Budapesti Napló, 1900. február (5. évfolyam, 31-58. szám)

1900-02-01 / 31. szám

2 Budapest, csütörtök BTTO A FESTI NAPLÓ 1900. február­­ 31. szám, repeszszék, keserves csalódás vár azokra. A sza­­badelvű párt atomjai összébb fognak szorulni a kívülről jövő támadás elhárítására , s nem a párt fog szétzúzódni, hanem az ék, amelyet beléje akartak verni. S ki fog derülni, hogy a múlt, amely mindenáron fel akar támadni, elszigetelten áll. Kudarca tökéletes lesz és végleges. Akik nem érték be egy halállal, meg fognak halni másodszor is. ORSZÁGGYŰLÉS, Budapest, január 31. A parlamentben ma előbb kigyultak a szen­vedélyek, aztán kigyultak a­­ csillárok is. Kon­statáljuk, hogy ez az utóbbi indokoltabb dolog volt, mert az üvegtető alatt déltájban pokoli sö­tétség kezdett elterjedni. Hogy a szenvedélyek miért gyűltak ki? — nem lehet olyan pontosan megállapítani. Igaz ugyan, hogy az a harminc milliós pót­hitel, melyet a delegáció már két esztendővel ezelőtt szavazott meg, de a Magyarországra eső hányadról a törvényjavaslatot idáig nem lehetett előterjeszteni: régi szálka az ellenzék szemében. De még az ellenzék többsége is tisztában volt vele, hogy a javaslat előterjesztése az előző kor­mány feladata lett volna, ha ugyan az előző kor­mány az obstrukciók miatt egyáltalán tárgyal­tathatott volna valamit. Éppen azért a szélsőbal zöme most nem is készült retorzióra a Széll-kor­mány ellen a miatt, amit elődjének hibájául tud be. Csak Komjáthy Béla fegyverkezett. Benne mostanság az egész szélsőbal haragja forr s egy­maga szeret hadakozni. Ma is ő támadta a javaslatot. De nemcsak a javaslatot, mely neki nem kell, hanem a kor­mányt és a többséget, mely szerinte vakon sza­vazta meg a hadügyi kormánynak a harminc milliót. És ezért aztán megtámadta az egész de­legációt is, amelyből szerinte kihalt az egykori önérzet és önállóság. S hogy senki se maradjon megtámadatlanul, azzal a kérdéssel rohanta meg a pénzügyminisztert: micsoda jogon merte a hadügyi kormányzatnak folyósítani a jóvá sem hagyott póthitelt? A sok vád eláradt a levegőben, mely las­­san kint átizzott tőlük. S ekkor Széll Kálmán miniszterelnök, akit a béketűrésből igazán művészet kihozni, a leg­nyugodtabb hangon akarta a támadásokat elhárí­tani. A fegyverei megvoltak hozzá, kisült később. De nyugodtan nem élhetett velük. Mert az a hét ember, aki Komjáthy mellett ma az ellenzéket jelentette, ellenőrizetlen közbeszólásokkal gyanú­sításokra fordította még azt is, ami a Komjáthy beszédében még csak erős támadás volt. Ez pe­dig a miniszterelnököt is kihozta közmondásos nyugalmából és — talán először ebben a Ház­ban — maga is erősebben nyomta meg a szavait. A tüzeléstől tüzet fogott s olyan temperamentum­mal vágta vissza a támadásokat, hogy argu­mentumai nyomán szokatlan hévvel morajlott az egész parlament. A szélsőbal szenvedélyesebben pattogott, a többség szenvedélyesebben éljenzett s az izzó levegő régen látott viharok idejére em­lékeztetett. De ebből a támadásnak beillő önvé­delemből azért világosan domborodott ki a fak­tum, hogy a kormány és a többség igenis nyílt szemmel állott a hadügyi kormány követeléseivel szemben s a delegációból nemcsak nem veszett ki az egykori önérzet, de a flotta-tervekkel szem­ben legutóbb is a régi erélylyel tudott és mert állást foglalni. Vágást mért vágás után a miniszterelnök és viharzó tetszés zúgott fel, mikor beszédét igy végezte: — A hang, mely Komjáthy képviselő úr támadásában mutatkozik, ilyen felületesség mel­lett sem nem illő, sem nem méltó. Egy kis szópárbaj támadt az éles ellen­kritikából, de ez már inkább a régi tónusban folyt és végezetül némi udvariasságokban végző­dött. A sima tónushoz való visszatérést könnyí­tette meg Lukos László pénzügyminiszter is, aki röviden és meggyőzően mutatta ki, hogy a pót­hitelből Magyarországra eső részt folyósítania kellett. Mert két felelősség közt volt választása. A parlamenttel szemben pedig a felelősséget köny­­nyebben vállalhatta, mint azt a súlyosabb fele­lősséget, ha a folyósítás megtagadásával a mo­narchia védképességét bizonyos eshetőségekkel szemben kockáztatja. S ezek után a javaslat sorsa el is dőlt volna már. De Thaly Kálmán a miniszterelnök egyik általánosságban mondott véleményéből mindenáron azt akarta kimagyarázni, mintha a monarkia abból a bizonyos harminc millióból Törökország vagy pláne Olaszország ellen akart volna fegyverkezni. S ez megint egy csomó ma­gyarázatot és nem közönséges mozgást vont maga után. A végén Széll Kálmán miniszterelnök mégis csak megnyugtatta a kétkedőket, hogy az ő megjegyzése csak éppen arra a veszedelemre vo­natkozott, mely a Balkán puskaporos levegőjétől minden pillanatban kipattanhat, a török-görög háború idejében pedig nem is látszott olyan való­színűtlennek. A többség most már megszavazhatta a ja­vaslatot. A pekingi, tokiói és cettingei követségi palo­ták építési költségei körül nagyobb vita talán nem indult volna. De amikor Folumfi Géza azt találta kérdezni, hogy az ilyen épületeket hogyan telekkönyvezik el és hogyan biztosítják a magyar tulajdonrészt, — ez a kérdés megint hangossá tette a szélsőbalt. Széll Kálmán ugyan konstatálta, hogy az ilyen épületek közös tulajdonul vézetnek, de a szélsőbal kapott a kiélezett kérdésen s egy darabig elég szenvedélyesen elvitatkozott rajta. S mert már benne volt a szenvedélyesebb hangu­latban, elvitatkozott a zárószámadásokon is, ami­vel sikerült az ülést fél kettőig kihúznia. Akkor azonban szerencsésen tető alá került az egész napirend és már csak a Molnár János interpellá­ciója volt hátra. Mert szerda volt és a komáromi apátnak a szerdai napokra mindig van egy-két interpellációja. Mára csak egy volt. Holnap a budgetvita kezdődik, monarque tételben csúcsosodik ki s amelynek nemcsak Bluntschli, de majdnem minden állam­­tudománynyal foglalkozó író áldozatul esett. (Ele­mente der Politik.) Azok az uj eszmék, melyek a Demokráciá­ban, Schvarc Gyula főmű­vében a kompendium­dogmatika ellen harcba szállanak, kétségkívül nehezen fognak utat törni az ortodox szakembe­rek lelkében. Az államtudományi képzettség hij­­ján lévő nyelvészek és magánjogi tanulmányaikba elmerült jogászok nem egykönnyen fogják meg­emészteni s abban a polemikus tűzben, amely Schvarc Gyula minden munkájában olyan per­zselő hőséget áraszt, szívesen elégették azt az elis­merést is, amely Schvarc Gyulát mindenképpen megillette. Ez a tűz volt az ő szerencsétlensége, mert ámbátor méltó a nagy elmékhez, hogy ellenfe­leik gondolatait kellőképpen mérlegeljék, mégis az emberi természetben gyökerező különösség, hogy az új tanításokat csak akkor szívjuk magunkba, ha előadásuk formája nem sérti jogos érzékenysé­günket. Ez volt az oka annak, hogy a Demokrá­ciának­ oly sok ellensége támadt — főképpen azok közt, akik ezt a bámulatra méltó könyvet el sem olvasták, nehogy rendü­letlen könnyen­­hivőségü­ket valamiképpen felizgassák. Tudomá­nyos ítéleteket nem igazol sem a többség sza­vazata, sem a kisebbség haragja, de mivel az ellenséges tábor haragjáról szóltunk, úgy illik, hogy a hivatott szakemberek elismeréséről is megemlékezzünk. Nerrlich századunk monumen­tális művének mondja, Schneider, a híres nyelvész az athéni történet eme nagyszerű bírálatát üdítő esőnek nevezi, mely a nyári tikkasztó melegben megenyhítette a tudomány igazságaira szomjazó­­kat. Bonghi a Demokráciát­ opera monumen­tale di grandottrino originalemente concepitá-nak mondja. Was, a hollandi Plató-kutató Schvarc Gyulában Paine Hippolyte hasonmását akarja felfedezni. Taine jelentősége a fél bölcsész afo­­ritroaszerű szellemességében gyökerezik, azok-­­ban a modern, jósdaszerű nagymondásokban, amelyekből mindenki azt érti meg, amit akar, vagy semmit sem ért. Hatóságok nem üldözik ezt a gyakran szellemes, még gyakrabban értelmetlen és eszmeszegény mozaik-munkálkodást, büntető­­törvényeink nem intézkednek a nagy tudományos kérdések esztétikai elaprózásáról, de ez még nem elegendő ok arra, hogy komoly és alapos mód­szerrel kiépített szisztémákat mérjünk fel vele. Taine is írt összefüggő politikai művet, de az Origines de la France Moderne a konzervatív reak­ciónak szolgál s így éppenséggel sem állja ki a hasonlatot avval a Schvarc Gyulával, aki az evolúció gondolatának buzgó harcosa. Fiatal ember korában angol és görög nyel­ven írt könyvei nagy feltűnést keltettek Nyugat- Európa tudós köreiben . On the Fathere of geolo­gical attemps made by the Greeks című munkája lázba ejtette az angol és francia államtudományi írókat s a kritika helyet adott az akkor még huszonhárom éves tudósnak „Európa szellemi arisztokráciája körében.“ ❖ Most, hogy Schvarc Gyula már halott, fel­fedező útra indult ez az ország, amely­­életében mit sem tudott róla. Az akadémia agyonhallgatott titánja sohasem volt divatos, sohasem volt híres ember. Talán nem is a mi társadalmunk hibája volt, hogy nem öveztük babérral a homlokát, amíg élt, hanem a kicsinységünk lehetett az oka, hogy nem tudtunk az ő magaslatáig felemel­kedni. Amíg kétségkívül kitűnő parlamenti szó­nokaink útjára gyakran a kelleténél jóval több rózsát hintünk, azokat az embereinket, akik a külföld előtt növesztik meg a mi tekintélyünket s az emberi igazságokat tanítják, elfelejtjük. Adósai vagyunk Schvarc Gyulának. Sokkal va­gyunk adósai. (G-a.) •Λي» A képviselőház ülése január 31-én. — Kezdete délelőtt 10 órakor. — Elnök: Perczel Dezső. A kormány részéről jelen vannak: Széll Kálmán miniszterelnök, Lukács László, báró Fejérváry Géza, Darányi Ignác, Plósz Sándor, Cseh Ervin. Elnök­: Megnyitja az ülést. A Ház harmadik olvasásban is megszavazza a legutóbb elfogadott törvényjavaslatokat.­ (A 30.000.000.) Szabó Imre előadó elfogadásra ajánlja a közös­­ügyi kiadásokra Magyarország által pótlólag fize­tendő összegekről szóló törvényjavaslatot. Komjáthy Béla: A pénzügyi bizottság egy ösz­­szeg megszavazásáról szóló törvényjavaslatot terjesz­tett a képviselőház elé, amely összeget már két év előtt elköltötték. Mire és ki költötte el a 30 millió forintot? Erre a kérdésre az előadó választ nem adott. Elvárja, hogy a miniszterelnök­öt erről fel­világosítja. A delegáció is törvényellenesen szavazta meg ez összeget. Ott is hallatszottak ugyan hangok, me­lyek a delegáció e kérdésben való határozati jogát kétségbevonták, de azért mégis meghajoltak a had­ügyminiszter akarata előtt. A hadügyminiszter nem arra költötte az összeget, mint amiről a hadügyi albizottságban szólott. Értené, hogy ha rendkívüli körülmények léptek volna közbe, amelyek a póthitel igénybevételét szük­ségessé tették volna, de ilyenekről nem tud semmit. A nagyhatalmi hóbort indokát pedig nem fogadja el. A magyar nemzettel mindent meg lehet sza­vaztatni. A túlhajtott lojalitás már eddig is sok áldo­zatra késztette a nemzetet; valósággal operettszerűvé teszik az egész állam működését. A delegáció megszavaz mindent, amit előter­jesztenek. Valaha más idők voltak. 1870-ben a ten­gerészet költségvetés tárgyalásánál kimondta az albizottság, hogy megszavazza ugyan a költségvetést, de hangsúlyozta, hogy oly ügyek, mint a flottarend­szer megváltoztatása az országgyűlés ügykörébe tartozik. Kérdi, hogy a delegáció mai tagjai szolidá­risak-e e határozattal ? Nem tekintik a nemzet szegénységét, hanem csak azért, hogy felfelé lojalitásukat deklarálhassák, áldozatokat hoznak a közös ügyeknek. A törvény­­javaslatot nem fogadja el. (Zajos helyeslés a szélső­balon.) Széll Kálmán miniszterelnök : Egy, 1898-ban a delegációktól kért, általuk megszavazott és ugyan­azon esztendőben kiadott hadügyi költekezésről van szó, tehát oly tényről, mely akkor keletkezett, midőn ő még e padokon nem ült. (Élénk mozgás a szélső­­baloldalon. Halljuk ! Halljuk ! jobbról.) Kubik Béla: Mindegy! Ott ült azon az oldalon! Elnök: Csendet kérek ! (Halljuk ! Halljuk­­ jobbról.) Széll Kálmán miniszterelnök: Méltóztassék a konstrukció másik részét is bevárni. Azt hiszi a kép­viselő úr, hogy mentegetőzni akarok? Nem! Kubik Béla: Ki akar bújni? Széll Kálmán miniszterelnök: Eszem ágában sincs! Éppen azt akarom mondani, hogy azokkal szemben, amiket Komjáthy Béla­­. képviselő úr mondott, igenis vállalom e törvényjavaslatért is a felelősséget. És nagyon csalódnak, ha azt hiszik, hogy ennek a közbeszólásnak csak legkisebb alapja is volna. Ez egyszerűen vastag tévedés, mert ezt a javaslatot már én adtam be, illetve akkor, amikor már ezen a helyen itt ültem, adta be a pénzügy­­miniszter úr. Kubik Béla: Mosakodás színe van! Széll Kálmán miniszterelnök: Éppen az ellen­kezőjét akarom konstatálni, csak méltóztassék kissé türelemmel tenni. (Halljuk! Halljuk! a jobb- és bal­oldalon.) Azt mondja Komjáthy, hogy nem volt joga a delegációnak ezt megszavazni s másodszor, hogy olyan dologgal jönnek ide, amelyről senki sem tud semmit, amelyet megszavazott a delegáció minden önérzet nélkül, nem ismerve a dolgot, amelyet még a kormány tagjai sem ismernek. Ami a kompe­­­tencia kérdését illeti, az ,oly tiszta, mint ha nap­.

Next