Budapesti Napló, 1900. augusztus (5. évfolyam, 209-238. szám)
1900-08-01 / 209. szám
2 Budapest, szerda BUDAPESTI NAPLÓ 1900. augusztus I. 109. szám; első nyilatkozatával meg tudta nyugtatni nemzetét, hogy az alkotmány nem hal meg: talán hamarosan talál rá módot, hogy a külső politikáról is olyan szellemben nyilatkozzék, mely ha nem is hajol meg a radikális olasz áramlat előtt, de annál tetszőbb lesz mindazoknak, akik a szép Olaszországnak igazi barátai. Ez a nyilatkozat még nincs meg, de talán nem fog elmaradni. . . BELFÖLD. A közigazgatási tanfolyamok szervezése. Puffy Pál országgyűlési képviselő a közigazgatási tanfolyamok kormánybiztosa, most járja be a tanfolyamok kiszemelt székhelyeit. Eddig Nagybecskereken, Marosvásárhelyt, Kolozsvárott, Mármarosszigeten és Kassán járt, mindenütt intézkedvén, hogy szeptember elsejére a törvény intencióinak megfelelőleg a tanfolyamok felállíttassanak. A kormánybiztos Kassáról, Pestre, majd pedig onnan Szombathelyre és Pozsonyba utazik a végleges szervezés végett. A jogi oktatás decentralizációja. Az illetékes helyről nyert értesítés szerint Wlassics Gyula közoktatásügyi miniszter törvényjavaslatot dolgoztatott ki a jogi oktatásnak és vizsgálati rendszernek reformjáról, melyet már az őszi ülésszak elején a képviselőház elé terjeszt. Ez a törvénytervezet nagy fontosságú újítást tartalmaz, mivel törvénynyé válás esetén decentralizálná a jogi oktatást oly módon, hogy több vidéki város is kapna jogakadémiát, részint azok a városok, melyeknek már volt a múltban jogi akadémiájuk, részint azok a városok, melyek népességüknél és kulúrájuknál fógva erre igényt tarhatnak. Ezzel az intézkedéssel megszűnnek a budapesti jogi egyetem tu zsúfoltsága s egyes vidéki városok új lendületet nyernének az odasereglő ifjúság által. Pápán, Szegeden már mozgolódnak is a jogi akadémia elnyeréséért. A békeparlament szól Apponyi nagyobb beszédet mond. Ma Párisban, a kultúra fővárosában, a művelt világ törvényhozóinak nagydiszti társaságában történt, hogy Apponyi napja volt. Ahol szellemi erő, tekintély, előkelőség annyi van együtt, mint nagyon kevés gyülekezetben; az aktuális nagyságok nemzetközi sokadalmában ma nem volt más semmi nevezetes, az elméket, lelkeket nem fogalkoztatta más semmi, csak Apponyi beszédje. Nagy dicsősége ez egy kis nemzetnek, amely szellemi elkelőségei által így fordítja lépésrőllépve maga felé a nagyvilág figyelmét. A minap Jókait ünnepelték Párisban, ma Apponyit. A költőkirály után ma az előszó páratlan szuverénje tett hatalmas hódítást a magyarság számára. Büszkeséggel és hálával jegyezzük fel ezt is. Magyarországnak legnagyobb és Európának is egyik legelső politikai szónoka érdemessé tette ma magát nemzete hálájára. Apponyi mai beszédje már csak azért is egyik legkiválóbb alkotása a nagy szónoknak, mert olyan eszme szolgálatában mondotta el, amely az utóbbi időben egész lelkét betölti. A világbéke ideájának megvalósítására a világ sajtóját akarja szervezni a parlamentek uniójának szövetséges társául. Ezt az eszméjét, amelynek itthon már sikerült is testet adnia, most akarja az egész műveit világra kiterjedően foganatra juttatni és ha mai beszédének hatásából következtetni lehet, ez sikerülni is fog. A beszéd abból a gondolatból indult ki, hogy az interparlamentáris unió nem teljesíthette eddig feladatát, nemzeti csoportjai nem működhettek kellő hatással, mert nincs meg köztük és a népakarat között a kellő kapcsolat. Ezt a kapcsolatot megteremteni és állandóan fenntartani, a sajtó hivatása. És hogy a sajtó teljesítse is ezt a hivatását, ehhez szükséges a békebarát sajtó szervezése, hogy a béketörekvések rendszeres előmozdítása a sajtóban gyökeret verhessen. Például odaállította a már megszervezett magyar békebarát sajtószövetséget, — amelynek nyomán már a szerbek is szervezkednek — s a példa követésére felszólította a nyugati nemzetek, elsősorban Franciaország sajtóját. A gyönyörű beszéd hatása alatt fejeződött be a konferencia mai ülése, melyet Vallieres, a szenátus elnöke nyitott meg szép beszéddel, átadva azután a szót Monis igazságügyminiszternek, aki a francia kormány nevében üdvözölte az idegen parlamentek képviselőit. Az ülésről a következő tudósítást kaptuk: Parle, július 31. Ma délelőtt nyitották meg Falieresnek, a szenátus elnökének az elnöklete alatt az interparlamentáris konferenciát. Fallieres beszédében kiemelte azt a haladást, melyet a világ, hála a választott bíróságok eszméjének, tett és megemlékezett a hágai békekonferenciáról. Felhívta a konferencia tagjait, hogy folytassák művüket és értessék meg nemzetükkel, hogy nagyobb dicsőség meghajolni a választott bíróság ítélete elől, mint véres diadalokat keresni a harcmezőn. Monts igazságügyi miniszter a kormány nevében üdvözölte az idegen kiküldötteket. A konferencia egyhangúlag elhatározta, hogy az olasz kamara elnökéhez részvéttáviratot intéz. Ezután áttértek a napirendre és ennek során elsőnek gróf Apponyi Albert emelkedett szólásra, hogy megokolja a békebarát sajtó nemzetközi szövetségére vonatkozó határozati javaslatát. Apponyi ezeket mondta: . A javaslat, melynek előadásával megbíztak, az interparlamentári unió alapgondolatának szükségszerű kiegészítése. Ez az alapgondolat egyszerűen a közhatalmak névies alkotó elemének föllépése a béke érdekében, mely a népek egyik legfőbb érdeke. A háború tetszhelik becsvágyó fejedelmeknek, minisztereknek, hadvezéreknek. Állhat egyes uralkodó osztályoknak érdekében, de a tömegekre nézve mindig csipás. Ez az alaptétel amily megtámadhatatlan, épp oly helyes logika arra a népképviselők érintkezését építeni, a béke megóvásának céljából; a szervezetnek pedig, mely ezt az érintkezést közvetíti, ellenállhatatlan hatalommal kellene bírni. Ez a szervezet az interparlamentáris unió, ha kérdezzük, hogy bír-e tehát e hatalommal és ha a kérdésre nem a jubiláris közgyűlések ünnepi szónoklatainak modorában, de komoly lelkiismereteséggel akarunk válaszolni, azt kell mondanunk, hogy nem. Honnan van ez? Talán onnan, hogy az egyes országos csoportok meglehetősen tétlenek voltak ? Igen, de honnan ez a tétlenség? Talán csak nem merő indolenciából, a nagy lármával felkarolt ügy iránti valóságos érdeklődés hiányából. Bizonyára nem. Ha szövetségünk csoportjai nem fejtettek ki elegendő munkásságot, ez inkább azért van, mert nem vártak eredményt, nem bíztak erejökben. A probléma megfordítva áll: nem azért nem leltünk hatalmi tényezővé, mert csoportjaink nem dolgoztak, hanem csoportjaink nem dolgoztak azért, mert nem érezték magukat hatalmi tényezőnek De akkor abból felmerül az a további kérdés: honnan e tehetetlenség ! Talán a parlamentarizmus általános hanyatlásából származik, és orvossága akkor nem volna egyéb, mint a beteg parlamentarizmus gyógyítása. Ennek útjait, módjait kellene tehát megvitatnunk ? E vita ily körben, ahol min-'-en európai parlament jelenségei találkoznak, mindenesetre érdekes és tanulságos volna, de messzi elvezetne tulajdonképpeni kérdésünktől, melynek szempontjából nincs is reá szükség. Bármily különbözők legyenek ugyanis a különböző országokban a modern parlamentarizmus betegségi tünetei, van egy közös jellemvonásuk, és ez a nép széles réggeinek közömbössége a parlament iránt. Ez általános tünet általános, mindenütt működő okra vezethetők vissza, amely nem más, mint az, hogy akár az intézmények, akár azok kezelésének hibájából a parlamentek igen tökéletlenül képviselik a nép valódi érzelmeit, valódi akaratát. De merüljön föl valamely tény, törekvés vagy eszme, melyben a parlament a valódi nemzeti akarat képviseletét megragadja, akár csak valamely speciális kérdésben is, és a legmegvetettebb parlament is, visszanyeri hatalmát, históriai tényezővé válik, mely minden ellentállást széttör, mert akkor megifjodott élete forrásában, fölvette magába a nép erejét. Ezt az alapigazságot kell a mi ügyünkre is alkalmazni. A parlamenti akció a béke érdekében rögtön ellenállhatatlan hatalommá fog válni, mihelyt azt erős népakarat támogatja, de ez a támogatás ma még hiányzik, és ez helyzetünk gyengeségének valódi oka. Budapest, július 31. A nemzetközi békeparlament, amely az európai törvényhozások békebarát tagjait most Pakisba gyűjtötte össze, ma tartotta idei első tanácskozását, mely tegnapról a monzai királytragédia miatt elmaradt. A konferenciának ez az első napja nem kis dicsőséget hozott nekünk, magyaroknak. Ezen az első ülésen terjesztette elő gróf Apponyi Albert a békebarát sajtószövetség megalakításáról szóló indítványát egy fényes beszéddel, amely arra az előkelő gyülekezetre leírhatatlan hatással volt. Itthon nem egyszer jegyzik fel a parlamenti tudósítások, a képviselőház egyik-másik üléséről szólván, hogy Apponyi napja volt. Csaknem ugyanannyiszor esik meg ez, ahánygondoltam, arra a rémre, amelyet ügyesen kiját- szőttünk most s visszahoztuk az élők birodalmába ezt a szegény emberielket, amelyet mármár magának követelt. Megnyugodva hagytam oda a nagy épületet, s mikor kiértem a nyílt utcára, még vissza is néztem a verőfényes avenueről, a felé a nagy piros épület felé, amelynek belsejében annyiszor, szinte teremről-teremre sompolyogva szakadatlanul bent táborozik a haláldémon. Piros téglafala, mint pokol vér, erősen vereslettek, amint a vérbe borult szemű lemenő nap megvilágította őket. Két napra hirtelen el kellett hagynom a várost s amikor a vidékről visszatértem, hallottam csak meg, hogy öreg professzorom lázálomban fekszik. Sietve futottam gargon-lakására s az ismerős inas rögtön bebocsátott hozzá. Bizony erősen lázban égett, de azért megismert, bólintott és halkan ennyit mondott: — Mérgezés, holnap jár megint. Szemeit bágyadtan álomra zárta és én nesztelenül odahagytam a szobát. Az urnán eszembe jutott a maró gondolat, hogy az a láz nem más, mint a halál-démon bosszúja, amiért megfosztották biztos prédájától. Nyugtalan lelkemet nem tudtam semmiképpen lecsillapítani, hiába tiportam az utca kövezetét, hogy fáradtra hajszoljam magamat. Valami ott motozkált bennem szüntelenül s agyam minden percben felvetette hidrafejét: A halál-démon, az emberirtó szörny!... Szerettem volna hangosan kiabálni, vagy zenét harsogtatni egyre magam körül, hogy szétverjem a gyanakavarta félelem ködét. Mikor a kórházban jártam a következő nap délelőttjén és megláttam a lábbadozó beteg sápadt arcát, amelyről a fájdalom és szenvedés lejátszott ugyan, de megnyugvásszerűen és nem oly kínos gyötrelemeinél, mintha a halál rém kínozná folyton — akkormég erősebben fokozódott bennem a gyanú, hogy a halál rém bosszuló keze keresi a lázmérget az én professzorom ereiben. Szorongva mentem fel késő délután, hogy megnézzem főnökömet. Az előszobában üldögélő inas szomorúan jelentette: — Sokat szenvedett egész éjen át, de most csendesebbnek, nyugodtabbnak látszik és úgy látom, hogy észnél van, nem beszél félre. Amint beléptem a szobába és szembe kerültem professzorommal, megdöbbentem, megdöbbentem olyan erővel, hogy a hideg futott végig a hátamon. Annak a kedves embernek jóságos kék szeme különös fényességben égett, mintha valaki a szemgolyó mögött parazsat égetne. Úgy látszik, észrevette zavaromat és kitalálta gondolatomat, mert egyszerre azon kezdte: — Igen, végem van. Utolért a démon. Jól tudom, jól ismerem ezt a processzust, amelyen most átmegyek, úgy hajnal felé elmúlik életem. Nem mertem közbeszólni és ő nyugodtan folytatta . — Maradj estére mellettem — reggel aztán elmehetsz ... Mindketten doktorok voltunk és igy nem igyekeztem hazudozni, csak biztattam, hogy beleegyezem akaratába. Rettenetes érzés volt, mikor leültem a hús szobában, amelyben addig kell várakoznom, míg a halál kiszakítja az én atyai jó professzorom lelkét. Úgy éreztem magamat, mintha a halál birodalmában telepedtem volna le, amelyből csak egy emberélet árán szabadulhatok ki. Úgy kilenc óra lehetett este, amikor kitámolygott ágyából és két rövid lépéssel áthaladt a szobán, míg mosdójához ért, a vízbe merítette kezeit és homlokát lesimitotta vele, aztán átnézett a másik szobába, ahol könyvtára és emlékei voltak egybegyűjtve, hangja reszketett, míg enynyit mondott... . — Mily szép itt, és most mindent itt kell hagynom. Ezeket mondta és visszafeküdt ágyába, hogy többé soha föl ne keljen. Soha kínosabb élet! A haldokló minden tízhúsz percben rendelgette az orvosságokat, melyekről tudta, hogy milyen hatásoknál kell beadni a méregtől pusztulónak. Saját maga halálát vezényelte, így jött el a reggel, akkor csak annyit kért: — Tedd be a táblát és hagyj magamra! •• Engedelmeskedtem. Mikor egy óra múlva a szobába léptem két társammal és felnyitottuk az ablaktáblákat, ott feküdt az ágyban a fehér párnába süppedve az én professzorom — holtan. Szemében riasztó fénynyel ült meg a halál-démon, amint kitépve az áldozat lelkét, előkémlelt az üveges szem buráján. Abban a kék szemben ott trónolt még a fekete szörny és olyan gonosz erő-i vel, hogy megtört lelkem menekülve űzött el arról a helyről, ahol a halál-démon gonosz szelleme szembeszállva velünk — újra megjelent. Ez volt a legrettenetesebb nézése annak a szörnynek, amelylyel csak valaha is rám hatott az a megdöbbentő vigyorgás, amelylyel abból a kék szemből előtolakodott. Lehet, hogy a gyötrelmezés még segített ahhoz, hogy oly erővel vegyen erőt rajtam a halál-démon ijesztő hatalma, de úgyi elkábultam a fájdalomtól és a rémlátomány lidérc-nyomásától, hogy mikor haza menekültem, a halott szeméből még akkor is rám vigyorgott démon és én megtörten roskadtam össze, érezve magam fölött azt az iszonyú hatalmat, amelyek kétségbeesésemben szólogatni kezdtem: — Te rettenetes szörny — te uralkodói felettünk a te kérlelhetetlen csontkezű hatalmaddal — te bosszúálló démon — te fekete halál 14.