Budapesti Napló, 1902. szeptember (7. évfolyam, 240-268. szám)

1902-09-01 / 240. szám

­ REGÉNY SZEGÉNY EMBEREK. (Foma Gorgyejev). Irta: GOIzmJ MAXIM. (63) -------­A pénz csörög, úgy röpül az emberek feje fölött, mint a bőregér, az emberek pedig utána kapkodnak, az arany és ezüst csörög, az üvegek csörögnek, a dugók pattannak, valaki sir s egy bánatos asszony hang énekel. Csak élni, élni, amíg lehet S ne nőjjön aztán se fa, se fa! Ez az őrült kép befészkelte magát Foma agyába s egyre erősebben, élesebben jelentkezett. Valami nagy, határozatlan érzést támasztott, mely­ben félelem, lázadás, szánalom, harag vegyült össze. Mindez erőltetett kívánsággá lett Foma lelkében, amelynek hatalma majd szétrepesztette Foma mellét Szemébe könnyek tolultak, kiál­tani szeretett volna, ordítani, mint az állat, min­den embert meg akart ijeszteni, meg akarta őket akasztani esztelen rohanásukban, valami újat akart beleönteni életük zűrzavarába, valamit mondani akart nekik, útjaikat akarta irányítani, nehogy egymásra törjenek. Nagy és erős vágy éledt benne, hogy meg­ragadja a fejüket, egymástól elszakítsa őket, hogy megverje őket, hogy becézze őket, szemre­hányásokat tegyen nekik, vagy valami világossá­got gyújtson előttük. Nem volt meg a hozzávaló ereje. Nem vol­tak sem szavai, sem tüze, csak egyetlen vágya volt, amely világos volt előtte, de kivihetetlen. Hetedik évfolyam, 240. szám Budapest, 1902. Hétfő, szeptember I. BUDAPESTI NAPLÓ Szerkesztőség­e, K­iadóhivatal I József-körzet 18. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: Eladja: VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), Va évre 14 k., (7), V4 évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 írt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Kapunyitás előtt: Budapest, augusztus 31. (S. A.) A régi rómaiaknál nagyjelen­tőségű aktus volt, midőn Janus templomának ajtait kinyitották. Azt jelentette e vallásos szertartásszerű tény, hogy Róma háborút kezd s az istenek segítségét kéri a haza lé­tének, hatalmának és dicsőségének érdekében. A mi korunk már nem a háborúskodás kora. A haza sorsa nem a csatasíkon egymással összemérkőző fegyveres hadseregek viaskodá­­sán dől el. A modern államok fennállásának, hatalmának és dicsőségének legszilárdabb alapja és legerősebb biztosítéka a nemzetek kulturális haladása; a küzdelem színtere nem a csatasík, hanem az­­ iskola. Ezért mél­tán párhuzamba helyezhetjük a Janus-temp­­lom ajtainak feltárásával azt az aktust, amely a holnapi napyon fog szerte e hazában mindenütt végbemenni, amidőn megnyitják az iskolák csar­nokait, hogy kapuikon örömmel és lelkese­déssel tóduljon be a nemzet ifjúsága, felvér­tezni magát arra a kemény, de dicső harcra, amely reá vár a közel­jövőben, mikor majd átveszi a mostani nemzedéktől az államfenn­tartás, a nemzetkonszolidálás nagyfontosságú,­ terhes munkáját. De midőn örömmel buzdulunk fel, látva az élénk sürgést és tolongást, mely hazánk mivelődésének e legszükségesebb alaptényezői, az iskolák kapui körül tapasztalható, midőn csak helyeslőleg veszszük tudomásul, meny­nyire gyarapszik fönn és alant azoknak száma, akik önként, minden kényszer alkalmazása nélkül, sőt olykor még óvó intelem ellenére is fölkeresik az alsó-, közép- és felsőfokú iskolák termeit, nem törődve azon súlyos te­herrel és azzal a sok áldozattal, mit ez el­határozás reájuk ró. a­midőn mindezeken örülni és lelkesedni tudunk, addig másfelől nem nyomhatunk el bizonyos fájó érzést, némi sötét aggodalmat, ha meggondoljuk ama kevésbé lelkesítő mellékkörülményeket, ame­lyekkel ez a buzgó iskoláztatás kapcsolatos. Első­sorban fáj annak tudata, hogy ma már nemcsak a szülők, hanem maguk az ifjak, sőt gyermekek is nem annak tekintik az iskolát, ami tulajdonképpen­ nem értelem­fejlesztő, erkölcsnemesítő intézménynek, a nemesebb emberi eszmék: vallás, hazaszere­tet, emberi tökéletesedés veteményes­ ágyának, hanem­­ bizonyítvány- és diplomagyárnak, kenyérosztó-boltnak. Ez pedig sokat levon annak a lelkesedésnek és felbuzdulásnak az értékéből, mely így, tanév elején tapasztalható. Az a katona, ki tudja, hogy hazájának dicső­ségéért, nemzetének függetlenségéért harcol, nemes elszántsággal és halált megvető hő­siességgel száll szembe a lefenyegetőbb ve­széllyel is. De aki tudja, hogy az ő küzdelme csak anyagi előnyökért vált szükségessé, alá­rendelt jelentőségű politikai vagy diplomáciai kiküldetés folytán az is fog ugyan harcolni a fegyver becsületéért, a kitűzött cél mielőbbi gyors elérése érdekében, de nem viszi lelké­nek egész valóját, az eszme iránti lelkesedés csodatevő tüzét a harcba. Sajnos, ez utóbbi kategóriába sorolhatjuk a mi ifjúságunk nagy részét is. Tanulnak az osztályzatért, a bizonyítványért, a tandíjmen­tességért, az ösztöndíjakért, a várható jöve­delmező állásért, a kenyérért. Csak csekély ma már azon ifjaknak száma, akiket tiszta,a romlatlan idealizmus, a szépnek, jónak és igaznak szeretete, a szellemi és erkölcsi töké­letesedés vágya vezérelne — ha csak ösztönsze­­rűleg is — tanulói pályáján. Nem akarjuk ezzel rosszalni a szülők azon intencióját, hogy az iskolák utján akarnak gyermekeik­Elképzelte, hogy G­ldvíile áll az életnek, a völgy szélén, amelyben az emberek laknak. Látta, hogy mily erősen áll ő a lábán s milyen hallgatag. Oda szeretett volna kiáltani az embereknek: — Hogyan éltek? Nem szégyellitek maga­tokat ? — Jó. De hogy lesz az, ha az emberek meghallják az ő szavát s megkérdezik: — Hát hogyan éljünk? Érezte, hogy mihelyt ezt a kérdést vetik föl előtte, le kell ugrania a mélységbe, az emberek lábaihoz, oda, ahol a mindent összezúzó malomkő forog. Pusztulásán pedig bizonyára mindenki ka­cagna. Olykor nagyon szorongatta lelkét ez a gon­dolat. Ajkairól összefüggéstelen és értelmetlen szavak áradtak és szinte beleizzadt ebbe a ször­nyű munkába. Olykor azt gondolta, hogy a sok szeszes ital már megbontotta az agyát s hogy ez a sok és rettenetes, ijesztő és szomorú gondolat ezért kavarog az agyában. Olykor nagy meg­erőltetéssel elriasztotta ezeket a képeket lelkéből, de mihelyt egyedül volt s kijózanodott, újra agy­rémek kínozták s kifárasztották. A szabadság utáni vágyódás egyre jobban kínozta, egyre erő­södött benne. De gazdagságának bilincseitől nem tudott megszabadulni. Majakin, aki meg volt hatalmazva, hogy az üzletet vezesse, arra törekedett, hogy nap-nap mellett érezze az üzleti gondokat. Aki fizetni akart, hozzá fordult, aki szállítani akart, őt kereste, a hi­vatalnokok minden ügyben az ő tanácsát kér­ték s még olyan munkával is elhalmozták, amelyet eddig a maguk felelősségére végeztek. Ha vendéglőbe ment, utána mentek, kérdések­kel ostromolták s tanácsot kértek, hogy mi hogyan történjék. Foma minden kérdésre felelt, gyakran nem is tudta, hogy miről van szó, de felelt. Természetes, hogy ilyenkor rossz utasítást adott s a személyzet éppen az ellenkezőjét en­nek leendő megélhetéséről gondoskodni s őket a létért való küzdelemre előkészíteni s nem akarjuk az iskoláknak ez irányban való fon­tosságát kicsinyelni. De az a nézetünk, hogy ennek a képességnek megszerzése nem lehet az iskolák célja, hanem minden jóravaló és hivatása magaslatán mozgó iskoláztatásnak elmaradhatatlan eredménye. Az iskolai nevelés fő célja, amit az ifjakban is tudatossá kellene tennünk, az ember szellemi és erkölcsi töké­letesedésének előmozdítása, a múlt nemzedék szellemi hagyományának átadása megőrzés és fejlesztés céljából. És tegyük hozzá: amely ifjú ebben a tudatban és ez érzés­től áthatva végzi tanulmányait, az nagyobb energiával fog a munkának és nagyobb sikere­ket fog elérni; tehát az anyagi küzdelem terén is jobban megállja helyét, mint az, ki hideg számítással, a tudomány igaz szeretete nélkül tanul csakis azért, hogy­­ kenyere legyen. Így tehát még a kenyérkeresetre való minősítés érdekében is kívánatos, ha az ifjakban az ideális felfogást ápoljuk és fej­lesztjük s nem zavarjuk e szent világnézetet idő előtti anyagi célok kitűzésével, holmi pályamutatók, hivatallisták és más, nem éppen kedélynemesítő olvasmányok útján. Hogy mi az oka az ideális felfogás e megfogyatkozásának, azt mindnyájan tudjuk és érezzük. Oka maga az iskola, mely osz­tályoz és évenként három bizonyítványt is gyárt; akat a szülők, akik már elemi iskolás gyermeküknek meghatározzák a leendő pályá­jukat, ezt papnak, azt közjegyzőnek, a harma­dikat miniszteri tanácsosnak szánván; és oka maga a társadalom, amely nem egyéni belső érték, hanem születés, rang és vagyon szerint értékeli az embereket. Mindezeken felül pedig van az iskolának még egy eredendő bűne az idealiz­mus elfojtása körül s ez a százezerszer ta­nálta annak, amit Foma tanácsolt. Ez kedvetlenné tette s azt hitte, hogy személye ellen intéznek támadásokat , hogy nevetségessé akarják tenni. Érezte, hogy mindebben Majakin ügyes keze van, megértette, hogy az öreg evvel akarja őt sarokba szólítani, hogy aztán arra kelljen mennie, amerre az öreg akarja. Egyúttal észrevette azt is, hogy üzletének nem ő az ura már, hanem csak közönséges alkalmazottja. Ez bosszantotta, még jobban elidegenítette Majakintól s egyre job­ban élesztette kedvét, hogy megváljon az üz­lettől még akkor is, ha az üzlet belepusz­tul. Valóságos szenvedélylyel szórta a pénzt a vendéglőkben és lebujokban. Ámde ez nem tartott sokáig. Majakin megszüntette a ban­kokkal való összeköttetést s minden betétet föl­mondott. Foma észrevette, hogy váltóit már nem fizetik ki olyan szívesen, mint azelőtt. Ez sértette hiúságát, de valósággal megdöbbent, mikor arról értesült, hogy Majakin azt a hírt terjeszti róla kereskedő­ körökben, hogy esze meghibbant s hogy talán gondnokság alá kell helyezni. Foma azt hitte, hogy Majakin hatalmának nincs határa s nem mert senkitől sem tanácsot kérni. Meg volt győződve, hogy az üzleti világban Majakin legyőzhetien s hogy azt teheti, ami neki tetszik. Eleinte szomorkodott, hogy mindenütt Majakin kezét kell éreznie, de aztán megbékült, rezignált lett s folytatta iszákos életét, amelyben egy dolog vigasztalta csupán — az emberek. Napról-napra jobban meggyőződött, hogy sokkal esztelenebbek és sokkal rosszabbak, mint ő, hogy nem az élet urai, hanem szolgái, hogy az élet úgy forgatja őket, ahogy akarja, hogy meghajlitja s megtöri őket kénye-kedve szerint s hogy ők érzéket­lenül és zúgolódás nélkül engedik hajlítani magu­kat, nem törődve rabszolga-voltukkal. Ő azonban szomjazta a szabadságot, s ezért büszkén járt dőzsölő barátai között, akikben csak rosszat akart látni. (Folyt. köv.) Lapunk mai száma nyolc oldal.

Next