Budapesti Napló, 1900. november (5. évfolyam, 300-329. szám)

1900-11-01 / 300. szám

2 ✓ Budapest, csütörtök BUDAPESTI NAPLÓ 1900. november 300. szr­ám. európaszerte hivő jogszokást, ilyen esetekre nézve megszabja a család belső rendjében követendő eljárást. A morganatikus házasság intézményét tehát nem dekretálja, sőt forma szerint még csak be sem fogadja, hanem hozzá alkalmazza egyszerűen a királyi ház családi jogrendjéhez. S itt Szerencsésen elérkeztünk volna az ügy jogi oldalához, amelyről e lap hasábjain más, annyi szó esett. Széll Kálmán jogi ok­fejtésének egyszerűsége és világossága való­sággal klasszikus volt s fölöslegessé tesz min­den kommentárt. Aki ezt a hatalmas érvláncot végig­olvassa, abban nem maradhat a kétség­nek árnyéka sem. Hogy a főhercegi jelleg a magyar trónöröklésnek épp olyan lényeges kelléke, mint a többi minősítő feltétel, ahhoz a miniszterelnök szellemes és logikus bizonyí­tása után többé szó sem fér. Valamint kétség­telenné lett az is,hogy a morganatikus házasságok jogi következéseit maga a magyar törvényhozás is eddig állandóan honorálta és teljesítette. Az ellenzék még diskurálhat ezekről a dolgokról, de amit mond, üres szóbeszéd lehet csupán. Hasznát ennek az akadékoskodásnak az or­szág nem fogja látni. Ellenben kárt tenni vele a Széll Kálmán pozíciójában még ke­vésbé lehet. A minap jeleztük már, hogy ebben a kérdésben fölfelé zavarba ejteni Széll Kálmánt senkinek sem lehet. Ma megjött erre a döntő bizonyíték a házi törvény bemutatásá­ban. Azt az államférfit, aki ő felségénél ezt ki tudta eszközölni, hiába ostromolja az aka­dékoskodó ellenzéki taktika. Legyen tehát vége ennek az áldatlan akadékoskodásnak. Hadd tárgyalja a magyar országgyűlés ezt az ügyet tüzetesen, de méltó­­ságosan is. És ne akarjon a magyar parla­mentben senki mesterséges ellentéteket kon­struálni akár a trón legközelebbi várományo­sának kötelességtudása s a magyar nemzet lovagiassága közt, akár pedig abban az érzelmi világban, amelynek légkörében Ferenc Ferdi­­nánd és az ő szivének választottja — a saját erős elhatározásuk folytán — életük boldog­ságát az elmaradhatatlan közjogi következ­mények önkéntes elvállalásának árán vál­tották meg. Persze, hogy fáj a magyar nemzetnek az a tudat, hogy jövendő kirá­lyunk hitvese nem lehet magyar királyné. De t rí mr лпл лгтп/ш л1гп ti* ТА t лг» Vi л Ví лт fáj bizonyára őnekik is. Ám ha ők nem találták túl m­agasnak az áldozatot életük bol­dogságának kivívásáért, ha bele tudtak nyu­godni ők, hogy szívüknek frigye ilyen áron is létrejöjjön, miért ágaskodnék a magyar nemzet lelkiismerete az ellen, amit ők nyu­godt mérlegelés után, lelkiismeretükkel szá­molva, elfogadtak ? Azzal a poézissel szemben, amelynek ragyogásával az ellenzék hintette be a jövendő királynak a tróntól elzárt hitvesét, Széll Kálmán költői fantáziája ma megrajzolt egy másik poétikus képet. Képét a király hit­vesének, aki lemondott arról, hogy osztályosa legyen férje fejedelmi fényének, de akinek lelke vágyát kielégíti s életét megédesíti az a szép és nagy hivatás, hogy a családi tűzhely melegénél boldogságot áraszszon szeretett hites­társára s akit e magasztos feladata tel­jesítésében a lovagias magyar nemzet hó­dolata és szeretete fog kisérni. Ennek a kép­nek izmosabb a valósága és üdébb a költészete, mint azé a másiké. A magyar nemzet szíve megérti és átérzi ezt a poézist, amelynek Széll Kálmán ma lendületes hangú s mesteri formájú, csaknem lírai szépségű kifejezést adott. Az ellenzék a királynét reklamálja a trónörökös hitvesében. Széll Kálmán ellenben az erős és nemeslelkű asszonyt magasztalta, aki nem kíván magának helyet a férje trónján, mert érzi és tudja, hogy királyi palást nélkül is tud szerető feleség és gyöngéd édes­anya lenni, tragikumának csirája megfogamzott. Két évig várt a szabadelvű pártban s két év múlva föltette a kérdést Tisza Kálmánnak: elfogadja-e a közigaz­gatás államosítását vagy nem fogadja el ? — Tisza Kálmán nemmel felejt s Grünwald az ellen­zékre ment.* * * Megjelenése az ellenzék soraiban rögtön éreztette hatását. Az ellenzék különböző árnya­latai forrongani kezdtek s Grünwald Béla már azt hitte, hogy elérte célját. Nagy válságok és össze­ütközések után az 1881-ki választásra a közjogi alapon álló ellenzék már a közigazgatás á­llamosí­­tásának programmjával indult a harcba s e pro­­grammot nem kisebb ember dolgozta ki, mint Szilágyi Dezső. De azután csakhamar következ­tek a személyes versenygések. S Grünwald Béla, aki az eszme fanatikusa volt és a taktika hatalmi játékai iránt érzéketlen, azokban nem­csak járatlan, hanem ügyetlen is, s egyszerre csak azon vette magát észre, hogy nem ülik bele a szituációba. És innen kezdve évről-évre jobban hal ki reménye s lelkesedése. Végtelenül finom szelleme, s a legmagasb humorral megáldott kedélye még egy ideig ellentáll a végső kiábrán­dulásnak, melyet mindig csak egy hajszál választ el a kétségbeeséstől, — de érzi, hogy az ellenzék hadmozdulatai következtében mind távolabbra tola­­tik a saját eszményeitől. A baráti érzések kultuszá­ban keresi a kárpótlást, de ez a kultusz csak akkor lehet életforrás, ha viszonos. S a viszonosságra nézve kezdenek kételyek támadni benne. Sokszor úgy tűnik föl neki, mintha ama pártban, melyért oly sok áldozatot hozott, fölösleges volna, sőt talán alkalmatlan is. Mint a delegációnak tagja, észre­veszi, hogy vannak, akik helyére pályáznak, s hogy e kérdés „vitákra“ ad okot, — tehát sietve húzódik vissza. Majd felötlik előtte, hogy ama párt vezetésére, melynek ő is tagja, oly befolyá-­­­sok érvényesülnek, melyek az állameszmének rendi érdekekből nem barátai. A pártkötelékek által tehe­tetlenné téve, a történetírásba mélyed s 1889-ben megjelenik tőle a Régi Magyarország. A lelkese­dés, melylyel a­­könyvét fogadták, lelkének hagé-­ konyságát egy időre visszaadta. De e könyvben kegyetlen igazságok vannak, é­s annak a párt­nak ellenfelei, melynek ő is tagja, kihasználják e könyvet azok ellen, akik a mérsékelt ellenzéken irányadók. Érzi maga körül a hűvösséget, s hogy kiengesztelést nyújtson pártja irányadó tényezői­nek, az Uj Magyarország megírásába kezd. Széche­nyit választja tárgyául a történet­ politikai elem­zésnek. Meg akarja mutatni, hogy az új Magyar­­országot a magyar nemesség páratlan áldozat­­készsége teremtette meg. De ez a könyv nem lelkének átszűrt meggyőződéseiből, hanem csak az opportunitás célzatos leleményességéből fa­kad. És sokszor, akarata ellenére, éppen az el­lenkezőjét bizonyítja annak, amit maga elé tűzött. Mindazokkal, akik a Grünwald Béla idea­lizmusáért lelkesedtek, mert abban a demokra­tikus eszmék fegyvertárát látták, a partikularizmus, a rendiség és a társadalmi reakció ellenében, a nyílt meghasonlásban érezte s látta magát. S ezek ha ellene nem is, de elfordultak tőle, mert életé­nek egész irányával ellentétben látták. Erre az időre esik az is, hogy a kormánytól régi nemes­ségének felújítását kérte, s meg is kapta, s ezt a hivatalos lap ki is hirdette. S azt hitték, hogy önmagáért teszi, pedig unokafivérének fiaira ruháztatta át. De a hamis szin­­meg­volt, s fokozta ezt ama párthoz tartozása, mely­ből már akkor a liberális elemek Szilágyi Dezső­vel együtt, majd mind kiváltak. S mikor a mér­sékelt ellenzék, a Tisza Kálmán bukása után a fúziót, melyért Grünwald Béla annyira kitette magát, visszautasította, s utolsó reménye is el­szállt, hogy eszményeiért valaha még küzdeni foghat az aktív politikában. De minek e lelki­­állapotot bővebben ecsetelni? Megmondja ő maga abban a levelében, melyet Mensonéből, halála előtt néhány hónappal írt. Elég e levélnek csak követ­kező sorait idézni.* * * „Én már előbb is súlyos kríziseken estem keresztül. Nevezetesen 1883-ban, mikor Szapáry ügyetlensége következtében a horvát kérdés me­rült fel. A nemzet akkor oly gyengének, oly tehe­tetlennek tű­nt föl előttem, mint azelőtt soha, én kételkedni k­ezdtem­ fennmaradásának lehető­jében. Oly kevés benne az értelmi s erke erő, hogy ezen veszélyeztetett ponton nem hatja fenn magát. A magyar nem állami lény, állam neki sok, oly nagy eszme, mely a mai agyvelőbe nem fér, oly cél, melynek megvalós­á­­sára nincs elég erkölcsi ereje. Nem is nem­,s még s nem is lehet azzá, az állam és intézményei nélkül. A magyarnak nincs igazi nemzeti érzülete ца önérzete. A magyar eszménytelen, közönséges kis érdekért hevülő, a nemzet léte, legfőbb érdekek hatalma, uralma nem a magyar eszményei, s azért nem is vált politikai céljává, mértékévé­« azért nem képes nemzeti politikát koncipiálni s eszközeit megalkotni. A magyar ember lelkese­déssel ragaszkodik mindenhez, ami a nemzetre nézve kártékony, s attól irtózik, ami az erő­­s hatalom külforrása. El van merülve alacsony ér­dekekbe s ezért mindent feláldoz, még nemzet alkotmányát, lételét is. Ha választása van az ő kis érdeke s a nemzet nagy érdeke közt, habozás és lelkifurdalás nélkül az előbbit választja. A magyar nemcsak felekezetét, megyéjét, városát, faluját, nyomorult érdekeit, de még szubjektív érzékenységét sem áldozza fel a nemzet ér­dekeinek. A magyar, mert eszménytelen, nem tud még eszméket szolgálni, nem ismeri e szolgálat nagyságát, késeit, s nem is vágyó­dik utána. A magyar fegyelmezetlen, mert esz­ménytelen, s egyéniségét nem képes az eszmény­nek feltétlenül alárendelni, s magát az eszmény eszközévé tenni. A „köz“ sokkal gyengébb benne, mint a magánszempontok. Azért „egyéni“ önér­zet van benne inkább, — már t. i. a jobbakban, mert a többiben ez sincs, — s ennek kedvéért lemond az eszmény szolgálatának dicsőségéről, mert nem bírja el az ezzel járó megalázkodást, s ami az igazi emelkedés és nagyság, azt sülye­­désnek és önmegsemmisítésnek tartja. Lehetsé­ges-e, hogy a magyar, igy alkotva, fenntarthassa magát eszményekért lelkesülő, öntudatos, logikai s eszményeket szolgálni tudó elemek közt? " ORSZÁGGYŰLÉS, Budapest, október 31. Ha a mai ülésből kihasítjuk a Polczner Jenő beszédét (és nem esik vele nagy sérelem a his­tóriai teljességen), az idén két szónok osztozott, de az ülés csak az egyiké volt. . . A Széll Kálmáné. Övé egészen s az ő beszé­dén­­ek hatása alól ez a vita magát többé ki nem véd­t­a. Pedig még sok szóno­k van hátra s ahogy ma egy parlamenti mát konstatálta: az előkelő jegyzők száma is szaporodik. Ma ugyanis már nemcsak Szilágyi Dezső jegyzett, hanem Eötvös Károly is. Mert bejött a vajda is, amiből a szélsőbal új reménységet merítene, ha bízni merne a vajda szándékának állandóságában.­lyosón. Csakhogy a legközelebbi ülésig is két nap van még hátra s az egy kicsit hosszú idő. Hogy visszatérjünk az ülés­­ két szónokára, Rátkay László beszélt elsőnek és bár tempera­mentumos volt ma is, de az érdeklődés a minisz­terelnök beszédére várakozott és a szélsőbal kitűnő poétája igazi hatást csak egy felséges mondásával tudott aratni. De ezzel a mondással halhatatlanná tette magát a karzat asszonyai szi­vében. S szép mondás is volt. Azt mondta Rátkay s az egyenrangúságot akarta vele lerontani: — Minden magyar asszony­nal született, hogy királyné lehessen! Oh, hogy tapsolták ezért a rajongó felkiál­tásért. S ebbe a tapsba szorította a szélsőbal egész elismerését, mert máskülönben a beszéd köz­jogi fejtegetései nem igen voltak rá alkalmasak, hogy bárkit is tapsra ingereljenek. Az ülés karakterét, de talán az egész nagy vita karakterét is az a hatalmas beszéd adta meg, amelylyel ma Széll Kálmán miniszterelnök az egész nagy többséget felvillanyozta. Ez a beszéd a nagy parlamenti szónoklatokra emlékeztetett mes­teri fölépítésével, hangjának­­csudálatos változa­tosságával, a mélységes komolyság és a játszi enyelgés váltakozásával, polemikus részeinek ere­jével, kutató passzusainak tudományosságával s az egésznek magával ragadó temperamentumával. Egy széles, hatalmasan átgondolt és brilliánsan előadott beszéd volt ez s az első perctől fogva végig hatalmában tartotta az egész hallgatóság osztatlan figyelmét. Ha a tudomány legmagasabb fóruma előtt kellett volna törvényjavaslatát meg­védenie, a miniszterelnök akkor sem mélyedhetett volna több ambícióval és nagyobb sikerrel thémá­­jába s amellett minden szavából kicsendült az alkotmánynak s a parlamentnek tiszteletben tar­tása, de mindig azzal az őszinte szeretettel páro­sulva, amelylyel a trón felé minden magyar em­ber néz. A t. Házat meg kellett e beszédnek kapnia és meg is kapta. Nagyobb sikere még alig is volt beszédnek ebben a parlamentben. De mint virágok a hatalmas folyam hullá­main, kedves mondások is ringatóztak a nagy beszéd árjában. Egy-egy közbeszólásra, amely az államtudóst szerette volna kivenni konceptusából, a miniszterelnök megmutatta, hogy a közbeszólás őt nem zavarja, sőt humorának biztos uraként, készen találja, így, amikor a főhercegi nyilatko­

Next