Budapesti Napló, 1900. december (5. évfolyam, 330-359. szám)

1900-12-01 / 330. szám

Budapest, 1900. Ötödik évfolyam. 330. szám. Szombat, december 1. , BUDAPEST API.il Szerkesztőség és lűadóhivatal: József-körút 18. Főszerkesztő: VÉSZI JÓZSEF. Felelős szerkesztő: BRAUN SÁNDOR, kiadja: A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), Va évre 14 k., (7), Vj évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2­­. 40 fillér, (1.20 írt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Vörösmarty Mihály. Száz évvel ezelőtt jött a világra Vörös­marty Mihály. És egy uj világ született meg vele: a magyar poézis uj világa, ragyogó szi­k­ekből, káprázatos pompából. Szimbolikus év és nap: 1800. decem­ber 1. A Szilveszter-éj ünnepélyes harangjai már szinte megkondultak, hogy temessenek egy egész meghalt századot, és a téli hónap fagyos szürkületében misztikus világossággal derengett a születendő új század hajnala. Két nagy század határán: az elmúló 18-ik és a születő 19-ik század érintkező mesgyéjén jött a világra Vörösmarty Mihály. A természet ünnepélyes hangulatban volt, ami­kor ezt a nagy fiát létrehozta. És mind a két század megérintette az új­szülött lelkét a fen­séges találkozás pillanatában: a haldokló szá­zadtól kapta mély, nagyszerű borongá­sát, az új . század belélehelte a nagy re­mények, a sas­szárnyakon égre törő han­gulatok tündöklő hevét. Két század avatta költővé az elmúlás gyászának és a születés örömének grandiózus ölelkezésében. Ezért lesz hatása századokra szóló, ezért lesz költői di­csősége örök. Decemberben született ő is, aki megvál­totta nemzete lelkét a tehetetlen csüggedéstől, az aljas önmegfeledkezés sivárságától. Decem­berben született, mint az a másik, aki minden nagy költőnek ideálja, mert egész élete sze­retet és vértanuság volt, mert a költők is Kálváriát járnak, mint ő, a költők koszorúja is sokszor tövisekből van összetéve, mint az övé. Szent kezek jegyezték föl, hogy ragyogó csillag gyűlt ki az égen december éjszakáján és ez a fényes csillag három királyt vezetett a bethlehemi jászolhoz, a názárethi koldus­szülők gyermekéhez. Legendák nem szólanak arról: ég és föld örvendezése milyen csodatételekben nyilvá­nult, amikor az új század odatette az egyszerű nyéki udvarház bölcsőjébe a magyar nemzet­nek szánt fejedelmi ajándékot. Úgy kell lenni, hogy csillagok nem jelentették az új csillag világraj­öttét, földi királyok nem járultak töm­jénnel és aranynyal annak a bölcsőjéhez, aki majdan isteni jogon lesz királylyá. (De arany­ban nem lesz soha része.) Nem sejtette senki, hogy annál a gyermeknél, aki decemberben született, tehát akkor, amikor legszürkébb, leghidegebb a föld: olyan buja pompával fog kivirulni a magyar nyelv, mint egy virágos tavasz; úgy fog dörögni, villámlani a magyar szó, mint egy meleg júniusi zivatar. És én mégis azt hiszem, hogy azon a decemberi éjszakán harsonák riadoztak a nyéki udvarház alacsony födele körül, lobogós kopják, rettentő csatabárdok villogtak alá a felhőkből, alakot öltöttek a decemberi köd­párák és láthatatlan, gyönyörű hadsereg sü­völtött el az újszülött bölcsője fölött, némán és fényesen, mint a szikrázó tej-ut: az ős­kor lelke, az egész ősi dicsőség. Ő volt ennek a dicsőségnek a csodálatra­méltó énekese. Ö volt az, akit fölvert az el­múlt szép tettek gondja, amikor zsibbadt álomba merült az egész ország. Ö volt az, aki fölidézte a kacagányos apát és a heves ifjú leventét, amikor az ország fővárosának nem volt magyar ifjúsága és az elkorcsosult apák a pesti német színházba jártak és együtt kacagtak a német komédiással a romlásnak indult, elzüllött magyarságon. Ő volt az, aki látta száguldani Botondot Bizánc kapujánál, amikor a nyelvében, szívében, erkölcsében németté vált magyar főner­esség Bécs kapu­ján surrant be udvari tányérnyalásra. Ő volt az, aki fenséges mámorral énekelte meg a honfoglalást, amikor a haza már-már elve­szett a honfoglalók hitvány maradékai miatt. Csokonai Vitéz Mihály, a szegény magyar trubadúr, jeltelen sírban feküdt a debreceni temetőben. A kegyes Virág Benedek horáciusi ódákban félt, aggódott a veszendő magyar­ságért. Kisfaludy Károly Mohácsról, a nemzeti lét nagy temetőjéről irt kesergő elégiát. Ber­zsenyi Dániel, a niklai remete — a legró­maibb magyar, vagy a legmagyarabb római — lángostorral verte Árpád elfajult vérét, mar­­dosó fájdalommal tűnődött nyomorult hazáján. A harag, az aggodalom, a gúny ostorozó ki­törése, mind, mind csak a csüggedés álarca volt az akkori magyar költőknél. Vörösmarty Mihály volt az egyetlen, aki époszt írt a magyar dicsőségről, aki lobogó lelkesedéssel az apák diadaláról írt, hogy az élők lelkében nagy tettek diadalmas vágyát gyújtsa meg, aki prófétai hévvel és előre­látással hitt és bízott azokban, akik elé a ha­talmas, fényes múlt hódító képeit fölidézte. Hitte, hogy a magyar nemzet, mint az elalélt, de ép szárnyú sas, ereje visszatértén ki fog emelkedni a gyáva tespedésből; éppen úgy hitte, mint az, aki a divináció szent pillanatában igy kiáltott föl: Magyarország nem volt, hanem lesz! — Ha nem bízott volna nemzete jövőjében, nem irta volna meg a Zalán futás­ ki. Rothadó hullákra mért pazaroljuk a költészet tüzét? Minek idézzük föl a dicső múltat azok számára, akiknek nincs jövőjük? Ilyen éposz megírására csak a legerősebb hit, a legbüszkébb remény lel­kesíti a költőt. A magyar nemzet sorsát vezető kegyes gondviselés adta nekünk Vörösmarty Mihályt a legjobb pillanatban. Ő volt az a Promé­theusz, aki tulajdon lelke isteni tüzét belopta nemzetének a szívébe. A tetsz-halott meg­mozdult, fölébredt a Vörösmarty eposzaiból kisugárzó páthosz hatalmas lendületétől. Riadva vette észre sülyedését, mulasztását, kitörölte szeméből a méltatlan, tunya álmot, megacé­lozta izmait és kettőzött erővel rohant előre a reformok útján. A magyar nemzet politikai megmozdu­lása 1825-ben mintha óriás visszhangja lett volna Vörösmarty érc-kürtjének, amivel életre harsonázta hódító Árpádot és a múlt szem­kápráztató dicsőségét. Ennek a kolosszális szolgálatnak a fejében elég hála-e a nemzet­től, ha olyan szobrot emel Vörösmartynak, mely a modern Budapest, a világvárossá fej­lődött főváros legszebb terén a felleget veri bronz­ fejével? Minden hála kevés ilyen szol­gálatnak, ilyen érdemnek a megjutalmazására. És Vörösmarty a régi Pest szegényes, kisszerű utcáin gondolta ki hatalmas, nemzet­rázó költeményét. Gondoljuk ezt el, hogy ér­demét még nagyobbnak lássuk. Mindenütt a magyarság ínsége és a tolakodó németség pompája vette körül. Mindenütt nyomás, üldözés, erőszak, legszentebb jogaink lábbal­­tiprása. A hatalom egészen az idegené volt. A magyarnak csak a hosszú haldoklás sza­badsága maradt­­ meg. Ebben a légkörben, ebben a nyomorúságban pattant ki Vörös­marty lelkéből a magyarság legfényesebb apotheózisa. Ebben a kétségbeejtő sze­génységben ajándékozta meg nemzetét a költői nyelv krőzusi gazdagságával. Micsoda hévvel, micsoda erővel szerette hazáját az, aki ezt megcselekedte! Hol a költő, akit a hazaszeretet ilyen mértékben inspirált? Csak Vörösmarty lelkéből fakadhatott ez a regene­ráló csodaforrás, aki­ együtt élt a nemzeti újjászületés héroszaival; aki dicső kortársa, titán-testvére volt Széchényinek, Deáknak, Kossuthnak; aki az apostoloknak abban a fenséges iskolájában nőtt fel, mely fogada­lommá és ideállá tette a haza nagyságát, a nemzet dicsőségét, a sírig tartó önzetlen mun­kát és a sírig tartó becsületes szegénységet. Nem elégedett meg azzal, hogy az északi­fény mesés pompájával fölidézte az ősök dicső­ségét. Márványnál erősebb táblákra írta föl minden idők számára a hazaszeretetnek tíz parancsolatját. Csak egyszer írta meg. Nem járt úgy, mint az, aki a hegyről le­hozott, villámlás és dörgés közt készült táblát kénytelen volt népe fölött való bosszúságában összetörni. Csak egyszer irta meg. De parancsolatjának minden betűje nem­zetének a szivébe vésődött, olyan erővel, olyan örök hatással, hogy többé semmi sem irthatja ki onnan, áldjon vagy verjen sors keze! 1825-től 1848-ig ott járt intő, buzdító lantjával az alkotmányos küzdelem, a nép jogáért és szabadságáért harcoló tábor hősei közt. Hű volt a nemzethez és hű volt az al­kotmányos királyhoz, de nem hunyászkodott meg a trón zsámolyánál, nem dicsőítette hi­vatalosan az udvar hatalmát, nem vágyott a poéta laureatus zsoldjára és dicsőségére. Marót bán, a rab, akinek a kezén láncok csörögnek, fenséges daccal vág vissza Hasz­­szánnak, a kevélynek, aki élet és halál fölött rendelkezik. Drámáiban a nemes, büszke magyar beszél, aki megveti a fenyegetőt és inkább a halált választja, semhogy becstelen alku árán mentse meg életét. És a Szép Ilonká-Ът, legremekebb versében, felköszönti ugyan a királyt, de hozzá teszi az alkotmá­nyos magyar büszke önérzetével: Addig éljen, míg a honnak él! De szakadjon érte pillanatba, Melyben attól elpártolni kél! Egy király sem inkább, mint hitetlen! Nyűg a népen a rossz s tehetetlen! A szabadság­harc gyászos bukása után Lapunk mai száma tizenhat oldal.

Next