Budapesti Napló, 1900. augusztus (5. évfolyam, 209-238. szám)

1900-08-01 / 209. szám

t. Budapest, 1900 Ötödik évfolyam, 209. szám Szerda, augusztus 1. szerkesztőselő és kiadóhivatal: József-körut 18. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő. Kiadja: VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Effész évre 28 k., (14), Va évre 14 k., (7), Vt évre . 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 írt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Az alkotmány nem hal meg! Budapest, július 31. (K.) Rózsákon pihen a halott Umberto és meg kellett halnia, hogy rózsa és pihenés jusson neki. Amig élt, tövisen feküdt és munkában görnyedt. De most pihen a rózsá­kon és mosolyog. Mondják róla, hogy trón­örökös korában mindig nagy csomó koldus futott a kocsija után s ő mindenét közéjük szórta. Ha pedig már mindenéből kifosztotta magát, kifordította az üres zsebeit s úgy kocsizott tovább kifordított zsebekkel, moso­lyogva. Szegény Umberto! Milyen kevéssé változott, pedig király volt időközben és ajka fölött a legfehérebb bajusz nyelte el az ál­landó mosolyt. Mint király is kifosztotta ma­gát mindenéből az ő koldusai kedvéért — vagy nem-e koldus az az egész csodaszép Itália? — egész élete is csak egyetlen séta­­kocsizás volt és a végén kifordította az üres esebeit. Semmit sem visz magával, mert mindenét szétszórta a nép között. S amin a világ elszörnyüködik, nem is a halála, hiszen más fejedelmet is meggyilkoltak már! De őt a koldusai közül lőtte le valaki, a legsilá­­nyabb, a legnyomorultabb. Oh, szinte jól esik, hogy Olaszországban nincs már halál­­büntetés ! Hogy az Umberto életéért annak a rongyosnak feje legyen a fizetség, de csúnya és Silány csere is volna. Hadd száradjon és penészedjék a gyilkos, nem Umberto miatt, akit ő már meg nem károsíthatott, hanem a maga silánysága miatt, melyet el kell szi­getelni, hogy meg ne fertőzze az egészséges világot. De róla ne is essék több szó. És a halott Umberto királytól is el kell már búcsúzni, ha fáj is. Ami egy királytól telik, azt odaadta népének egészen. A jó példát. Mert emlegetni fogják, példájaképpen, hogyan éljen a király népének és népével. Ritkán járt még király annyit az alattvalói közt, mint Umberto és ritkán hódított annyi szivet, mint ez az olasz király, akinek a szivét járta keresztül a gyilkos golyó. Talán csak mi magyarok emlékezhetünk királyra, aki a néppel való érintkezésben hozzá volt hasonlatos. Az a király nagyobb stilű ural­kodó volt Umbertónál, de még az se volt nála demokratább és igazságosabb. Pedig azt a királyt ma is az igazságos Mátyásnak em­legetjük. Umberto ismeretlenül és ismerve, el­vegyült népe sorában s anekdoták születtek az útjában emberséges szívéről, igazságos lelkéről, jóságos gondolkodásáról. Minden egyes anek­dota egy-egy dokumentum, hogy milyen fel­séges ember volt. Csak királyi felségnek volt talán fogyatékosabb. Vagy hogy talán sze­rencséje nem volt a tanácsosaival, akik a jobbat hogy is ne tehették volna meg a ki­rály nevében, holott ezt a jobbat a nép szomjazta, melyet a király annyira szeretett! De a tanácsosaival nem volt szerencséje s miattuk van, hogy a politikus Umberto em­léke halványabb az ember emlékénél. Pedig az a politikai gondolat, melylyel Umberto Olaszországot a hármas szövetségbe vitte, nagggyá tehette volna politikai emlé­két is. Ahogy azonban kormányai ennek a gondolatnak költségeit fedezték, az magát a gondolatot is diskreditálta Olaszországban. Mert ami az olasz nagyság zálogának volt kigondolva, a gyakorlatban olybá tűnt föl, mintha a király költséges passziója volna. Szegény Umberto! Hogy neki lettek volna költséges passziói! De egyetlen okos pénzügymi­niszter helyett megverte az ég töméntelen sok gyámoltalan miniszterrel, akik mind azt ígér­ték, hogy új pénzforrásokat nyitnak Itáliá­nak, aztán pedig csak egyre koldusabbá tet­ték az ötleteikkel. Így halványodott a szim­pátia a király politikai gondolata iránt, holott csak a minisztereinek gazdálkodása volt anti­­patikus. Mi, akik messziről néztük és tisz­tábban láttuk: a népe javára dolgozó poli­tikust is megbecsültük az olasz királyban, én félelmem megnyugvásba ment át. Mikor a halál­ rém kiült az emberszem üvegesedő hártyá­jára és azt kiáltotta felém: — Itt vagyok, ez a csonthalmaz már az én birodalmam — Akkor megnyugvó lelkem csendesen felelt rá. — Tudom, erős vagy, mert csont­kezed a végzet. Aztán szembe néztünk egy pillanatra egymás­sal, ő eltűnt, rám pedig a rendes feladat várt, hogy tudassam a másik szobában szorongókkal: — Élete kialudt, elmúlt. Egy orvos annyiszor átéli ezt az idegbontó jelenetet, hogy úgy megszokja, mint ahogy a halottkém közönyösen nyúl a halott testhez. Már azt hittem, hogy soha hatással nem lesz rám a halál­rém, hogy ereje félelmetes hatalmát, — bármint néz is felém a sárguló emberarc forgó szeméből, — nem éreztetheti velem annyira, hogy nézését el ne bírjam viselni, és egyszer mégis szembetalálkoztunk és szúró nézésével meg­döbbentette a lettemet; azóta a halál-démon ere­jét el nem viselhetem. Egy délutáni operációhoz rendeltek be a professzorom mellé, aki akkor összes orvosse­gédei között legjobban szeretett; szeretőjét úgy árasztotta felém, annyi melegséggel, hogy nem is fölebbvalóm volt ő már nekem, hanem inkább atyai barátom. Valami nehéz eset volt előttünk — jól emlékszem — s öreg mesterem nagyon keményen nézett kék szemeivel maga elé, mintha egyik tervet a másik után mérlegelné, hogy aztán a legjobbnak tetszőt végrehajtsa. Előszedte minden finom acél­ műszerét, egybe­­gyűjtő minden tudományát , úgy láttam, elhatá­rozta, hogy megmenti azt a szegény ember-lelket az életnek megmenti tudománya hatalmával . De odahaza talán rossz dolga is lett volna a királynak, ha az ember tízszer is jóvá nem teszi naponkint, amit az uralkodó — a meg­tévesztett népnek kedve és tetszése ellenére — mint politikus csinált. Ámbár hiszen a halála szempontjából mellékes volt mindez. Az a golyó nem a politikáját akarta megto­rolni s a felséges emberhez való szeretet nem tudta megvédelmezni az áldozatul ki­szemelt királyt. És mialatt rózsákon pihen a halott Umberto, az olasz nép pedig szíve szerint siratja a legendás jó­embert, útközben meg­szólal az új olasz király. S akik távolabb élünk, minden elfogadásunk dacára jobban figyelünk az eleven király szavára. Mit is mond? Röviden ennyit: — csak Umberto költözött el, az alkotmány nem hal meg! így szól III. Viktor Emánuel s egy férfias, királyi lélek megnyilatkozása viszi előre a jó hitét. Örvendezhet az olasz nép: az alkot­mány nem hal meg. Most már csak egy másik megnyilatkozása kívánatos, amelyik megcáfolná azt a kissé ellenőrizetlenül szál­longó hírt, mintha III. Viktor Emánuel nem volna éppen elragadtatva a hármasszövet­ség gondolatától. Lehet, hogy mendemonda az egész s ha az ifjú trónörökös olykor ta­lán elítélte az olasz kormányok politikáját, azt vették a hármas szövetségre mondott kritikának. Mert hogy a kormányok politikája nem igen tetszett neki, ■ elég valószínű. Umbertónak se tetszett, de senkinek sem. Lehet azonban, hogy a fiatal király komo­lyabban is demonstrált a hármas szövetség ellen . Umberto éppen azért szorította hát­térbe, amíg élt. Mondják, hogy a fiatal király a feleségére is többet hallgat, mint ahogy politikában szokás s a Nikita leányáról föl lehet tenni, hogy ha már politikába ártja magát, csakugyan nem a hármasszövetség­hez való szeretet lángol a szavaiban. De ez mind kósza hír. S III. Viktor Emánuel, aki ügyessége minden erejével, de megmenti min­den áron. Hozzáfogtunk a műtéthez. A narkotizált beteg csöndesen lélegzett, s néha — inkább rángás­­szerűen az ajkizmok körül — nyöszörögni kez­dett. A műszerek gyorsan siklottak, a kis csont­véső sercegve működött, s mindkettőnk tekintete a kóros testdarabra szegeződött. Egyszer különö­sen vért láttam felbugygyanni, amely nem a lefoj­tott vérerekből fakadt. Professzorom gyorsan dol­gozott, kése félelmetes biztossággal működött ... és kése mind gyorsabban mozgott, úgy, hogy látszott izommunkájából, milyen erős akarattal küzd betegéért. A műtétnek vége volt, a segédek munkához láttak, hogy az ereket és izmokat, összekötve bevarrják a sebet. Csak amikor meg-­ mosdottunk, vettem észre öreg tanárom kezén a mély vágást, amelyet a műtét alatt szerzett. Erő­­sen tisztogatta és mialatt lekötöttük, megkérdez­,­tem tőle: -­­ — Akkor sebesült meg, mikor a vért fel­szökni láttam? Igenlőleg bólintott fejével. — Miért nem hagyta abba, vagy bízta rám a metszést? Csendesen felelt: — Elhatároztam, hogy tervemet végrehaj­tom és megmentem szegényt a biztos pusztulás­,­tól s úgy látom, sikerült is a számításom. Külö­nös metszést végeztem, majd elmondom részlete­sen, hogy jól megértsd az egészet. Mind határozottabban mondotta : — Megmentettem, biztos vagyok benne ... Szavai nagy örömet okoztak nekem, mint a kezdő orvosnak az első műtété, pedig fásult lel­temet nem ez lelkesítette, hanem valami érthe­tetlen érzés folytán mindegyre a halál-démonra TÁRCA, A halál-démon. — Egy orvos naplójából. — —­­A­ Budapesti Napló eredeti tárcája. — Irta: ifjabb Hegedűs Sándor. Nem egyszer néztem szembe a halállal, av­val a démoni rémmel, amely eltorzítja az arco­kat, míg a lelket csontkezével kiszakítja az élő ember testéből. Úgy ismertem már közeledését! Amint a homlok körül a bőr fölfelé nyúlt, az orr pedig lassan véknyúlni kezdett a haldokló arcán, akkor már tudtam, hogy a szemüvegből a halál démona fog kimeredni rettenetes nézésével, mintha jelentené: — Most szakítom ki ennek az embernek lelkét, most töröm le az életét. Rettenetes ennek a démonnak a hatalma. Mikor az üvegesedő szemen át elő­tekint, meg­döbben az ember, mintha önkéntelenül érezné, hogy ez a sárga szörny egyszer azt a lelket is ki fogja markolni magának, amely az én testem­ben telepedett meg, hogy az én életemet irá­nyítsa, fejleszsze. Eleinte annyira hatott rám a halál-rém megjelenése, hogy mikor betegem utolsó perceit élte, rendesen fejéhez ültem és pulzusát vizsgálva kerültem, hogy szembe nézzek azzal a mindent elpusztító ős­démonnal. Évek hosszú során át sokszor találkoztunk egymással. Gyermek­ágynál éppúgy megjelent, ugyanazzal a nézéssel, mint ahogy az életen át­jutott öregek szeméből előfénylett. Lassan aztán bizonyos megállapodás jött közöttünk létre és az Lapunk mai száma tizenhat oldal.

Next