Budapesti Napló, 1902. március (7. évfolyam, 59-88. szám)

1902-03-01 / 59. szám

Hetedik évfolyam. 59. szám Szombat, március 1. Budapest, 1902. Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 18. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő. Kiadja: VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), 1/a évre 14 k., (7), 1/4 évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 frt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Amerika vendége. Budapest, február 28. (L.) Nem lehet nekünk közömbös, hogy mit végez a német császár öcscse Ameriká­ban. Maga Henrik herceg útja páratlan a Hohenzollernek történetében, lehetetlen tehát, hogy e fontos okozatnak nagyon jelentékeny okai ne volnának. S ha Németország egy ily rendkívüli diplomáciai akciót rendez, bizo­nyos, hogy annak várható hatásai rendkívüli módon hatnak vissza Európa sok államára. Talán első­sorban azokra, amelyeket szoros szövetségi kötelék fűz a Hohenzollernek bi­rodalmához. Németország sorsát mindig lojá­lis érdeklődéssel kisértük s e fontos politikai fordulópontnál nem állhatjuk meg, hogy ko­moly figyelmünk ne koncentrálódjék a szö­vetséges szomszéd legújabb vállalkozására. Az óceán felett, amely ma már nem je­lent távolságot, barátságosan szorított kezet Németország és Amerika. Hogy így megtalálta egymást ez a két kéz, annak főképpen a gazdasági helyzet adja meg a magyarázatát. Nem erőszakos analógia­keresés mondatja velünk, hogy bizonyos pontokon a mai Német­ország rokon jellemvonása a mai Amerikával. Kétségtelenül imperialista mind a kettő. Mind a kettőnek megvan a maga iparos fele és a maga mezőgazdasági fele. Ami Németország­ban a nyerstermelő Kelet, az Amerikában a nyerstermelő Nyugat. Ami Németországban Krupp, az Amerikában Morgan. Sőt újabb időben találkozik a két nagyhatalom nagy­szabású tengeri ambíciókban is. Németország megszerezte Kiao-Csaut, az afrikai birtokot, a Csendes-Tenger egy sor szigetét,­­ Amerika az összes Antillákat és a filippinók ezer szi­getét. Amerika is, Németország is mesésen gyarapítja kereskedelmi és hadi flottáját. Az ambíciók hasonlatossága a legbiztosabb követ­keztetést engedi meg a lelkületek hasonló­ságára. Vilmos császár, az éles szemű, fel­fedezte ezt. És tartván attól, hogy a véletlen vagy idegen mahinációk ezeket a párhuzamos érdekeket veszedelmes ellentétekbe sodorhat­nák, sietett olyasmit rögtönözni, ami a két nagyhatalom érdekeit párhuzamos pályákra tereli, a­helyett, hogy egymást súrolva egymást gyengítenék. Tudjuk, hogy erre elégséges volt egy egyszerű megrendelés: a császár Amerikában yachtot építtetett, ami nem nagy dolog, meg­tehette volna akárhány budapesti polgár is. De ehhez aztán a politikai akciók egész so­rozata láncolódott, amik csak azáltal politikai akciók, hogy a császár keze játszott beléjük. Olvasóinkat informáltuk már arról, hogy minő soha nem látott manifesztációkkal fogadták Amerikában a császár öcscsét. Most módunk­ban van a kábeltáviratok szövegéből egyet­­mást kihámozni, ami talán elveszett a táv­iratok retouchejában, de megérdemli a leg­nagyobb figyelmet. A hajóavatás napját egy momentum tette emlékezetessé: Roosevelt elnök ama szavai, amelyekben azt a vágyát tolmácsolta, hogy nagyon szeretne a hercegnél tengernagyi mi­nőségben, a német császár egyik csatahajóján megjelenni. Talán fel sem tűnt ez a néhány sor a kábeltáviratok özönében, valósággal azon­ban nevezetes távlati képet állít elénk: az észak­­amerikai unió elnökét látjuk benne, mint a né­met haditengerészet egyik tiszteletbeli komman­­dansát, szóval fegyverbarátságban az óceánon, az óceán gyarmatvilágában. Legkevésbé sem tagadhatjuk, hogy az elnök e kijelentése nagy­jelentőségű s már magában véve diadala Vil­mos császár diplomáciai ötleteinek. Ha Angliá­ban elszontyolodott hangok hangzottak fel az angol flotta szupremáciájának lassú elmúlása felett, úgy e hangokat még sokkal sötétebbé, sokkal csüggedtebbé teszi Roosevelt tasztj­a. Anglia ugyan gyarapíthatja meg flottáját, de talán oly mértékben még­sem, mint együtt­véve a friss kezdő erejű két versenytárs: Amerika és Németország. A világkereskede­lemért való versenyben előbb-utóbb ezé a kettőé lesz a diadal. A másik fontos momentum az a banker, amelyet Henrik herceg tiszteletére az ameri­kai milliárdosok és iparkirályok nagy gyüleke­zete adott. Ezeket az embereket megnyerni oly esemény volna Németország gazdasági életében, amihez foghatót a Hansa virágzása óta nem ismerünk. Állítsuk csak szemünk elé a kolosszális acél-trust képét s rögtön tisztában leszünk azzal, hogy ezzel a hata­lommal éppen Németországnak ki kell egyez­kednie legalább ötven százalékra. Gondoljunk arra az amerikai mozgalomra, amelyet az óceántúli pénzkirályok megindítottak a nagy német hajózási vállalatok megszerzésére s látni fogjuk, mennyire életérdeke Németország­nak az ilyfajta ambiciózus elemekkel való ki­egyezés. Az Európa és Amerika közt lebonyo­lított kereskedés két óriási német hajósvállalat kezében volt mindeddig: a mindenható ame­rikai milliárdosok ezeket össze akarták vásá­rolni, hogy urai legyenek ennek a kereskede­lemnek. A német társaságok csak alapszabály­­változtatással védekezhettek ez ellen, de minő szerény egy védekezés ez! Henrik hercegnek jutott a feladat, hogy itt a ki­egyezés számára megegyengesse a talajt. S amint a fegyverbarátság megalapítására elég volt egy yacht-megrendelés, úgy elég volt itt e nagy kérdés megoldására egy banker. Látnivaló, hogy világjelentőségű ügyek elintézése fűződik ehhez a látogatáshoz. S tegnap történt meg, hogy Henrik herceg a függő kérdések bő soráról fesztelenül érte­kezhetett a washingtoni Fehér Ház urával, Roosevelttel. A Hohenzollern-sarjadék és az egykori amerikai ügyvéd szót váltottak a világ sorsának kormányzása felett. Shakespeare( T A R_C A. Balatoni rege.­ ­Premiere a Vígszínházban.) — A Budapesti Napló eredeti tárcája.— Irta: Ábrányi Emil. Az oligarchák nem szerették Mátyás királyt, de a­ tündérek igen. Amikor a vadászó király (sokat vadászott a koronás Korvinus, ezek to tán éppen annyit, mint szép asszonyokra) elalszik az erdő­ben, egy terebélyes bükk árnyékában­, két sellő jön ki a hullámzó Balatonból: Lesence és Gyöngyös. A gyönyörű, karcsú vízi tündérek oda suhannak az alvó királyhoz, epedő szavakat sut­tognak hozzá, elragadtatással beszélnek a szépsé­géről, a daliás voltáról és szerelmes, puha, lehellet­­szerű csókokat nyomnak az ajkaira, meg a szőke hajára, meg a lecsukott szemeire. Ezt a jelenetet látjuk a Balatoni rege második felvonásában. S minden magyar szív megérzi, hogy itt egy poéti­­kus, hazafias szimbólummal van dolgunk. Ebben a két sellőben Herczeg Ferenc bájos, finom testet adott annak a legendás szeretetnek, amivel a magyar köznép Hollós Mátyás populáris alakját kimondhatatlan ragaszkodással körülvette. A magyar köznép annyira szerette Mátyást, hogy alakját a rajongás hevével valósággal idealizálta. Ebben az idealizálásban Легсгед a költői sza­badság révén egy lépéssel még tovább megy. Nem­csak a kézzelfogható magyar embert, a magyar tün­dérek légies hadát is mozgósítja, hogy tegyenek ta­núságot Mátyás király nagy é­s szeretett egyéniségé­ről. Lelket önt mintegy az egész magyar flórába és faunába, hogy azok is emberi nyelven mondjanak magasztaló szavakat erről a rendkívüli királyról. Az emberek rajongása mintha áthevítené az egész természetet. Mintha élőt és élettelent egész Ma­gyarországon, ahol Mátyás uralkodik, misztikus együtt­érzés, csodálatos szolidaritás kapcsolna össze. Föld, levegő, víz testet ölt, megmozdul, be­szél és hirdeti annak a magyar királynak a di­csőségét, aki hős volt és tudós volt ; aki vaskéz­zel uralkodott a nemzeten, de a nemzet javára; aki összetörte Ausztriát és bevette Bécset; aki szerette a művészetet, de az igazságot is; aki nagg­­gyá tette önmagát, de az országot is; akinek az a legnagyobb dicsősége, hogy halála után a nép megsiratta, akiről a legszebb epitáfium maradt fönn, amit valaha király kapott: meghalt Mátyás, oda az igazad/ / Ezt az epitáfiumot nem tudósok írták. Egyáltalán nem is írták le soha. A tudat­lan nép gondolta ki és hordozta keseregve a száján és a szívében. Nem fényes budavári és visegrádi kastélyai­ban, nem a renaissance ragyogását visszatükröző könyvtár száz márvány­szobros termeiben, nem a bíboros olasz követek és az európai hím tudósok közt, nem Bonfini, Janus Pannonius, Ugoletti Tádé és Galeotti Martius oldalán, nem a hatal­mas trónuson és a diadalmas csatamezőkön mu­tatja be Легсгед Ferenc Mátyás királyt. Hivatalos díszét, királyi palástját levetve, mulatni, vadászni, szüretelni, kalandozni megy a Balaton partjára. Inkognitóban jár, a Mátyás diák legendás ruhá­jában. Valahányszor ki akarta puhatolni az igaz­ságot, ezt a diák-köntöst vette föl. Királyi voltát más nem árulja el, csak a villogó, sastekintetű szempár és a szuverén szellem, mely korona nélkül is parancsol, fegyver nélkül is hódít min­denütt. Kíséretéből mást nem visz magával, csak egy apródruhába öltözött kis­fiút. Udvari embe­reiből mást nem visz magával, csak az udvari bolondot. Ez legalább hű és megbízható. S azon­­fölül mulatságos is. A királyoknak sokszor csak egy igazi barátjuk van: az udvari bolond­ A töb­biek magas fizetésért hízelegnek neki és gyűlölik, elárulják, ez szerény honorárium fejében gorom­­báskodik vele és igazán szereti; kutya­hűséggel ragaszkodik hozzá; balsorsában is vele marad; meg is hal érte, ha kell. És ott van még Kinizsi Pál, a molnárlegény­ből lett vitéz katona, aki előttünk teszi meg szé­dítő karrierjét. Mátyás király a szemünk láttára üti nemes lovaggá és nevezi ki temesi bánná és három vármegye főispánjává. Mátyás király nem a született mágnásokat tüntette ki legbensőbb jóhajlamaival, hanem azo­kat, akiket személyes érdemük révén alacsony sorsból ő maga emelt magához. A legitimista­ elv szempontjából Korvin Mátyás is parvenü volt, akit a gőgös magyar oligarchia nehezen tűrt és többször le akart rázni a nyakáról. Visszatorlás volt ez Mátyás részéről ? Így akarta megbosszulni magát azért a titkos lenézésért, amit a kevély oligarchák még a trón zsámolyánál is éreztettek vele? A parvenü man­erája volt ez, aki azzal akarta demonstrálni korlátlan hatalmát, azzal akarta megalázni a dölyfös mágnásokat, hogy molnár­­legényeket vitt közéjük ? Vagy a parvenü vonzódása, rokonszenve a parvenük iránt, akik éppen úgy nem hivatkozhattak hibátlan családjára, mint ő, éppen úgy a saját erejükre támaszkodtak, mint ő, éppen úgy hordták homlokukon az egyéni kiválóság bélyegét, mint ő? Mind a háromból lehetett benne valami. De leginkább és első­sorban mégis a nagy célokért, a közjóért, a nemzetek javáért élő zse­niális emberek szabadelvűsége, elfogulatlansága dolgozott benne; az a belátás, az a „Blick“, mely a tehetség gyors fölismerésében és alkalmazásá­ban áll, mely alacsony­ sorból is magas polcra Lapunk mai száma húsz oldal

Next