Budapesti Napló, 1902. augusztus (7. évfolyam, 209-239. szám)

1902-08-01 / 209. szám

909 számi3 Budapest, péntek BUDAPESTI NAPLÓIL 1902. augusztus 1. —----------------------------------------------------------------------------minden becsületes és jóravaló törekvésével együtt is rendőrileg kezelik, mert 6 — szociáldemokrata. Aki szabadelvű, vagy függetlenségi, vagy néppárti, az ebben a minőségében független a rendőri szemtől. De aki szociáldemokrata, az akkor is a kék könyvbe tartozik, ha máskülönben a legbecsületesebb állampolgár. Ez is tegnapról való intézkedés, nem illő a mai naphoz. De hagyján. Hanem hogy ezek a felügyelet alatt álló, unos-untalan hajszolt emberek ne respektálnák a rendőrséget s ezek mernének erőszakot elkövetni a hatóság ellen, az már mégis komikus föltevés. Annyi az egész, hogy nem tudnak hallgatni, ha egy közrendőr fejbe vágja, — de én Istenem, hát a főkapitány úr hallgatna ?* Ember az ember, ha szegény is. Sőt akkor ember igazán, mert vérző sebét szakítja fel a közrendőr modorának reszelője. Ha tehát nem lehet a rendőröket máról-holnapra valamicskét finomítani, hát akkor legyen az a szita durvább, amelyikbe a hatóság elleni erőszak eseteit teszik. Hadd hulljon rajta keresztül mentül több. Nem fog szenvedni miatta se a rendőrség tekintélye, se a főváros közbiztonsága. Csak a kék könyvben lesz szegényebb egy rovat. És akkor nekünk az a kék köny sokkal jobban fog tetszeni . . . BELFÖLD Széll Kálmán Budapesten. Széll Kálmán miniszterelnök holnap reggel Rátétről Budapestre érkezik, Gróf Goluchowski szabadságon. Gróf Goluchowski külügyminiszter holnap kezdi meg nyári szabadságát. Mint minden évben, úgy az idén is egy francia fürdőn fog üdülni a közös külügyminiszter. Az autonóm vámtarifa, lesből táviratozvák nekünk. Az atonom vámtarifa harmadik olvasása fennakadás nélkül halad előre. Hir szerint a tárgyalások eddigi folyamán egyáltalán semmi jelentékenyebb nehézség nem merült fel, ami valószínűleg abban leli magyarázatát, hogy eddigelé a jelentős tételek még nem kerültek sorra, mert azokat csak a harmadik olvasás végével tárgyalják. Valószínűnek tartják, hogy ezeknek a fontos tételeknek egyeztetésére szükséges lesz a két miniszterelnök és a szakminiszterek újabb tanácskozása. Báró Call kereskedelmi miniszter az osztrák és a magyar szakelőadók tiszteletére ebédet adott. Egy szemtelen totocska, Pavlovics Ljubomir nagy kikindai merénylete, mint a Felvidéki Sajtóiroda közli, immár a tót túlzók sajtóját is arra bírta, hogy a magyar nemzet himnusza ellen állást foglaljanak. A Národnie Noviny „Isten áldd meg a magyart“ című cikkében azt fejtegeti, hogy e nóta miatt állandóan üldözik a nem-magyar nemzetiségeket. Elmozdítottak — mondja többek közt — egy evang. lelkészt, aki ennek a dalnak a templomban való éneklését a tót fiuknak megtiltotta; nekirontottak Pavlovics Ljubomirnak, aki egy Kirsch és egy Wirth nevű gyerektől tényleg drasztikusabb módon vette rossz néven e nóta éneklését, legújabban pedig a nyitrai kir. ügyész tett javaslatot arra nézve, mi történjék e nóta miatt az egyik nyitramegyei város tótjaival? Ha így menne tovább a dolog, mint ahogy az „Isten áldd meg a magyart“-ért kezdődött, bennünket is kikergetnének az országból. Azért szükséges tehát kifejtenünk, mi van tulajdonképp ebben a dalban? Ezután egy-két szemelvényt közölve a Himnuszból, levonja a konzekvenciákat ilyképp: „A Himnusz kizárólag a magyar fajnak a himnusza. Hogy adhatnak hálát a tótok Istennek azért, hogy a szép hazát Bendegúz fiainak, vérének adta ? Az egész himnusz kizárólag a magyarokról beA pozsonyi egyházi kerületi gyűlés. Pozsonyból jelentik: Az evangélikus kerület folytatólagos közgyűlését Kering Lajos fehérkomáromi esperes által tartott istentisztelet előzte meg. A közgyűlésen, amelyen Baltik püspök és Laszkáry Gyula elnökölt, elhatározták, hogy az egyetemes közgyűléshez felírnak a közalapi adók dolgában, amelyek megállapításánál ezentúl csak egyenes állami adó vétessék alapul. Schleifer miserdi lelkész referált a kerületi gyámolda-alapról, amely most az 697.000 koronát felülhaladja. Masznyik Endre theológiai igazgató jelentést tett a Schmalkaldicikkek terjesztéséről a nép közt. A vállalkozás oly szépen jövedelmezett, hogy szimbolikus könyveknek magyar nyelven leendő terjesztését is elhatározták. Bodiczky nyitramegyei lelkész követelte, hogy efféle iratok tót nyelven is terjesztessenek, amihez a közgyűlés hosszabb vita után hozzájárult. A tanítóképző felállítása ügyében bizottságot küldtek ki, mely a helységre vonatkozólag fog határozni. Mostanáig a nyitramegyei Szügy, Selmeczbánya és Pozsony versenyeznek. A közgyűlés továbbá elhatározta, hogy a protestáns tábori papoknak katolikusokkal leendő egyenjogúsítására vonatkozó tavalyi határozat foganatosítását az egyetemes gyűlésnél és az országos gyűlésnél újból megsürgetik. Végül a gyűlést Baltik püspök 12 órakor berekesztette. A fölmivelési miniszter vidéken, Darányi Ignác földmivelésügyi miniszter Kiss Pál államtitkár és dr. Szomjas Lajos miniszteri titkár kíséretében szeptember 6-án Pozsonyba érkezik, az ottani országos mezőgazdasági kiállítás megnyitására. A kiállítást szeptember 7-én, vasárnap délelőtt 11 órakor nyitják meg ünnepélyesen. A miniszter 8-án utazik el Pozsonyból. Temesvárról táviratozzák, hogy Darányi Ignác földmivelésügyi miniszter augusztus 26-án délben érkezik Temesvárra, ahol a püspöknél száll meg. Délután megtekinti az új vadászerdei iskolát, továbbá Vadászerdő magyar telepes községet. Másnap részt vesz a méhészeti kongresszuson. Álhír a katholikus autonómiáról. A Magyar Állam azt írta, hogy a kormány a katholikus autonómiai kongresszus által kidolgozott szervezeti szabályzatot nem fogja ajánlani ő felségének megerősítése végett. Mint a Jf. N. illetékes oldalról értesül, ez a híresztelés minden alapot nélkülöz, mert az autonómiai kongresszus által kidolgozott elaborátum sorsára nézve még eddig semmiféle döntés nem történt. A vallás- és közoktatásügyi miniszter az elaborátumot annak idején kiadta a többi érdekelt minisztériumoknak tanulmányozás és véleményezés végett. A nyári szünetidő lejárta előtt és ily rövid idő alatt pedig lehetetlen volt ezt a sokféle ágazati dolgot elintézni. Most különben úgy a vallás- és közoktatásügyi miniszter, mint a minisztériumban a katholikus ügyek előadója szabadságon vannak és igy a katholikus autonómia kérdéseivel jelenleg már ezért sem foglalkozhatnak szél s ha a magyarok éneklik, talán én is (a cikkíró) velük énekelném, de ha szerb, tót, vagy román énekli, akkor ellenszenves nekem nemcsak az, aki énekli, hanem maga az ének is, mint minden — nem igaz dolog. E mellett a pesti újságok és az országgyűlés állandóan ellenséges magatartást tanusít. Csoda-e tehát, hogy akadt ember, aki megbotránkozott azon, hogy a nagykikindai állomáson Hirschek és Wirthek énekelték az , Isten állá meg a magyart'-t ? Ilyen ember több is akadhat a nem-magyar vidékeken ! Azok, akik ezzel az énekkel békétlenséget akarnak az országban, nem tudják, mi van benne, nem tudják, hogy ez kizárólag a magyarnak, a fajmagyarnak himnusza. Mit akarnak tehát Pavlovics Ljubomirral ? Ha a büntetőtörvénykönyv 172. §-a alapján el is ítélnék, hányan voltunk már sajtóperekben elitélve a magyar nemzetiség elleni izgatás miatt s azért ki foghatná ránk, hogy nem vagyunk hazafiak, hogy hazaárulók vagyunk? Mi csak nemzeti jogunkat védjük, a mi hazafiak vagyunk! Az ő kezeikben van (t. i. a magyarokéban) az egész állami hatalom. A mi igazunkat egy időre megtörhetik, de mi lármát csapunk s panaszkodunk úgy, hogy messzire elhallatszik. Nyilvánosságra hozzuk a világnak, hogy ők, ez ország haszonélvezői, nem akarják megengedni, hogy bennünket jó hazafiaknak tartsanak. Mert ők a hazafiság összes gyümölcseiben részesülnek s ez esetben velünk osztozkodniok kellene!“ Meg kell adni, hogy elég szemtelen az istenadta kis totocskája. A Kabos leírásában egyénekké válnak, a drinai erdő lelket kap, mint a nagy franciánál a Paradon, tud hívni, üldözni, vigasztalni, izgatni, szeretni és gyűlölni, amely mesterkéltnek látszó technika mélyén ott van a szép és nagy igazság: minden élettelen dolog a mi szívünkben életet kap, s a mi szívünk a leggazdagabb fantáziájú költő ezen a világon. Egy napon —véletlenül — odamegy nyaralni az asszony, e mellé az erdő mellé. Egy derék, közönséges osztrák tiszt van vele, szalad utána reménytelenül, éhesen, mint az ember után a más kutyája. Találkozik az urával az erdőben. Izgatott kép, az erdő ujjong, harsog, ég a szenvedélytől, mint a Wagner zenekara, mikor a színpadon két szívben felbuzog a szerelem. Látom a könyv eme lapjain azt a szép, hatásos technikát, amelyet Wagner és Zola fejlesztettek a tökéletességig, de amely, azt hiszem, nem a jövendő irodalom technikája. Míg Arday Lőrinc a harsogó, rivalló, alkonyokban lánggal égő erdőn át felzaklatott lélekkel hazamegy, ejtsünk néhány szót az Írói technika e módjáról. Általános érdeke is van, azonfelül Kabos könyvének ez a legigazibb része, úgy érzem, ezt csinálta a legnagyobb gonddal és a legnagyobb litterális lázban. Zola és mestere, Flaubert, de inkább Zola, mint, Flaubert képviseli az Írásban azt a technikát, amit szeretnék egy nagyon triviális képpel kopó-technikának nevezni. Az olvasó képzőimet halálra fárasztani, s akkor nyugodtan megfogni — ilyenformán értem ezt a képet. Zola nem úgy ír le egy erdőt, mint például Tolsztoj, aki néhány jellemző szóval, egy-két nagy perspektívájú mondattal erdőborította völgyeket tár elénk. Zola előttünk csinálja meg az erdőt, a fatömeget, ugyanígy a háztömeget, embertömeget, víztömeget, a szenvedély, a szomorúság, vagy öröm tömegét. Megpróbálom utánozni, íme: „volt egy mező, sárga virág, nagy fejeik egymásra hajoltak, egymás alá bújtak,, eltakarták egymást, némelyek lenn, a levelek között szorongtak, mások kidugták nyakukat a többi fölé, mintha lélekzet után kapkodnának. A levelek és szárak nem is látszottak, csupa sárgaság volt az egész mező, ahogy a fulladásig egymáshoz szoruló, a termőföld erejével egymás nyakára préselt virágfejek egymást agyonszorították. A mező szélén kidőltek, lelógtak, mint a túlterhelt szénásszekérről a széna; szomorú látvány volt, annyian voltak. A kasza beléjük akadt volna, ahogy száraik összegabalyodva rengeteg hálót alkottak, ahogy leveleik összeszorulva feszültek a virág és a föld között. Úgy rémlett, mintha ez a rettenetes sok, száz meg ezer és százszor százezer buja virágfej el akarta volna titkolni az ég létezését a föld előtt, egy tűszúrásnyi póruson nem engedte a levegőt a földhöz, egymásnak feszült, összeszorult, nyomta, préselte, szorította, feszítette egymást, tönkretéve a gyöngébb szirmokat s a szomszéd ellen küzdve az erősebbekkel. És mindez az ijesztően, lesújtóan sok virág, ez a sárga virágtenger, szirom-özön, az apró összebormó sárga kelyhecskéknek milliónyi és milliónyi mézmirigye erős illatot terjesztett . . .“ És a többi. Előttünk csinálódik a virágtenger, kiaknázza az ízó a számokat, a jelzőket, a mennyiségekről alkotott fogalmainkat, elfáraszt velük, de végül bódult fejjel, mindenütt sárga virágot látva, kiáltunk fel: „Istenem, mennyi sárga virág!“ — Wagnernél megszólalnak a hegedűk. Ugyanazt a kis melódiát húzzák, énekelik, parancsolják a fülünkbe sokszor egymásután, egyre parancsolóbban, egyre bővítve, mind erősebben, mindegyre többen, míg aztán végre beleharsognak a kürtök, a tubák, most már a hegedűk kis melódiáját zengi, dörgi az egész zenekar, hogy reszketnek az idegeink ebbe a makacs, csökönyös, belénk kapaszkodott, a lelkünket nem eresztő, de egyre erősbödő, egyre izgatóbban hangzó melódiába. Magával ragad és odavisz, ahová akar. De én érzem, hogy ő nyugodtan ült és számított, amikor írta, s bár el vagyok telve úgy Zola hatalmas, mint Wagner még hatalmasabb és a tökéletes, parancsoló lángelme erejével ható géniuszának bámulatával — mégis eszembe jut ilyenkor az inkvizíció vizcsepp-torturája. Az áldozat hanyatt feküdt s a szájába vizet csöpögtettek. A tizedik, huszadik csepp csiklandozta, az ötvenedik fuldoklást okozott, a száz,zadiknál az egész teste remegett a kíntól, a bor-' zalomtól s a nem tudom hányadiknál rettenetes kínok közt halt meg — pedig egy ártatlan, kis csapból ártatlan, tiszta, pici vízcseppek hullottak rá. Mennyivel szebben hal meg, akit szívén döfnek. Ami Kabos könyvében most következik, az a legfinomabb cizelőrmunka, amit nem lehet egy, tárca keretén belül az olvasóval megismertetni. Boncolja, magyarázza, apróra metéli az üldözött Arday lelkét és érzéseit. Gyönyörű átmenetben vezet odáig, hogy a férj találkozik a feleségével s azt hiszi, hogy önállóan cselekszik, holott minden lépését az asszony taktikája irányítja. Menekül előle és megint visszakerül hozzá. A regény legszebb lélektani finomságai vezetnek itt addig az éjszakáig, amit Arday a feleségénél tölt leszámolással. A nagy leszámolás után, mikor az asszony megérzi és urával megérezteti, hogy ez az ember kész neki szerelmet hazudni — érzékiségből, ellöki magától Ardayt, akiben a letört, megbénult energiájú emberből nem marad más, mint egy utolsó fellobbanása a férfiasságnak, rákiált a hajnalban belépő kapitányra: — Takarodjék! A tiszt meghökkent Az asszony feláll és ezt mondja: — Kapitány úr. Akartam, hogy Arday eljöjjön hozzám, az egész éjszakát nálam töltötte, s mikor maga belépett, a lábaimnál térdelt. S most azt kérdem magától, kapitány úr, hiszi-e, hogy Ardaynak joga van az én hajlékomban így beszélni? .