Budapesti Napló, 1900. május (5. évfolyam, 119-148. szám)

1900-05-01 / 119. szám

Budapest, 1900. Ötödik évfolyam. 119. szám. Kedd, május . Szerkesztve ég és kiadóhivatal: József-körut 18. Főszerkesztő: VÉSZI JÓZSEF. Felelős szerkesztő : Kiadja: BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), Чз évre 14 k., (7), 1­4 évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 frt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Számkivetés: Budapest, április 30. (v) A szabadelvű párt ma kitárta ajtaját, nem azért, hogy befogadjon valakit, hanem azért, hogy kikergessen magából valamit. Vásári csepűrágók, akik a nép hiszékenysé­géből élnek, ráfogták a szabadelvű pártra, hogy híján van az erkölcsi és szellemi egy­ségnek s hogy titkos meghasonlás dúl benne. Ezt az ostoba hazugságot végezték ma ki a szabadelvű pártban, s a klub ajtaja azért tá­rult szét, hogy annak rendje szerint kidobas­­sék onnét e képtelen ráfogásnak holtteteme. Bekövetkezett ime, amit a főudvarmester fészkelődéseinek kezdetén megjósoltunk: báró Bánffy Dezső ezelőtt tizennégy hónappal leköszönt, most pedig végképpen megbukott. Kárörvendés nélkül, sőt őszinte sajnál­kozással jegyezzük fel ezt a tényt. De fel­jegyezzük és hirdetjük, mint immár minden kétségen felül állót, mint befejezettet és vissza­­vonhatatlant. Igenis, báró Bánffy Dezső csak most bukott meg igazán. Belebukott kicsinyes ármánykodásaiba, szatócs­furfangjaiba, apró cseleibe. Mikor az események napirendre tér­tek fölötte, azzal fenyegetődzött, hogy tettek­kel tényező fog maradni. Tettekkel. A tettben nyíltság van, s a nyíltságban erő. Vártuk hát báró Bánffy Dezsőtől a nyíltságot és az erőt. Vártuk, hogy dacosan hátraszegi a fejét, egyet dobbant a lábával és kezébe ragadja az ellentállás lobogóját. Vártuk, hogy fér­fiasan kifejti vélt igazait, síkra is száll éret­tük és szellemi tornára hívja mindazokat a faktorokat, amelyek őt kiütötték nyergéből. Vártunk tőle őszinte hadüzenetet, s könyör­telen helytállást az ellenszegülés politikájáért. Azt vártuk, hogy megteszi azt a tiszteletre­­méltóan merész lépést, amelyet nagyhangú fenyegetése jelzett: a miniszterelnöki polcról az ellenzékbe. Ezt vártuk mi s ezt várta az ország attól, aki valóságos tenorista-bravúrral vágta ki a búcsú percében a politikának legmagasabb C-jét: azt, hogy tettekkel té­nyező fog maradni. Nos, a harsány hangot nem követte a tett. A­mit Bánffy Dezső azóta véghez vitt, abban nem volt sem nyíltság, sem erő. Vi­selkedése alattomos és tehetetlen volt, me­rőben híján nemcsak a méltóságnak, hanem a komolyságnak is. Nem ment át az ellen­zékbe a volt miniszterelnök, hanem elszegő­dött zászlósurnak. Udvari méltóságot vállalt, ahonnan a király minisztereinek s az ural­kodó pártnak politikáját megtámadni nem lehet és becsmérelni nem illik. De azért az észszerű lehetőségnek és a politikai illendő­ségnek még sem tartotta tiszteletben a hatá­rait. Rászabadított egy hevenyészett sajtót a közéletnek alig visszaszerzett nyugalmára, s lapjaiban ontotta a gyanúsításokat, a sza­­badelvűpárt vezére s a szabadelvűpárt politikája ellen. A nemzetiségi politika terén hitehagyás­­sal és árulással vádolta a kormányt és a többséget; a szabadelvűség tekintetében a régi ideálok cserbenhagyásával, a retrográd irányzattal való titkos cimborálásról beszélt. S ha még beérte volna a hamis vádaskodás­sal! De nap-nap után s egyre féktelenebbül szórta az ócsárlásokat. Ezernyi ezer válto­zatban csipkedte, szidalmazta, rágalmazta a miniszterelnököt. Elcsűrte Széll Kálmán sza­vait, félremagyarázta intencióit, sárral dobálta tekintélyét s gúnyt űzött egyéniségének min­den vonásából. S mindezeken felül hirdetgette egyre még azt is, hogy a szabadelvű párt csak látszólag támogatja a Széll-kabinetet, de zö­mének, az úgynevezett régiek táborának ez idő szerint még gondosan titkolt rokonszenve­t hozzá szít, az igazságtalanul és orvul meg­­buktatotthoz, a rejtelmesen és sejtelmesen vissza­hajtotthoz, a nemsokára feltámasz­­tandóhoz. Mi megmondtuk akkor magyarán a ma­gunk véleményét erről a viselkedésről. S megjövendöltük — nem is kellett nagy jósló tehetség hozzá — ennek az ízléstelen haj­szának az elmaradhatatlan kudarcát. Igye­keztünk a lelkére hatni báró Bánffy Dezső­nek, meggyőzni öt eljárásának komikumáról és képtelenségéről. Úgy véltük, ha barátaira nem hallgat, talán megszívleli volt ellenfelei­nek intelmeit s belátja, hogy ez a magatar­tása nemcsak útját szegi jövendőjének, hanem szeplőt­ett jelenére és árnyékot vet múltjára is. A válasz, amely ez in­telmekre jött, a tehetetlen dühnek riká­csolása volt. Addig legalább artikulált han­­gokon csúfolódott, gyanúsított és füllen­tett a Széll Kálmánt ócsárló s a többséget szétrepeszteni akaró paskvill-sajtó. De az a tombolás, amelyet ez a komoly admoníció váltott ki belőle, már csak artikulálatlan han­gokban tudott kifejezést találni. A célzat vi­lágos volt: terrorizálni akarták a más véle­­ményűeket. Hát a szabadelvű párt mai érte­kezlete ékesen hirdeti, milyen mértékben si­került ez a dicséretes törekvés is. Szóhoz jutott e megnyilatkozás során a párt úgynevezett árnyalatainak mindegyike. S a fejtegetések valamennyien egyazon hang­nemből indultak és tartalomra nézve is tiszta összhangban állottak egymással. Leplezetlen, nemesen őszinte, utógondolat nélkül való cáfolatot kapott báró Bánffy Dezső a párt egyetemétől. A szónokok mindegyike lelkes hangon szavazott bizalmat annak a Széll Kálmánnak, akit a főudvarmester sajtója hó­napok óta ízléstelen becsmérlésekkel és mél­tatlan gyanúsításokkal illet. És a párt tagjai zugó éljenzéssel fogad­ták ezeket az igéket, szeretettel ünnepelték a TÁRCA. A frankfurti kosztüm. (Nyílt levél a kereskedelmi miniszterhez.) — A Budapesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Braun Sándor. Nagyméltóságu Hegedűs Sándor urnak Szombathelyen. ön Kegyelmes Ur, túl a Dunán jár. Idehaza boldog és csöndes háza táján puha ágy marasz­talja, de a munka emésztő ösztöne vidékre viszi Önt rázós vasúton, sötét éjszakán. Még szombat este egy modern budapesti fogadó fehér termében köszöntötte pezsgős pohárral a berlinieket, hogy iderögzítse emlékezésüket és útnak eresztvén őket a ragyogó és rongyos Konstantinápoly felé, Excel­­lenciád vidékre ment, Szombathelyre. Ön Kegyelmes Úr, ipart akar teremteni a magyar városokban. És e kicsi szónak, amely olyan igen nehezen akar hozzáférkőzni a szittya agyvelőhöz, sok mindenféle nevet ad. Talán taktikából. Ezúttal Szombathelyen azt mondta: nekünk világosság kell. Valaha jó régen az Úristen is ugyanezt mondta és csak neki lehe­tett nehezebb sora, mint Nagyméltóságodnak a magyarokkal. De emlegessen bár világosságot, kultúrát, mozgató erőt, kapitálist, demokratikus haladást: — ne higyje Kegyelmes Úr, hogy rá­szed bennünket. Tudjuk, hogy ez a sokegy név mind csak ipart jelent. De csak folytassa a szép szavakkal való játszást, ha azt hiszi, a magyar majd inkább a lépre megy. Excellenciádat a vasút zöld mezőkön röpíti végig, üde, édes, tiszta körülötte a levegő. Ha­ragszik Önre a belügyminisztériumbeli közegész­ségügyi osztály vezetője, amiért ormótlan gyárkémé­nyek füstjével meg akarja mérgezni e szűztiszta életet, amely színeket csak a természettől kér kölcsön. Talán a belügyi rokonság révén történt meg az a baj, amelyről Önnek levélben kell be­számolnom, hogy sürgessem gyors hazatértét, mert úgy talál járni, mint Endre király, aki nagy eszmékért messze­­ tengerekre szállott és közben fészkében csúfosan turkáltak a gonosz me­­rániak. A sok értelmetlen és burkolt kép olvastán türelmét el ne veszítse, óh Kegyelmes Úr! Sze­gény kérvényező e sorok írója, aki feneket kerít kis ügyének, hogy erőre kapjon, amíg a dolog velejéig ér. Hát látja Excellenciád, fáj az ember­nek, ha testvérek közt kell háborúskodást szí­tania, de folytatni kell az agyarkodást a belügy­minisztérium egy második osztálya ellen is, amely a színházak legfőbb hatósága. Még nem látja, de sejti az ország, hogy Nagyméltóságod nevezetes dolgokra készül, mert hogy puszta kíváncsiságból utazgatnék, senki el nem hiszi. Készülnek is a törvényjavaslatok, ki­­bocsátódik nagy vállalkozások céljaira rengeteg kölcsön, igen buzgó és lelkes agitáció serkenti a kapitálist, a hazait és az idegent, gyárak alapí­tására, — de siessen haza Budapestre Kegyelmes Úr, mert amig Ön vidékre utazott, a diákok pe­dig elszéledtek Debrecenbe, szóval, hogy senki sincs Budapesten, gróf Keglevich István intendáns, akinek személy szerint igen nagy tisztelője va­gyok, olyasmit csinált, ami teljességgel ellentéte annak, amit Ön és az egész Széll-kormány, szó­val, tettel, példával, intézményekkel és reformok­kal cselekszik. Hála Istennek, már van annyi lélekzetem, hogy elmondhassam Excellenciádnak, hogy az állami pénzen szubvencionált Nemzeti Színház intendánsa a legújabb klasszikusnak, Zigány Ár­pádnak darabjára Frankfurtban csináltatta, Frank­furtból hozatta a kosztümöket. E nevezetes inté­zet falai közt tudniillik nyolc, tíz nap óta olyan feltűnő a csöndesség, olyan egyhangú az élet, olyan nyárspolgáriasan színtelen az exisztencia, hogy kellett ismét valami csoda, valami nagy­szerű, valami újszerű. Topp, megvan, kosztüm par disztánsz. No ezt csinálja utánam valaki! Kegyelmes Úr, —csak azért vagyok jókedvű, hogy Önt könnyekre ne fakaszszam. A vidéken félreérthetnék. De majd ha Budapestre jön, meg fogom Önnek mondani, hogy ez keserves dolog, példátlan dolog, csúnya dolog. A Nemzeti Szín­­ház és az Operaház műhelyeiben egy jelentékeny művész jóformán egyebet se tesz, csak kosztümö­ket rajzol. Be is vált fényesen. De ez mellékes. Hát miféle boldogtalan gondolat, micsoda szeren­csétlen sugallat vitte rá gróf Keglevich Istvánt, hogy a Nemzeti Színház színpadán, amelynek minden tekintetben a nemzeti érzés inkarnációja- Lapunk mai száma tizennyolc oldal.

Next