Budapesti Napló, 1900. november (5. évfolyam, 300-329. szám)

1900-11-30 / 329. szám

Budapest, 1900. Ötödik évfolyam. 329. szám. Péntek, november 30. BUDAPESTI NAPLÓ Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körút 18. Főszerkesztő: VÉSZI JÓZSEF. Felelős szerkesztő: BRAUN SÁNDOR. Kiadja: A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), V» évre 14 k. (7), V« évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 . 40 fillér, (1.20 frt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Kétféle taktika. Budapest, november 29. (1.) A klerikalizmus őrületéről, amely szí­vesen nevezi magát szentnek, ismét bebizo­nyult, hogy rendszer épp oly kevéssé van benne, mint szentség. íme, az eset. Nagyon érdekes. Dr. Lieber, a német centrumpárt vezére, javaslatot terjesztett a birodalmi gyűlés elé a vallás szabad gyakorlatáról. A javaslatot a német birodalmi gyűlés liberális elemei és a liberális sajtó orgánumai erős kételkedéssel fogadják és nem valami nagyon barátságos hangon méltatják. Ellenben a klerikális sajtó mindenütt lelkesedik érte és támadja a szkep­tikus szabadelvűséget, amely a lelkiismeret szabadságának birodalmi törvénybe való ikta­tásáért semmiképpen sem akar lelkesülni, így odaállítva a dolog, erős logikátlansá­got mutat mind a két részen. A német sza­badelvűséget mintha furcsa színben tüntetné fel az, hogy nem melegszik fel a vallás sza­badságának szabadelvű gondolatáért. Első pil­lanatra még a klerikális közvélemény látszik következetesebbnek, midőn a német kleri­kális párt javaslatáért száll síkra. Ám kö­zelebbről vizsgálva, mind a két jelenség érthető, ellenben következetes csak a sza­­badelvűség tartózkodása. Mindenekelőtt meg kell adni, hogy a szabadelvűség nem jár egé­szen hibás nyomon, ha bizalmatlanul fogadja az ultramontanizmus görög ajándékát. Az a vallásszabadság, amelyet egy felekezeti párt követel, mindig gyanús, jól meg kell nézni, nincs-e valami a gyomrában . Nos, a centrum úgynevezett türelmi javaslatának igenis van. Furfangos egy javaslat az. Az egyéni vallás­­szabadság csak eszköz benne, a cél egészen más. A cél a vallásos társulatok szabadsága, még­pedig teljes szabadsága, minden állmai felügyelet nélkül. Ez a javaslat..lényege, a többi benne mellékes. Ez a lényeg ped­ig azt jelenti, hogy a javaslat törvénynyé emelése esetén szabad letelepedése lesz egész Német­ország területén a jezsuita­ társaságnak és a többi kitiltott szerzetes­rendnek. Olyan cél ez, amelyért érdemes törvénybe iktatni a többi vallás szabad gyakorlatát, amely tény­leg úgyis megvan, s amelylyel a német katolicizmus, amelynek nincsenek előjo­gai, úgy sem veszíthet semmit. Okos em­ber dr. Lieber, nem méltatlan utódja Windt­­horstnak. Tudja ő, hogy mit cselekszik. És világos, hogy a német szabadelvűség is egé­szen jól tudja, hogy mit cselekszik. Ellenben a mi néppártunk igazán nem tudja, hogy mit cselekszik, mikor sajtója lelkes hozsánnával fogadja a német centrum javaslatát. Aki elol­vassa azokat az áradozó dicséreteket, amelyek ezt a javaslatot illetik, s azokat a fulmináns támadásokat, amelyek a zsidó liberalizmusnak szólnak a türelmi javaslat ellenzésének oká­ból, egy pillanatra szinte megzavarodik. Nini, a németországbeli lelkiismereti szabadság Bayardjává vedlett nagyhirtelen ez a párt, amely minálunk éppen a lelkiismereti szabadság ellen indított irtóháború jegyében fogantatott? Megtalálta a jobbik eszét? Megszólalt a lelki­­ismerete, hallván, hogy a lelkiismeret szabad­ságáról beszél már a német centrum is? Szó sincs róla. A néppárt megmaradt annak, ami volt. Sem észre nem tért, sem a lelkiismere­­tével nem állott szóba.­­Ez a felbuzdulása, ha jelent valamit, akkor csak azt a szolidaritást jelenti, amely a világ minden ultramontán pártját összefűzi, hívják német centrumpárt­nak, magyar néppártnak, vagy osztrák keresz­tény-szocialista pártnak. Molnár János lelki atyafiságot tart Lieberrel épp úgy, mint Lueger­­rel. Ennek az atyafiságnak nevében szeretik a mi ultramontánjaink a német centrum ja­vaslatát. . Jme ebben a nagy szeretetben kegyetlen fátum érte utól őket. Miközben örömtüzet gyújtanak a német türelmi javaslatnak, megége­tik a tulajdon programmjukat, amelyre politikai exisztenciájukat alapították. Mit akar törvénybe iktatni Lieber és a centrumpárt ? A vallás sza­bad gyakorlatát. Mit iktatott törvénybe ezelőtt hat esztendővel a magyar törvényhozás? A vallás szabad gyakorlatát. Minek az eltörlése van beleírva a néppárt programmjának alap­vető tételei közé? A vallás szabad gyakorlatáé. Most már tisztelettel kérdezzük a néppárt urait, melyik kell nekik? A saját programm­­juk-e, vagy a német centimmé. Mert a kettő együtt meg nem állhat. A német liberálisok tudják, miért nem kell nekik az a javaslat, amelyben a jezsuiták becsempészése benne van. De a magyar néppárt aligha tudja meg­mondani, hogy miért kedves neki az a javas­lat, amelyben a vallás szabad gyakorlata is benne van. Vagy ha jó az a javaslat, miért lázít a vallás szabad gyakorlatáról szóló ma­gyar törvény ellen ? Avagy tán elfogadja a lelki­ismereti szabadságot itthon is? Akkor törölje a programmjából a revíziót. De akkor mit keres még ezen a világon? És még egyre figyelmeztetjük a magyar ultramontán sereget. Bizonyára tudja—magá­ról tudhatja, — hogy a német katolikus centrumpárt közvetetlen összeköttetésben van a római kúriával. Lieber úr nem állott elő olyan javaslattal, amelyről nem tudja, hogy bírja a pápai udvar tetszését. Ami azt jelenti, hogy a szentszék tehát nem ellensége a vallások szabad gyakorlatának a német biro­dalomban. Ennélfogva nem lehet ennek ellen­­­sége nálunk sem. Lieber javaslatában a magyar néppárt tehát a saját programmjának legfel­sőbb helyről való dezavuálását üdvözölheti. És üdvözli is. Nem hiszszük, hogy első pilla­natra eszébe jutott, hogy mit cselekszik. Ezen­nel van szerencsénk ezt eszébe juttatni. A szent­szék tekintélye talán imponál ezeknek az uraknak valamennyire. A magyar szabadelvűség pedig derült nyugalommal szemlélheti ezt a mulatságos helyzetet, amelybe a magyar klerikalizmust belesodorta a saját belső természete. A kleri­kális mozgalom jövőjét mutatja az a folyto­nos, súlyos ellentét, amelyben ez a politikai T­ÁRCA. Prelúdium a műcsarnok téli kiállításához. — A Budapesti Napló eredeti tárcája. — írta: Lyten Károly. Termékeny napsugár sütött ezen a nyáron a magyar művészetre: friss öröm lüktetett azoknak kezében, akik mind ezt a sok képet és szobrot megteremtették. Minek örültek? Volt-e okuk rá? Hirtelen megnyílt talán néhány millió, vagy né­hány száz magyar ember szive és sietett magába fogadni azt a gazdag adományt, amelyet művé­szeink nekiek kínálnak? Erről semmit sem tu­dunk és nem tudnak róla a művészek sem. Lehet, hogy soká, nagyon sokáig kell még várakozniok, amíg az ő hangjuk rezonál a magyar szivek húr­jain. Hol van hát ennek a színbe, formába rög­zített örömnek oka? Isten a megmondhatója. Talán szép sugár­felhők úsztak nyáron át az égen, talán máskor­nál is mesemondóbb volt a nyárfalevél zizegése, talán a faluvégen, a Duna szigetén, túl a dombok mögött meggazdagodott a színek skálája, filme­­sebb, vagy borongóbb lett a rét és levegő min­denütt, ahová csak eljutott ezen a nyáron egy-egy kósza piktor. Avagy talán maguknak ezeknek a festőembereknek lett finomabb a lelke és a keze­­ügyessége. Talán inkább ebben rejlik a titok nyitja. Mert úgy érezzük, hogy bár a szenzáció­vadász nem találja meg ezen a téli tárlaton ama vastag betűkkel nyomatandó csont,­­ soha több poézis nem volt még ezekben a termekben. Minden ember, aki artisztikus gyönyörűsé­gekben szereti megfüröszteni a lelkét, szívesen fog visszatérni ebbe a kiállításba. Néhol kicsit behunyja majd a szemét s egy percig eszébe jut, hogy a zsűrizéshez is kell érteni, de azután bő­ven kárpótolhatja magát. Szeretnők, ha a közön­ség elhinné nekünk, hogy száz nagyon kiváló és kétszáz derék, becsületes mű kedvéért mindig ér­demes kisétálni a Műcsarnokba. Ennyi feltétlenül akad ott a katalógus hatszázötvenegy száma közt. Nem elégszünk-e meg, ha zsellénkben ülve, csak tíz tucat kitűnő verset találunk egy kötetben? Körülbelül ez a kiállítás jelleme. Fel fog tűnni mindenkinek, hogy egynéhány jeles ma­gyar művész ismét jelentékenyen haladt és gyor­san tisztul a konvenció salakjától. Van itt azon­felül más meglepetés is. Emberek, akik már meg­tanulták Mednyánszky képeit felismerni s kinyo­mozták ezt a mestert száz tájkép között, most hirtelen megállanak néhány nagyméretű figurális kép előtt, amiket a katalógus Mednyánszkynak tulajdonít. Egészen hiteles dolog, hogy ő a szer­zőjük. Sőt aki ismeri ennek a nemes embernek a filozófiai világát, az menten ráismer a képeiről is. A szamaritánus keresztény és a buddhista olvad benne döntő jellemvonássá. Bizonyára nincs igaza Tolsztojnak és annak a német írónak, aki meg­­írta a Nieder mit der Kunstot: Íme egy misszio­nárius, aki fölszedi a külvárosok nyavalygóit, előbb kenyeret ad nekik, aztán megfesti az ő életük tragédiáját ama szívtelen haute-volée szemei elé. Nem mondom, hogy Mednyánszky társadalom­­javító intézménynyé akarja degradálni a képeit. De ez a misszionárius­ érzés benn ül ebben az emberben s ilyenfajta hangulat hatalmasodik el benne, amidőn e nagy vásznakra veti a humaniz­mus hajótörötteit. Korántsem vezércikk-festés ez. Csak festés egy rendkívüli szív érzései szerint. Aki egyszer meg fogja írni Mednyánszky művészi életrajzát, ne feledje el összegyűjteni mind­azokat az apró történetkéket, amelyeket a festők oly jól ismernek s amelyek világot vetnek arra, hogy miképpen fakadtak őbenne azok a sejtelmes­nek vagy különlegesnek látszó érzések. A többi jellemzés könnyű munka : Mednyánszky elárulja magát a képein, mint egy árkádiai naiv gyermek. A terem, amelyben az „új Mednyánszkyak“ láthatók, a kiállítás elite-terme. Itt jó lesz meg­pihenni. A mellé a nagy mester mellé, aki pusz­tán a szív naiv ösztöneire hallgat, derék, erős, férfias művészek sorakoznak. Hármat szeretnék közülük aláhúzni, mint olyanokat, akik egész külön tanulmányt érdemelnének. Ők tisztán festői világban élnek. Nincs már bennük sem irodalmi, sem arkitektonikai hajlandóság: a novellának és felépítésnek hál’Isten nyomát sem látni képeiken. Ezt mi megtisztulási processzusnak tekintjük s élvezzük. Festők, akik sem emberarcok detek­­tivjei, sem jellemrajzolók, mint a színész, sem események megörökítői, mint a novelláira. Csak éppen festők. A festésnek külön világa van. Olyan világ, amelyet csakis festéssel lehet a többi em­bernek tudtára adni. Ha a logikai kapcsolatot a szó eszközével értésére adjuk szomszédunknak, oly műveletet végzünk, amelynek végrehajtására legalkalmasabb a szó. De vannak a lelki életnek olyan benyomásai és felfedezései is, amelyeket semmi más módon nem juttathatunk társaink öntudatába, csak éppen festéssel. A mi nézetünk szerint az a született festő, aki meg tudja találni, Lapunk mai száma tizenhat oldal.

Next