Budapesti Napló, 1902. március (7. évfolyam, 59-88. szám)
1902-03-01 / 59. szám
Hetedik évfolyam. 59. szám Szombat, március 1. Budapest, 1902. Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 18. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő. Kiadja: VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), 1/a évre 14 k., (7), 1/4 évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 frt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Amerika vendége. Budapest, február 28. (L.) Nem lehet nekünk közömbös, hogy mit végez a német császár öcscse Amerikában. Maga Henrik herceg útja páratlan a Hohenzollernek történetében, lehetetlen tehát, hogy e fontos okozatnak nagyon jelentékeny okai ne volnának. S ha Németország egy ily rendkívüli diplomáciai akciót rendez, bizonyos, hogy annak várható hatásai rendkívüli módon hatnak vissza Európa sok államára. Talán elsősorban azokra, amelyeket szoros szövetségi kötelék fűz a Hohenzollernek birodalmához. Németország sorsát mindig lojális érdeklődéssel kisértük s e fontos politikai fordulópontnál nem állhatjuk meg, hogy komoly figyelmünk ne koncentrálódjék a szövetséges szomszéd legújabb vállalkozására. Az óceán felett, amely ma már nem jelent távolságot, barátságosan szorított kezet Németország és Amerika. Hogy így megtalálta egymást ez a két kéz, annak főképpen a gazdasági helyzet adja meg a magyarázatát. Nem erőszakos analógiakeresés mondatja velünk, hogy bizonyos pontokon a mai Németország rokon jellemvonása a mai Amerikával. Kétségtelenül imperialista mind a kettő. Mind a kettőnek megvan a maga iparos fele és a maga mezőgazdasági fele. Ami Németországban a nyerstermelő Kelet, az Amerikában a nyerstermelő Nyugat. Ami Németországban Krupp, az Amerikában Morgan. Sőt újabb időben találkozik a két nagyhatalom nagyszabású tengeri ambíciókban is. Németország megszerezte Kiao-Csaut, az afrikai birtokot, a Csendes-Tenger egy sor szigetét, Amerika az összes Antillákat és a filippinók ezer szigetét. Amerika is, Németország is mesésen gyarapítja kereskedelmi és hadi flottáját. Az ambíciók hasonlatossága a legbiztosabb következtetést engedi meg a lelkületek hasonlóságára. Vilmos császár, az éles szemű, felfedezte ezt. És tartván attól, hogy a véletlen vagy idegen mahinációk ezeket a párhuzamos érdekeket veszedelmes ellentétekbe sodorhatnák, sietett olyasmit rögtönözni, ami a két nagyhatalom érdekeit párhuzamos pályákra tereli, ahelyett, hogy egymást súrolva egymást gyengítenék. Tudjuk, hogy erre elégséges volt egy egyszerű megrendelés: a császár Amerikában yachtot építtetett, ami nem nagy dolog, megtehette volna akárhány budapesti polgár is. De ehhez aztán a politikai akciók egész sorozata láncolódott, amik csak azáltal politikai akciók, hogy a császár keze játszott beléjük. Olvasóinkat informáltuk már arról, hogy minő soha nem látott manifesztációkkal fogadták Amerikában a császár öcscsét. Most módunkban van a kábeltáviratok szövegéből egyetmást kihámozni, ami talán elveszett a táviratok retouchejában, de megérdemli a legnagyobb figyelmet. A hajóavatás napját egy momentum tette emlékezetessé: Roosevelt elnök ama szavai, amelyekben azt a vágyát tolmácsolta, hogy nagyon szeretne a hercegnél tengernagyi minőségben, a német császár egyik csatahajóján megjelenni. Talán fel sem tűnt ez a néhány sor a kábeltáviratok özönében, valósággal azonban nevezetes távlati képet állít elénk: az északamerikai unió elnökét látjuk benne, mint a német haditengerészet egyik tiszteletbeli kommandansát, szóval fegyverbarátságban az óceánon, az óceán gyarmatvilágában. Legkevésbé sem tagadhatjuk, hogy az elnök e kijelentése nagyjelentőségű s már magában véve diadala Vilmos császár diplomáciai ötleteinek. Ha Angliában elszontyolodott hangok hangzottak fel az angol flotta szupremáciájának lassú elmúlása felett, úgy e hangokat még sokkal sötétebbé, sokkal csüggedtebbé teszi Roosevelt tasztja. Anglia ugyan gyarapíthatja meg flottáját, de talán oly mértékben mégsem, mint együttvéve a friss kezdő erejű két versenytárs: Amerika és Németország. A világkereskedelemért való versenyben előbb-utóbb ezé a kettőé lesz a diadal. A másik fontos momentum az a banker, amelyet Henrik herceg tiszteletére az amerikai milliárdosok és iparkirályok nagy gyülekezete adott. Ezeket az embereket megnyerni oly esemény volna Németország gazdasági életében, amihez foghatót a Hansa virágzása óta nem ismerünk. Állítsuk csak szemünk elé a kolosszális acél-trust képét s rögtön tisztában leszünk azzal, hogy ezzel a hatalommal éppen Németországnak ki kell egyezkednie legalább ötven százalékra. Gondoljunk arra az amerikai mozgalomra, amelyet az óceántúli pénzkirályok megindítottak a nagy német hajózási vállalatok megszerzésére s látni fogjuk, mennyire életérdeke Németországnak az ilyfajta ambiciózus elemekkel való kiegyezés. Az Európa és Amerika közt lebonyolított kereskedés két óriási német hajósvállalat kezében volt mindeddig: a mindenható amerikai milliárdosok ezeket össze akarták vásárolni, hogy urai legyenek ennek a kereskedelemnek. A német társaságok csak alapszabályváltoztatással védekezhettek ez ellen, de minő szerény egy védekezés ez! Henrik hercegnek jutott a feladat, hogy itt a kiegyezés számára megegyengesse a talajt. S amint a fegyverbarátság megalapítására elég volt egy yacht-megrendelés, úgy elég volt itt e nagy kérdés megoldására egy banker. Látnivaló, hogy világjelentőségű ügyek elintézése fűződik ehhez a látogatáshoz. S tegnap történt meg, hogy Henrik herceg a függő kérdések bő soráról fesztelenül értekezhetett a washingtoni Fehér Ház urával, Roosevelttel. A Hohenzollern-sarjadék és az egykori amerikai ügyvéd szót váltottak a világ sorsának kormányzása felett. Shakespeare( T A R_C A. Balatoni rege. Premiere a Vígszínházban.) — A Budapesti Napló eredeti tárcája.— Irta: Ábrányi Emil. Az oligarchák nem szerették Mátyás királyt, de a tündérek igen. Amikor a vadászó király (sokat vadászott a koronás Korvinus, ezek to tán éppen annyit, mint szép asszonyokra) elalszik az erdőben, egy terebélyes bükk árnyékában, két sellő jön ki a hullámzó Balatonból: Lesence és Gyöngyös. A gyönyörű, karcsú vízi tündérek oda suhannak az alvó királyhoz, epedő szavakat suttognak hozzá, elragadtatással beszélnek a szépségéről, a daliás voltáról és szerelmes, puha, lehelletszerű csókokat nyomnak az ajkaira, meg a szőke hajára, meg a lecsukott szemeire. Ezt a jelenetet látjuk a Balatoni rege második felvonásában. S minden magyar szív megérzi, hogy itt egy poétikus, hazafias szimbólummal van dolgunk. Ebben a két sellőben Herczeg Ferenc bájos, finom testet adott annak a legendás szeretetnek, amivel a magyar köznép Hollós Mátyás populáris alakját kimondhatatlan ragaszkodással körülvette. A magyar köznép annyira szerette Mátyást, hogy alakját a rajongás hevével valósággal idealizálta. Ebben az idealizálásban Легсгед a költői szabadság révén egy lépéssel még tovább megy. Nemcsak a kézzelfogható magyar embert, a magyar tündérek légies hadát is mozgósítja, hogy tegyenek tanúságot Mátyás király nagy és szeretett egyéniségéről. Lelket önt mintegy az egész magyar flórába és faunába, hogy azok is emberi nyelven mondjanak magasztaló szavakat erről a rendkívüli királyról. Az emberek rajongása mintha áthevítené az egész természetet. Mintha élőt és élettelent egész Magyarországon, ahol Mátyás uralkodik, misztikus együttérzés, csodálatos szolidaritás kapcsolna össze. Föld, levegő, víz testet ölt, megmozdul, beszél és hirdeti annak a magyar királynak a dicsőségét, aki hős volt és tudós volt ; aki vaskézzel uralkodott a nemzeten, de a nemzet javára; aki összetörte Ausztriát és bevette Bécset; aki szerette a művészetet, de az igazságot is; aki nagggyá tette önmagát, de az országot is; akinek az a legnagyobb dicsősége, hogy halála után a nép megsiratta, akiről a legszebb epitáfium maradt fönn, amit valaha király kapott: meghalt Mátyás, oda az igazad/ / Ezt az epitáfiumot nem tudósok írták. Egyáltalán nem is írták le soha. A tudatlan nép gondolta ki és hordozta keseregve a száján és a szívében. Nem fényes budavári és visegrádi kastélyaiban, nem a renaissance ragyogását visszatükröző könyvtár száz márványszobros termeiben, nem a bíboros olasz követek és az európai hím tudósok közt, nem Bonfini, Janus Pannonius, Ugoletti Tádé és Galeotti Martius oldalán, nem a hatalmas trónuson és a diadalmas csatamezőkön mutatja be Легсгед Ferenc Mátyás királyt. Hivatalos díszét, királyi palástját levetve, mulatni, vadászni, szüretelni, kalandozni megy a Balaton partjára. Inkognitóban jár, a Mátyás diák legendás ruhájában. Valahányszor ki akarta puhatolni az igazságot, ezt a diák-köntöst vette föl. Királyi voltát más nem árulja el, csak a villogó, sastekintetű szempár és a szuverén szellem, mely korona nélkül is parancsol, fegyver nélkül is hódít mindenütt. Kíséretéből mást nem visz magával, csak egy apródruhába öltözött kisfiút. Udvari embereiből mást nem visz magával, csak az udvari bolondot. Ez legalább hű és megbízható. S azonfölül mulatságos is. A királyoknak sokszor csak egy igazi barátjuk van: az udvari bolond A többiek magas fizetésért hízelegnek neki és gyűlölik, elárulják, ez szerény honorárium fejében gorombáskodik vele és igazán szereti; kutyahűséggel ragaszkodik hozzá; balsorsában is vele marad; meg is hal érte, ha kell. És ott van még Kinizsi Pál, a molnárlegényből lett vitéz katona, aki előttünk teszi meg szédítő karrierjét. Mátyás király a szemünk láttára üti nemes lovaggá és nevezi ki temesi bánná és három vármegye főispánjává. Mátyás király nem a született mágnásokat tüntette ki legbensőbb jóhajlamaival, hanem azokat, akiket személyes érdemük révén alacsony sorsból ő maga emelt magához. A legitimista elv szempontjából Korvin Mátyás is parvenü volt, akit a gőgös magyar oligarchia nehezen tűrt és többször le akart rázni a nyakáról. Visszatorlás volt ez Mátyás részéről ? Így akarta megbosszulni magát azért a titkos lenézésért, amit a kevély oligarchák még a trón zsámolyánál is éreztettek vele? A parvenü manerája volt ez, aki azzal akarta demonstrálni korlátlan hatalmát, azzal akarta megalázni a dölyfös mágnásokat, hogy molnárlegényeket vitt közéjük ? Vagy a parvenü vonzódása, rokonszenve a parvenük iránt, akik éppen úgy nem hivatkozhattak hibátlan családjára, mint ő, éppen úgy a saját erejükre támaszkodtak, mint ő, éppen úgy hordták homlokukon az egyéni kiválóság bélyegét, mint ő? Mind a háromból lehetett benne valami. De leginkább és elsősorban mégis a nagy célokért, a közjóért, a nemzetek javáért élő zseniális emberek szabadelvűsége, elfogulatlansága dolgozott benne; az a belátás, az a „Blick“, mely a tehetség gyors fölismerésében és alkalmazásában áll, mely alacsony sorból is magas polcra Lapunk mai száma húsz oldal