Budapesti Napló, 1902. november (7. évfolyam, 300-329. szám)

1902-11-01 / 300. szám

Az enyészet ünnepnapján. Budapest, október 31. (V.) Az enyészet hideg, nyirkos fuvallata megcsapja a lelkeket. Az ember ilyenkor fá­­zékonyan vonul a kályha mellé s elmélázva lesi a kemence tüzének sejtelmes suhogását s az őszi szélnek bánatos dugását. A didergő szív megsajdul, ahogy átvonul rajta az el­múlás gondolata, s a képzelet fakó haraszt­­tól borított sirkantok közé ragadja a réve­dező lelket. A kézből ilyenkor kihull a gyö­nyör kelyhe s a verejtékes munkaszerszám; a száguldó élet megáll egy pillanatra az idők végtelenségének országutján s bánatosan kö­szönti azt a nagy révet, ahová öröktől fogva torkollik: a temetőt. A céltalan földi vergődés komor célpontját. A sötét és kikutathatatlan végállomást. Azt, ami a bizonyosságok közt a legbizonyosabb s ami mégis a legnagyobb titok a titkok közt: — a halált. Ezer esztendő óta hányszor suhant végig ez országon az enyészet lehellete! Megtele­pedése óta a négy folyó és három bérc ho­nában hányszor volt a magyar nemzet elje­gyezve a halálnak ! Olykor saját kezével ejtett magán halálos sebet, odadobván magát pré­dául a kishitű csüggedésnek, avagy öldöklő visszavonások sodrába rohanván elbizottságá­­ban. Olykor meg a végzet látszott síkra szállni ellene, döghalált, idegen hordák dúlá­­sát, világháborúk romboló zivatarait küldve rája. A nemzetek élettanának még nem für­készték ki a törvényét; a tudomány vakon és süketen áll e probléma előtt s megborzad a saját tartalmatlanságától, ha választ kell adnia arra a kérdésre, mért kellett olyik élet­erős népnek megfoghatatlan hirtelenséggel el­pusztulnia s mért élt túl minden sorscsapást erőtlen és seny­vedt szervezete ellenére a másik. A magyar nemzet egyike ez élettani rejtelmeknek, amelyek láttára megdöbbenve hallgat a különben beszédes tudomány. Ez a nemzet kiheverte minden baját, noha számra kicsiny s noha e világrész legválságosabb pontján testvér­telen ága nemének. Egy néphullám, amelyet a nép­­vándorlás viharos zajlása ide mosott s aztán itt felejtett. Maga az óceán részben tovább hömpölygött, részben felszikkadt, részben uj medencékben helyezkedve el, megposványo­sodott. Egyedül ez az egy fodra tudott állandó és eleven maradni. A világtörténetnek egyik legnagyobb csodája ez. Nem is egy csoda, hanem a csodák egész sorozata. Hogy ván­dorúton idáig eljutott a magyar nemzet, ez volt az egyik csoda. Hogy e hazát birtokba tudta venni, ez a másik. Hogy itt államot tudott alapítani, ez a harmadik. Hogy nomád természetét máról holnapra levetette s magát hozzá tudta kötni új otthona régéhez, ez a negyedik. Hogy itt minden kulturális előz­mény nélkül magába tudta fogadni az európai mivelődést, ez az ötödik. S hogy ez a civilizáció nem a magyar nemzetet szívta fel, hanem a mi népünk nemzetivé tudta magában átalakítani az idegen szellemi javakat, ez a hatodik. Hogy világbirodalmak vad ostromával szemben helyt tudott állani, ez a hetedik. S hogy túlélte a saját gyilkos hibáit is, ez a nyolcadik csoda. A gondvise­lés valóban mintha salvus conductust adott volna nemzetünknek, hogy semmi bántódása ne lehessen, hogy ne foghasson rajta sem a nálánál hatalmasabbaknak ármánya, sem a saját tévedése. E csodák előtt illik hálás áhítattal meg­­állanunk s áldanunk a népek istenét, amért igy vértezte fel egy évezredes történet küz­delmes és viszontagságos harcaira a magyar nemzetet. De nemcsak meddő fohászkodásra serkent a tíz évszázadra terjedő visszatekin­tés, hanem egyszersmind nemzeti életünk mindenen diadalmaskodó szívósságának ter­mékeny kutatására is. Mi volt hát vájjon az a csodás hatékonyságú életprincipium, mely történelmünkben olyan következetesen érvé­nyesült? Mi volt az a pajzs, amelyről az ellenünk irányzott nyílvesszők egytől-egyig visszapattantak ? Mi volt az az erőforrás, amely olyan sokszoros vérveszteség s annyi halálos aléltság után ismét talpra állította nemzetün­ket? Ezek a kérdések faggatják a honfiúi elmélkedés kíváncsiságát és lelkiismeretét. Mert vaktában s elbizakodottan tovább élni még annak sem tanácsos, akin tapasztalás szerint nem fog az enyészet. A gondviselés megunhatja valamikor a következetes kedve­zést, a végzet belefáradhat valamikor a konok oltalmazásba. Olyankor aztán jó és hasznos dolog tudni az addig kiapadhatatlan életerő nyitját, hogy amit odáig az isten kegye aján­dékul adott, azt a jövőben a nemzet saját értéke és munkája vívhassa ki. A titok megfejtése egyszerű és tanulságos. Ez a nemzet ezer esztendőn át mindig jól átértette, melegen átérezte s erélyesen fenn­tartotta ideáljait. Szerette szabadságát, attól soha egy pillanatnyira el nem tántorodott. A hatalmat csakis mint a nemzeti szabadság oltalmát és biztosítékát tűrte, de sohasem mint emennek jogos korlátozóját. Nála a tör­vény csupán eszköz volt, a cél mindenha a szabadság volt. Az eszköz a szükséghez és az időkhöz képest változhatott, de a cél ele­jétől végig változatlan maradt. Tíz évszáza­don át örökös hullámzásban voltak európa­­szerte a jogrendszerek: a közszabadságok védelmére és fejlesztésére célzó intézmények hol fellendültek, hol hanyatlottak bennük. A magyar nemzet jogrendszere az egyetlen a világon, amely e tekintetben egy hajszálnyi visszaesést se mutat évezredes fejlődése során. Ha előre nem tudott menni, hát a TÁRCA A koldus sírja. — Halottak napján. — A temető zugában Vetettek neki ágyat, A többiektől távol . ". I Talán hogy nyomorából Ne vessen rájuk árnyat ! * Áh, nem siratta senki, És gondját sem viselték 1 Mikor ledőlt a porba: Elhűlve, haldokolva Az ország utján lelték. * Nem mondta meg nevét sem, Csak ment a semmiségbe. Bús lelkét kilehelvén, Csak egy szó ült a nyelvén? Nem több, csak ennyi: Vége! * Ilyen szegény halottat, Ilyen hitvány halottat A cifra, fényes, drága, Szép temető porába Talán még sose hoztak! * Ó bezzeg a sírásók El is temették szépen: Behantolták mulatva!..­­. Egy névtelen darab­ fa Gubbaszt a sír tövében. * És alszik és enyészik, És porladoz magában, És álma hosszú, csendes? De tán a többi sem tesz Mást lenn az éjszakában!.?. * A temető kigyúlad, Hatalmas lángok égnek. Koldust ki venne számba? Se koszorú, se lámpa, Egy mécs se jut szegénynek. * • Bolygó tüzek részvétből Meglátogatják lopva. Ott táncolnak felette, Sáppadt, komor fényt vetve, Nyom nélkül ellobogva!... Ábrányi Emil. Hetedik évfolyam, 300. szám Szombat, november 1. Szerk­esztői cég és kiadóhivatal­ József-körút 18. Főszerkesztő: VÉSZI JÓZSEF. Felelős szerkesztő: BEAM­ SÁNDOR. Kiadja: A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), Va évre 14 k., (7), Va évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 írt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. A mi Pantheonunk. — A Budapesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Ifj. Ábrányi Kornél. A lélekvándorlásban nem hiszünk, de a halottak, sőt a temetők vándorlásain fönn nem akadunk. Budapesten a hajdani váczi temetőnek nyoma sincs; helyén a Külső-Váczi-út sarkán mozgalmas vasúti forgalom s boulevard-élet zaja váltakozik. A régi józsefvárosi temetőnek sincs se­­ hite, se hamva. Azok látták utoljára, akik 1860 már­cius 15-ikén tüntetni mentek oda, s Forinyák Géza annak árkában esett el. Ez a sors várt volna a kerepesi temetőre is, mely szintén útban van már, ha állana a Gellért-hegy tetején régóta álmo­dott nemzeti Pantheonunk, hol nagyjaink és ki­válóbb érdemeseink csontjai pihenve porladozza­­nak. De a Gellérthegy tetején csak a régi cita­della porlad,­­ várva egy szebb kort, melyben kezet ne fogjon a pénzszegénység és eszmesze­génység. S igy esett, hogy egy félszázad múlan­dósága mind a kerepesi temetőben gyűjtötte össze a halhatatlanokat. S mikor a síroknak harminc­éves bérlete lejárt,­­ akkor ezek miatt a szent hamvak miatt nem lehetett a kerepesi temető újabb vándorlására gondolni többé. így lett a a kerepesi temetőből lassanként a mi Pan­theonunk. Sok ideig csak a halál munkája és csak a véletlen szeszélye dolgozott. S akik együvé valók voltak, szétszórva rejtőztek. Sokáig csak a halá­lozás évszáma és a temetés sorrendje döntött, hogy ki hova jusson, — és ha a rokonok vagy tisztelők nem gondoskodtak emlékéről, sok eset­ben át is adatott a feledésnek. Sok beomlott sí­ron nem virult ki a babér és nem pihent meg a vándor,­­ nem is sejtve, hogy melyik költőnek, művésznek vagy vértanúnak hamvai porladnak ott. És csak az újabb idők vívmánya, hogy a sok esetben mindenen átgázoló statútumok voltak azok, melyek egy szép és nemes gondolatnak adtak életet. Mert hogy a kerepesi temető rende­zésének ideje hivatalosan eljött, azóta történt, hogy elhalt jeleseinket a Deák Ferenc mauzo- Upunk mai száma huszonnégy oldal.

Next