Budapesti Napló, 1900. május (5. évfolyam, 119-148. szám)

1900-05-19 / 136. szám

Budapest, 1900 Ötödik évfolyam, 136. szám Szombat, május 19. Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körút 18. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő. Kiadja: VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), tgz évre 14 k., (7), 14 évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 frt). Egyes szám Budapesten: 8, vidéken 10 fillér. Az ipar kvótája. Budapest, május 18. (2.) Beszéljünk még egy kicsit a másik kvótáról. Arról, melyet kapnunk kellene, s amelyet eddig nem kaptunk meg. Ma már könnyebb szívvel beszélhetünk róla. Mivel­hogy meg fogjuk kapni. Egészen biztos, hogy meg fogjuk kapni. Ma már kiírhatjuk, hogy a hadsereg és haditengerészet ipari szükség­leteit a kvóta arányában a magyar ipar fogja ezentúl szállítani. Minden szükségletét, akár készül most Magyarországon valamely iparcikk, akár nem. Elvégezte ezt a hadügyi kormánynyal a magyar kormány. Ezért írunk most ismét erről a kvótáról, amelyet a ma­gyar ipar eddig nem kapott meg, de ezentúl meg fog kapni. A hozzávetőleges számítás szerint évi 30—40 millió koronára tehető rendes had­ügyi és tengerészeti ipari szükségletből a magyar iparnak eddig alig jutott valamivel több mint három millió korona, és azt is négy-öt vállalkozó vette el, akiknek némelyike még csak nem is vehető komolyan a magyar ipar szempontjából. Azt mondják, vásárol a hadsereg lovat, szénát, meg zabot annyit Magyarországon, hogy többet tesz a kvótá­nál, miért zúgolódnak hát a magyarok! Csakhogy nem zabról meg lóról van itt szó, ha­nem a magyar iparról. Arról, melynek fejlesz­tésére nagy erőfeszítéseket tesz a magyar állam, melynek izmosítására és növelésére óriási anyagi áldozatokat hoz évről-évre, melynek mindent adhat és ad, csak munkát nem, azt, amivel legjobban fejleszthetné. A pénzt a magyar állam elköltheti, munkát azonban csak az osztrák ipar kap. Ez nem igazság, de még csak nem is méltányosság.­S ezért emelte fel szavát élén­kebben, mint bármikor, a múlt évi magyar delegáció és határozatot hozott, mely anya­gául szolgált a folyó évi delegácionális viták­nak is. Ezek a viták nagyon becsesek vol­tak nekünk, mert olyasmit tudtunk meg be­lőlük, ami egyébként talán rejtve maradt volna, jóllehet érdemes nemcsak a feljegy­zésre, hanem a megörökítésre is. Azt tudtuk meg azokból, hogy a­mihez nem mert hozzányúlni eddig egyetlen ma­gyar kormány és kereskedelmi miniszter sem, még a vasakaratú Baross Gábor sem, azt megbolygatta, abba erős kézzel belenyúlt a Széll-kabinet és annak egyik oszlopos tagja, Hegedűs Sándor, aki ezzel is megmutatta, hogy ott, ahol a magyar ipar érdekeiről van szó, legelöl jár, legelöl áll. Megtudtuk azt, hogy nem a delegáció határozata hozta rendbe ezt a régen vajúdó kérdést, hanem a kormány, illetve a keres­kedelemügyi miniszter, aki még múlt évben, akkor, mikor az­ új kvóta megállapíttatott, nyomban gondoskodott róla, hogy Magyar­­ország ipara megkapja a közös hadsereg és haditengerészet ipari szükségleteiből azt, ami jog szerint megilleti­ a kvóta arányának meg­felelő hányadot. De nemcsak végösszegében, ami ipari szem­pontból elvégre nem oly fontos, hanem ipar­áganként külön-külön, vagyis meg fogja kapni abból a nagy szükségletből a maga teljes részét a textil-, bőr-, gép-, fém-, hajó- s mind­megannyi más iparág, s mindegyiknek meg­lesz az a biztos munkája, mely a gyáripar egészséges fejlődéséhez szükséges. A Hegedűs akciója ipari szempontból még azért is fontos, mert módot nyújt arra is, hogy megszűnjék két anomália, amely az ipari termelést károsan befolyásolja. Egyrészt vége fog szakadni annak, hogy egyes gyáro­sok monopolizálják a hadügyi szállításokat és csak erre berendezkedve, piacra nem termelnek; másrészt az, hogy ugyanezek a gyárosok némelyike kis hazai telepeikkel any­nyit szállítsanak, amennyit nem is gyárthat­nak itteni gyáraikban, vagyis a magyar ipar csak cégér és még az sem válik a magyar ipar hasznára, ami látszólag annak jutott. A különleges hadseregszállítók korszaka régen lejárt már, az ilyen gyárakból semmi haszna sincs a hazai iparnak, akár nem is volnának, vagy maga az állam állítana ma­gának gyárakat. A szállítások arra valók, hogy bizonyos alap­munkát biztosítsanak az iparosok­nak, mely képesítse őket arra, hogy a piaci versenyt könnyebben bírják ki. Ha olyan gyárak, melyek piaci cikkeket nem termelnek, teljes szállítóképességükre közszállításokkal láttatnak el, mily egészségtelen verseny te­remtetik mesterségesen azokkal szemben, akik a piaci versenynyel küzdenek, a külföldi be­hozatalt kiszorítani igyekeznek és ezzel az országnak tesznek hasznot. És mégis ezekkel szemben bánik az állam mostohábban, vagyis bünteti az érdemet és jutalmazza a nyerész­kedést. Ennek véget fog­ vetni az, hogy ezentúl a hadseregszállító konzorciumokat a magyar ke­reskedelmi miniszter fogja megalakítani, abba minden számbavehető és biztosítékot nyújtó gyáros be fog vezetni és a szállítás ellenőr­zését a magyar kereskedelmi miniszter fogja gyakorolni. Vagyis igazság lesz, a magyar ipar valódi érdekei fognak érvényesülni, a visszaélés ki lesz zárva, ennek révén pedig évről-évre milliók és milliók folynak vissza az országba a hadseregért hozott áldozatokból. Az évről-évre növekedő áldozatok, me­lyeket a hadseregért a nemzet hoz, mélyen vágnak bele a nemzet testébe. De könnyebb lesz azokat meghozni, ha visszatérni azok­ból az országot megillető rész, megterméke­nyítve az ország iparát és ennek révén ke­nyeret biztosítva a munkások ezreinek. A kormány és Hegedűs Sándor érdeme elévülhetetlen ez ügyben, hatalmas élő T­ÁRCA. Juliette válópere. (Premiere a Nemzeti Színházban.) — A Budapesti Napló eredeti tárcája.— Irta: Ábrányi Emil. Azért, hogy Feuillet Oktáv nem írja le pon­tosan a csatakos dolgokat és írásaiban jobban szereti az illatot, mint a büdösséget, azért mégse nézzék le túlságosan a fiatal óriások. (Akik több­nyire korán megvénült, testben-lélekben kiaszott törpék.) Akárhogy gondolkozzunk ideális hajlamai­ról, akárhogy érezzük, hogy túlságosan lovagias, túlságosan nagylelkű alakok szerepelnek regé­nyeiben és drámáiban: az arisztokratikus körök­nek és a régi Revue des deux Mondesnak ez a kedvelt írója poéta volt és a szép­prózának igazi mestere. Miben áll Feuillet Oktáv állítólagos elavult­sága? Hiszen nem festett­e mindig rózsaszínnel, nem lóbált örökké tömjént, mint holmi roman­tikus irodalmi sekrestyés, nem mindig hordott körül limonádot és cukros vizet a szalonokban, mint az elegáns világ livrées regényírója. Az előkelő házasságtörőknek ugyancsak odamondo­gatott, nem kímélte a főrangú asszonyok titkos bűneit, egész csomó rosszat, egész sor romboló szenvedélyt leplezetlenül színpadra vitt hit és leverő realizmussal. A Camors gróf-Ъап erős bűnök ütköznek össze; Delilá-Ъап a szívtelen, szeszélyes mon­­daine-asszonyt, aki megszökik a tenoristával, míg tönkretett régi szeretője elhagyatva haldokol, kegyetlen igazsággal tünteti föl; a Párisi regény­ben a kiélt, romlott rovék megdöbbentő katasztró­fáját kapjuk; a Szfinx­ben Blanche méreggel öli meg magát; Fülöp szerelmé­ben a féltékeny mar­­quisné már-már gyilkosságra vetemedik, hogy vetélytársát eltegye láb alól; Juliá­Ъап a fősze­replő előttünk hal meg a színpadon; Chamillac­­ban is csaknem tragikus a levegő. Nem mondhatja senki, hogy Feuillet nem ismerte a társadalmat; hogy pszichológiája nem az igazság szemüvegén keresztül nézi az embe­reket; hogy nem volt bátorsága lerántani a lep­let a bűnökről és csak az élet szebb oldalaival foglalkozott; hogy csupa idillt és pásztorjátékot irt, mint Marivaux és Florian. Mi magyarázza meg hát azt az általános érzést, hogy Feuillet Oktáv elavult? Talán a kö­vetkező okokban rejlik ennek a magyarázata: Feuillet műveiben nincs meg a tudományos bon­colással vetekedő részletes analízis; témái közül hiányoznak a nagy perverzitások; nem csinál külön célt az érdekes bűnök leírásából; nem részletezi gazdag virtuozitással azt, ami aljas és ocsmány, ami söpredék az emberi lélek és tár­sadalom fenekén. Írói toalettje mindig disting­­vált, nem tapad hozzá semmi a nagy, komoly erkölcsi csatornatisztítók szennyéből; a rutát nem tette stúdiuma tárgyává, sőt teljesen ki­küszöbölte munkáiból; lelkét nem hatotta át a mai kor leghatalmasabb, legmodernebb eleme, a Schopenhauer filozófiája; nincs semmi érzéke a cinizmus és a frivolitás iránt; nem ké­telkedik a jóban, nem lát sötéten s ahol csak lehet, a nemesnek, az ártatlannak, a lovagiasnak, a nagylelkűnek szerzi meg a végső diadalt; nem úgy dolgozik, mint orvos, természettudós, pszi­­hiáter, morál-statisztikus, hanem mint poéta; szeret szépen írni, gyakran a nyers igazság rová­sára is; realizmusa válogatós és teljesen hiányzik belőle az, ami nekünk legjobban imponál: a durva, kíméletlen erő. Húsz év óta olyan nagyot változott az ízlés, hogy Feuillet a maga szép, előkelő stílusával, kényes és válogatós realizmusával túlságosan könnyűnek, felületesnek, elavultnak látszik. Ha most látjuk két legköltőibb, legszebb darabját, az Erdő szépét és a Szegény ifjú történetét, szinte azt hiszszük, hogy nincs bennük semmi természetes; hogy ezek az üres alakok meg vannak töltve szépen kicirkalmozott akadémikus frázisokkal; hogy ezek a nagylelkű, nemes erényekben gazdag emberek valami bábszínházból szabadultak el. * A Juliette válópöre nem fogja nálunk gyara­pítani Feuillet nimbuszát. Ha már a Nemzeti Színház Feuilletvel akarta ékesíteni kopott játék­rendjét, bölcsebben cselekedett volna, ha vissza­nyúl a francia mester régibb darabjai közé és föleleveníti például a Szfinxet. Ebben legalább hatásos szerepet adhatott volna Márkus Emíliának. A Juliette válóperé­ben sablonos dolgokkal találkozunk. A kimerült Feuillet ismétli benne egy-két gavallér­ alakját és nagylelkű emberét, de a másodszori felöntés minden zamat nélkül való. Roger D’Epinaynek viszonya volt DeChagres herceg szép feleségével, Klotilddal. A herceg, aki büszke, féltékeny és rettenetes párbajvivó (mint a Feuillet hercegei általában), egyszer azon a ponton állott, hogy a bűnös viszony nyomára jöjjön. A hercegné megrémült (attól félt, hogy a herceg, aki huszonöt lépésről biztosra vett min­den magányos szúnyogot, mind a kettőjüket meg­öli) és rábírta kedvesét, hogy vegye feleségül hir­­telenében férences kisasszonyt. Tizennyolc hónappal a házasság után a szép Lapunk mai száma tizenhat oldal.

Next