Budapesti Napló, 1902. július (7. évfolyam, 178-208. szám)
1902-07-01 / 178. szám
Budapest, 1902. Hetedik évfolyam. 173. szám. Kedd, julius I. Szerkesztőség és kiadóhivatal • József-körut 18. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő. Kiadja: VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), Va évre 14 k., (7), Vj évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 frt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Ország és állam. Irta: ifj. Ábrányi Kornél. Budapest, június 80. Miközben a kormány a mai közigazgatás javításán és egyszerűsítésén dolgozik, kétségtelen, hogy ezzel párhuzamosan a nagy szervezeti reform is szeme előtt lebeg. De hogy ez a nagy és szükséges reform ne csak a meddő kísérletek számát szaporítsa ismét, ebben nem kisebb szerepe jut a közvéleménynek, mint a kormány javaslatának. Hogy a mai kormány, mely minden téren tiszteli a szabadságot, mely nemcsak gyakorolja, hanem védi is a jogot, nem fog olyan javaslatot készíteni, melyben szabatosan ki ne lenne fejezve a határmesgye az állami omnipotencia és az állami akarat között, s ez bizonyításra sem szorul. De a legtökéletesebb javaslat sem vezethet célhoz, ha nincs meg támasza a közvéleményben. S nem elég, hogy a közvélemény csak „ne ellenezze“ majd e javaslatot, ha az napirendre kerül, hanem kell, hogy óhajtsa, sőt követelje is. Mint ahogy óhajtotta s követelte az elmúlt évtizedek alatt. Senki, még Grünwald Béla, gróf Apponyi Albert és Szilágyi Dezső sem fejezte ki pregnánsabbul azt, hogy mit jelent a magyarra nézve az, ,állam“ eszméje és szervezete, mint a hírhedt román agitátor, Lucaciu kifejezte 1896 február 20-iki nyilatkozatában. Azt mondta Lucaciu, hogy: „ő nem ismer el magyar államot, csak magyar országot.“ (Pedig csak nem régen is az államfogházban ült.) S ez a megkülönböztetés a magyar állam ellenségeinek részéről tökéletesen megfelel az ő céljaiknak. De hogy az a közöny, melylyel a magyar közvélemény az állami közigazgatás sorsát nézi, megfelel-e a magyar nemzet érdekeinek? — az nem éppen oly kétségtelen. S el lehet-e fogadni a magyar közvélemény közönyének mentségéül azt, hogy most az Ausztriával való kiegyezés kérdése a fontosabb s hogy ezzel kapcsolatban a gazdasági élet szükségletei s az ezekkel rokon kérdések, a munka és a kenyér problémái kell, hogy foglalkoztassák a politika és a társadalom összes rétegeit? Ezt nemcsak mentségül, hanem még magyarázatul sem lehet elfogadni. Mert az ezekkel való foglalkozás abszolúte nem akadályozhatja a közvéleményt, hogy figyelme és érdeklődése a közigazgatási reformra is kiterjedjen, sőt a gazdasági kérdések nem is juthatnak dűlőre, ha az egyöntetű, precíz közigazgatásban a maguk emeltyűjét meg nem lelik. Még kevésbé fogadható el a közvélemény közönyének mentségéül az, hogy mióta a jog, törvény és igazság uralkodik a belügyminisztériumban, és mióta a vármegyék nem fészkei többé a korrupciónak, azóta a mai megyei önkormányzattal is meg lehet élni. Mert ez csak relatíve és csak a régi állapotokhoz képest igaz, amikor ugyanis sem állami közigazgatás, sem önkormányzat nem volt, hanem csak hatalmi önkény és klikkuralom, de amely felfogás a nemzet valódi szükségletéhez képest nem más, mint egy nagy optikai csalódás. S mi szüli ezt? Az a téves történelmi perspektíva, mely a megyei önkormányzat érdemeit a múltban, ma is konzervatív ragaszkodással akarja jutalmazni s átvinni a jövőbe, még a megváltozott viszonyok közt és a megváltozott feladatokkal szemben is. Amint a magyar nemzet sohasem volt nagy és erős, ha gyönge királyok ültek a trónon, úgy ma sem lehet nagy és erős, ha erős kormánya nincs. S akármilyen erős a Széll Kálmán kormánya abban a tekintetben, hogy sem alulról, sem felülről nem fenyegeti semmi veszedelem, hogy pozíciója fölfelé és lefelé is egyaránt szilárd és hogy a politikai konjunktúrák közt egyetlen egy kombináció sem képzelhető, amit helyébe lehetne tenni, —de mégis a mai kormány erejének garanciája főként csak személyes természetű, mert csak a Széll Kálmán egyéniségében rejlik. Mert egyedül csak a Széll Kálmán nagy szellemi és erkölcsi tulajdonságai képesek arra, hogy ő mint kormányférfi akként tudjon erős lenni, hogy szinte tüntetőleg utasít el magától mindden hatalmi eszközt, mihelyt az a szabadság fok tiszteletével és a jogok ápolásával ellen- tétbe jut. De hol van a biztosíték arra, hogy Széll Kálmánt a kormány élén egy másik Széll Kálmán fogja követni? — Hol van a biztosíték, hogy a kormány és nők egyéni tulajdonságai mindig pótolni fogják azokat a hiányokat, melyek az intézményekben rejlenek? Ha tehát ma látszólag nem sürgős a közigazgatási reform megalkotása, annál sürgősebb a valóságban. Mert csakis ennek a reformnak szervezetében juthat kifejezésre az a gondolat, hogy az állami akarat érvényesítésében semmiféle kormány ne lehessen gyönge. S hogy viszont még a legerőszakosabb kormány se jöhessen abba a helyzetbe, hogy a saját hatalmi önzésének érdekében meghamisíthassa és rabszolgai gépezetté sülyeszthesse le a közigazgatási apparátust. Aminthogy ezt, a mai vármegyei szervezettel, minden erőszakos kormány háborútlanul megtehette eddig. És aktuális a kérdés azért is, mert miní ogn szempontból egyaránt óhajtandó, hogy \ | ezt a reformot Széll Kálmán csinálja meg. Az | § a Széll Kálmán, aki a jogok és közszabadság II goE~*tiszteletét a hatalom gyakorlásával össz- | | hangba hozta. De ha ez az összhang nem-s , csak a kormányakarat, hanem az állami akarat szempontjából is nincs intézményesen, és beláthatatlan hosszú időre biztosítva, — akkor sem a visszaesés, sem az elfajzás | WOWMRi»:’! TÁRCA Életem... Életem a szépnek s jónak szentelem? Nem törődöm azon, hogy mi lesz velem. — Hová jutok el a magam vert csapáson? Elég, ha rendben van a saját rovásom. Ki-ki mit szól hozzá ? Tetszik-e, nem-e ? Nem néz-e bolondnak a világ szeme? Nem tép-e meg tüske, nem mar-e meg féreg ? Bíbelődni ezzel bizony rá nem érek. Dolog áll előttem, sok-sok feladat. Tudom én, hogy munkám itt-ott felakad. De amit elbírok, jól leszen az készen. Én nem az út mentét, csak a végét nézem. És ha beváltottam, ami fogadás. Bizony nem várom meg, mi lesz a hatás ? Senki se féljen, hogy az útjába állok. — A nagy pihenőre majd csak rátalálok. K. Ippich Elek. Rapszódia. — A Budapesti Napló eredeti tárcája. — Irta: nógrádi László. Valahányszor végigmegyek az alsóváros egyetlen utcáján úgy estefelé és meglátom a házak előtt apró lócákon ülő asszonyokat, lányokat, mindig eszembe jut . . . , mondjuk, Rózsika kisasszony. Ki is volt Rózsika kisasszony? Nemde a virágnak is van élete? —És milyen szép ez az élet, csupa illat, csupa harmat s aztán csupa hervadás. . . Oh, Rózsika kisasszony sok éjszakámat ellopta, pedig nappal is folyton üldözött. Mit beszélek, üldözött? Nem, Rózsika kisasszony nem üldözhetett, mert olyan volt ő, mint az angyal: arany fürtje, kék szeme, ártatlan nagy kék szeme és csengő, szelíd hangja volt. Ah, valahányszor angyalképeket látok, mindig Rózsika kisasszony jut eszembe. Valóban szép a virág élete, de Rózsika kisasszonynak nem volt ilyen szép. Misztikus köd ül a szemem elé s ránehezedik az eszemre is. Homályosan látok csak: röpkedő fehérség, egyegy fordulatnál megvillanó fehér kebel, aztán szálló ruha, aztán kacagás, aztán vonagló lihegés, aztán csillaghullás, aztán csend . . . csend! Jó volna megtudni, hol laknak az angyalok. Rózsika kisasszonyt akarnám még egyszer látni... Talán köztük van. Bizonyára ott. Csillagkoszorút tettek a fejére, fehér fátyollal takarták be selyempuha testét, két szemén csillogó harmatból örömkönny ül, liliomvirág van a kebelére tűzve s szüntelenül fülemüledal csattogó hangja vigasztalja. Hát szomorú Rózsika kisasszony. Ah, szegény Rózsika kisasszony ! Most már Hgg—gHggy ~ ........................ tisztán látok, eltűnt minden köd előlem, nem rajzanak zűrzavaros alakok körülöttem. Belátok a messze múltba. Verőfényes nap van. Tiszta napsugárban fürdik a mező. Ered minden virágszál, csillog a harmat, selymesen ragyog a messze futó pázsit. A pázsiton zöld, pelyhes, apró libák járnak, mintha lába támadt volna egy-egy pázsittal fedett apró zsombéknak. A pázsit szélén hosszú szallagokban futó vetéstáblák. Már megreng a frissen kihányt kalász a szellő leheletétől. Itt egy búzavirág, amott piruló pipacs bukkan elő. Madárdal és a mész- eszeségből valami furcsa, fülbemászó, altató, zsibongó hangszálldos, talán a kolomp szava, a pásztorfurulya, a gulya bégetése, a szöcskék színtelen hangjának keveréke, mit a szellő olvasztott lágy harmóniába. Lehunyom a szemem, bedugom a fülem, nem akarok látni, nem akarok hallani semmit. Semmit ! Én mégis látok, mégis hallok mindent: azt a pázsitot s azt a lágyan zsongó hangot . . . De mit beszélek én dalról és puha pázsitról ? ... A puha pázsiton szaladgál egy kis pirosképű leány. Apró szoknyácskája alól ki-kivillan fehér lábacskája. Kék szeme van, nagy, ábrándos kék szeme, hosszú, sötét pillája és lefolyó szőke haja. Mondom, ez a kis lány ott szaladgál és virágot szed, terelgeti kis libuskáit és dalol. Dalol, mondom, dalol és virágot szed. Szegény Rózsika kisasszony, ilyen lehetett kislány korában... Hallucinálok ! Hangot hallok,-------már egyszer hallottam valahol. Annak a pázsiton szaladozó kislánynak a hangja ez ... Az, az 1 Lapunk mai száma tizenhat oldal.