Budapesti Napló, 1900. augusztus (5. évfolyam, 209-238. szám)

1900-08-01 / 209. szám

2 Budapest, szerda BUDAPESTI NAPLÓ 1900. augusztus I. 109. szám; első nyilatkozatával meg tudta nyugtatni nemzetét, hogy az alkotmány nem hal meg: talán hamarosan talál rá módot, hogy a külső politikáról is olyan szellemben nyilat­kozzék, mely ha nem is hajol meg a radi­kális olasz áramlat előtt, de annál tetszőbb lesz mindazoknak, akik a szép Olaszország­nak igazi barátai. Ez a nyilatkozat még nincs meg, de talán nem fog elmaradni. . . BELFÖLD. A közigazgatási tanfolyamok szervezése. Puffy Pál országgyűlési képviselő a közigazgatási tanfo­lyamok kormánybiztosa, most járja be a tanfolyamok kiszemelt székhelyeit. Eddig Nagybecskereken, Maros­­vásárhelyt, Kolozsvárott, Mármarosszigeten és Kassán járt, mindenütt intézkedvén, hogy szeptember elsejére a törvény intencióinak megfelelőleg a tanfolyamok felállíttassanak. A kormánybiztos Kassáról, Pestre, majd pedig onnan Szombathelyre és Pozsonyba utazik a végleges szervezés végett. A jogi oktatás decentralizációja. Az illetékes helyről nyert értesítés szerint Wlassics Gyula köz­oktatásügyi miniszter törvényjavaslatot dolgoztatott ki a jogi oktatásnak és vizsgálati rendszernek reform­járól, melyet már az őszi ülésszak elején a képvi­selőház elé terjeszt. Ez a törvénytervezet nagy fontos­ságú újítást tartalmaz, mivel törvénynyé válás esetén decentralizálná a jogi oktatást oly módon, hogy több vi­déki város is kapna jogakadémiát, részint azok a városok, melyeknek már volt a múltban jogi akadé­miájuk, részint azok a városok, melyek népességük­nél és ku­lúrájuknál fógva erre igényt tarhatnak. Ezzel az intézkedéssel megszűnnek a budapesti jogi egyetem tu zsúfoltsága s egyes vidéki városok új lendületet nyernének az odasereglő ifjúság által. Pápán, Szegeden már mozgolódnak is a jogi akadé­mia elnyeréséért. A békeparlament­ szól Apponyi nagyobb beszédet mond. Ma Párisban, a kultúra fővárosában, a művelt világ törvényhozóinak nagydiszti társaságában történt, hogy Apponyi napja volt. Ahol szellemi erő, te­kintély, előkelőség annyi van együtt, mint na­gyon kevés gyülekezetben; az aktuális nagysá­gok nemzetközi sokadalmában ma nem volt más semmi nevezetes, az elméket, lelkeket nem fog­­alkoztatta más semmi, csak Apponyi beszédje. Nagy dicsősége ez egy kis nemzetnek, amely szellemi e­lkelőségei által így fordítja lépésről­­lépve maga felé a nagyvilág figyelmét. A minap Jókait ünnepelték Párisban, ma Apponyit. A költő­király után ma az előszó páratlan szuverénje tett hatalmas hódítást a magyarság számára. Büszkeséggel és hálával jegyezzük fel ezt is. Ma­gyarországnak legnagyobb és Európának is egyik legelső politikai szónoka érdemessé tette ma magát nemzete hálájára. Apponyi mai beszédje már csak azért is egyik legkiválóbb alkotása a nagy szónoknak, mert olyan eszme szolgálatában mondotta el, amely az utóbbi időben egész lelkét betölti. A világbéke ideájának megvalósítására a világ saj­tóját akarja szervezni a parlamentek uniójának szövetséges társául. Ezt az eszméjét, amelynek itthon már sikerült is testet adnia, most akarja az egész műveit világra kiterjedően foganatra jut­tatni és ha mai beszédének hatásából következ­tetni lehet, ez sikerülni is fog. A beszéd abból a gondolatból indult ki, hogy az interparlamentáris unió nem teljesíthette eddig feladatát, nemzeti csoportjai nem működ­hettek kellő hatással, mert nincs meg köztük és a népakarat között a kellő kapcsolat. Ezt a kapcsolatot megteremteni és állandóan fenntartani, a sajtó hivatása. És hogy a sajtó tel­jesítse is ezt a hivatását, ehhez szükséges a békebarát sajtó szervezése, hogy a béketörekvé­sek rendszeres előmozdítása a sajtóban gyökeret verhessen. Például odaállította a már megszerve­zett magyar békebarát sajtószövetséget, — amely­nek nyomán már a szerbek is szervezkednek — s a példa követésére felszólította a nyugati nem­zetek, első­sorban Franciaország sajtóját. A gyönyörű beszéd hatása alatt fejeződött be a konferencia mai ülése, melyet Vallieres, a szenátus elnöke nyitott meg szép beszéddel, át­adva azután a szót Monis igazságügyminiszter­­nek, aki a francia kormány nevében üdvözölte az idegen parlamentek képviselőit. Az ülésről a következő tudósítást kaptuk: Parle, július 31. Ma délelőtt nyitották meg Falieresnek, a sze­nátus elnökének az elnöklete alatt az interparlamen­táris konferenciát. Fallieres beszédében kiemelte azt a haladást, melyet a világ, hála a választott bíróságok eszméjé­nek, tett és megemlékezett a hágai békekonferen­ciáról. Felhívta a konferencia tagjait, hogy folytassák művüket és értessék meg nemzetükkel, hogy na­gyobb dicsőség meghajolni a választott bíróság ítélete elő­l, mint véres diadalokat keresni a harcmezőn. Monts igazságügyi miniszter a kormány nevé­ben üdvözölte az idegen kiküldötteket. A konferencia egyhangúlag elhatározta, hogy az olasz kamara elnökéhez részvéttáviratot intéz. Ezután áttértek a napirendre és ennek során elsőnek gróf Apponyi Albert emelkedett szólásra, hogy megokolja a békebarát sajtó nemzetközi szövetségére vonatkozó határozati javaslatát. Apponyi ezeket mondta: . A javaslat, melynek előadásával megbíztak, az interparlamentári unió alapgondolatának szükség­szerű kiegészítése. Ez az alapgondolat egyszerűen a közhatalmak névies alkotó elemének föllépése a béke ér­dekében, mely a népek egyik legfőbb érdeke. A háború tetszhelik becsvágyó fejedelmeknek, minisz­tereknek, hadvezéreknek. Állhat egyes uralkodó osz­tályoknak érdekében, de a tömegekre nézve mindig csipás. Ez az alaptétel amily megtámadhatatlan, épp oly helyes logika arra a népképviselők érintkezését építeni, a béke megóvásának céljából; a szervezet­nek pedig, mely ezt az érintkezést közvetíti, ellen­­állhatatlan hatalommal kellene bírni. Ez a szervezet az interparlamentáris unió, ha kérdezzük, hogy bír-e tehát e hatalommal és ha a kérdésre nem a jubiláris­ közgyűlések ünnepi szó­noklatainak modorában, de komoly lelkiismereteség­gel akarunk válaszolni, azt kell mondanunk, hogy nem. Honnan van ez? Talán onnan, hogy az egyes országos csoportok meglehetősen tétlenek voltak ? Igen, de honnan ez a tétlenség? Talán csak nem merő indolenciából, a nagy lármával felka­rolt ügy iránti valóságos érdeklődés hiányából. Bizonyára nem. Ha szövetségünk csoportjai nem fejtettek ki elegendő munkásságot, ez inkább azért van, mert nem vártak eredményt, nem bíztak erejökben. A probléma megfordítva áll: nem azért nem leltünk hatalmi tényezővé, mert csoportjaink nem dolgoztak, hanem csoportjaink nem dolgoztak azért, mert nem érezték magukat hatalmi tényezőnek De akkor abból felmerül az a további kérdés: honnan e tehetetlenség ! Talán a parlam­entarizmus általános hanyatlásá­ból származik, és orvossága akkor nem volna egyéb, mint a beteg parlamentarizmus gyógyítása. Ennek útjait, módjait kellene tehát megvitatnunk ? E vita ily körben, ahol min-'-en európai parlament jelen­ségei találkoznak, mindenesetre érdekes és tanul­­ságos­ volna, de messzi elvezetne tulajdonképpeni kér­désünktől, melynek szempontjából nincs is reá szük­ség. Bármily különbözők legyenek ugyanis a külön­böző országokban a modern parlamentarizmus beteg­ségi tünetei, van egy közös jellemvonásuk, és ez a nép széles ré­ggeinek közömbössége a parlament iránt. Ez általános tünet általános, mindenütt működő okra vezethetők vissza, amely nem más, mint az, hogy akár az intézmények, akár azok kezelésének hibájából a parlamentek igen tökéletlenül képviselik a nép valódi érzelmeit, valódi akaratát. De merüljön föl valamely tény, törekvés vagy eszme, melyben a parlament a valódi nemzeti akarat képviseletét megragadja, akár csak valamely speciális kérdésben is, és a legmegvetettebb parlament is,­­ visszanyeri hatalmát, históriai tényezővé válik, mely minden ellentállást széttör, mert akkor megifjodott élete for­rásában, fölvette magába a nép erejét. Ezt az alapigazságot kell a mi ügyünkre is al­kalmazni. A parlamenti akció a béke érdekében rög­tön ellenállhatatlan hatalommá fog válni, mihelyt azt erős népakarat támogatja, de ez a támogatás ma még hiányzik, és ez helyzetünk gyengeségének va­lódi oka. Budapest, július 31. A nemzetközi békeparlament, amely az európai törvényhozások békebarát tagjait most Pakisba gyűjtötte össze, ma tartotta idei első tanácskozását, mely tegnapról a monzai király­tragédia miatt elmaradt. A konferenciának ez az első napja nem kis dicsőséget hozott nekünk, magyaroknak. Ezen az első ülésen terjesztette elő gróf Apponyi Albert a békebarát sajtószövet­ség megalakításáról szóló indítványát egy fényes beszéddel, amely arra az előkelő gyülekezetre leírhatatlan hatással volt. Itthon nem egyszer jegyzik fel a parla­menti tudósítások, a képviselőház egyik-másik üléséről szólván, hogy Apponyi napja volt. Csaknem ugyanannyiszor esik meg ez, a­hány­gondoltam, arra a rémre, amelyet ügyesen kiját-­­ szőttünk most s visszahoztuk az élők birodal­mába ezt a szegény emberi­elket, amelyet már­­már magának követelt. Megnyugodva hagytam oda a nagy épületet, s mikor kiértem a nyílt utcára, még vissza is néztem a verőfényes ave­­nueről, a felé a nagy piros épület felé, amelynek belsejében annyiszor, szinte teremről-teremre sompolyogva szakadatlanul bent táborozik a halál­démon. Piros tégla­fala, mint pokol­ vér, erősen vereslettek, amint a vérbe borult szemű lemenő nap megvilágította őket. Két napra hirtelen el kellett hagynom a várost s amikor a vidékről visszatértem, hallot­tam csak meg, hogy öreg professzorom lázálom­ban fekszik. Sietve futottam gargon-lakására s az ismerős inas rögtön bebocsátott hozzá. Bizony erősen lázban égett, de azért megismert, bólin­tott és halkan ennyit mondott: — Mérgezés, holnap jár megint. Szemeit bágyadtan álomra zárta és én nesz­telenül odahagytam a szobát. Az urnán eszembe jutott a maró gondolat, hogy az a láz nem más, mint a halál-démon bosszúja, amiért megfosztot­ták biztos prédájától. Nyugtalan lelkemet nem tudtam semmiképpen lecsillapítani, hiába tipor­tam az utca kövezetét, hogy fáradtra hajszoljam magamat. Valami ott moto­zkált bennem szünte­lenül s agyam minden percben felvetette hidra­fejét: A halál-démon, az emberirtó szörny!... Szerettem volna hangosan kiabálni, vagy zenét harsogtatni egyre magam körül, hogy szétverjem a gyanakavarta félelem ködét. Mikor a kórház­ban jártam a következő nap délelőttjén és meg­láttam a lábbadozó beteg sápadt arcát, amelyről a fájdalom és szenvedés lejátszott ugyan, de megnyugvásszerűen és nem oly kínos gyötrelem­einél, mintha a halál­ rém kínozná folyton — akkor­­még erősebben fokozódott bennem a gyanú, hogy a halál­ rém bosszuló keze keresi a lázmérget az én professzorom ereiben. Szorongva mentem fel késő délután, hogy megnézzem főnökömet. Az előszobában üldögélő inas szomorúan jelentette: — Sokat szenvedett egész éjen át, de most csendesebbnek, nyugodtabbnak látszik és úgy látom, hogy észnél van, nem beszél félre. Amint beléptem a szobába és szembe ke­rültem professzorommal, megdöbbentem, meg­döbbentem olyan erővel, hogy a hideg futott végig a hátamon. Annak a kedves embernek jóságos kék szeme különös fényességben égett, mintha valaki a szemgolyó mögött parazsat égetne. Úgy látszik, észrevette zavaromat és kita­lálta gondolatomat, mert egyszerre azon kezdte: — Igen, végem van. Utolért a démon. Jól tudom, jól ismerem ezt a processzust, amelyen most átmegyek, úgy hajnal felé elmúlik életem. Nem mertem közbeszólni és ő nyugodtan foly­tatta . — Maradj estére mellettem — reggel aztán elmehetsz ... Mindketten doktorok voltunk és igy nem igyekeztem hazudozni, csak biztattam, hogy bele­egyezem akaratába. Rettenetes érzés volt, mikor leültem a hús szobában, amelyben addig kell várakoznom, míg a halál kiszakítja az én atyai jó professzorom lelkét. Úgy éreztem magamat, mintha a halál birodalmában telepedtem volna le, amelyből csak egy emberélet árán szabadulhatok ki. Úgy kilenc óra lehetett este, amikor kitá­­molygott ágyából és két rövid lépéssel áthaladt a szobán, míg mosdójához ért, a vízbe merítette kezeit és homlokát lesimitotta vele, aztán átné­zett a másik szobába, ahol könyvtára és emlékei voltak egybegyűjtve, hangja reszketett, míg eny­­nyit mondott... . — Mily szép itt, és most mindent itt kell hagynom. Ezeket mondta és visszafeküdt ágyába, hogy többé soha föl ne keljen. Soha kínosabb élet! A haldokló minden tíz­­húsz percben rendelgette az orvosságokat, me­lyekről tudta, hogy milyen hatásoknál kell be­adni a méregtől pusztulónak. Saját maga halá­lát vezényelte, így jött el a reggel, akkor csak annyit kért: — Tedd be a táblát és hagyj magamra! •• Engedelmeskedtem. Mikor egy óra múlva a­ szobába léptem két társammal és felnyitottuk az ablaktáblákat, ott feküdt az ágyban a fehér pár­nába süppedve az én professzorom — holtan. Szemében riasztó fénynyel ült meg a halál-démon, amint kitépve az áldozat lelkét, előkémlelt az üveges szem buráján. Abban a kék szemben ott­ trónolt még a fekete szörny és olyan gonosz erő-i vel, hogy megtört lelkem menekülve űzött el­ arról a helyről, ahol a halál-démon gonosz szel­­­leme szembeszállva velünk — újra megjelent. Ez volt a legrettenetesebb nézése annak a szörny­nek, amelylyel csak valaha is rám hatott az a megdöbbentő vigyorgás, amelylyel abból a kék­ szemből előtolakodott. Lehet, hogy a gyötrelmez­és még segített ahhoz, hogy oly erővel vegyen­ erőt rajtam a halál-démon ijesztő hatalma, de úgyi elkábultam a fájdalomtól és a rémlátomány lidérc-­­nyomásától, hogy mikor haza menekültem, a­ halott szeméből még akkor is rám vigyorgott démon és én megtörten roskadtam össze, érezve­ magam fölött azt az iszonyú hatalmat, amelyek kétségbeesésemben szólogatni kezdtem: — Te rettenetes szörny — te uralkodói felet­­­tünk a te kérlelhetetlen csontkezű hatalmaddal — te bosszúálló démon — te fekete halál 14.

Next