó párkányig hosz- szan húzódik szomorú egyszerűségben egy bronz­lepel. Ugyanezen az alsó párkányon hever a festő­paletta, frissen rányomott festékkel, négy-öt ecsettel. Azokra lecsapott a halálmadár s karmai­val széjjeltöredezto az alkotó-szerszámot. Kann Gyula finom Ízlésű arkitekturájára mintázta Kallós Ede ezeket a képleteket és fönn, az emlék meg­koronázásául oda helyozte a holt művész mell­szobrát. A temető csöndjében néztem meg ezt a ma­gasba emelkedő képmást. Szinte babonás érzés­sel : hisz oly sokféleképpen találkoztak utaink három országban és oly időkben, amelyek igen emlékezetesek lesznek a mi művészetünk törté­netében. Tíz év alatt sokszor találkoztunk és sokszor mondtunk egymásnak barátságos búcsút. Egyikünk erre, másikunk amarra ment, bizony­talan utakra, megállapított terv nélkül. De fatális biztossággal éreztük, hogy újra, meg újra találkozunk, talán Münchenben vagy Rómában, talán Budapesten vagy Firenzében. Nem sok le­velet váltottunk: tudtuk, hogy megint egymásra bukkanunk valamely bajor, vagy olasz, vagy ma­gyar városban. Semmi feltűnőt sem láttunk benne, mintha ennek úgy kellene lennie. ■sztS: jÓZSEF, kényelmesen hallgathassa agyon az ellenzék­nek valami heves akcióját. Nem az indem­nity az a szalmaszál, amelybe kapaszkodnia keli, ha az örvényből ki akar menekülni. És annyit talán dicsekvés nélkül gondolhat, hogy spanyolfalra sincsen szüksége, amivel bármit is eltakarjon. Vagy hol van az az ellenzéki akció, melynek ostromát a kormány legalább négy hónapra ki szeretné tolni? Hol az az örvény, melynek veszedelme elöl csak az indem­nity szalmaszálán lehet (ha ugyan igy is le­het) menekülni? És végül hol az a hiba vagy csak gyanúban élő kormányzati tévedés is, amelyet spanyolfal mögé kellene rejteni? Se­hol. Az ellenzék sohasem volt olyan csöndes, mint ma és még támadások is érik, mert legalább mesterséges lármát nem csap, mi­kor igazi lármára nincs oka. A kényes kér­dések, amikből váratlanul is kiszakadhat va­lami veszedelmes örvény, mind meglehetősen el vannak intézve és szirtnek vagy alattomos zátonynak még a lehetősége sem kisért. Azt pedig éppen a pénzügyi bizottság most folyó tárgyalásai igazolják, hogy a kormány semmit sem akar eltakarni. Hiszen még olyan kér­désekre is udvariasan siet a válaszszal, amik szorosan véve nem is valók a bizottsági tár­gyalások elé. Senki sem akar bujkálni, senki sem akar rejtegetni és senki sem jár titkolni való szándékokkal. Az indemnity tehát egészen más forrás­ból kerül most, mint ezelőtt. Most igazán az, aminek a politikai tudomány szánta. És semmi más. De persze az ország már meg­szokta, hogy mindig keressen valamit az indemnity mögött és rossz néven se szabad venni az ellenzéktől, ha már megszokásból is fázik ettől a rosszhirü expedienstöl. Ha mindig fegyvernek látta ezt a botot a kormá­nyok kezében, most se tudja mindjárt támasz­nak nézni, ami csak a biztosabb haladást segíti elő. S ezért mutatkozik némi idegesség Mig végre egy napon, négy évvel ezelőtt, Rómában egy partecédulát hozott cimemre a pos­tás. Tóth László meghalt: ez volt rája nyomtatva. Az utolsó izenet tőle, róla. Most már csak egy­szer találkozhatunk majd, egy negyedik ország­ban. S akkor nem is válunk el többé. Emlékezetembe kissé fiatalosabban van vésve a képe. Nem csoda: vidám ifjúságában láttam utoljára, masiro Domenico tivolii kertjében. Akkor fiatal házas volt, örült az életnek és örült Olaszországnak. Akkor nagy terveket kovácsolt a hosszú esti sétákon, amidőn hárman végigba­rangoltuk a szentjánosbogár-sziporkákkal telehin­tett óiajerdöt, amelynek nyílásain át látni lehetett a szemhatáron heverő Róma nagy karneol-szinü várostestét. Pedig azelőtt nem sokat töpren­gett ily hosszulélegzetü terveken. Mint olyan ember, aki festésre született, inkább nekiült egy-egy festői motívumnak, gyorsan megragadott egy-egy részletet és Ízlésesen, fordulatosán vászonra vagy papirosra vetette. Olyan örömmel és szen­vedéllyel tömte tele vázlat-tömbjeit ezekkel a tanulmányokkal, mint egy ember, aki éppen most födözi fel a világ apró, izgató bübájait. De Tivoliban már csupa nagy terv járt a fejőben, mintha sejtotto volna, hogy sietni kell, csinálni, teremteni kell valamit, nagyot, jelentősei, mert rövid, megdöbbentően rövid az élet. Hosszasan beszélgettünk akkor festeni való történeti prob­lémákról. Azon panaszkodtunk, hogy a mi ma­gyar levegőnkben nem lengedezik az a históriai hangulat, amely oly varázslatosan megkapja az embert a római campagnán. Az összes történeti képek, amelyeket nálunk festettek, silány, vér nélkül való maszkéra dók, nem lobog bennük a nagy események tüze. Tóth Lászlóból azonban akkor inkább a magyar ember beszélt s nem a művész, mert hisz ő épp oly jól tudta, mint mi Egész évre 14 írt, 1/a évre 7 írt, V* évre 3 írt 50 kr, egy hónapra 1 írt 20 kr. Egyes szám Budapesten 4 kr., vidéken 5 kr. ma is az indemnity miatt. Pedig nyilvánvaló, hogy egy csomó halasztljatlan munkával kell még a parlamentnek az idén végeznie s ez teszi szükségessé az indemnityt. A véderő- provizórium, a horvát provizórium, a delegáció tanácskozása és azonfelül a kvótának esetleg a királyi döntésig való elintézése: máskor is elegendő munka volna két, ünnepektől meg­szakított hónapra, most pedig, mikor a költség- vetés sincs még letárgyalva, nagyon is sok. Az természetesen nincs kizárva, hogy az ellenzék mindezt elismervén, mégis felpanaszolja a kormánynak, hogy illett volna előrelátnia a munkaanyagnak ezt a megduzzadását és tenni róla. Még pedig indemnity nélkül. De itt is illik distingválni. Mert hátha a kormány kellő előrelátással dolgozott s mégis inkább a kisebbik bajt választotta a nagyobbik helyett? Hátha úgy gondolkozott, hogy amikor a ma­gyar alkotmányosság teljes biztosítása mellett kilátása lehet a már lángokban álló osztrák alkotmányosságból a viszonosságot megmen­teni : ezzel olyan szolgálatot tesz, amely meg­éri, hogy miatta az indemnityre még egyszer rászoruljunk? Mert akkor az előrelátás hiánya olyan váddá törpülne, melyet az események logikai rendje halomra döntene. És aki a lán­gokból egy őszintén óhajtott reménységet tud kimenteni, talán számíthat egy kis elnézésre, hogy utána — mankót kell használnia ! Odaát Ausztriában ime megválasztották a delegáció tagjait. Ha tehát a kormány a magyar ellenzék pesszimista kérdéseinek záporában is reménykedett a delegáció sima elintézésében, nem ok nélkül tette. De komoly kilátás van arra is, hogy az osztrák alkotmányosság sze­kere visszazökken a rendes kerékvágásba. S ha ez megvalósul, akkor a két alkotmány viszonosságában rejlő biztosíték, amelylyel pedig már körülbelül le kellett számolni, megint csak olyan siker, amelylyel szemben a magyar kormányt hiába akarnák az elöre- 1- ""1' ' _ - _ 1 m indannyian, hogy ezt a művészi genret nem lehet egy gombnyomásra elépattantani, tervsze­rűen megteremteni. A hosszú séták alatt aztán a múltból lassankint kibontakozott a jelen és a jövő képe. Szó volt arról, hogy a mi korunk minden teremtő elméje közt Zola alkotta össze a legerősebb kézzel a század képét. Ezt a meggyő­ződést Münchenből hoztuk magunkkal, ahol Zola hatása döntően befolyt a mostani fiatalabb ma­gyar festőnemzedékre. Tehát Zola! Tóth László egy napon a Villa d’Estébe vitte festőszereit, az óriás ciprusok, düledező vízmüvek, ölnyi aloe-su- darak közé. Valóságos Paradou a Villa d’Este, tökéletesen ilyennek képzelhette Zola, amidőn csodálatos erővel leírta a Mouret abbé vétkében. Tóth László beleállitotta a méternyi magas fűbe és giz-gazba óriás vásznát és tenyérnyi széles ecsettel festette a nagy jelenetet. Ott ültem a romok közt s néztem, hogyan alakul ki a kép. Tudtam, hogy nem lesz belőle kész munka: Tóth Lászlót az experimentum vágya vitte ehhez a témához, látni akarta, minő az a nagy kép, ha festő Írja le. A széles színfoltok csakugyan le­kerültek egy napon a vászonról. Most jött a foly­tatása: ugrás a jelenből a jövőbe. Lázasan fogott hozzá, folvtatta és nagy képbe alakította azokat az utólagos hangulatokat, melyek az emberben támadnak, amidőn а XIX. század e nagy epopeáit végigolvasta. Ott volt a verőfénytől ragyogó kép helyén a sötét templom szanktuáriuma, a romha- dülésre szánt oltárral. Előtte a századvég perverz asszonya, bűnben fogamzott érzéseivel. A karján egy csecsemő. Talán egyike a megváltóknak, a forradalmároknak, a nagy fölforgatóknak. Ez a gondolat különösen megragadta Tóth Lászlót. Egy másik képén, amely most a Szépművészeti Muzeum tulajdona (Szépség, pénz, szellem a cime) ugyanez a gondolat válik testté a triptichon Felelős szerkesztő: Kiadja: BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Lapuik mai száma húsz oldal.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék