Budapesti Napló, 1900. augusztus (5. évfolyam, 209-238. szám)
1900-08-01 / 209. szám
t. Budapest, 1900 Ötödik évfolyam, 209. szám Szerda, augusztus 1. szerkesztőselő és kiadóhivatal: József-körut 18. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő. Kiadja: VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Effész évre 28 k., (14), Va évre 14 k., (7), Vt évre . 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 írt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Az alkotmány nem hal meg! Budapest, július 31. (K.) Rózsákon pihen a halott Umberto és meg kellett halnia, hogy rózsa és pihenés jusson neki. Amig élt, tövisen feküdt és munkában görnyedt. De most pihen a rózsákon és mosolyog. Mondják róla, hogy trónörökös korában mindig nagy csomó koldus futott a kocsija után s ő mindenét közéjük szórta. Ha pedig már mindenéből kifosztotta magát, kifordította az üres zsebeit s úgy kocsizott tovább kifordított zsebekkel, mosolyogva. Szegény Umberto! Milyen kevéssé változott, pedig király volt időközben és ajka fölött a legfehérebb bajusz nyelte el az állandó mosolyt. Mint király is kifosztotta magát mindenéből az ő koldusai kedvéért — vagy nem-e koldus az az egész csodaszép Itália? — egész élete is csak egyetlen sétakocsizás volt és a végén kifordította az üres esebeit. Semmit sem visz magával, mert mindenét szétszórta a nép között. S amin a világ elszörnyüködik, nem is a halála, hiszen más fejedelmet is meggyilkoltak már! De őt a koldusai közül lőtte le valaki, a legsilányabb, a legnyomorultabb. Oh, szinte jól esik, hogy Olaszországban nincs már halálbüntetés ! Hogy az Umberto életéért annak a rongyosnak feje legyen a fizetség, de csúnya és Silány csere is volna. Hadd száradjon és penészedjék a gyilkos, nem Umberto miatt, akit ő már meg nem károsíthatott, hanem a maga silánysága miatt, melyet el kell szigetelni, hogy meg ne fertőzze az egészséges világot. De róla ne is essék több szó. És a halott Umberto királytól is el kell már búcsúzni, ha fáj is. Ami egy királytól telik, azt odaadta népének egészen. A jó példát. Mert emlegetni fogják, példájaképpen, hogyan éljen a király népének és népével. Ritkán járt még király annyit az alattvalói közt, mint Umberto és ritkán hódított annyi szivet, mint ez az olasz király, akinek a szivét járta keresztül a gyilkos golyó. Talán csak mi magyarok emlékezhetünk királyra, aki a néppel való érintkezésben hozzá volt hasonlatos. Az a király nagyobb stilű uralkodó volt Umbertónál, de még az se volt nála demokratább és igazságosabb. Pedig azt a királyt ma is az igazságos Mátyásnak emlegetjük. Umberto ismeretlenül és ismerve, elvegyült népe sorában s anekdoták születtek az útjában emberséges szívéről, igazságos lelkéről, jóságos gondolkodásáról. Minden egyes anekdota egy-egy dokumentum, hogy milyen felséges ember volt. Csak királyi felségnek volt talán fogyatékosabb. Vagy hogy talán szerencséje nem volt a tanácsosaival, akik a jobbat hogy is ne tehették volna meg a király nevében, holott ezt a jobbat a nép szomjazta, melyet a király annyira szeretett! De a tanácsosaival nem volt szerencséje s miattuk van, hogy a politikus Umberto emléke halványabb az ember emlékénél. Pedig az a politikai gondolat, melylyel Umberto Olaszországot a hármas szövetségbe vitte, nagggyá tehette volna politikai emlékét is. Ahogy azonban kormányai ennek a gondolatnak költségeit fedezték, az magát a gondolatot is diskreditálta Olaszországban. Mert ami az olasz nagyság zálogának volt kigondolva, a gyakorlatban olybá tűnt föl, mintha a király költséges passziója volna. Szegény Umberto! Hogy neki lettek volna költséges passziói! De egyetlen okos pénzügyminiszter helyett megverte az ég töméntelen sok gyámoltalan miniszterrel, akik mind azt ígérték, hogy új pénzforrásokat nyitnak Itáliának, aztán pedig csak egyre koldusabbá tették az ötleteikkel. Így halványodott a szimpátia a király politikai gondolata iránt, holott csak a minisztereinek gazdálkodása volt antipatikus. Mi, akik messziről néztük és tisztábban láttuk: a népe javára dolgozó politikust is megbecsültük az olasz királyban, én félelmem megnyugvásba ment át. Mikor a halál rém kiült az emberszem üvegesedő hártyájára és azt kiáltotta felém: — Itt vagyok, ez a csonthalmaz már az én birodalmam — Akkor megnyugvó lelkem csendesen felelt rá. — Tudom, erős vagy, mert csontkezed a végzet. Aztán szembe néztünk egy pillanatra egymással, ő eltűnt, rám pedig a rendes feladat várt, hogy tudassam a másik szobában szorongókkal: — Élete kialudt, elmúlt. Egy orvos annyiszor átéli ezt az idegbontó jelenetet, hogy úgy megszokja, mint ahogy a halottkém közönyösen nyúl a halott testhez. Már azt hittem, hogy soha hatással nem lesz rám a halálrém, hogy ereje félelmetes hatalmát, — bármint néz is felém a sárguló emberarc forgó szeméből, — nem éreztetheti velem annyira, hogy nézését el ne bírjam viselni, és egyszer mégis szembetalálkoztunk és szúró nézésével megdöbbentette a lettemet; azóta a halál-démon erejét el nem viselhetem. Egy délutáni operációhoz rendeltek be a professzorom mellé, aki akkor összes orvossegédei között legjobban szeretett; szeretőjét úgy árasztotta felém, annyi melegséggel, hogy nem is fölebbvalóm volt ő már nekem, hanem inkább atyai barátom. Valami nehéz eset volt előttünk — jól emlékszem — s öreg mesterem nagyon keményen nézett kék szemeivel maga elé, mintha egyik tervet a másik után mérlegelné, hogy aztán a legjobbnak tetszőt végrehajtsa. Előszedte minden finom acél műszerét, egybegyűjtő minden tudományát , úgy láttam, elhatározta, hogy megmenti azt a szegény ember-lelket az életnek megmenti tudománya hatalmával . De odahaza talán rossz dolga is lett volna a királynak, ha az ember tízszer is jóvá nem teszi naponkint, amit az uralkodó — a megtévesztett népnek kedve és tetszése ellenére — mint politikus csinált. Ámbár hiszen a halála szempontjából mellékes volt mindez. Az a golyó nem a politikáját akarta megtorolni s a felséges emberhez való szeretet nem tudta megvédelmezni az áldozatul kiszemelt királyt. És mialatt rózsákon pihen a halott Umberto, az olasz nép pedig szíve szerint siratja a legendás jóembert, útközben megszólal az új olasz király. S akik távolabb élünk, minden elfogadásunk dacára jobban figyelünk az eleven király szavára. Mit is mond? Röviden ennyit: — csak Umberto költözött el, az alkotmány nem hal meg! így szól III. Viktor Emánuel s egy férfias, királyi lélek megnyilatkozása viszi előre a jó hitét. Örvendezhet az olasz nép: az alkotmány nem hal meg. Most már csak egy másik megnyilatkozása kívánatos, amelyik megcáfolná azt a kissé ellenőrizetlenül szállongó hírt, mintha III. Viktor Emánuel nem volna éppen elragadtatva a hármasszövetség gondolatától. Lehet, hogy mendemonda az egész s ha az ifjú trónörökös olykor talán elítélte az olasz kormányok politikáját, azt vették a hármas szövetségre mondott kritikának. Mert hogy a kormányok politikája nem igen tetszett neki, ■ elég valószínű. Umbertónak se tetszett, de senkinek sem. Lehet azonban, hogy a fiatal király komolyabban is demonstrált a hármas szövetség ellen . Umberto éppen azért szorította háttérbe, amíg élt. Mondják, hogy a fiatal király a feleségére is többet hallgat, mint ahogy politikában szokás s a Nikita leányáról föl lehet tenni, hogy ha már politikába ártja magát, csakugyan nem a hármasszövetséghez való szeretet lángol a szavaiban. De ez mind kósza hír. S III. Viktor Emánuel, aki ügyessége minden erejével, de megmenti minden áron. Hozzáfogtunk a műtéthez. A narkotizált beteg csöndesen lélegzett, s néha — inkább rángásszerűen az ajkizmok körül — nyöszörögni kezdett. A műszerek gyorsan siklottak, a kis csontvéső sercegve működött, s mindkettőnk tekintete a kóros testdarabra szegeződött. Egyszer különösen vért láttam felbugygyanni, amely nem a lefojtott vérerekből fakadt. Professzorom gyorsan dolgozott, kése félelmetes biztossággal működött ... és kése mind gyorsabban mozgott, úgy, hogy látszott izommunkájából, milyen erős akarattal küzd betegéért. A műtétnek vége volt, a segédek munkához láttak, hogy az ereket és izmokat, összekötve bevarrják a sebet. Csak amikor meg- mosdottunk, vettem észre öreg tanárom kezén a mély vágást, amelyet a műtét alatt szerzett. Erősen tisztogatta és mialatt lekötöttük, megkérdez,tem tőle: - — Akkor sebesült meg, mikor a vért felszökni láttam? Igenlőleg bólintott fejével. — Miért nem hagyta abba, vagy bízta rám a metszést? Csendesen felelt: — Elhatároztam, hogy tervemet végrehajtom és megmentem szegényt a biztos pusztulás,tól s úgy látom, sikerült is a számításom. Különös metszést végeztem, majd elmondom részletesen, hogy jól megértsd az egészet. Mind határozottabban mondotta : — Megmentettem, biztos vagyok benne ... Szavai nagy örömet okoztak nekem, mint a kezdő orvosnak az első műtété, pedig fásult leltemet nem ez lelkesítette, hanem valami érthetetlen érzés folytán mindegyre a halál-démonra TÁRCA, A halál-démon. — Egy orvos naplójából. — —A Budapesti Napló eredeti tárcája. — Irta: ifjabb Hegedűs Sándor. Nem egyszer néztem szembe a halállal, avval a démoni rémmel, amely eltorzítja az arcokat, míg a lelket csontkezével kiszakítja az élő ember testéből. Úgy ismertem már közeledését! Amint a homlok körül a bőr fölfelé nyúlt, az orr pedig lassan véknyúlni kezdett a haldokló arcán, akkor már tudtam, hogy a szemüvegből a halál démona fog kimeredni rettenetes nézésével, mintha jelentené: — Most szakítom ki ennek az embernek lelkét, most töröm le az életét. Rettenetes ennek a démonnak a hatalma. Mikor az üvegesedő szemen át előtekint, megdöbben az ember, mintha önkéntelenül érezné, hogy ez a sárga szörny egyszer azt a lelket is ki fogja markolni magának, amely az én testemben telepedett meg, hogy az én életemet irányítsa, fejleszsze. Eleinte annyira hatott rám a halál-rém megjelenése, hogy mikor betegem utolsó perceit élte, rendesen fejéhez ültem és pulzusát vizsgálva kerültem, hogy szembe nézzek azzal a mindent elpusztító ősdémonnal. Évek hosszú során át sokszor találkoztunk egymással. Gyermekágynál éppúgy megjelent, ugyanazzal a nézéssel, mint ahogy az életen átjutott öregek szeméből előfénylett. Lassan aztán bizonyos megállapodás jött közöttünk létre és az Lapunk mai száma tizenhat oldal.