Budapesti Napló, 1899. december (4. évfolyam, 332-360. szám)

1899-12-01 / 332. szám

BUDAPESTI NAPLÓ Budapest, 1899. Negyedik évfolyam. 332. szám. Péntek, december I. F6szerkeszl6: VÉSZI JÓZSEF. Felelős szerkesztő: BEAÜN SÁNDOR. Kiadja: A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 14 frt, Va évre 7 írt, 1!i évre 3 frt 60 kr, egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyes szám Budapesten 4 kr., vidéken 5 kr. Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 18. Beharangozás. Budapest, november 30. (S.) Van delegáció; még csak néhány héttel ezelőtt ki hitte volna, hogy lesz? Van delegáció; ki merne jótállást vállalni, hogy meglesz jövőre is? Már az igaz, hogy erősen megkorhadt ez az intézmény. S amit alkotói sohse képzeltek volna: nem itt Magyarorszá­gon korhadt meg, hanem odaát Ausztriában. Osztrák intézménynek csúfolta minálunk har­minc esztendőn át a közjogi ellenzék. S most kiderül, hogy mi tartjuk benne a lelket. Ausztria pedig bármely percben kész tőle elszakadni. Tőle és az egész dualizmustól, sőt magától attól a teljes és valódi alkot­mányosságtól is, amelyet a hatvanhete- diki kötés biztosítani kívánt számára. Kö­szöntvén a ma összeülő delegációt, ki tudja, nem veszünk-e egyszersmind örökre búcsút tőle?í Ki tudja, hová fejlődik Auszt­riában a bomlás processzusa, amelynek az idén még volt egy nyugvópontja, akkora, hogy a parlament megválaszthatta a delegá­ciót? Jövőre ilyenkor lesz-e parlament, amely választhat? Lesz-e egyáltalán alkotmányos lehetősége annak, hogy a közösügyek az ed­digi módon intéződjenek? Ez a mostani delegácionális ülésszak különben aligha lesz viharos, noha magyar részről bevonul ezúttal a közjogi ellenzék két képviselője is. Graváminális anyag van ugyan most is, de a legnagyobb graváraen, a katonai terhek nagy emelkedése, amelytől pedig ugyancsak volt okunk félni, elma­radt. Benne volt pedig ez is a Bánffy-ka- binet leltárában. Benne volt egy nagyszabású katonai reform, amely ijesztő mértékét jelen­tette a katonai költségek szaporodásának. És a Bánffy-rendszer posztumus védői annak idején élénk kárörömmel lesték, hogyan fog megbirkózni a Széli-kormány ezzel a kelle­metlen hagyatékkal. És, lám, megbirkózott vele; megbirkózott bátran, erővel és sikerrel. Ezért az elismerést igazságos ember nem vonhatja meg Széli Kálmántól és kabinetjé­től. A delegációt tehát a kormány energiája és hazafias lelkiismerete megszabaditotta leg­kellemetlenebb kötelességétől, attól, hogy Krieghammer urnák újabb, szertelen követe­lésével szembeszálljon. Ami fennmaradt egyéb tennivalóját illeti, ezek közt a legelső az lesz, hogy bírálatot mondjon a külügyi poli­tikáról, amelyet gróf Goluchowski nyilván már holnapután fel fog tárni szokásos expo­zéjában. Gróf Goluchowskival szemben nem lesz nehéz dolguk a mi delegátusainknak. Az ö korrekt, ügyes és határozottan magyar­barát politikája több elismerésre, mint gáncsra fog alkalmat adni. Mióta ö áll a monárkia külügyeinek az élén, azóta uj szellem költöz­ködött be a ballplatzi régi házba. Goluchowski szakított a régi tunya, álmos, kullogó rend­szerrel és energiát, öntudatot s lendületet vitt bele nemzetközi politikánkba. Az osztrák-magyar diplomácia megszűnt azóta a nemzetközi színjáték dummer Augusztja lenni, hanem mint komoly tényező jelentkezik mindenütt a maga helyén. Nem okvetetlenkedik fölös­leges módon, tapintatos és óvatos, de ahol a monárkia érdekei megkövetelik, ott gyor­san, kellő időben és kellő sulylyal közbelép; nem irtózik az irlciativától sem, ha szükség van reá; tud és mer cselekedni. Ezért áll fenn zavartalanul a legszívesebb viszony szö­vetségeseinkkel s vagyunk a lehető legjobb viszonyban az összes hatalmakkal, beleértve Oroszországot is; igy szereztük vissza ve­szendőbe indult pozíciónkat a Balkánfélszi­geten. Monarkiánknak nincsenek ellenségei és nincsenek szánakozó barátai; nem gyű­lölnek bennünket sehol és nem is mosolyog­nak rajtunk, mint a hogy gyűlöltek és mo­solyogtak annakelötte a Kálnoky idején, más­fél évtizeden keresztül. Gróf GoluchewsJd és a magyar delegáció tehát nyilván meg lesznek egymással elé­gedve. Ellenben aligha lesz ilyen jó dolga Krieghammer urnák. A hadügyminiszternek van a rovásán minálunk egy és más. Alkalmasint lesz egy-két meleg napja, ha majd számon kérik tőle azt, amit ellenünk vétett és mu­lasztott. Még a Bánffy-kormány idejéből való az egyik bűne: az a rendelet, amelylyel megkommentálta a királynak a Hentzi-szóbor- ról szóló parancsát. Az a rendelet kemény megrovásban részesült a magyar kormány padjairól is és ez a megrovás nyilván nem fog elmaradni most, mikor a hadügyminisz­ter szemtől szembe fog állni a magyar tör­vényhozás expoziturájával. És remélhetőleg számon kérik majd Krieghammer úrtól azt a szerencsétlen rendeletét is, amelylyel a tar­talékos katonák jelentkezéséből csinált nem­zeti sérelmet nálunk, az egész monárkiában pedig végzetes galibát, fölösleges módon, ta­pintatlanul, ügyetlenül. Erről a ballépésről elmondtuk a véleményünket annak idején, s ezt a véleményünket fenntartjuk most is. A magyar delegáció is nyilván figyelmeztetni fogja Krieghammer urat valamire, amiről minduntalan megfeledkezik. Arra, hogy a közös hadügyminiszter magyar miniszter is, nemcsak osztrák. Nyilván megértetik majd a hadügymi­niszter úrral, hogy a rosszhiszemű zde miatt nem lett volna szabad büntetnie a jóhiszemű jelent. A jogi szempont — igaz -— neki ked­vez. A törvény szerint a közös hadsereg szol­gálati nyelve a német; s a törvény szerint az ellenőrzési szemléken a tartalékosok ka­——— ........гг ír—гг—ймаааиы. i «игими T A R C A. A Bükkös István földje. — A Budapesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Nógrádi László. — Felfordult a világ, mondja Bükkös Ist­ván uram s bizony én is azt mondom. Más sora van most az embernok, mint hajdanta. Érzik ezt Palócországban is. Lassan-lassan elvesz a régi és uj jön nyomvást a helyébe. Az öreg Haran­gozó Péter beszélte, hogy volt régen, hát azután mondom, hogy nem úgy van most. Ott van ni, a Kerekék hada is mivé lett, hova veszett a szép nagy porta ? Az egyablakos hosszú ház összeroskadt s támadt helyébe három is. Két ablak van rajta, a teteje cserepes; igy kívülről csak szép, hej de belülről hiányzik va­lami, valami, ami megvolt az összeroskadtban. Nincs jólét, gazdagság, boldogság. Nem úgy van, mint azelőtt, teszem azt, mikor még egybetartott a had s miként a csirkesereg az anyja, úgy va­lamennyien az öreg Kerek János szárnya alatt éitek. Estenden a harangszó után ő kelme beült az asztalszögletbe a poháralmáriom alá, ez volt az ő trónusa. Beült s szótlan fenséggel hallgatta meg, mint egy valóságos király, a had munkás tagjainak jelentését. Hogy halad a munka a pásti dűlőben, szép-e a vetés, nem kell-e valahol ja­vítani a földet, milyen a legelő; mert ő kézzel nem, csak fejjel dolgozott. A jól végzett munkát egy fejbiccentéssel jutalmazta, hagyta helybe, ez volt a megerősítő pecsétje, ha valami nem tetszett, egyet csóvált a fején s ez már baj volt. Innen adta ki parancsait is az öreg Kerek János és bizony nem történt meg, hogy valaki ellene mondott volna, úgy volt legjobban, ahogy ő elgondolta. Igaz is ez; őszszel, gyümölestaka- ritás idején látszott meg, hogy mit ér a Kerek János esze. Ontotta a föld a termést, megtelt a hombár, nem hiába dolgoztak légyen egész esz­tendőben. Akkor Kerek János kiosztotta kinek-kinek a magáét szükség és érdem szerint. — Neked, mondta, János testvér, feleséged van, gyereked is, végy nekik gúnyát, három részt kapsz, te Miska csak legény sorba mégy még, jól dolgoztál, kapsz uj csizmát, no meg hogy meg legyen a vágyad, hát nem bánom, a szécsényi nagy vásáron ha egy harmonikát is veszel. És igy osztotta ki valamennyinek, hogy min­denki meg volt elégedve. A maradék pedig a közös kasszába ment, a tulipános ládafiába. Bizony volt ott mindig, nem kellett máshoz for­dulni, ha valamire kellett. így volt régen, de most, haj, most másánt van, a gazdag hadakból szegény zsellérek lettek. A föld egy darabban erős volt, sok volt, most szétosztva gyenge, kevés. Tudja, mi csinálta a fordulást, tudja! Az öreg Gömbös Istvánná, isten nyugosz­talja, mondta egyszer : — Hej, leikeim, még az én időmben egy szál perkál ruhába mentünk a templomba, csiz­mát se látott, csak a kezünk, ott hordtuk lei- keim, most bezzeg selyem viganó kell nem is egy, se kettő, és ó, uram bocsá’, a Ferduska lá­nyok má’ cipellőt hordanak. Úgy, úgy, nem volt elég széles az Ipoly, átúszott rajta, az urak szokása, nem voltak elég magasak a palóc hegyek, átszállóit rajtuk a vi­lág divatmadara. Nincs már a régiből meg, csak a rétek, az erdők virága. Azoknak még tiszta a kelyhe és harmatos és olyan a színük, illatjuk, mint régen. Bárha már itt-ott be vannak piszkolva, rájuk szállt a kőszénfüst, belepte őket a korom pora. Mert ime a szűz Ipoly völgyön immár vaskutya­Lapunk mai szánta йгелЬа! oldal. gőzös jár. Bele füttyög a völgyek templomi szent csöndjébe, megrettenve hallgatja dübörgését a legelő juhnyáj, — nem hallani tőle a kolomp szavát, a szellő szárnyon szálló nótákat, a bus furulya szót, elnémul a rejtekekben fészkelő gerle búgó, zokogó szava, nem szól a rigó és bizony a fülemüle is elhallgatott. Mindennap meglep a korom egy-egy szűz tiszta virágot az Ipoly rétjén, bizony mindennap elűz egy-egy madarat a gőzösfütty, kevesebb a dal, bizony leszakad egy-egy darab Palócország­ból is, elnyeli a világ. Mossa, mossa Palóciát a nagy hullám, egyszerre csak elmossa, úgy mint a Bükkös István uram földjét az Ipoly,------­e gészen úgy! Fáj a szivem, ha erre gondolok. . . . Mert a Bükkös István uram földjét a go- noszságos Ipoly mosta el, igy mondja ezt őkelme. Régi szabású ember, még a hadak korabeli. Úgy viselkedik, úgy beszél, mintha még most is ur lenne a maga portáján. — Én, a Bükkös-had, mondja nagy kevé- lyon, én vagyok, a többig az nem Bükkös, az semmi, csak zsellér, itt a had, ahol én vagyok. Pedig a Bükkös-hadnak már vége, vége mint a Korek-hadnak, a nagy, hosszú egy abla­kos, szalmás ház leroskadt. Égy szoba maradt meg csak, annak a tetejét is a nagy búbos ke­mence tartja csak. Ebben van a tulipános láda, a kulcsát mindig magával hordja Bükkös uram. Igaz, hogy nincs benne semmi, ha csak a kap­csos imádságos könyv nem, de hát igy szokta azt régen Bükkös uram, mikor még volt mit őrizni benne. Most azt mondják, egy kicsit megroskadt Bükkös István, mióta a feleségo, meg a lánya meghalt. Megroskadt, de a had büszkeségéből nem adott fel semmit. Hogy a feleségét eltemette, még csak megmaradt a lánya. Szép, nyúlánk növésű lánya volt. Olyan mint az erdei sudár fa, szép mint a liliom-szál. — Ember számba mégy virágom, mondo-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék