Budapesti Napló, 1902. július (7. évfolyam, 178-208. szám)

1902-07-01 / 178. szám

Budapest, 1902. Hetedik évfolyam. 173. szám. Kedd, julius I. Szerkesztőség és kiadóhivatal • József-körut 18. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő. Kiadja: VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), Va évre 14 k., (7), Vj évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 frt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Ország és állam. Irta: ifj. Ábrányi Kornél. Budapest, június 80. Miközben a kormány a mai közigazgatás javításán és egyszerűsítésén dolgozik, kétség­telen, hogy ezzel párhuzamosan a nagy szer­vezeti reform is szeme előtt lebeg. De hogy ez a nagy és szükséges reform ne csak a meddő kísérletek számát szaporítsa ismét, ebben nem kisebb szerepe jut a közvéle­ménynek, mint a kormány javaslatának. Hogy a mai kormány, mely minden téren tiszteli a szabadságot, mely nemcsak gyakorolja, hanem védi is a jogot, nem fog olyan javaslatot készíteni, melyben szabatosan ki ne lenne fejezve a határmesgye az állami omnipotencia és az állami akarat között, s ez bizonyításra sem szorul. De a legtökéletesebb javaslat sem vezethet célhoz, ha nincs meg támasza a közvéleményben. S nem elég, hogy a közvé­lemény csak „ne ellenezze“ majd e javasla­tot, ha az napirendre kerül, hanem kell, hogy óhajtsa, sőt követelje is. Mint ahogy óhajtotta s követelte az elmúlt évtizedek alatt. Senki, még Grü­nwald Béla, gróf Apponyi Albert és Szilágyi Dezső sem fejezte­ ki pregnánsabbul azt, hogy mit jelent a ma­gyarra néz­ve az, ,állam“ eszméje és szervezete, mint a hírhedt román agitátor, Lucaciu ki­fejezte 1896 február 20-iki nyilatkozatában. Azt mondta Lucaciu, hogy: „ő nem ismer el magyar államot, csak magyar országot.“ (Pedig csak nem régen is az államfogházban ült.) S ez a megkülönböztetés a magyar állam ellen­ségeinek részéről tökéletesen megfelel az ő céljaiknak. De hogy az a közöny, melylyel a magyar közvélemény az állami közigazgatás sorsát nézi, megfelel-e a magyar nemzet érde­keinek? — az nem éppen oly kétségtelen. S el lehet-e fogadni a magyar közvélemény közönyének mentségéül azt, hogy most az Ausztriával való kiegyezés kérdése a fonto­sabb s hogy ezzel kapcsolatban a gazdasági élet szükségletei s az ezekkel rokon kérdé­sek, a munka és a kenyér problémái kell, hogy foglalkoztassák a politika és a társadalom összes rétegeit? Ezt nemcsak mentségül, ha­nem még magyarázatul sem lehet elfogadni. Mert az ezekkel való foglalkozás abszolúte nem akadályozhatja a közvéleményt, hogy figyelme és érdeklődése a közigazgatási re­formra is kiterjedjen, sőt a gazdasági kérdé­sek nem­ is juthatnak dűlőre, ha az egyön­tetű, precíz közigazgatásban a maguk emel­tyűjét meg nem lelik. Még kevésbé fogadható el a közvéle­mény közönyének mentségéül az, hogy mi­óta a jog, törvény és igazság uralkodik a belügyminisztériumban, és mióta a várme­gyék nem fészkei többé a korrupciónak, azóta a mai megyei önkormányzattal is meg lehet élni. Mert ez csak relatíve és csak a régi állapotokhoz képest igaz, amikor ugyanis sem állami közigazgatás, sem önkormányzat nem volt, hanem csak hatalmi önkény és klikkuralom, de amely felfogás a nemzet valódi szükségletéhez képest nem más, mint egy nagy optikai csalódás. S mi szüli ezt? Az a téves történelmi perspektíva, mely a megyei önkormányzat érdemeit a múltban, ma is konzervatív ragaszkodással akarja ju­talmazni s átvinni a jövőbe, még a megvál­tozott viszonyok közt és a megváltozott fel­adatokkal szemben is. Amint a magyar nemzet sohasem volt nagy és erős, ha gyönge királyok ültek a trónon,­­ úgy ma sem lehet nagy és erős, ha erős kormánya nincs. S akármilyen erős a Széll Kálmán kormánya abban a tekintetben, hogy sem alulról, sem felülről nem fenyegeti semmi veszedelem, hogy pozíciója fölfelé és lefelé is egyaránt szilárd és hogy a politikai konjunktúrák közt egyetlen egy kombináció sem képzelhető, amit helyébe lehetne tenni, —­­de mégis a mai kormány erejének garan­ciája főként csak személyes természetű, mert csak a Széll Kálmán egyéniségében rejlik. Mert egyedül csak a Széll Kálmán nagy szellemi és erkölcsi tulajdonságai képesek arra, hogy ő mint kormányférfi akként tudjon erős lenni, hogy szinte tüntetőleg utasít el magától mind­­­den hatalmi eszközt, mihelyt az a szabadság f­­ok tiszteletével és a jogok ápolásával ellen-­­ tétbe jut. De hol van a biztosíték arra, hogy Széll Kálmánt a kormány élén egy másik Széll Kálmán fogja követni? — Hol van a biztosíték, hogy a kormány és nők egyéni tu­lajdonságai mindig pótolni fogják azokat a hiányokat, melyek az intézményekben rej­lenek? Ha tehát ma látszólag nem sürgős a közigazgatási reform megalkotása,­­ annál sürgősebb a valóságban. Mert csakis ennek a reformnak szervezetében juthat kifejezésre az a gondolat, hogy az állami akarat érvé­nyesítésében semmiféle kormány ne lehessen gyönge. S hogy viszont még a legerőszako­sabb kormány se jöhessen abba a helyzetbe, hogy a saját hatalmi önzésének érdekében meghamisíthassa és rabszolgai gépezetté sü­­lyeszthesse le a közigazgatási apparátust. Aminthogy ezt, a mai vármegyei szervezet­tel, minden erőszakos kormány háborútlanul megtehette eddig. És aktuális a kérdés azért is, mert min­­í ogn szempontból egyaránt óhajtandó, hogy \ | ezt a reformot Széll Kálmán csinálja meg. Az | § a Széll Kálmán, aki a jogok és közszabadság II goE~*tiszteletét a hatalom gyakorlásával össz- | | hangba hozta. De ha ez az összhang nem-­s , csak a kormányakarat, hanem az állami­­ akarat szempontjából is nincs intézményesen, és beláthatatlan hosszú időre biztosítva, —­­ akkor sem a visszaesés, sem az elfajzás | W­OWMRi»:’! TÁRCA Életem... Életem a szépnek s jónak szentelem? Nem törődöm azon, hogy mi lesz velem. — Hová jutok el a magam­ vert csapáson? Elég, ha rendben van a saját rovásom. Ki-ki mit szól hozzá ? Tetszik-e, nem-e ? Nem néz-e bolondnak a világ szeme? Nem tép-e meg tüske, nem mar-e meg féreg ? Bíbelődni ezzel bizony rá nem érek. Dolog áll előttem, sok-sok feladat. Tudom én, hogy munkám itt-ott felakad. De amit elbírok, jól leszen az készen. Én nem az út mentét, csak a végét nézem. És ha beváltottam, ami fogadás. Bizony nem várom meg, mi lesz a hatás ? Senki se féljen, hogy az útjába állok. — A nagy pihenőre majd csak rátalálok. K. I­ppich Elek. Rapszódia. — A Budapesti Napló eredeti tárcája. — Irta: nógrádi László. Valahányszor végigmegyek az alsóváros egyetlen utcáján úgy estefelé és meglátom a házak előtt apró lócákon ülő asszonyokat, lányo­kat, mindig eszembe jut . . . , mondjuk, Rózsika kisasszony. Ki is volt Rózsika kisasszony? Nemde a virágnak is van élete? —És milyen szép ez az élet, csupa illat, csupa harmat s aztán csupa hervadás. . . Oh, Rózsika kisasszony sok éjszakámat el­lopta, pedig nappal is folyton üldözött. Mit beszélek, üldözött? Nem, Rózsika kis­asszony nem üldözhetett, mert olyan volt ő, mint az angyal: arany fürtje, kék szeme, ártatlan nagy kék szeme és csengő, szelíd hangja volt. Ah, valahányszor angyalképeket látok, mindig Rózsika kisasszony jut eszembe. Valóban szép a virág élete, de Rózsika kis­asszonynak nem volt ilyen szép. Misztikus köd ül a szemem elé s ránehezedik az eszemre is. Homályosan látok csak: röpkedő fehérség, egy­­egy fordulatnál megvillanó fehér kebel, aztán szálló ruha, aztán kacagás, aztán vonagló lihegés, aztán csillaghullás, aztán csend . . . csend! Jó volna megtudni, hol laknak az angyalok. Rózsika kisasszonyt akarnám még egyszer látni... Talán köztük van. Bizonyára ott. Csillag­koszorút tettek a fejére, fehér fátyollal takarták be selyem­puha testét, két szemén csillogó harmatból öröm­könny ül, liliomvirág van a kebelére tűzve s szüntelenül fülemüledal csattogó hangja vigasztalja. Hát szomorú Rózsika kisasszony. Ah, szegény Rózsika kisasszony ! Most már Hgg—gHggy ~ ........................­­ tisztán látok, eltűnt minden köd előlem, nem rajzanak zűrzavaros alakok körülöttem. Belátok a messze múltba. Verőfényes nap van. Tiszta napsugárban fürdik a mező. Ered minden virágszál, csillog a harmat, selymesen ragyog a messze futó pázsit. A pázsiton zöld, pelyhes, apró libák járnak, mintha lába támadt volna egy-egy pázsittal fedett apró zsombéknak. A pázsit szélén hosszú szallagokban futó vetéstáblák. Már megreng a frissen kihányt ka­lász a szellő leheletétől. Itt egy búzavirág, amott piruló pipacs bukkan elő. Madárdal és a mész- e­szeségből valami furcsa, fülbemászó, altató, zsi­bongó hang­szálldos, talán a kolomp szava, a pásztorfurulya, a gulya bégetése, a szöcskék színte­len hangjának keveréke, mit a szellő olvasztott lágy harmóniába. Lehunyom a szemem, bedugom a fü­lem, nem akarok látni, nem akarok hallani sem­mit. Semmit ! Én mégis látok, mégis hallok mindent: azt a pázsitot s azt a lágyan zsongó hangot . . . De mit beszélek én dalról és puha pá­zsitról ? ... A puha pázsiton szaladgál egy kis piros­­képű leány. Apró szoknyácskája alól ki-kivillan fehér lábacskája. Kék szeme van, nagy, ábrándos kék szeme, hosszú, sötét pillája és lefolyó szőke haja. Mondom, ez a kis lány ott szaladgál és virágot szed, terelgeti kis libuskáit és dalol. Dalol, mondom, dalol és virágot szed. Szegény Rózsika kisasszony, ilyen lehetett kislány korában­­... Hallucinálok ! Hangot hallok,-------már egy­szer hallottam valahol. Annak a pázsiton szaladozó kis­lánynak a hangja ez ... Az, az 1 Lapunk mai száma tizenhat oldal.

Next