Budapesti Napló, 1900. február (5. évfolyam, 31-58. szám)

1900-02-01 / 31. szám

Vita előtt. Budapest, január 31. (v.) Miről legyen szó a költségvetési vitában? A jövendőről, semmi egyébről nem lehet és nem szabad diskurálnia a parlamentnek, hacsak nem akar szándékosan ellentétbe helyezkedni a saját kötelességével és az ország érdekével. Közbajaink ismeretesek, nem kell őket sem felfedezni, sem akár minőségüket, akár mennyiségüket megállapítani. Jól tudja az egész közvélemény, mi lelte a nemzetet; immár csupán az derítendő ki, mi módon volna a kórságos állapot orvoslandó. Azzal is tisztában van mindenki, hogy az adott viszonyok közt a magyar politikának csakis egy célja lehet: a nemzeti erők összegyűjtése és tervszerű fejlesztése. Az erőgyűjtés munkája a közélet belső harmóniáját feltételezi , az erőfejlesztés pedig rendszeres reformtevékenységet követel. Milyen tartólmúak és milyen irányúak legyenek a reformok és mely sorrendben hajtassanak végre , ezt kell a költségvetési vitának kiderítenie. Nemzeti szervezetünk elmaradottsága aggasztó tünetekben nyilvánul az egész vonalon , a politikai vonatkozásokban épp úgy, mint a társadalmi és a gazdasági téren. Íme, a reformok köre betölti a nemzetlét egész szemhatárát. Magyarország egyetemes regenerációja az a feladat, amelynek megoldása elől a parlamentnek nem szabad kitérnie. Mert hasztalan alkotnék meg a legtökéletesebb közigazgatási reformot, ha nem hívunk életbe olyan társadalmi politikát, amely megbízható szociális alapokra helyezi az új intézményeket. S hiába vesződünk a társadalmi szervezkedés bonyolult problémájával, ha egy egészséges gazdasági politikának következetes végrehajtásával nem nyitunk meg a nemzet számára új vagyonforrásokat. Mind a három téren egyformán sürgős a munka, s a reformmunkásság tervének megállapításánál nem arra kell ügyet vetni, a feladatok melyik kategóriája előzze meg a másikat, hanem arra, miként haladjon egymás mellett párhuzamban a nemzet regenerálása az egész vonalon. Újra mondjuk: a budgetvitának csupán a jövendővel szabad foglalkoznia. A diagnózist tudjuk már; a helyes therápia az, amit keresni kell. S ismételjük azt is, hogy az Erőgyűjtés érdekében kerülni kell minden oidaron a múltakkal való foglalkozást. Ha a közbajok feltárása csupán fölösleges, akkor a dekriminálás még ennél is rosszabb, tudniillik veszedelmes. A múltnak hibái és bűnei immmár csak arra valók, hogy okuljunk rajtuk, de nincs miért boncolgatnunk őket most, amikor az idő sürgős munkára szólítja a nemzetet. Ez a múlt eltemetődött és expiálódott. Semmi közünk többé hozzája. Hazajáró lelke hiába igyekszik kísérteni közöttünk , az új korszakban sem részvétet, sem figyelmet nem fog kelteni. Kísértetekkel az ember sem nem szövetkezik, sem nem verekszik. Barát és ellenség egyformán irtózik tőlük. Rebesgetik, hogy aminek az emléke is már halványulni kezd, újra igényt tart az aktív szereplésre. Tettekkel tényezőkké akarnak megint lenni bizonyos törekvések. S mintha volna is valami a levegőben, ami valószínűséget ad ennek a sejtelemnek. Hát hadd jöjjön a múlt és hadd szólítsa a porondra ? jelent. Ha nem érte be azzal, hogy legyőzte, mint eleven hatalmat, el fog tiportatni kisértetkorában is. Jöjjön hát az a múlt és hivalkodjék erényeivel. Számlálja elő jogcímeit a feltámadásra. Majd megvizsgáljuk mi ezeket a jogcímeket. Bizonyítsa be, hogy a hatalomnak erőszakká fajulása üdvösebb volt a nemzetre nézve, mint a kormányzati erőnek a jog, törvény és igazság korlátai közé vonulása. Mutassa ki, hogy a hatalmi önzésnek szabad volt a közszabadságok rovására élősködnie s hogy kárhozatokat rejt magában ez az uj korszak, mely kíméli és fejleszti a nemzeti jogokat és a polgári önérzetet. Szálljon síkra az a múlt azért a politikáért, amely forradalmi örvénybe sodorta a parlamentarizmust s néhán megszakította az alkotmány folytonosságát, és fejtse ki a nemzet előtt, miért volt hasznosabb az a politika az új szellemnél, amely kiengesztelte az alkotmányt a parlamenttel s a parlamentet a nemzettel. Várjuk azt az akciót, amelyről rejtelmesen suttognak annyian. Várjuk, és állunk elébe. És hadd mondjuk ki mindjárt azt a szilárd meggyőződésünket, hogy e kísértetjárással szemben egységesen fogja helyét megállani a szabadelvű párt. A hazajáró lélek hiába fog keresztülsuhanni e pártnak csarnokán. A többség árnyalatai közül egyet sem fog hajlandónak találni arra, hogy szövetségesül szegődjék végzetes munkájához. Bár még nem fejeződött be e táborban a lelkek egybeforradása, de két dologra nézve teljes összhang uralkodik benne. Senki sem kívánja vissza a szabadelvű pártban a múltnak keserűségeit, izgalmait és válságait. Ellenben mindenki egyet érez és egyetért a jelenlegi pártvezér államférfim képességeibe vetett feltétlen bizalomban. Árnyalatok e pártban csupán oly érteelemben vannak, hogy Széll Kálmán egyéniségének jellegzetes vonásai közül ki ezt, ki amazt, becsüli nagyobbra: olyik a jogtiszteletet, olyik a nemes lojalitást, olyik a közjogi egyensúlyhoz való szilárd ragaszkodást, olyik a feltétlenül megbízható szabadelvűséget. De abban, hogy Széll Kálmán teljesen méltó az egész párt bizalmára és támogatására, nincsárnyalatkülönbség, sem a nézetekben, sem az érzésekben. Ez fog majd kiderülni, ha csakugyan megtörténik az a kísértetjárás. Akik éket akarnak verni a többségbe, hogy szél/ TÁRCA. Schvarc Gyula. — A Budapesti Napló eredeti tárcája. — Néhány évvel ezelőtt M. A. Lange tollából egy kis essay-gyüjtemény jelent meg Berlinben, ezen a címen: Geistige Grössen der Gegenwart. A század szellemi életének kitűnőségei közt a következő nevek szerepelnek ebben a könyvben: Ibsen, Carducci, Ascoli, Dumas fils, Mendelejew, Berthelot, Kowalewsky Sonja, Castelar és Schvarc Gyula. Az a Schvarc Gyula is tehát, akiből a mi csodálatos magyar társadalmunk mindössze anynyit látott, hogy igen nagy haja van s hogy nagy esernyővel jár még akkor is, ha napsugaras az égbolt. M. A. Lange ur, a kis essay-gyüjtemény geniális szerzője azonban a messzeségből egyebet is látott s ami még jóval érdekesebb, elolvasta Schvarc Gyula könyveit s azokból állapitva meg az ember értékét, feljegyezte a nevét a század szellemi kitűnőségei sorába. Az államtudománynyal foglalkozó írók és tudósok között senki sem versenyezhet Schvarc Gyulával, aki reformátori lelkesedésével, eredeti erejével, önálló ítéletével új mesgyékre viszi tudományát. Ez a katolikus vallású magyar ember valóságos lutheránus-germán felforgató; ő az első, aki hadat mer üzenni a hellén világfelfogás zsarnokságának, s úgy mint Harnack, ő is fellázad a Ritschl-féle iskola pozitivista theurgiája ellen. Amíg azonban Harnack kutatásainak tulajdonképpeni tárgyát, a keresztényi metafizikát teljesen kiforgatja jogaiból s a kereszténységet ostoba paraszt mesének mondja, addig Schvarc Gyula rombolásaiban a nemes mérséklet s az igazi tudóshoz illő nyugodtság vezeti a bontó csákányt. Schvarc Gyula tanulmányai a görög ókorból indulnak ki s talán a görög világ erejéből vette azt az erőt is, amelylvel az arisztotelészi állammorfológiát, a tudományos fejlődés eme örökölt terhét, alapjaiban megingatta. A szagirita „Politika“-ja minden időkben érdekes marad, nemcsak azért, mert a korabeli alkotmányok hű képét adja, hanem ama bölcsészeti elvek miatt is, amelyeken ideális államát felépítette. Schvarc Gyula az arisztotelészi államformát vizsgálja, azt az államformát, melybe a modern államtudományok minden politikai alakulatot beleszorítottak, köztük sok olyant is, amelyről Arisztotelész sohasem álmodott. Ettől a nagy gyömöszöléstől s ebben a dogmatikai kényszerzubbonyban valósággal megfulladt az élet. Kétezer éves, bevehetetlennek látszó, hatalmas bástyafal volt ez az ortodox államtudomány, de a Schvarc Gyula hatalmas, gyakran kihívó bírálata alatt megingottak alapjai, ledőlt falak jelezték mindenütt a kemény hadjárat nyomait s a romba dőlt bástyák felett egyszerre új, távoli, sohasem látott vidékek tűntek fel az államtudományok mezőin. Amily kíméletlenül ostromolta meg Schwarc az ortodox államtudomány teóriáit, ugyanolyan keserves, nehéz, de győzelmes háborút viselt az ellen a végzetes kultusz ellen, melyet ikon/eszem'ow-imádásnak lehetne nevezni, s amelyet Schwarc a történeti tekintélyek előtti porba hullásnak mondott. Misem természetesebb, minthogy a dogmatika ócska vasába öltöztetett lovagok haragosan csaptak vértjeikre s ha már az arisztotelészi harcot megbocsátották volna is, azt s támadást sehogy sem tudták elviselni. Soha dogmatikus lelkiismeretet könyv nagyobb lázba nem ejtett, mint a Lipcsében megjelent: Montesquieu und die Verantwortlichkeit der Räthe des Monarchen és a Montesquieus Erziehung zum Verfassungspolitiker. Aki ma a bibliát támadná meg, nem végezne olyan vakmerő munkát, mint Schvarc Gyula végzett akkor, mikor a Montesquieu szentháromságának rontott neki s az Esprit des Loist felületes munkának, sőt ügyes kompilációnak bélyegezte. A hatásaiban olyannyira jelentékeny Esprit des Loisra, amelyre oly sokan tettek hitet s oly sokan esküsznek még ma is, Schvarc Gyula mondta ki a megsemmisítő ítéletet s szörnyű tiszteletlenséggel igy jellemezte: — Ez a könyv szellemes ember munkája, aki a klasszikus ókor irodalmi hagyatékából szedte az anyagot, modern útleírásokból vett adatokkal felcifrázta, hozzáadott ezenfelül nagyon sok és nagyon jó anekdotát, igen rossz és igen kevés ókori adatot, összegyűjtötte a röpiratírók és történetírók iratait, mindezt azután a bámulatraméltó szalonpolitikus ügyességével szikrázó szellemi sziporkákká gyúrta össze . . . Az a kép, melyet Anglia államhatalmának elosztásáról rajzol, alapjában téves s hogy milyen átkos következményei voltak ennek a lelketlen felületességnek az 1791-ki francia alkotmányi politikára, azt felesleges fejtegetnem. A Montesquieu-imádás bámulatos csökönyössége az államtudományokban sok ostobaságot teremtett s egyéb tudományokban is annyi kárt tett, hogy még ma is azon koldulunk. Montesquieu éppen olyan kevéssé ismeri az újabb demokrácia igazi természetét, mint Arisztotelész s éppen nem mondok nagyot, ha azt állítom, hogy még a tizenhetedik század angol commonwealth-ét sem ismeri. Montesquieu nagy bűneit nem leellet felsorolni a nélkül, hogy arra a szerencsétlen tévtanra rá ne mutassak, amely a point de noblesse, point de шшшя щтяштттттшштттмтт* Budapest, 1900. Ötödik évfolyam. 31. szám. Csütörtök, február Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 18. Főszerkesztő: VÉSZI JÓZSEF. Felelős szerkesztő : Kiadja: BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), Va évre 14 k., (7), Va évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 írt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Lapunk mai száma tizenhat oldal.