Budapesti Napló, 1900. május (5. évfolyam, 119-148. szám)
1900-05-01 / 119. szám
Budapest, 1900. Ötödik évfolyam. 119. szám. Kedd, május . Szerkesztve ég és kiadóhivatal: József-körut 18. Főszerkesztő: VÉSZI JÓZSEF. Felelős szerkesztő : Kiadja: BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), Чз évre 14 k., (7), 14 évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 frt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Számkivetés: Budapest, április 30. (v) A szabadelvű párt ma kitárta ajtaját, nem azért, hogy befogadjon valakit, hanem azért, hogy kikergessen magából valamit. Vásári csepűrágók, akik a nép hiszékenységéből élnek, ráfogták a szabadelvű pártra, hogy híján van az erkölcsi és szellemi egységnek s hogy titkos meghasonlás dúl benne. Ezt az ostoba hazugságot végezték ma ki a szabadelvű pártban, s a klub ajtaja azért tárult szét, hogy annak rendje szerint kidobassék onnét e képtelen ráfogásnak holtteteme. Bekövetkezett ime, amit a főudvarmester fészkelődéseinek kezdetén megjósoltunk: báró Bánffy Dezső ezelőtt tizennégy hónappal leköszönt, most pedig végképpen megbukott. Kárörvendés nélkül, sőt őszinte sajnálkozással jegyezzük fel ezt a tényt. De feljegyezzük és hirdetjük, mint immár minden kétségen felül állót, mint befejezettet és visszavonhatatlant. Igenis, báró Bánffy Dezső csak most bukott meg igazán. Belebukott kicsinyes ármánykodásaiba, szatócsfurfangjaiba, apró cseleibe. Mikor az események napirendre tértek fölötte, azzal fenyegetődzött, hogy tettekkel tényező fog maradni. Tettekkel. A tettben nyíltság van, s a nyíltságban erő. Vártuk hát báró Bánffy Dezsőtől a nyíltságot és az erőt. Vártuk, hogy dacosan hátraszegi a fejét, egyet dobbant a lábával és kezébe ragadja az ellentállás lobogóját. Vártuk, hogy férfiasan kifejti vélt igazait, síkra is száll érettük és szellemi tornára hívja mindazokat a faktorokat, amelyek őt kiütötték nyergéből. Vártunk tőle őszinte hadüzenetet, s könyörtelen helytállást az ellenszegülés politikájáért. Azt vártuk, hogy megteszi azt a tiszteletreméltóan merész lépést, amelyet nagyhangú fenyegetése jelzett: a miniszterelnöki polcról az ellenzékbe. Ezt vártuk mi s ezt várta az ország attól, aki valóságos tenorista-bravúrral vágta ki a búcsú percében a politikának legmagasabb C-jét: azt, hogy tettekkel tényező fog maradni. Nos, a harsány hangot nem követte a tett. Amit Bánffy Dezső azóta véghez vitt, abban nem volt sem nyíltság, sem erő. Viselkedése alattomos és tehetetlen volt, merőben híján nemcsak a méltóságnak, hanem a komolyságnak is. Nem ment át az ellenzékbe a volt miniszterelnök, hanem elszegődött zászlósurnak. Udvari méltóságot vállalt, ahonnan a király minisztereinek s az uralkodó pártnak politikáját megtámadni nem lehet és becsmérelni nem illik. De azért az észszerű lehetőségnek és a politikai illendőségnek még sem tartotta tiszteletben a határait. Rászabadított egy hevenyészett sajtót a közéletnek alig visszaszerzett nyugalmára, s lapjaiban ontotta a gyanúsításokat, a szabadelvűpárt vezére s a szabadelvűpárt politikája ellen. A nemzetiségi politika terén hitehagyással és árulással vádolta a kormányt és a többséget; a szabadelvűség tekintetében a régi ideálok cserbenhagyásával, a retrográd irányzattal való titkos cimborálásról beszélt. S ha még beérte volna a hamis vádaskodással! De nap-nap után s egyre féktelenebbül szórta az ócsárlásokat. Ezernyi ezer változatban csipkedte, szidalmazta, rágalmazta a miniszterelnököt. Elcsűrte Széll Kálmán szavait, félremagyarázta intencióit, sárral dobálta tekintélyét s gúnyt űzött egyéniségének minden vonásából. S mindezeken felül hirdetgette egyre még azt is, hogy a szabadelvű párt csak látszólag támogatja a Széll-kabinetet, de zömének, az úgynevezett régiek táborának ez idő szerint még gondosan titkolt rokonszenvet hozzá szít, az igazságtalanul és orvul megbuktatotthoz, a rejtelmesen és sejtelmesen visszahajtotthoz, a nemsokára feltámasztandóhoz. Mi megmondtuk akkor magyarán a magunk véleményét erről a viselkedésről. S megjövendöltük — nem is kellett nagy jósló tehetség hozzá — ennek az ízléstelen hajszának az elmaradhatatlan kudarcát. Igyekeztünk a lelkére hatni báró Bánffy Dezsőnek, meggyőzni öt eljárásának komikumáról és képtelenségéről. Úgy véltük, ha barátaira nem hallgat, talán megszívleli volt ellenfeleinek intelmeit s belátja, hogy ez a magatartása nemcsak útját szegi jövendőjének, hanem szeplőtett jelenére és árnyékot vet múltjára is. A válasz, amely ez intelmekre jött, a tehetetlen dühnek rikácsolása volt. Addig legalább artikulált hangokon csúfolódott, gyanúsított és füllentett a Széll Kálmánt ócsárló s a többséget szétrepeszteni akaró paskvill-sajtó. De az a tombolás, amelyet ez a komoly admoníció váltott ki belőle, már csak artikulálatlan hangokban tudott kifejezést találni. A célzat világos volt: terrorizálni akarták a más véleményűeket. Hát a szabadelvű párt mai értekezlete ékesen hirdeti, milyen mértékben sikerült ez a dicséretes törekvés is. Szóhoz jutott e megnyilatkozás során a párt úgynevezett árnyalatainak mindegyike. S a fejtegetések valamennyien egyazon hangnemből indultak és tartalomra nézve is tiszta összhangban állottak egymással. Leplezetlen, nemesen őszinte, utógondolat nélkül való cáfolatot kapott báró Bánffy Dezső a párt egyetemétől. A szónokok mindegyike lelkes hangon szavazott bizalmat annak a Széll Kálmánnak, akit a főudvarmester sajtója hónapok óta ízléstelen becsmérlésekkel és méltatlan gyanúsításokkal illet. És a párt tagjai zugó éljenzéssel fogadták ezeket az igéket, szeretettel ünnepelték a TÁRCA. A frankfurti kosztüm. (Nyílt levél a kereskedelmi miniszterhez.) — A Budapesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Braun Sándor. Nagyméltóságu Hegedűs Sándor urnak Szombathelyen. ön Kegyelmes Ur, túl a Dunán jár. Idehaza boldog és csöndes háza táján puha ágy marasztalja, de a munka emésztő ösztöne vidékre viszi Önt rázós vasúton, sötét éjszakán. Még szombat este egy modern budapesti fogadó fehér termében köszöntötte pezsgős pohárral a berlinieket, hogy iderögzítse emlékezésüket és útnak eresztvén őket a ragyogó és rongyos Konstantinápoly felé, Excellenciád vidékre ment, Szombathelyre. Ön Kegyelmes Úr, ipart akar teremteni a magyar városokban. És e kicsi szónak, amely olyan igen nehezen akar hozzáférkőzni a szittya agyvelőhöz, sok mindenféle nevet ad. Talán taktikából. Ezúttal Szombathelyen azt mondta: nekünk világosság kell. Valaha jó régen az Úristen is ugyanezt mondta és csak neki lehetett nehezebb sora, mint Nagyméltóságodnak a magyarokkal. De emlegessen bár világosságot, kultúrát, mozgató erőt, kapitálist, demokratikus haladást: — ne higyje Kegyelmes Úr, hogy rászed bennünket. Tudjuk, hogy ez a sokegy név mind csak ipart jelent. De csak folytassa a szép szavakkal való játszást, ha azt hiszi, a magyar majd inkább a lépre megy. Excellenciádat a vasút zöld mezőkön röpíti végig, üde, édes, tiszta körülötte a levegő. Haragszik Önre a belügyminisztériumbeli közegészségügyi osztály vezetője, amiért ormótlan gyárkémények füstjével meg akarja mérgezni e szűztiszta életet, amely színeket csak a természettől kér kölcsön. Talán a belügyi rokonság révén történt meg az a baj, amelyről Önnek levélben kell beszámolnom, hogy sürgessem gyors hazatértét, mert úgy talál járni, mint Endre király, aki nagy eszmékért messze tengerekre szállott és közben fészkében csúfosan turkáltak a gonosz merániak. A sok értelmetlen és burkolt kép olvastán türelmét el ne veszítse, óh Kegyelmes Úr! Szegény kérvényező e sorok írója, aki feneket kerít kis ügyének, hogy erőre kapjon, amíg a dolog velejéig ér. Hát látja Excellenciád, fáj az embernek, ha testvérek közt kell háborúskodást szítania, de folytatni kell az agyarkodást a belügyminisztérium egy második osztálya ellen is, amely a színházak legfőbb hatósága. Még nem látja, de sejti az ország, hogy Nagyméltóságod nevezetes dolgokra készül, mert hogy puszta kíváncsiságból utazgatnék, senki el nem hiszi. Készülnek is a törvényjavaslatok, kibocsátódik nagy vállalkozások céljaira rengeteg kölcsön, igen buzgó és lelkes agitáció serkenti a kapitálist, a hazait és az idegent, gyárak alapítására, — de siessen haza Budapestre Kegyelmes Úr, mert amig Ön vidékre utazott, a diákok pedig elszéledtek Debrecenbe, szóval, hogy senki sincs Budapesten, gróf Keglevich István intendáns, akinek személy szerint igen nagy tisztelője vagyok, olyasmit csinált, ami teljességgel ellentéte annak, amit Ön és az egész Széll-kormány, szóval, tettel, példával, intézményekkel és reformokkal cselekszik. Hála Istennek, már van annyi lélekzetem, hogy elmondhassam Excellenciádnak, hogy az állami pénzen szubvencionált Nemzeti Színház intendánsa a legújabb klasszikusnak, Zigány Árpádnak darabjára Frankfurtban csináltatta, Frankfurtból hozatta a kosztümöket. E nevezetes intézet falai közt tudniillik nyolc, tíz nap óta olyan feltűnő a csöndesség, olyan egyhangú az élet, olyan nyárspolgáriasan színtelen az exisztencia, hogy kellett ismét valami csoda, valami nagyszerű, valami újszerű. Topp, megvan, kosztüm par disztánsz. No ezt csinálja utánam valaki! Kegyelmes Úr, —csak azért vagyok jókedvű, hogy Önt könnyekre ne fakaszszam. A vidéken félreérthetnék. De majd ha Budapestre jön, meg fogom Önnek mondani, hogy ez keserves dolog, példátlan dolog, csúnya dolog. A Nemzeti Színház és az Operaház műhelyeiben egy jelentékeny művész jóformán egyebet se tesz, csak kosztümöket rajzol. Be is vált fényesen. De ez mellékes. Hát miféle boldogtalan gondolat, micsoda szerencsétlen sugallat vitte rá gróf Keglevich Istvánt, hogy a Nemzeti Színház színpadán, amelynek minden tekintetben a nemzeti érzés inkarnációja- Lapunk mai száma tizennyolc oldal.