Budapesti Napló, 1900. november (5. évfolyam, 300-329. szám)
1900-11-30 / 329. szám
Budapest, 1900. Ötödik évfolyam. 329. szám. Péntek, november 30. BUDAPESTI NAPLÓ Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körút 18. Főszerkesztő: VÉSZI JÓZSEF. Felelős szerkesztő: BRAUN SÁNDOR. Kiadja: A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), V» évre 14 k. (7), V« évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 . 40 fillér, (1.20 frt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Kétféle taktika. Budapest, november 29. (1.) A klerikalizmus őrületéről, amely szívesen nevezi magát szentnek, ismét bebizonyult, hogy rendszer épp oly kevéssé van benne, mint szentség. íme, az eset. Nagyon érdekes. Dr. Lieber, a német centrumpárt vezére, javaslatot terjesztett a birodalmi gyűlés elé a vallás szabad gyakorlatáról. A javaslatot a német birodalmi gyűlés liberális elemei és a liberális sajtó orgánumai erős kételkedéssel fogadják és nem valami nagyon barátságos hangon méltatják. Ellenben a klerikális sajtó mindenütt lelkesedik érte és támadja a szkeptikus szabadelvűséget, amely a lelkiismeret szabadságának birodalmi törvénybe való iktatásáért semmiképpen sem akar lelkesülni, így odaállítva a dolog, erős logikátlanságot mutat mind a két részen. A német szabadelvűséget mintha furcsa színben tüntetné fel az, hogy nem melegszik fel a vallás szabadságának szabadelvű gondolatáért. Első pillanatra még a klerikális közvélemény látszik következetesebbnek, midőn a német klerikális párt javaslatáért száll síkra. Ám közelebbről vizsgálva, mind a két jelenség érthető, ellenben következetes csak a szabadelvűség tartózkodása. Mindenekelőtt meg kell adni, hogy a szabadelvűség nem jár egészen hibás nyomon, ha bizalmatlanul fogadja az ultramontanizmus görög ajándékát. Az a vallásszabadság, amelyet egy felekezeti párt követel, mindig gyanús, jól meg kell nézni, nincs-e valami a gyomrában . Nos, a centrum úgynevezett türelmi javaslatának igenis van. Furfangos egy javaslat az. Az egyéni vallásszabadság csak eszköz benne, a cél egészen más. A cél a vallásos társulatok szabadsága, mégpedig teljes szabadsága, minden állmai felügyelet nélkül. Ez a javaslat..lényege, a többi benne mellékes. Ez a lényeg pedig azt jelenti, hogy a javaslat törvénynyé emelése esetén szabad letelepedése lesz egész Németország területén a jezsuita társaságnak és a többi kitiltott szerzetesrendnek. Olyan cél ez, amelyért érdemes törvénybe iktatni a többi vallás szabad gyakorlatát, amely tényleg úgyis megvan, s amelylyel a német katolicizmus, amelynek nincsenek előjogai, úgy sem veszíthet semmit. Okos ember dr. Lieber, nem méltatlan utódja Windthorstnak. Tudja ő, hogy mit cselekszik. És világos, hogy a német szabadelvűség is egészen jól tudja, hogy mit cselekszik. Ellenben a mi néppártunk igazán nem tudja, hogy mit cselekszik, mikor sajtója lelkes hozsánnával fogadja a német centrum javaslatát. Aki elolvassa azokat az áradozó dicséreteket, amelyek ezt a javaslatot illetik, s azokat a fulmináns támadásokat, amelyek a zsidó liberalizmusnak szólnak a türelmi javaslat ellenzésének okából, egy pillanatra szinte megzavarodik. Nini, a németországbeli lelkiismereti szabadság Bayardjává vedlett nagyhirtelen ez a párt, amely minálunk éppen a lelkiismereti szabadság ellen indított irtóháború jegyében fogantatott? Megtalálta a jobbik eszét? Megszólalt a lelkiismerete, hallván, hogy a lelkiismeret szabadságáról beszél már a német centrum is? Szó sincs róla. A néppárt megmaradt annak, ami volt. Sem észre nem tért, sem a lelkiismeretével nem állott szóba.Ez a felbuzdulása, ha jelent valamit, akkor csak azt a szolidaritást jelenti, amely a világ minden ultramontán pártját összefűzi, hívják német centrumpártnak, magyar néppártnak, vagy osztrák keresztény-szocialista pártnak. Molnár János lelki atyafiságot tart Lieberrel épp úgy, mint Luegerrel. Ennek az atyafiságnak nevében szeretik a mi ultramontánjaink a német centrum javaslatát. . Jme ebben a nagy szeretetben kegyetlen fátum érte utól őket. Miközben örömtüzet gyújtanak a német türelmi javaslatnak, megégetik a tulajdon programmjukat, amelyre politikai exisztenciájukat alapították. Mit akar törvénybe iktatni Lieber és a centrumpárt ? A vallás szabad gyakorlatát. Mit iktatott törvénybe ezelőtt hat esztendővel a magyar törvényhozás? A vallás szabad gyakorlatát. Minek az eltörlése van beleírva a néppárt programmjának alapvető tételei közé? A vallás szabad gyakorlatáé. Most már tisztelettel kérdezzük a néppárt urait, melyik kell nekik? A saját programmjuk-e, vagy a német centimmé. Mert a kettő együtt meg nem állhat. A német liberálisok tudják, miért nem kell nekik az a javaslat, amelyben a jezsuiták becsempészése benne van. De a magyar néppárt aligha tudja megmondani, hogy miért kedves neki az a javaslat, amelyben a vallás szabad gyakorlata is benne van. Vagy ha jó az a javaslat, miért lázít a vallás szabad gyakorlatáról szóló magyar törvény ellen ? Avagy tán elfogadja a lelkiismereti szabadságot itthon is? Akkor törölje a programmjából a revíziót. De akkor mit keres még ezen a világon? És még egyre figyelmeztetjük a magyar ultramontán sereget. Bizonyára tudja—magáról tudhatja, — hogy a német katolikus centrumpárt közvetetlen összeköttetésben van a római kúriával. Lieber úr nem állott elő olyan javaslattal, amelyről nem tudja, hogy bírja a pápai udvar tetszését. Ami azt jelenti, hogy a szentszék tehát nem ellensége a vallások szabad gyakorlatának a német birodalomban. Ennélfogva nem lehet ennek ellensége nálunk sem. Lieber javaslatában a magyar néppárt tehát a saját programmjának legfelsőbb helyről való dezavuálását üdvözölheti. És üdvözli is. Nem hiszszük, hogy első pillanatra eszébe jutott, hogy mit cselekszik. Ezennel van szerencsénk ezt eszébe juttatni. A szentszék tekintélye talán imponál ezeknek az uraknak valamennyire. A magyar szabadelvűség pedig derült nyugalommal szemlélheti ezt a mulatságos helyzetet, amelybe a magyar klerikalizmust belesodorta a saját belső természete. A klerikális mozgalom jövőjét mutatja az a folytonos, súlyos ellentét, amelyben ez a politikai TÁRCA. Prelúdium a műcsarnok téli kiállításához. — A Budapesti Napló eredeti tárcája. — írta: Lyten Károly. Termékeny napsugár sütött ezen a nyáron a magyar művészetre: friss öröm lüktetett azoknak kezében, akik mind ezt a sok képet és szobrot megteremtették. Minek örültek? Volt-e okuk rá? Hirtelen megnyílt talán néhány millió, vagy néhány száz magyar ember szive és sietett magába fogadni azt a gazdag adományt, amelyet művészeink nekiek kínálnak? Erről semmit sem tudunk és nem tudnak róla a művészek sem. Lehet, hogy soká, nagyon sokáig kell még várakozniok, amíg az ő hangjuk rezonál a magyar szivek húrjain. Hol van hát ennek a színbe, formába rögzített örömnek oka? Isten a megmondhatója. Talán szép sugárfelhők úsztak nyáron át az égen, talán máskornál is mesemondóbb volt a nyárfalevél zizegése, talán a faluvégen, a Duna szigetén, túl a dombok mögött meggazdagodott a színek skálája, filmesebb, vagy borongóbb lett a rét és levegő mindenütt, ahová csak eljutott ezen a nyáron egy-egy kósza piktor. Avagy talán maguknak ezeknek a festőembereknek lett finomabb a lelke és a kezeügyessége. Talán inkább ebben rejlik a titok nyitja. Mert úgy érezzük, hogy bár a szenzációvadász nem találja meg ezen a téli tárlaton ama vastag betűkkel nyomatandó csont, soha több poézis nem volt még ezekben a termekben. Minden ember, aki artisztikus gyönyörűségekben szereti megfüröszteni a lelkét, szívesen fog visszatérni ebbe a kiállításba. Néhol kicsit behunyja majd a szemét s egy percig eszébe jut, hogy a zsűrizéshez is kell érteni, de azután bőven kárpótolhatja magát. Szeretnők, ha a közönség elhinné nekünk, hogy száz nagyon kiváló és kétszáz derék, becsületes mű kedvéért mindig érdemes kisétálni a Műcsarnokba. Ennyi feltétlenül akad ott a katalógus hatszázötvenegy száma közt. Nem elégszünk-e meg, ha zsellénkben ülve, csak tíz tucat kitűnő verset találunk egy kötetben? Körülbelül ez a kiállítás jelleme. Fel fog tűnni mindenkinek, hogy egynéhány jeles magyar művész ismét jelentékenyen haladt és gyorsan tisztul a konvenció salakjától. Van itt azonfelül más meglepetés is. Emberek, akik már megtanulták Mednyánszky képeit felismerni s kinyomozták ezt a mestert száz tájkép között, most hirtelen megállanak néhány nagyméretű figurális kép előtt, amiket a katalógus Mednyánszkynak tulajdonít. Egészen hiteles dolog, hogy ő a szerzőjük. Sőt aki ismeri ennek a nemes embernek a filozófiai világát, az menten ráismer a képeiről is. A szamaritánus keresztény és a buddhista olvad benne döntő jellemvonássá. Bizonyára nincs igaza Tolsztojnak és annak a német írónak, aki megírta a Nieder mit der Kunstot: Íme egy misszionárius, aki fölszedi a külvárosok nyavalygóit, előbb kenyeret ad nekik, aztán megfesti az ő életük tragédiáját ama szívtelen haute-volée szemei elé. Nem mondom, hogy Mednyánszky társadalomjavító intézménynyé akarja degradálni a képeit. De ez a misszionárius érzés benn ül ebben az emberben s ilyenfajta hangulat hatalmasodik el benne, amidőn e nagy vásznakra veti a humanizmus hajótörötteit. Korántsem vezércikk-festés ez. Csak festés egy rendkívüli szív érzései szerint. Aki egyszer meg fogja írni Mednyánszky művészi életrajzát, ne feledje el összegyűjteni mindazokat az apró történetkéket, amelyeket a festők oly jól ismernek s amelyek világot vetnek arra, hogy miképpen fakadtak őbenne azok a sejtelmesnek vagy különlegesnek látszó érzések. A többi jellemzés könnyű munka : Mednyánszky elárulja magát a képein, mint egy árkádiai naiv gyermek. A terem, amelyben az „új Mednyánszkyak“ láthatók, a kiállítás elite-terme. Itt jó lesz megpihenni. A mellé a nagy mester mellé, aki pusztán a szív naiv ösztöneire hallgat, derék, erős, férfias művészek sorakoznak. Hármat szeretnék közülük aláhúzni, mint olyanokat, akik egész külön tanulmányt érdemelnének. Ők tisztán festői világban élnek. Nincs már bennük sem irodalmi, sem arkitektonikai hajlandóság: a novellának és felépítésnek hál’Isten nyomát sem látni képeiken. Ezt mi megtisztulási processzusnak tekintjük s élvezzük. Festők, akik sem emberarcok detektivjei, sem jellemrajzolók, mint a színész, sem események megörökítői, mint a novelláira. Csak éppen festők. A festésnek külön világa van. Olyan világ, amelyet csakis festéssel lehet a többi embernek tudtára adni. Ha a logikai kapcsolatot a szó eszközével értésére adjuk szomszédunknak, oly műveletet végzünk, amelynek végrehajtására legalkalmasabb a szó. De vannak a lelki életnek olyan benyomásai és felfedezései is, amelyeket semmi más módon nem juttathatunk társaink öntudatába, csak éppen festéssel. A mi nézetünk szerint az a született festő, aki meg tudja találni, Lapunk mai száma tizenhat oldal.