Budapesti Napló, 1902. augusztus (7. évfolyam, 209-239. szám)

1902-08-01 / 209. szám

Budapest, 1902, Hetedik évfolyam. 209. szám Péntek, augusztus 1. Szerk­esztőség és kiadóhivatali József-körút 18. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő. Kiadja: VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), 1/a évre 14 k., (7), 1/t évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 írt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. A kék könyv. Budapest, július 31. (K.) Tegnap adta ki a rendőrség tavalyi kék könyvét és holnap van a szegény embe­rek költözködésének napja. A két faktum egy­más mellé állítását az a régi igazság magya­rázza, hogy a szegény embert legtöbbször nem Tauszky, hanem a rendőrség költözteti s hogy amikor a szegény embernek dolga kerül a rendőrséggel, vajmi hamar készen van a­­ hatóság elleni erőszak, úgy méltóz­­tassék tehát érteni, hogy a holnapi országos költözködés napján valószínűleg megint gaz­dagodik egy csomó esettel a jövő évi kék könyv statisztikai rovatának az a része, mely­ben a hatóság elleni erőszak lesz elrubrikázva. Egy kissé léha az a mód, ahogyan a hatóság elleni erőszakot a rendőrség megállapítja. Nem akarjuk mi a rendőrséget bántani, nemcsak azért, mert esetleg még az is hatóság elleni erőszaknak minősíttetnék, de igazán meggyő­ződésből. A rendőrség, mint sok egyéb, jobb a hírénél és non sine gloria birkózik azzal az óriási feladattal, melyet a főváros közbiztonsá­gának oltalma jelent. De csak az intézmény jó, az emberei maguk is megérdemelnének egy kis rendőri elbánást. Egy budapesti közrendőr, az körülbelül maga a félelmesség. Nem anekdota, hanem valóság, hogy amikor egy huszártiszt megkérdezte a rendőrt, aki valamikor alatta szolgált, meg van-e elégedve sorával, a rendőr azt felelte: „Hát a fizetés nem rossz és­­ félnek tőlem /“ A budapesti rendőrnek ez az ambíciója, a büszkesége, a jutalma, hogy fél­nek tőle. S ha aztán akad olyan elvetemedett, istentelen bitang és gazember, aki kérdezni meri, milyen okon és jogon bánik vele így vagy úgy a rendőrség, ha tehát akad valaki, aki nem mutat félelmet, annak ugyan jobb lett volna meg nem születnie. Egy-egy nép­gyűlés után az utcai gyermekeknek legszebb­­ mulatsága, ha seregestül kisérik a rendőrszoba felé hurcolt delinkvenseket. Micsoda pofonok és püffölések! A gyerekek valósággal rajon­gást tanulnak s alighanem mindegyik azt érzi, hogy nem Napóleon, hanem rendőr szeretne lenni. Nincs több ilyen hatalmas ember a világon. A megpofozott delinkvens pedig ne merjen visszaütni se kézzel, se szóval, mert az hatóság elleni erőszak. Pedig hát, aki ilyen­kor a hatóság ellen erőszakot nem követ el, az az emberi természet ellen követ el erő­szakot. A kék könyv statisztikai részében igen nagy numerussal van képviselve a hatóság elleni erőszak. Ez a hatóság­ véges-végig köz­rendőr. Az a közrendőr, akinek az erőn és egészségen fölül legfőbb kvalifikációja, hogy katonaviselt ember legyen. Nem lehet ezt a kvalifikációt általánosságban kifogásolni s ahol, mint nálunk, a rendőr további nevelésére alig van idő és alkalom, még jó, hogy legalább a katonai előképzettséget keresik. De a mi rendőrségünk bizonyos jóakaró tévedésben van a katonai előképzettség értéke tekinteté­ben. Nálunk a katonaság nem a legjobb ne­velő­intézet. Egyszer a parlamentben Molnár apát felpanaszolta, hogy a katonák olyan rettenetesen káromkodnak s akkor a honvé­delmi miniszter azt mondta rá: „Ha a pa­pok húsz esztendő alatt nem tudják imád­ságra szoktatni, hogy szoktassuk mi rá há­rom esztendő alatt a legénységet?“ Ez na­gyon elmés válasz volt, de azért csak igaz marad, hogy a katonaság modor és hang szempontjából rettenetes iskola. A francia meséből ismeretes Vert-Vert históriája, az apáca­ kolostor híres papagájának története. Ez a Vert-Vert messze földön híres volt, hogy milyen gyönyörű imákat tud. Egyszer aztán kölcsönkérte egy másik kolostor. Az is gyö­nyörködni akart az imádságos madárban. Vert- Vert tehát hajóra került és vitték át a tenge­ren, a másik kolostorba. Útközben a tanulé­kony madár figyelt, hallgatott, nevelődött. És amikor új otthonában körülülték az apácák, hogy meghallgassák a papagáj imáit, Vert- Vert elkezdett káromkodni, mint a matrózok, akiknek hangját eltanulta a hajón. Hát én azt hiszem, ha csupa istenes, jámbor fiú kerülne a katonasághoz, az is mind káromkodnék, amikor kikerül, mint egy káplár. Már most ezekből a káromkodó, eldurvult, erőszakos legényekből toborozza a rendőrség a maga embereit s ezekkel van érintkezése annak a sok szegény, ügy­efogy­ott, proletár teremtésnek, aki különben is el van keseredve. Lehetetlen elren­dezés ez. Az úr, ha baja van, megy a kapi­tányhoz, aki maga is ur. A proletár, aki száz sebből vérzik, összeakad a közrendőrrel, aki befejezi az Isten munkáját és ő is megveri, akit az Isten megvert. Hát hogyne kerekednék belőle hatóság elleni erőszak? A rendőrség vezető embereiről nem sza­bad föltenni, hogy valami nagy gyönyörűsé­gük telnék ezekben az állapotokban. Még azt is meg kell nekik adni, hogy iparkodnak a rendőröket kioktatni, emberségesebb hangra, emberségesebb bánásmódra. De ez a nehe­zebbik vége a dolognak és annyi idő múltán már megtanulhatták, hogy a rendőr-oktatás kemény dió. Szívesebben marad az a rendőr félelmes idegen, ami tekintély, mint szolgálat­­kész ismerős, ami alárendeltség. Meg kell tehát próbálni a másik végét a dolognak. Nem szabad túlságosan komolyan venni, ha a rendőr bejelenti a hatóság elleni erőszak szá­mos — oh be számos — eseteit. Sehol a világon úgy nem respektálják a hatóságot, mint nálunk és senki jobban, mint az a sok ezer boldogtalan proletár, aki már azért is fél a rendőrtől, mert tudja, hogy cókmókostul, TÁJ30 A üzenet. — Heine — Szolgám! talpra, nyergelj hamar! Pattanj lovadra fel S Duncan királyhoz, mint a szél, Szállj árkon, bokron el. Lopózz istállójába, várj, Mig jő majd egy gyerek. Szolgám! melyik Duncan-leány Megy férjhez, tudd te meg. Ha azt hallod: a barna lány! Lovad hajszold agyon. Ha azt hallod: a szőke lány! Nem sietős nagyon. Menj a kötélverőhöz úgy, És végy egy kötelet. Léptetve fel . . . Egy szót se szólj S némán elémbe tedd! JPásszor Árpád. Két halott regénye. Kabos Ede új könyve *1 ~ A Budapesti Napló eredeti tárcája. — „A hűtlenségén még rajta lehet kapni az asszonyt, de a hűségén soha“ — ezt az aforizmát találtam Kabos regényének elején, s úgy tetszik, hogy ez az aforizma előbb készült, mint maga a regény. Sőt úgy tetszik, hogy ebből a gondolat­ból, ehhez a gondolathoz írta az egész könyvet , s hogy az egész százhatvankét oldal nem egyéb, mint vitairat ehhez az elmés mondáshoz, magya­rázata a szép és előkelő igazságnak, amely ebben a mondásban lélegzik. Magyarázat, amúgy belle­­trista­ módra, mesével, cselekménynyel, párbeszéd­del, leírásokkal, szóval, regényben, ami alapjában véve a legszebb és legtökéletesebb magyarázat, s örök időkön át a legédesebb tanítási formája az emberiség, nevelőinek. Vitairat, néhol az éles po­lemikus keménységével, másutt a költő lágy hang­ján megírva. Végeredményben szép, érdekes re­gény, egy problémának nemcsak íróilag, de ga­vallér-szempontból is előkelő megoldása. Arday Lőrinc, aki imádja a feleségét, szal­maözvegy lévén, kimegy a Margitszigetre, egy mulatságra. Iszogatnak, diskurálnak és ő tele van a magányos férj bánatos vágyódásával egy mus­kátlis ablak után, amely mögött a felesége hűsöl a Balaton mellett. Egyszerre csak hangos beszéd üti meg a fülét. A szomszéd asztalnál tisztek mulatnak, s az egyik, Sztropkay főhadnagy, ki­mondja a felesége nevét. Odafigyel. A főhadnagy „egyetlen megjegyzéssel, mint gyermek gombos­tűvel a bogarat, keresztülszurja s aztán egy kéz­mozdulattal el is temeti­ az asszonyt és megöli a férj szivét. Arday közibük csapja a poharát, rárivall a főhadnagyra, s másnap a megyeri ha­tárban agyonlövi. Mindezt tiz oldalon mondja el az iró s tulaj­donképpen most kezdődik a két halott regénye. Az egyik halott a főhadnagy, ez az igazi; a má­sik a férj, aki egy pisztolylövéssel eloltotta az egyetlen forrást, mely fényt áraszthatna abba a rettenetes sötétségbe, amelyet kétségnek nevezünk. Megjön az asszony. Hogyan bizonyítsa be, hogy a főhadnagy hazudott? A férj hogyan higgje el neki, mégha bizonyítaná is, hisz minden asszony, a bűnös is, meg a jó is azt mondja ilyenkor: „nem igaz.“ És most pokoli kegyetlen­ségében, előkészítve, érdekessé téve jelenik meg előttünk az aforizma: „a hűtlenségén még rajta lehet kapni az asszonyt, de a hűségén soha.“ Érezzük, hogy itt soha, de soha nem fog kide­rülni, megcsalta-e az asszony az urát, vagy ha­zugságért halt-e meg a katonatiszt. Az író tudja, bizonyára tudja, de nem árulja el. Vegye úgy mindenki, mintha vele történt volna. Az író itt csöndesen veszi a botját és kalapját, szépen kioson a könyből, s nem marad ott más, mint az asszony, aki bizonyítani nem tud, s a férj, aki nem kér a bizonyításból. Legfőképpen pedig ott marad a halott, a néma árny, aki hogy igazat mondott-e, avagy hazudott — örök titok. Az életük meg van mérgezve. Válnak. A férj egy kis faluba menekül, ahol nyolc évig re­mete­életet él, tépelődik, s naponta találkozik a főhadnagy árnyával, aki­t nem beszél. És nyolc éven át viaskodik egymással a két halott: hol az egyik üldözi a másikat, hol a másik hívja az egyiket. S e­közben a férj megbarátkozik min­dennel, ami nem ember: barátja a bútor, az erdő, a fa, a virág, a fű. Megszemélyesíti valamennyit. *) Budapest, Singer és Wolfner kiadása, a Színes Kö­ny­­vek 16. kötete. Ára 1 korona 50 fillér. Lapunk mai száma tizenkét oldal.

Next