Budapesti Napló, 1900. február (5. évfolyam, 31-58. szám)
1900-02-01 / 31. szám
2 Budapest, csütörtök BTTO A FESTI NAPLÓ 1900. február 31. szám, repeszszék, keserves csalódás vár azokra. A szabadelvű párt atomjai összébb fognak szorulni a kívülről jövő támadás elhárítására , s nem a párt fog szétzúzódni, hanem az ék, amelyet beléje akartak verni. S ki fog derülni, hogy a múlt, amely mindenáron fel akar támadni, elszigetelten áll. Kudarca tökéletes lesz és végleges. Akik nem érték be egy halállal, meg fognak halni másodszor is. ORSZÁGGYŰLÉS, Budapest, január 31. A parlamentben ma előbb kigyultak a szenvedélyek, aztán kigyultak a csillárok is. Konstatáljuk, hogy ez az utóbbi indokoltabb dolog volt, mert az üvegtető alatt déltájban pokoli sötétség kezdett elterjedni. Hogy a szenvedélyek miért gyűltak ki? — nem lehet olyan pontosan megállapítani. Igaz ugyan, hogy az a harminc milliós póthitel, melyet a delegáció már két esztendővel ezelőtt szavazott meg, de a Magyarországra eső hányadról a törvényjavaslatot idáig nem lehetett előterjeszteni: régi szálka az ellenzék szemében. De még az ellenzék többsége is tisztában volt vele, hogy a javaslat előterjesztése az előző kormány feladata lett volna, ha ugyan az előző kormány az obstrukciók miatt egyáltalán tárgyaltathatott volna valamit. Éppen azért a szélsőbal zöme most nem is készült retorzióra a Széll-kormány ellen a miatt, amit elődjének hibájául tud be. Csak Komjáthy Béla fegyverkezett. Benne mostanság az egész szélsőbal haragja forr s egymaga szeret hadakozni. Ma is ő támadta a javaslatot. De nemcsak a javaslatot, mely neki nem kell, hanem a kormányt és a többséget, mely szerinte vakon szavazta meg a hadügyi kormánynak a harminc milliót. És ezért aztán megtámadta az egész delegációt is, amelyből szerinte kihalt az egykori önérzet és önállóság. S hogy senki se maradjon megtámadatlanul, azzal a kérdéssel rohanta meg a pénzügyminisztert: micsoda jogon merte a hadügyi kormányzatnak folyósítani a jóvá sem hagyott póthitelt? A sok vád eláradt a levegőben, mely lassan kint átizzott tőlük. S ekkor Széll Kálmán miniszterelnök, akit a béketűrésből igazán művészet kihozni, a legnyugodtabb hangon akarta a támadásokat elhárítani. A fegyverei megvoltak hozzá, kisült később. De nyugodtan nem élhetett velük. Mert az a hét ember, aki Komjáthy mellett ma az ellenzéket jelentette, ellenőrizetlen közbeszólásokkal gyanúsításokra fordította még azt is, ami a Komjáthy beszédében még csak erős támadás volt. Ez pedig a miniszterelnököt is kihozta közmondásos nyugalmából és — talán először ebben a Házban — maga is erősebben nyomta meg a szavait. A tüzeléstől tüzet fogott s olyan temperamentummal vágta vissza a támadásokat, hogy argumentumai nyomán szokatlan hévvel morajlott az egész parlament. A szélsőbal szenvedélyesebben pattogott, a többség szenvedélyesebben éljenzett s az izzó levegő régen látott viharok idejére emlékeztetett. De ebből a támadásnak beillő önvédelemből azért világosan domborodott ki a faktum, hogy a kormány és a többség igenis nyílt szemmel állott a hadügyi kormány követeléseivel szemben s a delegációból nemcsak nem veszett ki az egykori önérzet, de a flotta-tervekkel szemben legutóbb is a régi erélylyel tudott és mert állást foglalni. Vágást mért vágás után a miniszterelnök és viharzó tetszés zúgott fel, mikor beszédét igy végezte: — A hang, mely Komjáthy képviselő úr támadásában mutatkozik, ilyen felületesség mellett sem nem illő, sem nem méltó. Egy kis szópárbaj támadt az éles ellenkritikából, de ez már inkább a régi tónusban folyt és végezetül némi udvariasságokban végződött. A sima tónushoz való visszatérést könnyítette meg Lukos László pénzügyminiszter is, aki röviden és meggyőzően mutatta ki, hogy a póthitelből Magyarországra eső részt folyósítania kellett. Mert két felelősség közt volt választása. A parlamenttel szemben pedig a felelősséget könynyebben vállalhatta, mint azt a súlyosabb felelősséget, ha a folyósítás megtagadásával a monarchia védképességét bizonyos eshetőségekkel szemben kockáztatja. S ezek után a javaslat sorsa el is dőlt volna már. De Thaly Kálmán a miniszterelnök egyik általánosságban mondott véleményéből mindenáron azt akarta kimagyarázni, mintha a monarkia abból a bizonyos harminc millióból Törökország vagy pláne Olaszország ellen akart volna fegyverkezni. S ez megint egy csomó magyarázatot és nem közönséges mozgást vont maga után. A végén Széll Kálmán miniszterelnök mégis csak megnyugtatta a kétkedőket, hogy az ő megjegyzése csak éppen arra a veszedelemre vonatkozott, mely a Balkán puskaporos levegőjétől minden pillanatban kipattanhat, a török-görög háború idejében pedig nem is látszott olyan valószínűtlennek. A többség most már megszavazhatta a javaslatot. A pekingi, tokiói és cettingei követségi paloták építési költségei körül nagyobb vita talán nem indult volna. De amikor Folumfi Géza azt találta kérdezni, hogy az ilyen épületeket hogyan telekkönyvezik el és hogyan biztosítják a magyar tulajdonrészt, — ez a kérdés megint hangossá tette a szélsőbalt. Széll Kálmán ugyan konstatálta, hogy az ilyen épületek közös tulajdonul vézetnek, de a szélsőbal kapott a kiélezett kérdésen s egy darabig elég szenvedélyesen elvitatkozott rajta. S mert már benne volt a szenvedélyesebb hangulatban, elvitatkozott a zárószámadásokon is, amivel sikerült az ülést fél kettőig kihúznia. Akkor azonban szerencsésen tető alá került az egész napirend és már csak a Molnár János interpellációja volt hátra. Mert szerda volt és a komáromi apátnak a szerdai napokra mindig van egy-két interpellációja. Mára csak egy volt. Holnap a budgetvita kezdődik, monarque tételben csúcsosodik ki s amelynek nemcsak Bluntschli, de majdnem minden államtudománynyal foglalkozó író áldozatul esett. (Elemente der Politik.) Azok az uj eszmék, melyek a Demokráciában, Schvarc Gyula főművében a kompendiumdogmatika ellen harcba szállanak, kétségkívül nehezen fognak utat törni az ortodox szakemberek lelkében. Az államtudományi képzettség hijján lévő nyelvészek és magánjogi tanulmányaikba elmerült jogászok nem egykönnyen fogják megemészteni s abban a polemikus tűzben, amely Schvarc Gyula minden munkájában olyan perzselő hőséget áraszt, szívesen elégették azt az elismerést is, amely Schvarc Gyulát mindenképpen megillette. Ez a tűz volt az ő szerencsétlensége, mert ámbátor méltó a nagy elmékhez, hogy ellenfeleik gondolatait kellőképpen mérlegeljék, mégis az emberi természetben gyökerező különösség, hogy az új tanításokat csak akkor szívjuk magunkba, ha előadásuk formája nem sérti jogos érzékenységünket. Ez volt az oka annak, hogy a Demokráciának oly sok ellensége támadt — főképpen azok közt, akik ezt a bámulatra méltó könyvet el sem olvasták, nehogy rendületlen könnyenhivőségüket valamiképpen felizgassák. Tudományos ítéleteket nem igazol sem a többség szavazata, sem a kisebbség haragja, de mivel az ellenséges tábor haragjáról szóltunk, úgy illik, hogy a hivatott szakemberek elismeréséről is megemlékezzünk. Nerrlich századunk monumentális művének mondja, Schneider, a híres nyelvész az athéni történet eme nagyszerű bírálatát üdítő esőnek nevezi, mely a nyári tikkasztó melegben megenyhítette a tudomány igazságaira szomjazókat. Bonghi a Demokráciát opera monumentale di grandottrino originalemente concepitá-nak mondja. Was, a hollandi Plató-kutató Schvarc Gyulában Paine Hippolyte hasonmását akarja felfedezni. Taine jelentősége a fél bölcsész aforitroaszerű szellemességében gyökerezik, azok-ban a modern, jósdaszerű nagymondásokban, amelyekből mindenki azt érti meg, amit akar, vagy semmit sem ért. Hatóságok nem üldözik ezt a gyakran szellemes, még gyakrabban értelmetlen és eszmeszegény mozaik-munkálkodást, büntetőtörvényeink nem intézkednek a nagy tudományos kérdések esztétikai elaprózásáról, de ez még nem elegendő ok arra, hogy komoly és alapos módszerrel kiépített szisztémákat mérjünk fel vele. Taine is írt összefüggő politikai művet, de az Origines de la France Moderne a konzervatív reakciónak szolgál s így éppenséggel sem állja ki a hasonlatot avval a Schvarc Gyulával, aki az evolúció gondolatának buzgó harcosa. Fiatal ember korában angol és görög nyelven írt könyvei nagy feltűnést keltettek Nyugat- Európa tudós köreiben . On the Fathere of geological attemps made by the Greeks című munkája lázba ejtette az angol és francia államtudományi írókat s a kritika helyet adott az akkor még huszonhárom éves tudósnak „Európa szellemi arisztokráciája körében.“ ❖ Most, hogy Schvarc Gyula már halott, felfedező útra indult ez az ország, amelyéletében mit sem tudott róla. Az akadémia agyonhallgatott titánja sohasem volt divatos, sohasem volt híres ember. Talán nem is a mi társadalmunk hibája volt, hogy nem öveztük babérral a homlokát, amíg élt, hanem a kicsinységünk lehetett az oka, hogy nem tudtunk az ő magaslatáig felemelkedni. Amíg kétségkívül kitűnő parlamenti szónokaink útjára gyakran a kelleténél jóval több rózsát hintünk, azokat az embereinket, akik a külföld előtt növesztik meg a mi tekintélyünket s az emberi igazságokat tanítják, elfelejtjük. Adósai vagyunk Schvarc Gyulának. Sokkal vagyunk adósai. (G-a.) •Λي» A képviselőház ülése január 31-én. — Kezdete délelőtt 10 órakor. — Elnök: Perczel Dezső. A kormány részéről jelen vannak: Széll Kálmán miniszterelnök, Lukács László, báró Fejérváry Géza, Darányi Ignác, Plósz Sándor, Cseh Ervin. Elnök: Megnyitja az ülést. A Ház harmadik olvasásban is megszavazza a legutóbb elfogadott törvényjavaslatokat. (A 30.000.000.) Szabó Imre előadó elfogadásra ajánlja a közösügyi kiadásokra Magyarország által pótlólag fizetendő összegekről szóló törvényjavaslatot. Komjáthy Béla: A pénzügyi bizottság egy öszszeg megszavazásáról szóló törvényjavaslatot terjesztett a képviselőház elé, amely összeget már két év előtt elköltötték. Mire és ki költötte el a 30 millió forintot? Erre a kérdésre az előadó választ nem adott. Elvárja, hogy a miniszterelnököt erről felvilágosítja. A delegáció is törvényellenesen szavazta meg ez összeget. Ott is hallatszottak ugyan hangok, melyek a delegáció e kérdésben való határozati jogát kétségbevonták, de azért mégis meghajoltak a hadügyminiszter akarata előtt. A hadügyminiszter nem arra költötte az összeget, mint amiről a hadügyi albizottságban szólott. Értené, hogy ha rendkívüli körülmények léptek volna közbe, amelyek a póthitel igénybevételét szükségessé tették volna, de ilyenekről nem tud semmit. A nagyhatalmi hóbort indokát pedig nem fogadja el. A magyar nemzettel mindent meg lehet szavaztatni. A túlhajtott lojalitás már eddig is sok áldozatra késztette a nemzetet; valósággal operettszerűvé teszik az egész állam működését. A delegáció megszavaz mindent, amit előterjesztenek. Valaha más idők voltak. 1870-ben a tengerészet költségvetés tárgyalásánál kimondta az albizottság, hogy megszavazza ugyan a költségvetést, de hangsúlyozta, hogy oly ügyek, mint a flottarendszer megváltoztatása az országgyűlés ügykörébe tartozik. Kérdi, hogy a delegáció mai tagjai szolidárisak-e e határozattal ? Nem tekintik a nemzet szegénységét, hanem csak azért, hogy felfelé lojalitásukat deklarálhassák, áldozatokat hoznak a közös ügyeknek. A törvényjavaslatot nem fogadja el. (Zajos helyeslés a szélsőbalon.) Széll Kálmán miniszterelnök : Egy, 1898-ban a delegációktól kért, általuk megszavazott és ugyanazon esztendőben kiadott hadügyi költekezésről van szó, tehát oly tényről, mely akkor keletkezett, midőn ő még e padokon nem ült. (Élénk mozgás a szélsőbaloldalon. Halljuk ! Halljuk ! jobbról.) Kubik Béla: Mindegy! Ott ült azon az oldalon! Elnök: Csendet kérek ! (Halljuk ! Halljuk jobbról.) Széll Kálmán miniszterelnök: Méltóztassék a konstrukció másik részét is bevárni. Azt hiszi a képviselő úr, hogy mentegetőzni akarok? Nem! Kubik Béla: Ki akar bújni? Széll Kálmán miniszterelnök: Eszem ágában sincs! Éppen azt akarom mondani, hogy azokkal szemben, amiket Komjáthy Béla. képviselő úr mondott, igenis vállalom e törvényjavaslatért is a felelősséget. És nagyon csalódnak, ha azt hiszik, hogy ennek a közbeszólásnak csak legkisebb alapja is volna. Ez egyszerűen vastag tévedés, mert ezt a javaslatot már én adtam be, illetve akkor, amikor már ezen a helyen itt ültem, adta be a pénzügyminiszter úr. Kubik Béla: Mosakodás színe van! Széll Kálmán miniszterelnök: Éppen az ellenkezőjét akarom konstatálni, csak méltóztassék kissé türelemmel tenni. (Halljuk! Halljuk! a jobb- és baloldalon.) Azt mondja Komjáthy, hogy nem volt joga a delegációnak ezt megszavazni s másodszor, hogy olyan dologgal jönnek ide, amelyről senki sem tud semmit, amelyet megszavazott a delegáció minden önérzet nélkül, nem ismerve a dolgot, amelyet még a kormány tagjai sem ismernek. Ami a kompetencia kérdését illeti, az ,oly tiszta, mint ha nap.