Budapesti Napló, 1902. május (7. évfolyam, 119-147. szám)

1902-05-01 / 119. szám

Budapest 1902. Hetedik évfolyam, 19. szám. Csütörtök, május 1. Szerkesztőség és Ktiadóhivatal . Főszerkesztő: Felelős szerkesztő. Kiadja: Egész évre 28 k., (14), V* évre 14 k., (7), Vj évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 frt). József-körút 18. VÉSZI JÓZSEF, BRAUN SÁNDOR, A SZERKESZTŐSÉG. Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. ...... 1 .... Május 1. Budapest, április 30. (L.) Holnap megállanak a gyárak gépei az egész világon huszonnégy órára. A mű­helyek is üresen maradnak mind az öt világ­részben. Munka, ipar, kereskedelem ki van törölve ezen az egy napon az egész emberi­ség életprogrammjából. Ha kimászna sötét földalatti ágyából ama genfi filozófus, nagyot csettintene a nyelvével s azt mondaná: »Lám, száz esztendeig kellett várnom, amíg megér­tettek engem. ime az emberek ott hagyják a mesterkélt társadalom falansztereit s egy jelre mindnyájan visszatérnek a természethez.“ Igazán: tele lesz rét, erdő, liget, gyalog­ösvény, mulatókért munkásemberrel. A kéz, amely máskor súlyos pörölyt forgat, gyenge gyöngyvirágot szedeget s tűzi a kalap mellé. A műhelyek vackainak sötétjéhez szokott sze­mek belenéznek Isten kék egébe. Ezen az egy napon nem kőszénfüstöt szí a tüdő, hanem valódi, hamisi­tatlan levegőt. Mily cse­mege! S egészen ingyen adja az, aki a lilio­mokat ruházza. A transzmissziós szijjak ber­regése helyett madárdalt és lányok nótázását hallja a fül. S tág, messzi látóhatár nyílik a barna, füstös műhely helyett a szemnek. Nem­csak itt, hanem mind az öt világrészben, ahol csak gyárkémény mered elé a tájakból. És éppen ez az, ami csodálatos. Meg lehetett csinálni valamit, amit sok száz millió ember akart. Nagy kivétel ez az ünnep, mert rendesen az szokott történni a világhistóriá­­ban, amit nagyon kevesen akarnak s mér­hetetlenül sokan elleneznek. Ezúttal első íz­ben győzött az igazi többség. Szimbolikus ünnep ez a május elseje. Egyszer egy évben szüntetik be a munkát mindenütt, annak bizonyítására, hogy a munka ura a munkás. Mint ahogy az úri park tulaj­donosa egyszer egy évben bezárja a nagy kaput, hogy ne legyen alávetve a szolgalmi­­ jognak. Hogy igazi ura legyen annak, ami­­ az övé. A munkás is az ő munkájának szol­galmi jogát töri meg. Nem rabszolgája a gyárnak, mint szabad ember, szabad akarat­ból áll a gép mellé. Szép gondolat, a gépek nagy százada szülte hagyatéknak, mielőtt elmerült az idők sírjába. De legszebb benne, hogy utat tudott magának törni valamennyi világrész minden munkás­otthonába, hogy nagy, egyetemes gon­dolattá dagadt, amely ellen nem lehet többé tenni semmit, amit megnyirbálni nem, csak fejleszteni lehet. Minden nagyobb ijedtség nélkül elfogadta a munka ünnepét a modern társadalom és a modern állam. Amióta alkotmányos idők jár­ják, kevesebb a dac és az előítélet az új eszmékkel szemben, mint az isten kegyelmé­ből való autokrácia idejében. A munkás jo­gainak kérdéseit ijedten lökték vissza egyko­ron az aulikus miniszterek: a modern kor­­mányférfiú beleilleszti az állam törvényhozá­sának keretébe, amennyire lehet. Legyen ez is hasznos téglája az állam új épületének. Szolgálja ez is a közt. Simuljon össze az állami feladatokkal, éreztesse velük jó hatá­sait s vegyen át tőlük kedvező hatásokat, így lesz az államélet egyoldalúságtól mentessé. Igy lehet termékeny televényt formálni a föld­alatti vulkánok fenyegető lávájából. Május elsejének megünneplése teljesen jelentéktelen kalendárium­ eset volna, ha nem jelentené a nagy munkáskérdésnek a társa­dalom által való akceptálását. Felvetették: a társadalom nem bokrosodik meg többé tőle, hanem komoly és jóakaratú vizsgálat alá veszi. A legkitűnőbb elmék dolgoznak serényen a kialakításán. Nem mumus többé. De azt sem lehet mondani, hogy már programm gya­nánt szerepel. Abból az állapotból már kiküz­­dötte magát, emebbe még nem jutott. Rendkívül érdekes átalakulási folyamatban van : most rü­gyezik, bimbózik, mint májusban a gyümölcsfa. Május elsejének megünneplése igazi pri­mőrje a munkás­probléma lassú kifejlesztésé­nek. Az egész munkáskérdésnek univerzalitása benne kapott látható jelt. Innen tudjuk meg, hogy van valami láthatatlan kapcsolat a világ összes munkásai közt, hogy ez a társadalom­geológiai réteg végigterül az egész földgömbön. Néhol hevesen fölszakítja a föléje terült réte­geket, mint nemrégiben Belgiumban, másutt lassan átszármaztatja, közli jellemző sajátsá­gait a többi népréteggel, mint Németország­ban. De mindenütt jelen van, mert mindenütt egyazon kőszénport szívja a munkás, egyazon súlyos viszonyok közt tengődik s egyazon vá­gyak forrongnak szivében. Nem az izgatók és demagógok kapcsolták tehát össze a világ mun­kásait az immár tagadhatatlan közösségbe, ha­nem ezek a közös szenvedések és közös ambíciók. Bizony a kisipar vitorláshajóját széjjelrobban­totta a modern gőzgép torpedója, a hajótöröttek milliói pedig mind egyazon part felé mene­külnek. Akadtak megcsontosodott elmék, amelyek ijedten verték félre a harangot május elsejé­nek első proklamálásakor, hirdetvén a kakas­ülőről, hogy ime a munkások ambícióinak világközössége egyforma a hazaárulással, vagy legalább is gyanús kozmopolitizmus. Meg­dobálták tehát ezt a szép szimbolikus ünnepet is a gyanúsító jelszók mocskával. Holott a munka szentsége és a munkás szabadsága nem lehet egy ország vámsorompóihoz, egy népfaj vérmértékéhez kötve. A szabadságvágy és a humanizmus forró megérzése nem lehet nemzeti monopólium: átvillámlik az a hegyek magasán, a tengereken és völgyeken s meg­­rezzenti a sziveket mindenütt. Az egész ember­faj méltóságáért folytatott küzdelem ez, amely­nek becsületes közkatonája minden műveit nemzet. . TÁRCA. UJ VILÁG. — Történelmi regény. — Irta: JÓKAI MÓR. — És a többit. A pénzre nem nézünk. Ez az én gondom. — Akkor te, kedves barátocskám, isteni ember vagy, aki napot ebédelsz, csillagot vacsorálsz. Leirt mindent, amire Rubiánka? Biz az amice nem írt le semmit, hanem egy nyulat rajzolt a papirosra, aki pánsípon furulyál, úgy volt szokva, hogy amit a tiszti széken az urak határoznak, abból vagy lesz valami, vagy nem lesz semmi, akár az egyik, akár a másik esetben mire való az a sok irka-firka? Úgy sem tartja magát ahhoz senki. Majd felírja egy skar­­tétára per apices az egyes tételeket s leolvassa­­ azokat onnan ex memoria. Vili. A veszedelmes gubó. Félbeszakította ez alapos gazdasági tárgya­lást Tihamér közbejötte. Minden kocogtatás nél­kül rontott be a kancelláriába. — Jó, hogy jöszsz, — fogadá őt Negrotin.— „Res tua agitur.“*) A gazdasági tervezettel foglalkozunk. *) A te dolgod tárgyaltatik. — Julius Caesarnak mondta egykor az aedilis. — Jaj, hagyjatok most nekem békét minden gazdasági ügygyel. Nagyobb baj van annál. A feleségem térdén egy veszedelmes gubó támadt, melytől egész éjjel nem tudott elunni. Fáj és viszket. Nem bírja kiállói. Meg akarja magát ölni. Én is egészen ideges vagyok már miatta. — De hiszen itt van Rubiánka úr, a kita­nult borbély. — Már volt a feleségemnél, megnézte. Azt mondta, hogy nem ismeri a bajt. Ez valami új­fajta pestis. Az ő praxisában nem fordult elő. Azt tanácsolta, hogy hozassuk le Bécsből Hebrát, a bőrbajokban speciális professzort, arra bízzuk az operációt. Ez bele fog kerülni kétezer forintba. A pénz hagyján, de kétnapi haladék jár vele s a feleségem ezt ki nem állja, inkább patkány­mérget vesz be. — De hát mit csináljunk ? — kérdé Negrotin. — Te hozzád fordulok. Te általános ku­ruzsló vagy. Egész házipatikát hordasz magad­dal, hátha tudsz segíteni. Jere a feleségemhez. Különös kívánság egy fiatal férj részéről. Negrotin felismerte a feladata fontosságát, zsebébe dugta a tárcát, mely sebészeti eszközeit rejte, volt ott lancéta, görbe olló, csiptető, fecs­kendő, szondírozó, tépés, gyapot, minden jó. Egy jószágigazgatónak ezt magával kell hordania. Engedte magát átvezettetni az asszonyság szobájába. Natália pongyolában volt s egy karszékben ült. Mellette volt Lyubissza asszonyság és a Katka. — No hát nézd meg a bajt, — mondá Tiha­mér, odavezetve Negrotint Natáliához. A fiatal hölgy felijedt, tiltakozott. — Nem! Nemi­t neki nem mutatom meg! — Hiszen Rubiánkának már megmutattad. — Az más. — De ez is más. Nem lehet. A szeméremérzet erősebb volt nála a fáj­dalomnál. Negrotin elővette a belső zsebéből a sebészi eszközök tárcáját s tüntetőleg felnyitotta, ő most Operateur. Neutrális ember. A nő arcán meglátszott a kin, amit szenved. Negrotin, mint valami igazi doktor, a pul­zusát kérte a szenvedőnek. — Az érvelés rendes. Láz nincsen. A fáj­dalom még­is beható. — Mint a pokol. Nem bírom kiállani. — E­­h, minek ez az ostoba prüdéria? — szólt közbe Tihamér. — Ezt meg kell nézni! Azzal egy indiskrét kézmarkolással felrán­totta Natália öltönyét a térdéig, megmutatva a fájdalom székhelyét. Natália eltakarta az arcát a két karjával. Negrotin előtt fölséges látvány tárult fel. Egy rózsaszínű térd, egy klasszikus szépségű lábszár, mely a Cnidoszi Vénuszra emlékeztet: csupa márvány és alabástrom. S e gömbölyű térd felett egy öreg mogyoró nagyságú gubó, szennyes­fakó színnel, mely a fájdalmat okozza. Negrotin elmosolyodott.­­ — Ez nem gubó. Hiszen hat lába van. Ez egy élő állat: egy kullancs. Kegyed a kastélyban Lapunk mai száma huszonnégy oldal.

Next