Budapesti Napló, 1902. március (7. évfolyam, 59-88. szám)

1902-03-01 / 59. szám

„ 59. szárty Budapest, szombat BUDAPESTI NAPLÓ 1902. március 1.­ ­ 18—14 millió forintba kerülő királyi vár­aknak fel­építésére előlegeztettek az államkincstárból az össze­gek, amelyek 35 évi amortizácionális terv mellett a civillistából megtéríttetnek. A költségvetésben azért nem jelenik meg ez az összeg, mert nem eg­yszers min­­denkorra, vagy hosszú időre szóló valóságos kiadása a magyar államnak, hanem egy előlege a magyar kincstárnak, amely az udvartartásból refundáltatik és a zárszámadásban mint előleg vezettetik. Rátkay a királyi hatalom túlkapásairól vagy túlelhatalmaskodásáról szól. (Felkiáltások a szélső­baloldalon : Ez így van.) Nincs igaza, mindaz a kép­zeletben élő mese. Nincs semmi, ami ezt jogosulttá tenné. Ő felsége a legnagyobb szigorúsággal és atyás­kodó lelkiismeretességgel mozog abban az alkotmá­nyos hatáskörben és minden ténykedésben, amel­et alkotmányunk és közjogunk előír. (Igaz ! Úgy van­­ a jobboldalon.) Ott minden a felelős miniszterek,ellen­­jegyzésével azok felelőssége mellett történik. Ő fel­sége osztrák császár és magyar király; ebben­ a közös minőségben igen természetesen gyakran kerülnek elő oly kérdések, amelyek közös ter­mészetűek, és őt mindkét minőséghez illetik és érdekük. De még e kérdésekben is a korona viselője meg tudja különböztetni a Határvonalat és meg tudja keresni az egyeztetést. Nincs itten arról szó, hogy ez, vagy amaz azért történik, mert így a sz­arja az udvar vagy így akarja a királyi hatalomnak a túltengése, stb. Itt csak egy akarat van az országban (Egy hang a szélsőbaloldalon: Osztrák akarat!) és az nem lehet más, mint a törvényhozás összeségének akarata, egyetértése. Azt kérdi Rátkay: van-e befolyása Magyaror­szágnak a katonai ügyekre ? Az a befolyása megvan, amelyet a törvények előírnak és amelyet az 1867-iki törvény megmond. Mi nem modottunk le befolyásunkról a had­ügyekben — ebben van a tévedés, hanem közössé tettük azt. Gyakoroljuk mi is befolyásunkat, gyako­rolják az osztrákok is, mert az 18117-iki törvényhozás azt mondja, hogy azon sogos, nagy bajok elkerülése céljából, melyek éppen a közös természetű ügyeknek indefinált voltából származhatnak, megdefiniálja azokat és mert Ausztriában alkotmányos testület van és nem lehet tőlük sem megvonni a befolyást a közös ügyekre, dekretálja a közös ügyek közös kezelését és előírja a mi befolyásunkat is, amely meg is van a paritásnak alapján. (Igaz ! Úgy van­­ a jobboldalon.) Az 1899-iki törvényre nézve azt mondja Rátkay, hogy itt is érvényesül egy akarat, amely nem kom­petens, hogy érvényesüljön e kérdésben. Azt mondja, hogy a viszonosság nem úgy értendő ebben a tör­vényben, mint ahogy a miniszterelnök magyarázza, hanem úg­y kellett volna érteni, vagy alkalmazni, hogy, miután törvényt hoztunk, az osztrákok is hozza­nak törvényt. Hát ez az egész 1899-iki törvénynek teljes félremagyarázása. Annak az esztendőnek az a XXX. törvénycikke éppen azért hozatott meg, mert Ausztriában az alkotmányos gépezet akkor nem mű­ködvén és ott a vámszövetség létesítésére irányzott tárgyalások sikerre nem vezetvén, ennek hiányából és ezen okból csináltuk meg a viszonosság alapján azt a törvényt, hogy vacuumba bele ne jö­jünk, hanem a gazdasági kérdések ezen az alapon a status quo és a viszonosság alapján fenntartassanak. A kabinetirodára vonatkozólag, ámbár ez a kér­dés szintén nem ide tartozik, mert hiszen külön tétel alatt van, Rátkay különböző kifogásokat emel. Többek között azt mondja hogy nem is tudják hová címez­zék a kegyelmi kérvényeket, sem pedig a leveleket, hogy ottan nem fogadnak el kihallgatásra senkit és „Köszönöm a fogadtatást. Nagyon szép volt“. Csak ennyit tud mondani az egybegyűlt közönséghez. Sió ez után azzal mulattatja — vakmerő maliciá­­val — a királyt, hogy árnyképeket mutat be a koronás rókáról, aki szerelmes légyottra kéri a libát; a liba túljár a róka eszén; átadja ugyan a kulcsot, de a róka távozásakor megesküszik a hatalmas szarvú bikával. Ez elég világos illuszt­rálása — Ezópus nyomán — Mátyás, Benigna és Kinizsi történetének. Mialatt Sió az árnyképeket mutogatja, megtartják az esküvőt és Benigna, mint a Kinizsi felesége, lép ki a házi kápolnából. Ugyanott egy füst alatt Benigna várnagya, a Falstaff-szerű Sztropkó is örök hűséget esküszik régi ideáljának, a nyelves molnárnénak. Mátyás király szelíden bünteti Benignát és Kinizsit, mert ők csakugyan azt hitték, hogy az esketést a nagylelkű király parancsolta. Kinizsit mindössze arra ítéli, hogy menjen egyedül a zalavári malomba és töltse ott elmélkedéssel a nász­éjszakát. Szigo­rúbb büntetést akar szabni Sióra, az egész csel­­szövény szerzőjére; be akarja záratni a tihanyi kolostor szerzetesei közé, de a huncut hu kiugrik a nyitott ablakon, egyenesen be a Bala­tonba. Mind azt hiszik, hogy belefult a vízbe és siratják a kedves, vásott kölyköt. Mi nézők, sze­rencsére, tudjuk, hogy nem esett semmi baja. Egyszerűen hazament. A negyedik felvonásban elő is jön sellő­társaival a Balatonból és áldó szavakkal kiséri Mátyás királyt, aki megy Budára, hogy a balatonparti szórakozás után megint kezébe vegye az ország gyeplőjét. Herczeg fejlődése valóban érdekes fázisokon megy át. Egy évtizednél tovább úgy szerepel, mint a legmodernebb magyar társadalom, a lepeálisabb miliők éles szemű megfigyelője és leírója. A tör­téneti és a romantikus elemtől teljesen távol áll. Csaknem arisztokratának, hidegnek, kon­zervatívnak látszik,­­ az irodalmi és politikai korrektség, a valóság és a loyal­itás képvi­selőjének. Mintha lelkében nem volna hely a nem is tudja egyáltalában, hogy mi van azzal a ka­binetirodával. Hát azt mindenki tudja, hogy a kabinet­­iroda létezik. Minden posta felveszi a levelet, a sür­gön­t, amely oda van intézve. Egy egyszerű sürgöny is eljut a kabinetirodához és ott ellátás alá véte­tik. Ott senki sem lehet zavarban. De az ő fel­­sége címére küldött sürgönyök is a kabinet­­irodához mennek és e részben ott senki nincs korlátozva. Ami pedig a kihallgatásokat illeti, nemcsak dekoráltak járnak oda kitüntetést meg­köszönni, nemcsak tisztelgők jelennek meg ott, hanem igen sok kérelmező szegény ember is. A nép bár­mely rétegéből jelentkezzék bárki is, ha tisztességes ember és igazolni tudja magát, bebocsáttatik. De hogy igazolnia kell magát az illetőnek, az a dolog termé­szetében van. Hiszen bárki, jöjjön a Ház elnökéhez, vagy a képviselőhöz, megkérdik tőle az előszobában, hogy kicsoda és micsoda. (Helyeslés.) mert hiszen nyitott ajtó mellett nem lehet kihallgatásokat tartani. (Helyeslés jobbfelől.) Ami a kitüntetéseket illeti, ő is közel áll a maga nézetével Rátkay nézetéhez. Ő sem ad azokra a kitüntetésekre nagyon sokat. Ezek mester­ségének legkeservesebb sebei. (Tetszés a baloldalon.) De hát monarchikus államban vagyunk és ha már igen sok ember előtt azok a kitüntetések igen nagy becsesei bírnak, ezt a gusztust és felfogást nem lehet megváltoztatni, tehát alkalmazkodunk hozzá, ha már benne van ez a hiúság az emberekben. De nem törté­nik olyan sűrűen és olyan nagy mértékben. A kitün­tetéseknek ez a kórsága tagadhatatlanul megvan min­denütt, azt nem lehet kiküs­öbölni, az az emberi ter­mészetben rejlik, és tessék megnézni a legradikáli­sabb, a legliberálisabb, a legdemokratikusabb orszá­got, Amerikát, talán, nagyobb mér­ékben van meg ez ort a kívánságokban és az aspirációkban mint nálunk.) (úgy van! ügy van! a jobboldalon) Ami pedig a Gotterhaltet illeti (Halljuk! Hall­juk ! a szélsőbaloldalon) a Gotterhalte nem mai dal­lam. A múlt század végén, 1799-ben keletkez­ett . . . (Egy hang a szélsőbaloldalon : De keserű a nemzet­nek !) Haydn szerezte és a század elején énekelték először Bécsben. Azóta az a bevett gyakorlat és szo­kás, hogy a katonazenekarok, valahányszor a királyi házhoz tartozó családtag megjelenik, a Gotterhaltét játszszák. És ez himnusznak van elfogadva. Ez a Gotterhalte egész históriája és az meghonosodott, mint ilyen gyakorlatban bevett dallam. (Nagy zaj a szélső­balon.) Ne keressük mindenben az ellentéteket és ne vigyünk bele mindenbe olyan érzelmeket, a­melyek, ha kihegyesíttetnek a maguk kifejezésében (Nagy zaj a szélsőbaloldalon. Egy hang a szélsőbal­oldalon: Mindenben a nemzet retiráljon?) nem hasz­nálnak senkinek, sem az országnak, sem az annyira szükséges egyetértésnek a nemzet és dinasztia között, sem senkinek. És most egy utolsó, a belső titkos tanácso­sok kérdése. (Zaj. Halljuk! Halljuk! Elnök csenget.) A titkos tanácsosok esküje nem német nyelven léte­zik, hanem latin nyelven, mert ez is régi intézmény és a régi gyakorlatot megtartják nemcsak nálunk, hanem megtartják Angliában, megtartják másutt is. De abban a belső titkos tanácsosi esküben nincsen semmi, amit a legalkotmányosabb érzésű magyar em­ber meg ne fogadhatna. Kéri a tétel elfogadását. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Nessi Pál osztozik a miniszterelnök lojalitá­sában a korona iránt, de ez nem zárja ki, hogy a felelős kormány egyes hibás tényekért felelőssé ne tegye. Elnök a vitát bezárja. Kammerer Ernő előadó azt tartja, hogy nagyon kényes kérdés a magyar udvartartásról beszélni S nagyon fél, hogy e kérdés tapintatlan kezelése meg fogja fosztani a nemzetet egy ábrándtól, amelyet a magyar udvartartás kiépítéséhez fűztek. A Ház elfogadja a tételt. Elnök az ülést fel­üggeszti. . (Szünet után.) Neasl Pál a kabinetiroda tételénél kérdi, miért nincs a kabinetiroda a király körüli minisztérium ha­táskörébe utalva. Előfordult az is, hogy a miniszté­rium a latere csak jóval később értesült egyes dol­gokról, amelyekben a kabinetiroda intézkedett. Nem fogadja el a tételt. Széll Kálmán miniszterelnök: A kabinetirodá­nak két osztályfőnöke van, az egyik König, a másik pedig az ő osztályfőnöktársa. König Károly osztály­főnök épp úgy tud magyarul, mint a felszólaló. Az tősgyökeres magyar ember, szolgált annak idején a magyar minisztériumban és minden tekintetben kiváló ember (ügy van , ügy van­­ a jobboldalon.) felfogá­sánál, jelleménél, tehetségénél fogva, hogy csak gra­tulálhatunk magunknak és a legfelsőbb szolgálatnak is, hogy olyan kiváló férfi látja el azt a szolgálatot, mint ő. Azonkívül ott van egy pár udvari titkár, akik mind magyar emberek és magyar szolgálatot teljesí­tenek. Ott szó sincsen arról, hogy az utolsó szolgáig is elhanyagolva lenne a magyar nyelv, vagy magya­rul ne tudnának. Ami azt az érvelést illeti,­­ hogy a kabinetiroda felesleges, mert az ő felsége személye körüli minisz­térium azokat a teendőket elláthatná, amelyeket a kabinetiroda ellát, hogy ha így volna a dolog, akkor inkább azt mondaná, hogy a felség személye körüli minisztérium személyzetét kell redukálni, mintsem a kabinetirodáét. De nem áll úgy a dolog, minthogy ugyanazon teendőket látják el, egész más a hatás­körük, mások a teendőik. Nassi Pál: Ki nevezi ki a tisztviselőket? Széll Ká­mán miniszterelnök : Az nevezi ki, aki mellé van rendelve akinek szolgálatában, magánszol­gálatában, fejedelmi szolgálatában áll. Más nem ne­vezheti ki, mint a fejedelem. A Ház elfogadja a tételt. Kammerer Ernő előadó az országgyűlés tételénél utal arra, hogy a 9-ik házjegyző tisztségének kreálása 2400 korona többlet felvételét tette szükségessé. A Ház elfogadja az előadó módosítását. (Az új országház.) Bartha Miklós az új országház építése körül tanúsított eljárást teszi bírálat tárgyává. Már a tervezet első benyújtásakor kijelentették az ellenzéki felszóla­lók hogy az új országház nem hét, hanem tizenegy millióba fog kerülni. Az akkori minszterelnök azt mondotta: „hogy ha jobban tudják a képviselő urak, mint az építészek mint az egyetemi tanárok, „akkor kár, hogy nem önök építik.“ S a jövő az ellenzéki képvi­selőknek adott igazat, mert’ a palota edd­g 34 millióba került. Fe építették, úgy, hogy annak az épületnek a Dunáról sem az elejét, sem a hátulját üzni nem lehet. Az a tér pedig, ahova az új országházat épí­tették s ahova más állami épületet is emeltek, az sem három-, sem négy- vagy többszögű, nem is köralakú, hanem minden szimetria nélkül szabályozott ismeretlen valami. Nem felel meg nemzeti temperamentumunknak, esztétikai felfogásunknak, legkevésbé országgyűlés­nek, parlamentnek való stílus az az épület. Uray Imre: A zsidóknak jó ! (Derültség a bal­oldalon.) Bartha Miklós: A Váci­ körútról 3—4 utca vezet szomorú nemzeti hagyományok, a régi magyar történet és a reális élettől eltérő poétikus, fan­­tasztikus dolgok számára. És most egyik meg­lepetésből a másikba kell esnünk, mert rövid másfél év óta eddigi működésétől teljesen külön­böző munkákkal áll elő. Ocskay brigadérosban di­csőíti Rákóczy Ferencet és erős, hazafias lélekkel festi elénk a bujdosó kurucok világát, tele fáj­dalmas glóriával. A Pogány magyarokban mesteri tollal írja le ős­történetünket, a kereszténység és a nyugati befolyás ellen támadó primitív, hatal­mas magyar érzés föllázadását. A kor hangulata, történeti levegője ebben a regényében csodála­tosan megkapó, így a letűnt századokat csak erős költői fantázia élesztheti föl. És ma este a Balatoni regében a misztikus Herczeget láttuk, aki a "his­tóriát összevegyül a földöntúlival, a légiessel, akinek a sellei csengő ritmusokban, rímekben be­szélnek a darab végén, mintha Vörösmarty tün­déreinél járták volna ki a poétai kurzust, akinek a sellői beletáncolnak a valóságba és viszik, bo­gozzák, oldják a reális cselekvést, mintha ők is valóságos emberek volnának, hasonlók Kinizsihez és Mátyás királyhoz. Várjon a Balatoni rege szeszélyes, költői já­téka tetszett-e igazán a Vígszínház mai közönsé­gének ? A mese, a cselekvés, a színpadi „mache“ itt másodrendű. Itt a párbeszéd gazdag ötletessé­gének, a tündérvilág bájos fantasztikumának, a szellemesnek, a vidámnak, a könnyűnek, a naiv­nak, a nyelv szépségeinek kell meghódol­nunk. El kell felejtenünk, hogy talán hálá­­sabb lett volna, ha történeti vígjátékot ka­punk Mátyás korából, az akkori udvari és nemzeti élet­rajzával. El kell felejtenünk, hogy ebben a darabban Mátyás, annak a kor­szaknak a lelke és kiemelkedő központja, gyak­ran egészen háttérbe szorul a kis Sió mellett, aki nem több, mint egy aprócska balatoni tündér. El kell felejtenünk, vagy legalább is meg kell bo­csátanunk, hogy a negyedik felvonás a drámai akció szempontjából fölösleges, mert a harmadik felvonás végén Mátyás felsülésével a darab be van fejezve. Az én impresszióm az, hogy Herczegnek a merész játék sikerült, mert a premiere közön­sége egész végig ott maradt a helyén és figyelt, élvezett, kacagott megszakítás nélkül. Sokan meg voltak lepetve és úgy tettek, mintha nem egé­szen értenék vagy helyeselnék az ilyen drá­mai amalgamot, mintha e félét csak Shakes­­pearenek, Vörösmartynak, vagy legfeljebb még Hauptmann Gerhartnak volnának hajlandók meg­bocsátani. De még ezek sem opponáltak, a­mikor a közönség másik része — a túlnyomó rész — zajosan megnevette a szerző pompás ötleteit, gyönyörködött a dialógus fényes gazdagságában és a felvonások végén hétszer-nyolcszor hívta ki a szerzőt. Külső hatás dolgában az első felvonás vezetett. Ez után olyan nagy volt a taps, hogy a kihívások száma összesen tizenkettőre rúghatott. A játszó színészek közt Varsányi Irénnek jutott a leghálásabb feladat, aki nagyszerű vervé­­vel, elragadó pajkossággal adta Siót. Ilyen bá­jos, impertinens tündér-gamin nincs több a vilá­gon. Csillag Teréz gyönyörű ezüst­hangján a re­kedtségnek egy kis fátyola ült ma este, de azért meleg, nemes és igaz érzése szívhez szólott és művészi játéka érdekessé, vonzóvá, ragyogóvá tette Benigna asszonyt. Fenyvesi Emil előkelően hordta Mátyás király történeti maszkját és Pethes a Ki­nizsi tónusát jól eltalálta, csak a tartásában nem volt elég duzzadó erő. Rónaszéky nagyon mulat­ságos volt a hencegő és gyáva várnagy, Harasztiig Hermin a molnárné, Szerémi az udvari bolond és Vendrey Stozius mester szerepében. Ezek az epizód­alakok egytől-egyig kitűnő figurák. A Balaton, a sellők tánca, az izzó szemű vízi szörnyeteg és sok más egyéb, megnézni való látványosság.

Next