Budapesti Napló, 1903. február (8. évfolyam, 32-58. szám)
1903-02-01 / 32. szám
35 Budapest, vasárnap BUDAPESTI NAPLÓ 1908. február 1. »S3* szám, ha az első összetűzés, amely egyúttal a legvérengzőbb és a legviharosabb is lesz, osztrák földön történik s hogy Galíciából a mi haderőnknek még mindig legyen egy biztos visszavonulási lineája a magyar földnek istenalkotta határbástyái mögé? Nem követjük tovább a Beöthy Ákos okfejtését. Mert minden egyéb, amit ezenkívül még mondott, csupán szatirikus kipécézése volt a közös véderő fejlesztése egyes peripetiáinak. Ám ha még oly szellemesen vicceljük is ki a volt hadügyminisztereket, következik-e ebből, hogy most már szabadítsuk hát valahára magunkra ama háború veszedelmeit, mely el nem maradna, ha a magyar-osztrák monarkia lemondana katonai versenyképességéről s ezzel együtt hatalmi állásáról is? Sokallani minden egyes újoncot és minden egyes adógarast, ennél kényelmesebb feladat a világon nincsen. De a parlament többségét és a kormányt igenis terheli az a felelősség, amelynek feltétlen szuperioritását maga Beöthy is állította: apolitikai felelősség a magyar nemzet békés fejlődéséért s háború esetén területi épségéért. E felelősség súlya alatt szavazza meg a szabadelvű párt a katonai javaslatokat. ORSZÁGGYŰLÉS Budapest, január 31. A vita bevezetéséül ma Illyés Bálint dicsérte zengő magyar nyelven a magyar nemzeti hadsereget, dicsőséges múltúnkban keresgélve gyönyörű példákat a maga igazához. Hozbánat volt a hangjában s szép, nagy szomorúság szavaiban, melyekkel a tűnő magyar dicsőséget siratta. Beöthy Ákos, aki utána szólalt föl, a maga éles hangján már nem tudott így áldozni a múltak emlékének. Az ő modora a finom gúny, melylyel nagy históriai tudását oly érdekessé tudja tenni s amelylyel ma is általános érdeklődés mellett csipkedte meg a régi osztrák katonai szellemet. Előbb azonban a függetlenségi pártot próbálta rábeszélni arra, hogy jöjjenek be ők is a delegációba s rezisztenciájukkal ne hajtsák a vizet katonáék malmára. Az volt a válasz erre a fölhívásra, hogy mindenki végezze úgy a maga dolgát, ahogy jobbnak látja, s miután ez a fölhívás eredménytelenségét jelentette, Beöthy Ákos több szellemességgel, mint igazsággal, de mindvégig érdekesen boncolgatta nagyhatalmi állásunk kérdését, amivel egyszerre magas nívóra emelte a vitát, mert a nemzetközi vonatkozások távolából nézte meg mindazt, amit eddig csak a közelségből nézegettek. Ámde a javaslat ellen Beöthy Ákos sem tudott erős érvet hozni, legföljebb tanácsot adott az obstruáló pártoknak, hogy ügyeljenek a múltak tanulságaira, melyekből azt a reményt szabad meríteniük, hogy hosszú ellenállás után talán tárgytalanná válhatnak ezek a javaslatok is. Politikai eredménynek ez a biztatás elég kevés, de olyan ötletes és annyi finom gúnynyal fölépített beszéd keretében, mint a Beöthy Ákosé volt, ez is érdekes. A lombardiai várnégyszög históriája, melyet ötletesen mondott el s melyet zajos derültséggel honoráltak, nem szólt a javaslat ellen s mindössze azok közé a pompás történelmi anekdoták közé tartozik, melyekkel nem annyira jellemezni, mint inkább mulattatni lehet. — Ez a lombardiai várnégyszög, — mesélte Beöthy — a monarkia kulcsa volt. Legalább annak tekintették s a világért sem akarták visszaadni az olaszoknak, még a békesség árán sem. Ilyen fontos kulcsot csak nem adhattak ki a kezükből, s ugyancsak pórult járt volna, aki azt merte volna mondani, hogy a várnégyszög nem kulcsa a monarkiának. — Éppen úgy, — tette hozzá — mint ahogy ma járna az, aki a honvédelmi miniszter förmedvényei ellen szólna. — Hanem a várnégyszög nem maradt sokáig a monarkia kulcsa, mert egyszerre csak kiderült, hogy oda lehet adni Sziléziáért. S oda is adták. Ez hát derültséget és zajos tetszést keltett, de már a konklúziók, melyeket az anekdotáról fejtegett le Beöthy, nem állták meg a helyüket. Jobbfelől egyre át is szóltak hozzá, hogy hiszen senki sem indokolta a követeléseket avval, amivel ő visszautasítja, hogy tudniillik sohasem hisz már ezentúl a katonai igazságokban, a várnégyszögekben s a balkáni rémhírekben s azok kedvéért sohasem szavaz meg egy fillérnyi túlkövetelést sem. Utóljára még, hogy mindvégig fájdalmas emlékeket keltsen az osztrák katonák szívében, második Königgrätzet is talált fel. Az egyiket — mondta — a königgrätzi vereséget, még ki tudtuk beverni, de a másodikba, a pénzügyi königgrätzbe belehalnánk. Ezeknek az ötleteknek vidáman tapsoltak az ellenzéki padokon, de szívesen mosolyogtak rajtuk a jobboldalon is. A szünet után Kelemen Béla temperamentumos szűzbeszédben támadta a javaslatot s nem volna be a lábamat ebbe a városba. Tudja isten, nem szeretem. Onnan Erdélyből, ahol lakom, úgy szoktam Párisba utazni, hogy Pesten ki se szállok. A másik: No de most itt van, és . Az egyik: És holnap korán reggel utazom vissza. A másik: El se jön hozzánk? Az egyik (mosolyogva): Nem. (Kis szünet) A másik: Ejnye, de furcsa! Az egyik: Tudja isten ... mulasztotta el az immár szokássá vált határozati javaslat beterjesztését sem. Az ülés végén Benedek János interpellált a törvényszéki bonctani intézet ügyében s ő is, a Ház is elfogadta a közoktatásügyi miniszter megnyugtató válaszát. Öreg urak. — A Budapesti Napló eredeti tárcája.- Irta: Molnár Ferenc. (Történik egy előkelő vendéglő különtermében, bankett után. Az egyik sarokkanapén egy öreg úr ül és szivarozik- Körülötte frakkos csoportok beszélgetnek.) Egy öreg úr (odamegy a kanapén szivarozó öreg úrhoz): Bocsánatot kérek... Nem Tóth úrhoz van szerencsém ? A második öreg úr: De igen !. Az egyik: Tóth Boldizsár? A másik: Az vagyok. (Feláll.) Az egyik : Ilát kérem ... bocsásson meg, hogy zavarom ... én Jákay Sándor vagyok .. . A másik (örömmel) : Ah .. . tessék ideülni egy kicsit, kedves uram . .. Az egyik: úgy látszik, ön ismer, Tóth úr... (mosolyog.) A másik (a pincérhez): Bort adjon ide, fiam. Az egyik: Úgy látom ... hallotta már valahol a nevemet. A másik: Hogyne! Hát maga az a híres Jákay Sándor ... akiről a feleségem ... Az egyik (szerényen): Én. A másik: Micsoda kedves dolog. Istenem, ha meggondolom ... (végignéz rajta) Hát maga az ? Maga a feleségem első ideálja? Az egyik: Mondta talán? A másik: Hogy mondta-e? Éveken keresztül egyebet se hallottam tőle, csak az ön nevét. Hogy Jákay Sándor így, meg Jákay Sándor úgy. Hogy ilyen szép volt, olyan gavallér volt . . . hát maga az a híres ? Az egyik (szerényen): Én. A másik: És hogy kerül ide, Pestre? Az egyik: Hát kérem, a gyáram ügyében jöttem . . . okvetlenül el kellett jönnöm ere a kongresszusra . . . Különben tánsohse tettem (Újabb szünet.) A másik: Pedig, ha a feleségem megtudja, hogy itt volt, velem megismerkedett és mégse jött el hozzánk, nagyon összeszid. Az egyik (zavartan): Elbírja azt még maga, kérem ... (A pincér bohoz.) A másik: Igyék velem ... Az egyik: Szívesen. A másik (pohárral a kezében): Hány éves kend? Az egyik: Én? Bizony hatvannyolc. A másik: Hajjaj! Szervusz öcsém. Én már hetvenegy vagyok. Szervusz! Az egyik (zavarban): Szervusz. A másik (miután letette a poharat és elhelyezkedett a kanapén): Aztán hát hogy volt az ? Tudod, akkor... Az egyik: Hát hogy lett volna? Úgy volt, ahogy szokott lenni. Én jogászgyerek voltam, a Piroska meg csitri kislány. Hát beleszerettünk egymásba. A másik (kicsit kelletlenül): Csak úgy? Hamarosan? Az egyik: Csak úgy. Bálon. Két esztendeig leveleztünk ... Két esztendőn keresztül mentem mindig haza vakációzni, aztán a harmadik esz-------—.mi.. . J tendőben azt írták hazulról, hogy akár vissza se jöjjek, mert a Piroska menyasszony. Valami Tóth Boldizsárnak a menyasszonya. (Végignéz a másikon) : Hát maga... izé ... te vagy az ? A másik: Én. Az egyik: Aztán azóta se láttam Piroskát. (Kis szünet.) Az egyik: Aztán ... mondd kérlek ... még most is Piroskának hívod? A másik: Annak. Az egyik (a földre néz): Mert hát már megbocsáss ... de az én számításom szerint megvan már vagy ... hatvankétéves ... A másik: Éppen annyi. Milyen pontosan tudod. Az egyik: Aztán... hát nagyon megváltozott ? A másik (mosolyogva): Valami csekélykét csak változott negyven év alatt, amióta nem láttad, de olyan lassan változott, hogy én bizony alig vettem észre. Az egyik: De gyönyörű is volt úgy tizennyolcéves korában!... Volt egy kis kékszalagos fehér ruhája, meg egy olyan szalmakalapja... A másik: Virággal. Az egyik: Emlékszel még rá ? A másik: Hogyne emlékezném! Florentiner kalap volt. Az egyik: De szép volt benne.A (Kis szünet.) A A másik: Na mondom, öreg, gyere el hozzánk holnap, ebédre, nézd meg. Az egyik: Nem én, fiam. A másik: Már ugyan miért nem? Az egyik: Megvoltam így nélküle negyvennégy esztendeig, hát majd csak nig leszek valahogy ezután is. Autónk "Bejöhet" beszéd. Talán nem akarod látni ? A képviselőház ülése január 31-én. — Kezdete délelőtt 10 órakor. — Elnöki Gróf Apponyi Albert. A kormány részéről jelen vannak: Széll Kálmán miniszterelnök, báró Fejérváry Géza, Wlassics Gyula. (Az ujonclétszám megállapítása.) Illyés Bálint azt mondja, hogy Ausztria érdekében áldozatot hiába hozunk, mert az szét fog bomlani. Vagy talán mi is el akarjuk égetni magunkat Ausztria máglyáján ? Figyelmezteti a jobboldalt, hogy az 1867 : XII. t.-c. csak alap, melyre alkotmányunkat kiépíteni kötelességünk. Foglalkozik azután a címers a zászlókérdéssel s azt mondja a honvédelmi miniszternek, hogy ne tanulmányozza ezt a kérdést, mert neki semmiféle idegen jelvény nem kell. Báró Fejérváry Géza : Málsor ne követeljenek reformot! Illyés Bálint: Határozati javaslatot nyújt be a nemzeti színeknek a hadsereg intézményeiben való érvényesülése céljából. (Helyeslés Kaliétól.) Beöthy Ákos : Ha a Ház asztalára letett törvényjavaslatoknak alapgondolatát, másrészt ezek előzményeit és következményeit elfogulatlan vizsgálat és bírálat tárgyává teszszük, akkor egészen jogosult az a felfogás, hogy ezek a törvényjavaslatok a legvakmerőbb támadást és merényletet képezik, amely támadást a hadügyi kormányzat a magyar kormány bölcs asszisztenciája mellett ennek a nemzetnek anyagi érdekei és jóléte ellen indít. És mert a dolog így van, jogosult az ellenzék részéről a legerősebb megtorlás, a legélesebb parlamentáris fegyvereknek a használata (Helyeslés a bal- és szélsőbaloldaln), odaértve az úgynevezett obstrukciót is. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Nem fogadhatom el azt a felfogást, hogy csakis erőszakos kormányok jogosítanak ezen ultima rációra. Akár azért hogy ez a törvényjavaslat megbukik, akár azért, hogy a kormány megbukik, ez a kormányzati szentháromság: atya, fiú, szentlélek, — a honvédelmi miniszter úr az atya, a miniszterelnök úr a fiú és a pénzügyminiszter úr a szentlélek — készek vagyunk helyt állani. (Élénk derültség.) Végzeteseknek mondtam ezen törvényjavaslatokat azért, mert súlyos, majdnem elviselhetetlen terheket rónak a nemzetre akkor, mikor ezt a monarkiának katonai és nemzetközi helyzete nem követeli, mikor az tisztán és egyedül a militarizmus kirohanása és tuttengése. (Úgy van! ügy van a bal- és szélsőbaloldalon.) A monarkiának nemzetközi és katonai exisztenciái nem domborodnak ki azzal a plasztikai erővel, hogy előttük szemet hunyni ne lehetne: ez tisztán a katonai kormányzatnak követelése mely, igaz, szeret a dogmatikus csalhatatlanságnak köpenyébe burkolódzni, de amely erre sem rendszerénél, sem múltjánál fogva egyáltalában nincs feljogosítva. (Úgy van ! ügy van a bal- és szélsőbaloldalon.) Mert úgy vélem, különben nem is a mi feladatunk beigazolni, hogy ezekre a létszámfelemelésekre nincs szükség; a hadügyi kormányzatnak kell beigazolnia, hogy van szükség és ha erre nem képes, no hát akkor az em