Budapesti Napló, 1900. május (5. évfolyam, 119-148. szám)
1900-05-19 / 136. szám
Budapest, 1900 Ötödik évfolyam, 136. szám Szombat, május 19. Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körút 18. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő. Kiadja: VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), tgz évre 14 k., (7), 14 évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 frt). Egyes szám Budapesten: 8, vidéken 10 fillér. Az ipar kvótája. Budapest, május 18. (2.) Beszéljünk még egy kicsit a másik kvótáról. Arról, melyet kapnunk kellene, s amelyet eddig nem kaptunk meg. Ma már könnyebb szívvel beszélhetünk róla. Mivelhogy meg fogjuk kapni. Egészen biztos, hogy meg fogjuk kapni. Ma már kiírhatjuk, hogy a hadsereg és haditengerészet ipari szükségleteit a kvóta arányában a magyar ipar fogja ezentúl szállítani. Minden szükségletét, akár készül most Magyarországon valamely iparcikk, akár nem. Elvégezte ezt a hadügyi kormánynyal a magyar kormány. Ezért írunk most ismét erről a kvótáról, amelyet a magyar ipar eddig nem kapott meg, de ezentúl meg fog kapni. A hozzávetőleges számítás szerint évi 30—40 millió koronára tehető rendes hadügyi és tengerészeti ipari szükségletből a magyar iparnak eddig alig jutott valamivel több mint három millió korona, és azt is négy-öt vállalkozó vette el, akiknek némelyike még csak nem is vehető komolyan a magyar ipar szempontjából. Azt mondják, vásárol a hadsereg lovat, szénát, meg zabot annyit Magyarországon, hogy többet tesz a kvótánál, miért zúgolódnak hát a magyarok! Csakhogy nem zabról meg lóról van itt szó, hanem a magyar iparról. Arról, melynek fejlesztésére nagy erőfeszítéseket tesz a magyar állam, melynek izmosítására és növelésére óriási anyagi áldozatokat hoz évről-évre, melynek mindent adhat és ad, csak munkát nem, azt, amivel legjobban fejleszthetné. A pénzt a magyar állam elköltheti, munkát azonban csak az osztrák ipar kap. Ez nem igazság, de még csak nem is méltányosság.S ezért emelte fel szavát élénkebben, mint bármikor, a múlt évi magyar delegáció és határozatot hozott, mely anyagául szolgált a folyó évi delegácionális vitáknak is. Ezek a viták nagyon becsesek voltak nekünk, mert olyasmit tudtunk meg belőlük, ami egyébként talán rejtve maradt volna, jóllehet érdemes nemcsak a feljegyzésre, hanem a megörökítésre is. Azt tudtuk meg azokból, hogy amihez nem mert hozzányúlni eddig egyetlen magyar kormány és kereskedelmi miniszter sem, még a vasakaratú Baross Gábor sem, azt megbolygatta, abba erős kézzel belenyúlt a Széll-kabinet és annak egyik oszlopos tagja, Hegedűs Sándor, aki ezzel is megmutatta, hogy ott, ahol a magyar ipar érdekeiről van szó, legelöl jár, legelöl áll. Megtudtuk azt, hogy nem a delegáció határozata hozta rendbe ezt a régen vajúdó kérdést, hanem a kormány, illetve a kereskedelemügyi miniszter, aki még múlt évben, akkor, mikor az új kvóta megállapíttatott, nyomban gondoskodott róla, hogy Magyarország ipara megkapja a közös hadsereg és haditengerészet ipari szükségleteiből azt, ami jog szerint megilleti a kvóta arányának megfelelő hányadot. De nemcsak végösszegében, ami ipari szempontból elvégre nem oly fontos, hanem iparáganként külön-külön, vagyis meg fogja kapni abból a nagy szükségletből a maga teljes részét a textil-, bőr-, gép-, fém-, hajó- s mindmegannyi más iparág, s mindegyiknek meglesz az a biztos munkája, mely a gyáripar egészséges fejlődéséhez szükséges. A Hegedűs akciója ipari szempontból még azért is fontos, mert módot nyújt arra is, hogy megszűnjék két anomália, amely az ipari termelést károsan befolyásolja. Egyrészt vége fog szakadni annak, hogy egyes gyárosok monopolizálják a hadügyi szállításokat és csak erre berendezkedve, piacra nem termelnek; másrészt az, hogy ugyanezek a gyárosok némelyike kis hazai telepeikkel anynyit szállítsanak, amennyit nem is gyárthatnak itteni gyáraikban, vagyis a magyar ipar csak cégér és még az sem válik a magyar ipar hasznára, ami látszólag annak jutott. A különleges hadseregszállítók korszaka régen lejárt már, az ilyen gyárakból semmi haszna sincs a hazai iparnak, akár nem is volnának, vagy maga az állam állítana magának gyárakat. A szállítások arra valók, hogy bizonyos alapmunkát biztosítsanak az iparosoknak, mely képesítse őket arra, hogy a piaci versenyt könnyebben bírják ki. Ha olyan gyárak, melyek piaci cikkeket nem termelnek, teljes szállítóképességükre közszállításokkal láttatnak el, mily egészségtelen verseny teremtetik mesterségesen azokkal szemben, akik a piaci versenynyel küzdenek, a külföldi behozatalt kiszorítani igyekeznek és ezzel az országnak tesznek hasznot. És mégis ezekkel szemben bánik az állam mostohábban, vagyis bünteti az érdemet és jutalmazza a nyerészkedést. Ennek véget fog vetni az, hogy ezentúl a hadseregszállító konzorciumokat a magyar kereskedelmi miniszter fogja megalakítani, abba minden számbavehető és biztosítékot nyújtó gyáros be fog vezetni és a szállítás ellenőrzését a magyar kereskedelmi miniszter fogja gyakorolni. Vagyis igazság lesz, a magyar ipar valódi érdekei fognak érvényesülni, a visszaélés ki lesz zárva, ennek révén pedig évről-évre milliók és milliók folynak vissza az országba a hadseregért hozott áldozatokból. Az évről-évre növekedő áldozatok, melyeket a hadseregért a nemzet hoz, mélyen vágnak bele a nemzet testébe. De könnyebb lesz azokat meghozni, ha visszatérni azokból az országot megillető rész, megtermékenyítve az ország iparát és ennek révén kenyeret biztosítva a munkások ezreinek. A kormány és Hegedűs Sándor érdeme elévülhetetlen ez ügyben, hatalmas élő TÁRCA. Juliette válópere. (Premiere a Nemzeti Színházban.) — A Budapesti Napló eredeti tárcája.— Irta: Ábrányi Emil. Azért, hogy Feuillet Oktáv nem írja le pontosan a csatakos dolgokat és írásaiban jobban szereti az illatot, mint a büdösséget, azért mégse nézzék le túlságosan a fiatal óriások. (Akik többnyire korán megvénült, testben-lélekben kiaszott törpék.) Akárhogy gondolkozzunk ideális hajlamairól, akárhogy érezzük, hogy túlságosan lovagias, túlságosan nagylelkű alakok szerepelnek regényeiben és drámáiban: az arisztokratikus köröknek és a régi Revue des deux Mondesnak ez a kedvelt írója poéta volt és a szépprózának igazi mestere. Miben áll Feuillet Oktáv állítólagos elavultsága? Hiszen nem festette mindig rózsaszínnel, nem lóbált örökké tömjént, mint holmi romantikus irodalmi sekrestyés, nem mindig hordott körül limonádot és cukros vizet a szalonokban, mint az elegáns világ livrées regényírója. Az előkelő házasságtörőknek ugyancsak odamondogatott, nem kímélte a főrangú asszonyok titkos bűneit, egész csomó rosszat, egész sor romboló szenvedélyt leplezetlenül színpadra vitt hit és leverő realizmussal. A Camors gróf-Ъап erős bűnök ütköznek össze; Delilá-Ъап a szívtelen, szeszélyes mondaine-asszonyt, aki megszökik a tenoristával, míg tönkretett régi szeretője elhagyatva haldokol, kegyetlen igazsággal tünteti föl; a Párisi regényben a kiélt, romlott rovék megdöbbentő katasztrófáját kapjuk; a Szfinxben Blanche méreggel öli meg magát; Fülöp szerelmében a féltékeny marquisné már-már gyilkosságra vetemedik, hogy vetélytársát eltegye láb alól; JuliáЪап a főszereplő előttünk hal meg a színpadon; Chamillacban is csaknem tragikus a levegő. Nem mondhatja senki, hogy Feuillet nem ismerte a társadalmat; hogy pszichológiája nem az igazság szemüvegén keresztül nézi az embereket; hogy nem volt bátorsága lerántani a leplet a bűnökről és csak az élet szebb oldalaival foglalkozott; hogy csupa idillt és pásztorjátékot irt, mint Marivaux és Florian. Mi magyarázza meg hát azt az általános érzést, hogy Feuillet Oktáv elavult? Talán a következő okokban rejlik ennek a magyarázata: Feuillet műveiben nincs meg a tudományos boncolással vetekedő részletes analízis; témái közül hiányoznak a nagy perverzitások; nem csinál külön célt az érdekes bűnök leírásából; nem részletezi gazdag virtuozitással azt, ami aljas és ocsmány, ami söpredék az emberi lélek és társadalom fenekén. Írói toalettje mindig distingvált, nem tapad hozzá semmi a nagy, komoly erkölcsi csatornatisztítók szennyéből; a rutát nem tette stúdiuma tárgyává, sőt teljesen kiküszöbölte munkáiból; lelkét nem hatotta át a mai kor leghatalmasabb, legmodernebb eleme, a Schopenhauer filozófiája; nincs semmi érzéke a cinizmus és a frivolitás iránt; nem kételkedik a jóban, nem lát sötéten s ahol csak lehet, a nemesnek, az ártatlannak, a lovagiasnak, a nagylelkűnek szerzi meg a végső diadalt; nem úgy dolgozik, mint orvos, természettudós, pszihiáter, morál-statisztikus, hanem mint poéta; szeret szépen írni, gyakran a nyers igazság rovására is; realizmusa válogatós és teljesen hiányzik belőle az, ami nekünk legjobban imponál: a durva, kíméletlen erő. Húsz év óta olyan nagyot változott az ízlés, hogy Feuillet a maga szép, előkelő stílusával, kényes és válogatós realizmusával túlságosan könnyűnek, felületesnek, elavultnak látszik. Ha most látjuk két legköltőibb, legszebb darabját, az Erdő szépét és a Szegény ifjú történetét, szinte azt hiszszük, hogy nincs bennük semmi természetes; hogy ezek az üres alakok meg vannak töltve szépen kicirkalmozott akadémikus frázisokkal; hogy ezek a nagylelkű, nemes erényekben gazdag emberek valami bábszínházból szabadultak el. * A Juliette válópöre nem fogja nálunk gyarapítani Feuillet nimbuszát. Ha már a Nemzeti Színház Feuilletvel akarta ékesíteni kopott játékrendjét, bölcsebben cselekedett volna, ha visszanyúl a francia mester régibb darabjai közé és föleleveníti például a Szfinxet. Ebben legalább hatásos szerepet adhatott volna Márkus Emíliának. A Juliette válóperében sablonos dolgokkal találkozunk. A kimerült Feuillet ismétli benne egy-két gavallér alakját és nagylelkű emberét, de a másodszori felöntés minden zamat nélkül való. Roger D’Epinaynek viszonya volt DeChagres herceg szép feleségével, Klotilddal. A herceg, aki büszke, féltékeny és rettenetes párbajvivó (mint a Feuillet hercegei általában), egyszer azon a ponton állott, hogy a bűnös viszony nyomára jöjjön. A hercegné megrémült (attól félt, hogy a herceg, aki huszonöt lépésről biztosra vett minden magányos szúnyogot, mind a kettőjüket megöli) és rábírta kedvesét, hogy vegye feleségül hirtelenében férences kisasszonyt. Tizennyolc hónappal a házasság után a szép Lapunk mai száma tizenhat oldal.