Budapesti Napló, 1899. november (4. évfolyam, 302-331. szám)

1899-11-01 / 302. szám

.. aidemul neki? ^va a költt, ami a szája van, lehetne atani. ügy volna De nincs másképp, megint nyújtani s a .. estek. Illik azonban az ágálni, hogy vájjon ez a .ív rokonságban van-e a rékormányzat tehetetlensége, a .ás fölbecslése, vagy éppen az ismeret rejtezik-e mögötte, mely inden napért, ha annyival is kell a sáfárkodásról számot adnia? Iyen tendenciának, vagy ilyen kisak az árnyéka is tapad az indem, az ellenzék legprimitívebb köteles■rogy kihajszolja a nyulat a bokorból sőt az indemnity mögül. Csakugyan bodolog volna, hogy az indemnityvel szinte nyol falat kapjon a kormány, ami mögött tehetetlenségét, az előre nem látását és a hibáját is eltakarhassa. Bizonyos, hogy a magyar parlament fázik minden indemnitytől. És méltán. Amilyen kicsi javaslat, olyan veszedelmes tud lenni. A maga két kurta paragrafusával hónapokra kitolhatja az ellenzék leghevesebb akcióját és nyújthatja meg a leghibásabb kormányzat életét is. Legalább az utolsó esztendőkben csak erről a veszedelmes oldaláról kellett vele megismerkedni. De ma talán nem sok ember fog akadni, aki föltenné a kormányról, hogy az indemnity-javaslattal valami titkos célja is lehetne. Nem azért akar időt nyerni, hogy mindent nyerjen. Nem azért kéri a meghatalmazást, hogy időközben kényelmesen hallgathassa agyon az ellenzéknek valami heves akcióját. Nem az indemnity az a szalmaszál, amelybe kapaszkodnia kell, ha az örvényből ki akar menekülni. És annyit talán dicsekvés nélkül gondolhat, hogy spanyolfalra sincsen szüksége, amivel bármit is eltakarjon. Vagy hol van az az ellenzéki akció, melynek ostromát a kormány legalább négy hónapra ki szeretné tolni? Hol az az örvény, melynek veszedelme elöl csak az indemnity szalmaszálán lehet (ha ugyanígy is lehet) menekülni? És végül hol az a hiba vagy csak gyanúban élő kormányzati tévedés is, amelyet spanyolfal mögé kellene rejteni? Sehol. Az ellenzék sohasem volt olyan csöndes, mint ma és még támadások is érik, mert legalább mesterséges lármát nem csap, mikor igazi lármára nincs oka. A kényes kérdések, amikből váratlanul is kiszakadhat valami veszedelmes örvény, mind meglehetősen el vannak intézve és szirtnek vagy alattomos zátonynak még a lehetősége sem kisért. Azt pedig éppen a pénzügyi bizottság most folyó tárgyalásai igazolják, hogy a kormány semmit sem akar eltakarni. Hiszen még olyan kérdésekre is udvariasan siet a válaszszal, amik szorosan véve nem is valók a bizottsági tárgyalások elé. Senki sem akar bujkálni, senki sem akar rejtegetni és senki sem jár titkolni való szándékokkal. Az indemnity tehát egészen más forrásból kerül most, mint ezelőtt. Most igazán az, aminek a politikai tudomány szánta. És semmi más. De persze az ország már megszokta, hogy mindig keressen valamit az indemnity mögött és rossz néven se szabad venni az ellenzéktől, ha már megszokásból is fázik ettől a rosszhírű expedienstől. Ha mindig fegyvernek látta ezt a botot a kormányok kezében, most se tudja mindjárt támasznak nézni, ami csak a biztosabb haladást segíti elő. S ezért mutatkozik némi idegesség Mig végre egy napon, négy évvel ezelőtt, Rómában egy partecédulát hozott címemre a postás. Tóth László meghalt, ez volt rája nyomtatva. Az utolsó üzenet tőle, róla. Most már csak egyszer találkozhatunk majd, egy negyedik országban. S akkor nem is válunk el többé. Emlékezetembe kissé fiatalosabban van vésve a képe. Nem csoda: vidám ifjúságában láttam utoljára, masiro Domenico tivolis kertjében. Akkor fiatal házas volt, örült az életnek és örült Olaszországnak. Akkor nagy terveket kovácsolt a hosszú esti sétákon, amidőn hárman végigbarangolták a szentjánosbogár-sziporkákkal telehintett olajerdőt, amelynek nyílásain át látni lehetett a szemhatáron heverő Róma nagy karneol-szinű várostestét. Pedig azelőtt nem sokat töprengett ily hosszúlélegzetű terveken. Mint olyan ember, aki festésre született, inkább nekiült egy-egy festői motívumnak, gyorsan megragadott egy-egy részletet és ízlésesen, fordulatosan vászonra vagy papirosra vetette. Olyan örömmel és szenvedéllyel tömte tele vázlattömbjeit ezekkel a tanulmányokkal, mint egy ember, aki éppen most fedezi fel a világ apró, izgató bűbájait. De Tivoliban már csupa nagy terv járt a fejében, mintha sejtette volna, hogy sietni kell, csinálni, teremteni kell valamit, nagyot, jelentőset, mert rövid, megdöbbentően rövid az élet. Hosszasan beszélgettünk akkor festeni való történeti problémákról. Azon panaszkodtunk, hogy a mi magyar levegőnkben nem lengedezik az a históriai hangulat, amely oly varázslatosan megkapja az embert a római campagnán. Az összes történeti képek, amelyeket nálunk festettek, silány, vér nélkül való maszkéradók, nem lobog bennük a nagy események tüze. Tóth Lászlóból azonban akkor inkább a magyar ember beszélt s nem a művész, mert hisz ő épp oly jól tudta, mint mi ma is az indemnity miatt. Pedig nyilvánvaló, hogy egy csomó halaszthatlan munkával kell még a parlamentnek az idén végeznie s ez teszi szükségessé az indemnityt. A véderőprovizórium, a horvát provizórium, a delegáció tanácskozása és azonfelül a kvótának esetleg a királyi döntésig való elintézése, máskor is elegendő munka volna két, ünnepektől megszakított hónapra, most pedig, mikor a költségvetés sincs még letárgyalva, nagyon is sok. Az természetesen nincs kizárva, hogy az ellenzék mindezt elismervén, mégis felpanaszolja a kormánynak, hogy illett volna előrelátnia a munkaanyagnak ezt a megduzzadását és tenni róla. Mégpedig indemnity nélkül. De itt is illik distingválni. Mert hátha a kormány kellő előrelátással dolgozott s mégis inkább a kisebbik bajt választotta a nagyobbik helyett? Hátha úgy gondolkozott, hogy amikor a magyar alkotmányosság teljes biztosítása mellett kilátása lehet a már lángokban álló osztrák alkotmányosságból a viszonosságot megmenteni , ezzel olyan szolgálatot tesz, amely megéri, hogy miatta az indemnityre még egyszer rászoruljunk? Mert akkor az előrelátás hiánya olyan váddá törpülne, melyet az események logikai rendje halomra döntene. És aki a lángokból egy őszintén óhajtott reménységet tud kimenteni, talán számíthat egy kis elnézésre, hogy utána mankót kell használnia ! Odaát Ausztriában ide megválasztották a delegáció tagjait. Ha tehát a kormány a magyar ellenzék pesszimista kérdéseinek záporában is reménykedett a delegáció sima elintézésében, nem ok nélkül tette. De komoly kilátás van arra is, hogy az osztrák alkotmányosság szekere visszazökken a rendes kerékvágásba. S ha ez megvalósul, akkor a két alkotmány viszonosságában rejlő biztosíték, amelylyel pedig már körülbelül le kellett számolni, megint csak olyan siker, amelylyel szemben a magyar kormányt hiába akarnák az előre- TÁ R_C A. Tóth László. — A Budapesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Lyka Károly. Halottak napján ez évben egygyel több síremléket koszorúznak meg a budapesti művészek. Friss és uj az emlék, most készült el. Igazi művész formálta: nemesen tagolt kőalapzaton bronz-képmás, amelytől az alsó párkányig hoszszan húzódik szomorú egyszerűségben egy bronzlepel. Ugyanezen az alsó párkányon hever a festőpaletta, frissen rányomott festékkel, négy-öt ecsettel. Azokra lecsapott a halálmadár s karmaival széjjeltöredezte az alkotószerszámot. Kann Gyula finom ízlésű arcitektúrájára mintázta Kallós Ede ezeket a képleteket és fönn, az emlék megkoronázásául oda helyezte a holt művész mellszobrát. A temető csöndjében néztem meg ezt a magasba emelkedő képmást. Szinte babonás érzéssel , hisz oly sokféleképpen találkoztak utaink három országban és oly időkben, amelyek igen emlékezetesek lesznek a mi művészetünk történetében. Tíz év alatt sokszor találkoztunk és sokszor mondtunk egymásnak barátságos búcsút. Egyikünk erre, másikunk amarra ment, bizonytalan utakra, megállapított terv nélkül. De fatális biztossággal éreztük, hogy újra, meg újra találkozunk, talán Münchenben vagy Rómában, talán Budapesten vagy Firenzében. Nem sok levelet váltottunk: tudtuk, hogy megint egymásra bukkanunk valamely bajor, vagy olasz, vagy magyar városban. Semmi feltűnőt sem láttunk benne, mintha ennek úgy kellene lennie. 1 '"1' ' _ _ 1 mindannyian, hogy ezt a művészi génet nem lehet egy gombnyomásra előpattantani, tervszerűen megteremteni. A hosszú séták alatt aztán a múltból lassan kint kibontakozott a jelen és a jövő képe. Szó volt arról, hogy a mi korunk minden teremtő elméje közt Zola alkotta össze a legerősebb kézzel a század képét. Ezt a meggyőződést Münchenből hoztuk magunkkal, ahol Zola hatása döntően befolyt a mostani fiatalabb magyar festőnemzedékre. Tehát Zola! Tóth László egy napon a Villa d’Estébe vitte festőszereit, az óriás ciprusok, düledező vízművek, ölnyi aloe-sudarak közé. Valóságos Paradon a Villa d’Este, tökéletesen ilyennek képzelhette Zola, amidőn csodálatos erővel leírta a Mouret abbé vétkében. Tóth László beleállította a méternyi magas fűbe és giz-gazba óriás vásznát és tenyérnyi széles ecsettel festette a nagy jelenetet. Ott ültem a romok közt s néztem, hogyan alakul ki a kép. Tudtam, hogy nem lesz belőle kész munka. Tóth Lászlót az experimentum vágya vitte ehhez a témához, látni akarta, minő az a nagy kép, ha festő írja le. A széles színfoltok csakugyan lekerültek egy napon a vászonról. Most jött a folytatása: ugrás a jelenből a jövőbe. Lázasan fogott hozzá, folytatta és nagy képbe alakította azokat az utólagos hangulatokat, melyek az emberben támadnak, amidőn a XIX. század e nagy epopeáit végigolvasta. Ott volt a verőfénytől ragyogó kép helyén a sötét templom szanktuáriuma, a romhadülésre szánt oltárral. Előtte a századvég perverz asszonya, bűnben fogamzott érzéseivel. A karján egy csecsemő. Talán egyike a megváltóknak, a forradalmároknak, a nagy fölforgatóknak. Ez a gondolat különösen megragadta Tóth Lászlót. Egy másik képén, amely most a Szépművészeti Múzeum tulajdona (Szépség, pénz, szellem a címe) ugyanez a gondolat válik testté a triptichon ■sztS: JÓZSEF, Szerda, november 1, folyam. 302. szám. Felelős szerkesztő: Kiadja: BRAUN SÁNDOR, A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 14 írt, 1/a évre 7 írt, Vz évre 3 írt 50 kr, egy hónapra 1 írt 20 kr. Egyes szám Budapesten 4 kr., vidéken 5 kr. Lapunk mai száma húsz oldal.