Budapesti Napló, 1900. március (5. évfolyam, 59-89. szám)

1900-03-01 / 59. szám

Budapest, 1900. Ötödik évfolyam, 59. szám Csütörtök, március I BUDAPESTI NAPLÓ Szerkesztőség és kiadóhivatal» József-körut 18. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő . Kiadja: VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), Va évre 14 t, (7), V. évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2­0. 40 fillér, (1.20 frt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Az idegesek. Budapest, február 28. (V.) A keresztúton való meglepő találko­zásokat divatba hozta nemrég a parlament­nek egyik elmés újságíró tagja. A szálló ige szuggesztiv hatásra tett szert s azóta sűrűn folynak a pikáns légyottok a politikában. Kü­lönböző irányokból útnak indult törekvések bukkannak egymásra a pályájukat metsző keresztúton, s mialatt őket magukat megza­varja a váratlan találkozás, a publikum de­rülten élvezi hüledező megdöbbenésüket, így botlott legújabban egymásba — különböző irányú útjük metsző­pontján — a szélső agrárizmus és a magyar királyi főudvarmes­­ter. Ahogy egy percig egymás mellett állot­tak s ahogy gyanakodva, szinte ijedten mér­ték végig előbb magukat, majd egymást, az valóban kacagtató látvány volt, teli ellen­állhatatlan helyzetkomikummal. A magyar királyi főudvarmester — ha ugyan helyesen adja vissza az ő hangulatát az a lap, amelyet köztudomás szerint sugal­maz — bosszút forral a jelen ellen. A szélső agrárizmus pedig azzal vádolja a jelent, hogy útját állja makacsul a jövőnek. íme, a két irányzat nemcsak különböző, hanem meg­lehetősen ellentétes is. Közös vonás csak egyetlen egy van bennük: az, hogy türel­metlen az egyik is, a másik is. Minden egyéb ponton élesen kizárják egymást. Az egyik azt akarja, amitől a másik irtózik. A múltat szeretné restaurálni az egyik, ne­hogy bekövetkezzék az a jövő, melyért a másik lázasan eped. Ez a másik viszont azért eped olyan lázasan e jövőért, nehogy valaha feltámasztható legyen az a múlt, amelyet az egyik restaurálni szeretne. És akadt mégis egy pont, ahol ez a két irányzat találkozni tudott: a szabadelvű­­párt szétrepesztésére törekedett ezen a ponton mind a kettő. A múltnak türelmetlen leven­téje a protestánsokat akarná a többségből kirobbantani. A jövendőnek forró vérű da­liája pedig a volt nemzeti pártot serkenti a kivonulásra. Pártbomlásra pályázik tehát mind a kettő. Mely festői találkozás a kereszt-­­ utón! Micsoda őserejű helyzetkomikum! A szabadelvű párt a maga szilárd elvi egységének páholyából derülten és nyugodt­­an élvezi ezt a bohózat-epizódot. Nagyot mulat azon a komikus bonyodalmon, amelyet­ a szereplők idegessége és a maliciózus vé­letlen támasztott. És mulat még nagyobbat­ azokon a híreszteléseken, amelyek hiszékeny lelkeknek a párt kebelében észlelhető nyug­talanságról regélnek. Tessék elhinni, nincs ott semmiféle idegesség, semmiféle nyugtalanság. Bármi lett légyen a mai szabadelvű párt alkotó elemeinek a provenienciája : a programm egysége, a vállalt feladatok közössége és a Széll-kormányba vetett feltétlen bizalom olyan szoros kapcsot létesített közöttük, amelyet semmiféle erőlködés nem tud többé meg­lazítani, még kevésbé szétoldani. Olyan lesz maholnap ez a párt, amilyen az emberi ko­ponya, amelyen a varratok azt mutatják ugyan, hogy különböző csontokból forradt össze, de amelynek minden egyes porcikája megérzi a fájdalmat,­ ha bármelyike sérül meg e csontoknak. És hiába akarnák ezt az egységes koponyát trepanálni azok, akiknek valamikor valami közük volt valamely részé­hez : a repesztő szerszámot kiüti a kezük­ből a pártnak kötelességtudása és életösz­töne. Ez az életösztön azt súgja a többség­nek, hogy a koponya csakis addig koponya, áruig együtt van, mihelyt kirepesztenek be­­lőle egy részt, az enyészet teszi rá a kezét az egészre, s akkor a spódiumgyárba kerül az is, amit kirepesztettek, meg az is, amiből emezt kirepesztették. A szabadelvű pártban tehát nem fognak "idegességet támasztani a rajta kívül álló ide­gesek. Sokkal izmosabb ez a jelen, amelyet legújabban egyszerre ostromolnak a múlt és a jövő nevében, semhogy csak meg is ren­díthetné ez a kettős támadás. Felsoroltuk már azokat az értékes vívmányokat, amelyeket a Széll Kálmán egyévi kormányzatának érde­méül tud be a hálás közvélemény. Kiderül e sorozatból, hogy a politikai dolgokban mindaz megvalósult, amit a vezető államférfitól a nemzet elvárt és a szabadelvű párt remélt. Megengedjük, hogy a személyi kérdések terén még 1оппа,a feladatok, amelyek megoldásukat réggel nem sürgetik. Hogy az adminisztráció­ban és a kormányzatban jó hasznát vegye az ország az új elemeknek is, amelyekkel a többség meggyarapodott: ez nemcsak méltá­nyos,hanem természetes is. S az új alakulás ez utolsó részletének­­/n­feoidálását épp azért, mert méltányos és természetes, melegen óhajtja Széll Kálmán, sőt többet mondunki őszintén helyesli maga a szabadelvű pártnak régi törzskara is. E tekintetben nincs tehát eltérés sehol, a szabadelvű pártnak egész vonalán. Az,,­adminisztratív és kormányzati erők e felfrissítésének idejét, módját és mértékét a dolgok természetes rendje szerint csakis egy ember határozhatja meg, az, akinek vállán a felelősség egész terhe nyugszik r­á a minisz­terelnök. A többség minden egyes tagja ki­vétel nélkül teljesen megnyugszik abban a kézben, amely ezeket a kérdéseket is meg fogja oldani. Széll Kálmán szándékának becsü­letességében és lojalitásában feltétlenül és kor- l­­átlanul megbízik az egész szabadelvű párt. ---- - - - 1 T­ÁRCA. Dal a „más“-ról. (Egy boldogtalan férj monológja.) A Budapesti Napló eredeti tárcája. Irta: Lenkei Henrik. Nem ! Nem! Tovább el nem birom. Kiöntenem kell a kínom, Ha másképp nem, a papíron, Hol a betűk fekete gyásza Búmat példázza, magyarázza — Lelkemnek tán lehűl a láza?! Tehát kimondom kereken: Ha van is hű nőm, gyerekem, Mégis a lét pokol nekem ! Van annyim, hogy jómódban éljek, Betegségtől, gondtól nem féljek, Mégis keserv nekem az életi Féltékenységre sincs okom,­ Szépen fejlődik magzatom, A sorsot mégis átkozom. Sőt az anyósom is derék, Zuzsi jóravaló cseléd — „Más“ rágja szivem belsejét. „Más!“ Ismeritek ezt a szót? Nem tudok hozzá foghatót! Szótárba sincs iszonytatóbb. Ha hallom, már megreszketek, Egész testem-lelkem beteg, Akár le is feküdhetek. *Ő ez a szörnyű, szörnyű „más“, Milyen kegyetlen egy csapás, Nekem korai vermet ás! Már boldog vőlegény koromba Ez a „más,“ ez a csúf, goromba Ürmöt vegyített a koromba: Hogy mátkámmal tervezgetünk, Nászutazást hová tegyünk, Egy falu, mondom, jó nekünk! Akkor először felesé­g kék szemeit könny megtelé: „Más“ mért megy Olaszhon felé?! Ó mért engedtem akkoron? Tán enyhébb volna most sorom! — Meg is bűnhődtem százszoron.----­Legfontosb kérdés a lakás. Javalltam: Elég két szobás! Nem sirt: Hozzá mit szólna „más?“ Nem nyaralunk még az idén, Ajánltam és ő hevenyén Rám szól: „Más“ mind fürdőbe men! Megélünk zsúr nélkül, szivem, Jegyzem meg neki szelíden. „Más“ tarthat és csak épp mi nem?! — ■ Hál’ Isten megjött a gyerek. Most biztosan remélhetek Uj és nyugodtabb életet! Ó mily alapos tévedés! Mi eddig volt, az mind kevés, Most dúlt csak rám a jégverés: „Más“ boldog, ha gyereke bőg, Csodálja benne a tüdőt S gyönyörrel elringatja őt. „Más“ apa rögtön odavan, Ha a kicsike nyugtalan, Éjfélkor orvosért rohan. „Más*-nak nem tetszik más gyerek, Csak magáéval enyeleg, Bámulva, mily szép, mily remek! „Más“ gyereke bársonyba jár, Játéka van egész határ, A pénzért „más“ nem mondja, kár! „Más“-nak türelme nem szakad, Ha a baba szót nem fogad, De lelkire beszél sokat ! „Más“ nem kívánja, hogy hitvese Magát örökké, minden este, A gyerekszobán eltemesse! „Más* így teszen, „más“ úgy teszen, Ezt hallom szünes-szüntelen, Belegabalyog már eszem. Miként egy raj gonosz darázs, Falánkjuk égető parázs, Úgy dong körülem ez a „más!“ S ha már a hideg is kíráz, Nem csillapítva magyaráz: „Más“t mért nem bántja ez a „más“?! Lapunk mai száma húsz oldal.

Next