Budapesti Napló, 1900. június (5. évfolyam, 149-177. szám)

1900-06-01 / 149. szám

Budapest, 1000. Ötödik évfolyam. 149. szám Péntek, június 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal: József­ körút 18. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: Kiadja: VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), és évre 14 k., (7), 1­ évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér. (1.20 írt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. ------------- - -----------—:—1 Címer és kereszt. Budapest, május 31. (V.) A címersértés is gazság, a kereszt­­sértés is gazság. Azt pedig, hogy az egyetem lépcsőházában díszítésül alkalmazott magyar címerekből valaki a keresztet kitördöste, vád­anyagul használni fel a zsidó­­felekezet ellen, ebben a léha eljárásban épp annyi gonoszság van, mint ostobaság. A magyar címer nem­zeti méltóságunkat, államunk szuverenitását jelképezi; épségén és szeplőtlenségén mind­nyájunk lelkiismerete őrködik tehát. Aki meg­sérti ezt a szimbólumot, valamennyiünk becsü­letén ejt gyalázatot. Aki durva kézzel és mocskos szándékkal nyúl hozzá, az egész nemzetet inzultálja. Ha pedig nem a címert nézzük, hanem a keresztet, akkor is ocsmányság, ami az egyetem palotájában megesett. A kereszt a művelt emberiség óriási többségének lelki kegyeletét fejezi ki; milliók és milliók szent áhítattal tekintenek fel rája; vigaszuknak for­rása, hitüknek mágnestűje, lelküknek kor­mányzója ez a szimbólum. Aki tehát bán­talmazza a keresztet, az belegázol brutális módon millió meg millió felebarátjának leg­intimebb s legmagasztosabb érzelmeibe és beszennyezi azt, amit minden tiszta lélek féltve óv meg minden szeplőtől: a hitet. Akiben nincsen hit, annak nincs joga azt mástól elra­bolni. Akiben pedig van hit, az, ha él benne becsület, a maga kegyeletének minden erejé­vel kímélni tartozik a mások hitének pietását. Ebben a tekintetben nincs, nem is lehet nézetkülönbség tisztességes emberek között, legyenek azok akár hívők, akár hitetlenek, akár keresztények, akár más vallásúak. A mások vallásában az ember a maga lelki­ismeretét tiszteli. S a mások hitének meg­­gyalázásával az ember a maga lelkiismeret­lenségét illusztrálja. A felekezeti türelmesség, a modern emberiség lelkének e legszebbik erénye hangosan tiltakozik minden olyan vandálság ellen, amely kihivóan és nyersen, akár gúny tárgyává teszi, akár bántalommal illeti bárkinek a vallásos meggyőződését. Ezeknek elmondása után hadd tárjuk fel véle­ményünket az egyetemi ifjúságnak magatar­tása felől. Enyhén ítélve meg ezt az eljárást, hebehurgyának kell azt mondanunk. A címer­­csonkításra és keresztsértésre a tegnapi diák­­gyűlés antisemita zászlóbontással felelt. Miért? Mi jogon? Ha bebizonyulna, hogy az a pimasz, aki a gazcsinyt elkövette, történetesen zsidó vallású volt, vájjon akkor a pimasznak kellene-e lakolnia, vagy pedig az ő felekezetének? És hátha az derülne ki, ami éppen annyira lehet­séges, mint a másik eshetőség, hogy tudni­illik az az elvetemült fickó keresztény volt: vájjon akkor is a felekezeten akarná megto­rolni az ifjúság azt, amit az az alacsonylelkű suhanc követett el? Avagy talán csak nem akarja az egyetem polgársága azt a furcsa elméletet felállítani, hogy a felekezet lakói, ha zsidó a tettes, ellenben a tettes lakói, ha az találna róla kiderülni, hogy keresztény? Mi egyéb­iránt azt hiszszük, hogy semmi sem fog kide­rülni. Akiknek az volt a céljuk, hogy alkal­mas ürügy támadjon az egyetemi ifjúságnak az antisemitizmus sodrába vonására, azok nyilván gondoskodtak róla, hogy itt is meg­legyen az, ami az ő életelemük: a homály. Nem állítjuk, hogy az a komiszság, amely minden tisztességes érzésű embert felháborít, valamely agent provocateur műve. Elkövet­hette bizony ezt a rut gazságot olyasvalaki is, akit csakis a maga hitványsága birt reá, nem pedig a mások biztatása. De mindaz, ami az esetről köztudomásra jutott, legalább is épp oly valószínűvé teszi a felbérelt tettes föltevését, mint azt, hogy a csínytevő a maga megtévelyedett akaratából cselekedett. Hogy van az mégis, hogy a gyülésező egyetemi polgárok közül egyetlenegy sem akadt, aki ne az antisemita feltevésből indult volna ki? Hogy van az, hogy senki sem vetette fel azt a kérdést, vájjon a gonosztettnek a kínos felfedezés után való rögtönös ismétlő­dése nem teszi-e valószínűvé vagy a me­rényletnek megrendelt voltát, vagy pedig — tekintettel a felötlő csökönyösségre, amelyet az elmekórtan a mánia egyik tünetéül ismér — azt, hogy a tettesnek őrültnek kell lennie? Semmi ilyen skrupulusa a diákgyűlésnek nem támadt. Az egész sereg mohón meg­­ragadta a kínálkozó alkalmat a felekezeti türelmetlenség zászlajának kibontására. A haza­fias megütközésnek alig lehetett hangját hallani, ellenben teli torokkal énekelte a derék gyüle­kezet a zikcene-zakcene nótát, amelynek érdemleges tartalma tudvalevőleg az, hogy kinefut a zsidó. Nem magyar ifjak hábo­rodtak itt fel a nemzeti címer megsérté­sén, hanem néppárti ifjak tüntettek a felekezeti béke ellen. Az egyetemi ifjúság tehát beszegődött a Lueger táborába. A bécsi polgármester ugyan nagyot nézhetett, mikor az osztrák sajtónak e tüntetésről adott híreit olvasta. Volt is min bámulnia. Évek óta, valahányszor kitátja száját ez az undok svihák, minden leheltesével a magyar nemzetet gyalázza. Elkérkedik vele, hogy utálja hazánkat. Nagy garral hirdeti, hogy ami magyar, azt mind ki akarja irtani a föld színéről. A parlament szószékéről rivallt át mihozzánk, hogy el fog még tűnni: a világból az a háromszinü rongy, amelyet mi magyar zászlónak nevezünk s lesz még idő, hogy a sárga-fekete lobogó fog Budapest­nek minden házán lengeni. E mellé a Lueger mellé szegődött szövetségesül a tegnapi diák­­gyűlés. Testvérekké lettek az antisemitaságban a magyarfaló bécsi törüyök és néhány száz magyar egyetemi polgár. Micsoda szégyenletes eltévelyedés! Ám nézzenek ifjaink Ausztriára. Figyel­ T­ÁR­C­A. A nimfák. — A Budapesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Molnár Ferenc. А геккепб hőségben mozdulatlanul állottak a babérfák a parton. Egy fűszál se moccant s a távoli szigetekig aranyban és égő kékben fürdött a tenger. Néha-néha halk loccsanások hívtak fürödni a sziklák mögé, ahol a babérbokrok alatt lustán szunyókáltak a kis öblök. A nyaralókon túl, ahol már csak a meg­vékonyodott parti út jelzi a kultúrát, lányok füröd­­tek. Vidám seregben vonultak oda öten-hatan, egy kis gyékénynyel falazott gunyhóban csináltak vizi toalettet s azontúl hüsöltek, lubickoltak, csap­kodták a vizet. Fehér arcukon vizgyöngyök peregtek s a viaszkos sapkák alul csakhamar kifordultak a dús hajfonatok, vége lett a vigyá­zatnak, oly jó, oly hús, oly nagyon kellemes volt a viz. Felettük rózsák virultak a parton. A május­ban nyíló, kövér déli rózsák, amelyeknek nehéz illatját lehozta a viz fölé egy gondolatfinom leb­­benése a levegőnek. Tíz-húsz nagy bokor mind teli volt halványpiros rózsával. A dús virágok egymásra hajoltak, nagy piros csomókba borul­tak, úgy, hogy alig látszott tőlük a bokor zöldje. Még feljebb egy kerítés volt, az meg valósággal eltűnt a sok rózsa közt. Rákapaszkodott a bokor, telirakta nagy rózsabokrétákkal, minden rózsával volt tele, a part, az út, a hegyoldal. A lányok ezt nézték. Tetszett nekik a ba­bérbokrok zöld hátterébe halványpiros foltokat vető gazdag virulás, kicsit be is hunyták a sze­­müket, amikor a partról lesuhant a tengerre a babérszag, meg a rózsák lehellete. Kiültek egy lapos sziklára és fehér lábacs­káikat édesen simogatta a tenger. A távolban fehér bárkák úsztak, halk hangok is jöttek a nyugvó vizen által, s a lányok a főhercegről kezdtek beszélni. Egy igazi osztrák főhercegről, aki miatt egy elegáns villán öt nap óta leng a fekete-sárga lobogó. A főherceg csinos férfiú volt és nőtlen, ami még ily magas rangnál is előny. Ahogy suttogtak róla, maguk elé képzelték az egyenes tartású fenséges urat, amint a sétán látni szokták, ezredesi blúzban. — Engem nagyon megnézett a múltkor — mondta egy kis szőke, s ezt el is hitték neki, mert mindenki látta, amint a főherceg megfordult utána. Egy másik mondta: — Szép ember. És mindnyájuknak jól esett, hogy egy fő­herceg is van a fürdőn, aki megnézi a csinosabb lányokat, némelyik után meg is fordul, szóval érdeklődő ember, akiről még bizonyára lesz szó. Egy, akin már megszáradt a piros fürdő­ruha, fel-felszisszenve, óvatosan ismét vissza­csúszott a vízbe. Lassan a többi is utána ment, kiúsztak egy darabon, aztán visszajöttek. Egyre hangosabb lett a kis öböl. A vizet egymásra csapkodták, sikoltoztak, nevettek. Tehették bát­ran, jó negyedórányira volt innen az első ház, a parton egyébként se szoktak járni, annál ke­vésbé ebben a perzselő forróságban. Irigyelték a kis szőkét, akire ránézett a fő­herceg. Fenséges asszonynak nevezték és ő kapta mosolygó szeme közé a legtöbb vizet. Nem un­tak bele a pajzánkodásba, egyre jobban tetszett nekik ez a magányos fürdőzés, távol a világtól, a babérlombok és rózsabokrok alatt. Egyszerre csak az egyik elkiáltotta magát: — Játszszunk nimfát! Csönd lett. A kis szőke, aki ügyetlen kapaszkodással, víztől csörgő ruhával éppen most mászott ki a sziklára, meglepetten kérdezte: — Mi az? A többi nevetett. — Milyen az? — kérdezte még egyszer. A többi már tudta, hogy milyen, de a szőke most nyaralt először a tenger mellett. Butácska arccal állt a lapos sziklán és várta a magyaráza­tot. Mind odagyűltek köréje, összesúgtak,­­ le­kuporodott a kőre, s a suttogásból egyszerre kikacagott, mintha csiklandozta volna valami furcsa, pajkos gondolat. Aztán komolyan mondta: — De lepellel. Ráhagyták. Most érezve, hogy rosszban törik a fejüket, mind hallgattak, de azért sietve, csillogó szemmel készültek a játékra. — Ha valaki jön — mondta az, aki a já­tékot ajánlotta — nyakig be a vízbe. — A szikla mögött — tette hozzá egy másik. A lapos kőre lepedőket, törülközőket készí­tettek ki. Hajuk a sapka alól kiomlott a vál­­lukra, szépek voltak mind. — Lesz rózsaháború? — Lesz. Elfojtott csintalan nevetések hallatszottak a komoly sziklák közül, s néhányan már mentek is a vízben a part felé rózsát tépni. A kis szőkén bizony meg lehetett látni, hogy először játszsza ezt a játékot. Nem mert előjönni a szikla mögül. Aztán, mikor látta, hogy a többi milyen jól mu­lat a rózsák közt, szégyenkező nevetéssel ő is fölszaladt a partra. Széles fehér szárnyként lebe­gett utána a leple. Lapunk mai száma tizenhat oldal.

Next