Budapesti Napló, 1900. szeptember (5. évfolyam, 239-268. szám)

1900-09-01 / 239. szám

­ Budapest, 1900 Ötödik évfolyam. 239. szám. Szombat, szeptember­­ Szerkesztőség és ráadóh­ivatal: József-körút 18. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő : VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR.A Kiadja: SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), és évre 14 k., (7), 1/4 évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 írt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Kemény akcentusok. Budapest, augusztus 31. (I.) Bátor és vakmerő beszédre okos és bátor cselekedettel felelni: férfias és szép dolog. Már csak ezért is nagy kedvünk telik a kereskedelmi miniszternek abban a ren­deletében, amely éppen most került a kezünk ügyébe. Államférfiainkban szeretjük a bátor­ságot mindenképp; különösen szeretjük Ausztriával szemben; még inkább örvendünk neki, ha okos és hasznos cselekedetben szó­lal meg ez a bátorság. És legkivált most, mikor nagyon is szükség van kormányfér­­fiainknak bátorságára is, okosságára is. Lueger népe ugyanis soha sem volt még alaposabban megvadulva, mint mostan­ság. Valóságos paroxizmus tört ki rajta annak az erélyes kormányzati és társadalmi akciónak láttára, amely a magyar ipar pár­tolása érdekében megindult. És láttára a mozgalom eredményeinek, a kétségbeesett düh kiáltása harsant végig egész Ausztrián, amely ipartermékeinek legfőbb piacát látja veszendőbe menni a magyar nemzet gazda­sági önérzetének felébredésével. És egy hal­latlanul buta és arcátlan hadjárat indult meg odaát a sajtóban és közgazdasági­­testületek­ben. Képtelenül bolond kitörései hangzanak át hozzánk a halálos remegésbe esett kap­zsiságnak, amely egészen beleélte magát abba, hogy Magyarország az övé, ehhez a földdarabhoz neki ősi joga van; ez a föld az ő számára termi kincseit, ez a nép az ő számára hullajtja verejtékét. Csodabogarak múzeumába valók azok a förmedvények, amelyekkel a magyar kormányt terrorizálni próbálták. A komolyság igényével fellépő köz­­gazdasági politikusok és szaktestületek vitatták azt a badarságot, hogy a vámterület közössé­gével ellenkezik az, hogy a magyar állam és a magyar társadalom felkarolja a magyar ipart az osztrákkal szemben; hogy a közgaz­dasági kiegyezés megsértését jelenti az, ha a kormány kedvezményben részesíti a magyar termelést az idegennel szemben. Más szóval, hogy a közgazdasági kiegyezés a magyar állam területét egyszerűen Ausztria adózó területévé teszi és hogy meg kell senyíteni ezt a vazallust, amely adófizető kötelezettsé­géről megfeledkezik. Ennyit, nem kevesebbet jelentenek azok a terrorizáló kísérletek, amelyek elmentek odáig, hogy petíciót adtak be az osztrák kormányhoz, hogy lépjen közbe a magyar kormánynál a kiegyezés szellemének megsértése miatt. A magyar közvélemény méltatlankodva utasította vissza ezt a hallatlan merényletet, a magyar kormány pedig hallgatott. Legjob­ban hallgatott a kereskedelmi miniszter, akit legközelebbről érintett az osztrák dühöngés. Persze, aktív miniszterek nem igen szoktak hírlapi polémiába bocsátkozni, akármilyen özöne zúdul is reájuk a hírlapi támadásoknak. Még akkor sem teszik, ha közvetetlen miniszterségük előtt aktív újságírók voltak. Egészen bizonyos pedig, hogy mikor Hegedűs Sándor heteken át olvasta a bécsi sajtónak eszeveszett kifakadásait, mikor tapasztalta, hogy odaát tekintélyes köz­­gazdasági testületek útszéli pamfletek írására adják magukat, megmozdult benne a régi publicista és nem egyszer jött kísértetbe, hogy rácsördítsen a rakoncátlankodó bécsi közvéleményre, amely a közveszélyes őrültség tüneteit produkálta napról-napra. Nyilván nem egyszer mozdult meg kezében régi szerszáma, hegyes k­óponnája, hogy száraz rendelet helyett fulmináns vezércikket vessen papi­rosra. De csak mégis megmaradt a rendele­tek mellett. Még csak meg sem interjúvoltatta csak örökre elveszett, de ellenséges és veszélyes területté válik Magyarország céljaira és érdekeire nézve. Ezekre a vádakra és gyanúsításokra felel most a Budapesti Szemle értekezése. S amilyen páratlanul tömör, zamatosan magyaros a stílje, mely minden sorában megnyilatkozik, olyan tiszta magyar az érzés, az intenció is, mely e sorokat a sorok közt is végig kíséri. Ha van a magyar olvasóban magyar szív és magyar ész, akkor ebből az értekezésből mindent megért. Meg­érti, hogy amit az aktivitásban levő kormány­­férfi és közös pénzügyminiszter nyíltan nem mondhat el, azt elmondatja a történetíró által; az által a történetíró által, aki nemcsak személyes tapasztalásokból ismeri az egész Balkán félszige­tet, hanem akinek a Balkán félsziget múltjára és diplomáciai vonatkozásaira nézve a bécsi titkos le­véltárban is alkalma van kutatni. Megértheti, hogy amit a számtalan ellentét által kötött magyar politikus, aki mint az okkupári tarto­mányok kormányzója, egyszersmind Európa man­dátumának végrehajtója is,­­ az okkupárt tar­tományokban, (habár abszolút módon kormá­nyozza is azokat) meg nem tehet, azt senki sem fájlalja jobban, mint éppen ő maga. És ebből az értekezésből azt is megérezheti a magyar olvasó, hogy ha ebben az értekezésben, mely elejétől végig a legnyugodtabb tárgyilagossággal és a legtisztább történelmi világossággal van kidolgozva, mégis megnyilvánul az írónak szub­jektivitásából is valami, akkor ez a »valami“ nem más, mint az a mosolygó bánat, mely mint a világosságot követő árnyék, végig kiséri a tör­ténettudós és a gyakorlati állambölcsnek nyugodt és szigorú objektivitását. A mosolygó bánat a fölött, hogy éppen Magyarországon kell a rá­galmak és gyanúsítások ellen küzdenie és éppen a saját hazájának és fajának közvéleménye előtt kell Jelkét ama sebek csatornáin keresztül föl­tárnia, melyeket rajta a magyar sajtó éles tollai ütöttek­ magát, holott ez már éppen nem ellenkezik az államférfi­ szokásokkal. Sőt még csak a Bud. Tud. sem jelentette ki „illetékes fel­hatalmazás alapján“, hogy a bécsi sajtó támadásai „minden alapot nélkülöznek“. Most azonban egyszerre fulmináns mó­don felelt meg a bécsi támadóknak He­gedűs Sándor. Ezt a feleletet meg fogják emlegetni szeretetreméltó osztrák szomszé­daink, Magyarország vagyonának képzelet­beli jogos tulajdonosai. Képzelődésükből kegyet­len kiábrándulást készített számukra a ma­gyar iparminiszter. Kegyetlenül kézzelfogható módon világosítja fel őket, hogy ehhez a mi országunkhoz nekünk is van néminemű jo­gunk és nem kell tőlük kérdeznünk, hogy mitévők legyünk ezzel a jogunkkal. Hegedűs Sándor nem írt vezércikket, csak rendeletet. Hanem ez a rendelet erősebb vá­lasz egy kötetre való vezércikknél. Gyakor­latilag mutatja be Ausztriának a magyar állam erejét, a magyar állam szuverén hatalmát és a magyar kormányzati szellem okos bátorsá­gát, amely érvényt szerez anyagi érdekeink­nek következetesen és rettenthetetlenül, min­den cselszövés, minden támadás, minden rágalom, minden eszelős képzelődés ellen. Pedig nincs is szó a rendeletben Auszt­riáról. Egyetlen célzás sincs benne arra, hogy a miniszter akár észre is vette volna azt a komikusan gonosz hajszát, amely elment egé­szen addig, hogy az osztrák kormány beavat­kozását követelje Magyarország belső kor­mányzásába. A magyar kereskedelemügyi miniszter nem polemizál az osztrák butaság­gal és arcátlansággal. Csak rendelkezik. A rendelet szerény, szinte egészen igénytelen formában nagyfontosságú akciót jelent. Egy magyar iparág életét menti meg a biztos pusztulástól, egy olyan magyar iparágét. De hadd beszéljen maga a Budapesti Szemle értekezése. Az értekezés mindenekelőtt, érthető gyön­gédségből, átugorja azt a három és féléves kor­szakot, mely a megszállott tartományokban a Kállay Bém kormányzatát megelőzte, amikor is a megszállott tartományokban csak dilettáns kapkodásokból állott az egész polgári kormány­zat, s tulajdonképpen nem volt egyéb mint appendixe a katonai diktatúrának, melynek külső képe csak a lázadás és az ostromállapot közt váltakozott. Kállay tehát kétségtelenül szabad kézzel jött, s tőle függött, hogy a három út közt, mely előtte állott, választhasson. E három ut volt, hogy vagy csinál tabula rasat, keleti jogelv lévén, hogy akié az erő, azé a hatalom; vagy követi Oroszország, vagy a fölszabadult Balkán­államok példáját, akik (mint Románia, Görög­ország, Bulgária, Szerbia) mohamedán lakos­ságot kapván alattvalókut, a jogegyenlőség elvét akként értelmezték, hogy a mohamedán ele­mekkel nemcsak nem törődtek, de megfogyásu­­kat, vagy kiköltözésüket elősegítették, vagy végre hogy a status quo alapján a meglévő állapotok fokozatos fejleszt­ésével kísértse meg a jogegyenlőség megvalósítását. Az értekezés azt a kifejezést használja, hogy: „Ezt a harmadik utat követte monarkiánk, mert ez volt keleti politikájának a tradíciója. Mint konzerváló hatalom nem is te­hetett egyebet. Éne utalta egyébként még a monarkia k­ét államának a közvéleménye is.“ De hogy ez a kifejezés, mely annyira általános és szabatos, hogy szinte hivatalos kijelentésnek kell azt tekintenünk, valójában mit tartalmaz? és hogy a Kállay Béni intencióinak miként felel meg? azt az értekezés egyéb részleteiből lehet csak tisztára megértenünk és megállapítanunk. Ebben a kifejezésben ugyanis a „monarkia két államának közvéleménye“ úgy van megemlítve, mintha az két egybehangzó, a követendő útra nézve harmo­nikus és megegyező közvélemény lett volna, vagy TAECI Káilay és Bosznia. — A Budapesti Napló eredeti tárcája.— Irta: Ifjabb Ábrányi Kornél. A Budapesti Szemle szeptemberi füzete, me­lyet holnap küldenek szét, szenzációs füzet. Van benne egy értekezés, mely nemcsak a magyar közvélemény figyelmét fogja lekötni, hanem mely­ről tudomást fog venni az európai sajtó. Ez az értekezés, melyről még Gyulai Pál is szívesen el fogja ismerni, hogy nem akadémikus,­­ a moha­­medánság helyzetét tárgyalja Boszniában , nem­csak mint bosnyák belügyet, hanem mint a mo­hamedán-kérdés világproblémájának egyik lánc­szemét. És habár az értekezés anonim, még Gyulai Pál sem fog mérgesen tiltakozni, ha az értekezés író­jában minden olvasó a Kállay Béni kezét fogja föl­ismerni. Nemcsak az értekezés tartalma és iránya árulja ezt el, hanem az alkalom is, melyben ez az értekezés napvilágot lát. Kevéssel ezelőtt járt egy bosnyák mohamedán küldöttség Budapesten, s mohamedán sérelmek címén a magyar kor­mányt akarta kijátszani a közös pénzügyminiszter ellenére, de ez a kísérlete nem sikerült. Ekkor a bosnyák mohamedán küldöttség a magyar saj­tót hívta segítségül, és nemcsak a jelenlegi bos­nyák kormányzatot tüntette föl a legsötétebb színekben, hanem bevádolta, meggyanúsította a Káilay Béni magyarságát a saját hazájának köz­véleménye előtt is. A vád és a gyanúsítás az volt, hogy Kállay Béni, mint Bosznia kormány­zója nemcsak a magyar érzésekkel, de a magyar érdekekkel is teljesen ellentétben, osztrák-szláv politikát folytat Boszniában és Hercegovinában. Elnyomja a magyarhoz közel álló mohamedániz­must és átjátszsza a két tartományt olyan elemek kezére, melyekben Bosznia és Hercegovina nem- Lapunk mai száma tizenhat oldal.

Next